Part 10

– Úgy van, Lenkétől fél óra alatt többet tanulok, mint az intézetben napok alatt. Önre azonban neheztelnem kellene.

– És ugyan miért?

– Mert most látogat meg először, már azt gondolám, hogy egészen megfeledkezett rólam és ez engem rendkívül elbusított.

– Igen panaszkodott Rózsa.

– Pedig nem volt oka, mert ki egyszer látta őt, az nem fog róla többé megfeledkezni. Egyébiránt igen el valék foglalva s oly eseményeken menék keresztül, melyek könnyen örökös elmaradásomat is okozhatták volna.

– Szent isten!

– Talán betegség? –

– Hosszú lenne azt most elmondanom. Némileg Lenke kisasszony is okozá hosszasb elmaradásomat és bajaimat.

– Hogyan?

– Én?

– Igen. Vagy nem emlékszik ön már a tegnapi eseményre?

– Nem értem önt.

– Azon kerti jelenetre, mely –

– Ön tudja?

– Szemtanuja valék.

– Oh, szóljon kérem, mi történt?

– A párbaj véghezment.

– Párbaj? Mi az?

– Az istenért, Dalmer?

– Vér folyt!

– Dalmer?

– Él és egészséges.

– Hála istennek!

– Ne örvendjen, kisasszony, mert ábrándjait kiméletlenül el kell oszlatnom.

– Mit kell hallanom?

– Dalmer orozva lőtt Pándy Elekre.

– Az lehetetlen! Nem hihetem.

– Mindent el fog ön hinni, szép kisasszony s áldani fogja azon kezeket, melyek szemeiről a szenvedély fátyolát föl fogják lebbenteni.

– És Pándy?

– Veszélyen kívül van és sebe nem fáj, mert önért vérzik.

– Uram –

– Bocsánat, mindent tudok és ön bizonyosan köszönni fogja kiméletlenségemet, mely önnek most fájdalmat okoz.

– Az istenért, Lenke, elhalványulsz!

– Semmi – csak fejem szédült kissé.

– Kisasszony, kérésem van önhöz.

– Szóljon!

– Rózsát valahová vezetem most, hol sorsa végkép el fog határoztatni.

– Az én sorsom?

– Igen. Kérem kisasszony, legyen szives bennünket oda követni.

– Én – uram –

– Igen, mert ott ön jövendője is el fog határoztatni.

– Nem értem önt.

– Meg fog érteni.

– De anyám tudta nélkül –

– Hiszen barátnéja kiséretében fog ön velem jönni.

– Hová?

– Dongai grófnőhöz.

– Nem ismerem őt.

– Ő sem ismeri önt, de az nem tesz semmit, ha tisztán óhajtja ön az igazságot látni, úgy követni fog bennünket.

– Ám legyen!

– Rózsa, menjünk!

A két hajadon tüstént fölkészült, bérkocsiba ültünk s kevés pillanat mulva Dongai grófnő szállása előtt állapodtunk meg. A szép özvegy honn volt s az előszobában a szolgától hallám, hogy ő nagysága várakozik rám. Tehát csakugyan megtartotta szavát, gondolám és a két fiatal hölgyet a grófnő látogató termébe vezetém.

– Nem egyedül jövök, – mondám a szokott rövid üdvözlet után, – tolakodásomért kellemes meglepetéssel akarám nagysádat kármentesíteni.

A grófnő félig fölemelkedék kényelmes karszékéből s nem minden zavarodás nélkül szóla:

– Szabad tudnom –

– Hogy kicsoda e két fiatal kisasszony? Oh, mindenesetre, sőt azt hiszem, hogy az egyiknek kilétét már gyanítni is méltóztatik nagysád.

– Uram –

– Nem? Tehát világosan szólok. Én nagysádot most a legnagyobb örömben részesítendem, mit asszony érezhet.

E szók után Rózsa kezét megfogám, közelebb vezetém a grófnőhöz és ünnepélyes hangon szólék:

– Nagyságos asszonyom, szerencsém van önnek e hölgyben rég elveszett leányát, Dongai Ida kisasszonyt bemutatnom.

– Igen, igen, e név ismeretes előttem – kiálta indulatosan Rózsa, vagy most már Ida és anyja lábaihoz borult, ki halálsápadtan ugrék föl, de azonnal ismét erőtlenül székére hanyatlott.

XX. Rémes viszontlátás.

Néhány pillanatig néma csönd uralkodék a teremben. Ida indulatos jelleme nem engedé érzelmeit szavakban nyilatkozni ezen első lázongásukban, Lenke örömét pedig csak könnyűi fejezték ki. És az anya? Ennek hallgatását is könnyen magyarázhatni meg. Nincs a női elfajultságnak oly foka, melyen az anyai érzelem végkép megszünhetnék. Rövid időre elhallgattathatják ugyan féktelen szenvedélyek e szent érzeményt, de hatalmas tüzét örökre soha nem olthatják ki s mindig marad a női szívben oly hely, melyben a gyermeke iránti szeretet varázs szózata kitörő viszhangra talál s a leggonoszabb gyermekgyilkos anyának is vannak pillanatai, mikben vérkönyűket sajtol szemeiből a mardosó lelki vád. Dongai grófnő szándékosan hagyá el gyermekét, mert vak szenvedélye korlátlanul uralkodék rajta, de megölni mégsem tudta gyermekét, ámbár korábban épen nem irtózott soha nem szeretett férje élete ellen orgyilkot bérleni. Azóta sem költözött ugyan ki szivéből a féktelen szenvedély, de az évek hosszú sora mégis kevesb tűzzel hajtá már ereiben a vért s az ész szózatán nem birt többé korlátlanul uralkodni a vak szenvedély. Voltak pillanatai, mikben férjének véres árnyéka fenyegetve vonult lelki szemei előtt s ilyenkor Dalmerre sem tekinthete iszony nélkül és érzé, hogy egyedül csak gyermeke karjai közt lelhetne megnyugtató enyhülést, kit oly könyörtelenül taszíta a világ vészes hullámiba s ki talán már az isten trónja előtt egyesíti szörnyű vádját az atyjáéval, vagy, mit még borzasztóbbnak kelle tartania, talán annyira merült a bűnök fertőjében, hogy életének megkimélése a legkegyetlenebb testi halálnál is irtózatosb vala! És most előtte térdelt e gyermek, oly szépségben virítva, melyben ő maga is ragyogott, midőn csecsemőjének első mosolyát anyai örömkönyűkkel üdvözlé! Minden vonása félreismerhetlenül az övé vala s szemeiből szeplőtelen tisztaság fénye ragyogott; tehát nemcsak életét, hanem lelkének épségét is megtartá az isteni gondviselés. Ez több vala, mint legmerészebb ábrándaiban reménylhetni vélt s az öröm csaknem eszméletétől fosztá őt meg, mert ez első pillanatban az anyai szent érzelem varázs hatalma egészen háttérbe szorítá a némber szenvedélyét.

– Anyám!

– Gyermekem!

E két szóba olvadt az indulat ereje s e két szót többször ismétlé az anya és gyermeke s megrendülve érzém, hogy én nem léphetek föl mint vádló ezen asszony ellen, ha ezentul hű anyja leend gyermekének s szentül hivém, hogy ez a férj és apa véres árnyékát is meg fogja engesztelni, az anya és nő pedig úgyis keményen bűnhődni fog, ha előtte Dalmer titkairól a bűnfátyolt lerántom.

Az indulatok rohama mindkét részről csöndesülni kezdvén, nyugodtan kérdém:

– Mi fog már most történni, nagyságos asszonyom?

– Tudom is én! – szóla leányát csóközönnel halmozva, a grófnő. – Leányom keblemen van s csak annyit tudok most, hogy ön adá őt nekem vissza s hogy ez ajándékot életemmel sem fizethetem önnek meg.

– Nem vagyok haszonleső.

– De szóljon, mikép találta ön meg Idámat, egyetlen gyermekemet?

– Azt majd ő maga fogja elmondani.

– Igen, igen, édes anyám, mindent el fogok mondani, de csak azért, hogy azután mindketten örökre feledjük mind azon viszontagságokat, miket eddig szenvedtem.

– Szegény jó gyermekem, te sokat szenvedtél! Hátha tudnád –

– Nagyságos asszonyom, Ida tudja, hogy édes anyja karjai közt van és ez elég.

– Ah, igaz!

– Vétkezném, ha e pillanatban ennél még többet kívánhatnék.

– Soha nem bocsátlak többé karjaimból.

– Soha!

– De mégis, hanem csak egy két napra.

– Nem, nem.

– Mulhatlanul szükséges.

– Gyűlöletté akarja ön hálámat változtatni?

– Nem, azt ön nem teendi.

– És mégis meg kell lenni, vagy feledi nagysád Dalmert?

– Ah, Dalmer!

A grófnő elhalványult és karszékhez támaszkodott, Ida ijedten ragadá meg anyja jobbját és tüzesen ajakihoz szorítá; de ez remegve voná vissza kezét s töredező tekintetét meredten és aggályosan rám függeszté.

– Egy szóm van nagysádhoz, – mondám szeliden és a legtávolabb ablakhoz vezetém őt. Ott röviden elmondám mai találkozásomat a hadastyánnal, a tőrt megmutatám neki s határozottan és egyszersmind ünnepélyesen szólék.

– Üdv és kárhozat van kezeim közt, nagyságos asszonyom, ön még boldog lehet és tiszta maradhat a világ előtt, ha kívánatomat teljesíti.

– Uram – parancsoljon!

– Ida kisasszonyt most visszaviszem a – – – nevelőintézetbe, hol bátorságban és legjobb kezek közt van.

– Oh!

– Meg kell lenni, – emlékezzék nagyságod – Dalmerre.

– Legyen!

– Holnap éjfélkor azon kártyavetőnél fog nagysád megjelenni Dalmerrel, kinél már egyszer lenni méltóztatott.

– Hah, ön mindentudó!

– Legalább némely titkok ismeretesek előttem. Tehát el fog nagysád menni?

– Már unszolám egyszer Dalmert, de kikaczagott.

– Kívánja ön, mint szerelme mulhatlanul szükséges bizonyítványát, hogy jövendője iránt a jósnő által megnyugtattassék.

– És mi fog ott történni?

– Nagysád és gyermekének boldogsága fog örökre megalapíttatni.

– Eljövünk!

– Minderről azonban szót sem szabad Dalmernak tudnia.

– Igérem.

– Esküdjék nagysád – férjének véres árnyékára és Ida üdvére.

– Esküszöm!

A grófnő remegett s karom segélye nélkül nem birt volna karszékére visszatérni.

Ezután nyájasan szólék Idához.

– Kisasszony, most vissza kell önnek a nevelőintézetbe térnie.

– Oh, nem! Én itt maradok, nemde, édes jó anyám?

– Csak két napra, de ez mindenesetre mulhatlanul szükséges.

– Igen, gyermekem, ez szükséges.

Ida szomoruan csókolá meg anyja kezét és az ajtó felé fordult.

– Még egyet, nagyságos asszonyom; feledni méltóztatott Ida kisasszonyt értesíteni, hogy nagysád – menyasszony.

– Valóban, édes anyám?

– – – Igen – gyermekem.

– Oh, mennyire örülök! És kit fogok – atyámnak nevezni?

– Dalmer bárót.

– Menjünk!

*

Lenke karját hirtelen megragadám, mert szinváltozása elrémített; azonban egyetlen hang sem árulá el keble viharát s erőltetett mosolylyal hallgatá Ida vidám csevegését a kocsiban, ki örömében egészen feledé kérdezni, hogy hol és mikor halt meg édes atyja és csak a fényes menyegzőről ábrándozott.

Fölkisértük őt szobájába s épen távozni akarék, midőn az ajtó megnyilt és Idának e hangos sikoltását hallám:

– Szent isten – Sobri!

– Jaj nekem! – kiálta Lenke és ájultan karjaimba rogyott.

Szemeimet legnagyobb meglepetéssel az ajtóra függesztém. Az, ki belépett s kit Ida Sobrinak nevezett – Dalmer báró vala!

XXI. Nyeremény és veszteség.

Dongai Ida fölkiáltása mindnyájunkra bűvös hatású vala. Az ő arczain örömnek bíbora virult föl, mert első ifjúsága regényes életének valamennyi tarka ábrándképe villanyos erővel rezge át keblének húrjain, s az édes viszhang néhány pillanatra mindent feledtetett vele, mit fölvilágosulni kezdő elméje vádul emelhetett volna örömének lehangolására. Nem az elhíresült vakmerő rablót láták benne elbűvölt szemei, hanem csak a teljes férfiasság vonzó erejében díszlő hajdani deli ifjút, ki egykori szomorú helyzetét tűrhetővé tette hatályos parancsa által, s ki azóta szünet nélkül igéző hőse volt regényes ábrándainak és sejtésdús álmainak. És ezen érzelme annál természetesb vala, mivel oly állapotban látá hősét megjelenni, mely akaratlanul is rögtön azon sejtésre kényszeríté őt, hogy kedvese elhagyá azon pályát, melynek gyalázatosságát, műveltetése rövid idejének daczára is, már tökéletesen átlátta, s hogy oly helyet tart az emberi társaságban elfoglalva, melyben pirulás nélkül emelheti rá szemeit, s anyja előtt is bátran bemutathatja őt. Hogy elkövetett bűnöket nem lehet a világ által ily könnyen feledtetni, hogy az igazság pallosának élét több évi megtérés sem tompíthatja el, hogy a külső fénymáz alatt rútabb erkölcsi szeny lappanghat, mint a hajdani zsiványfőnök durva szűre alatt, ezek s ezekhez hasonló megjegyzések távol maradának Idától, mert midőn a szív forró vágyai lángolnak, akkor az észnek hideg szózata hallatlanul párolog el.

Lenke eszméletlenül karjaimban nyugvék, s arczáról az élet minden színe eltünt. A legközelebb lefolyt néhány óranegyed szilárd férfikeblet is megrendíthetett volna, épen nem csodálhatni tehát, hogy a gyönge hölgy idegzete a ránehezült hármas csapással nem vala képes megküzdeni. Először azon férfi megsebesültét kelle hallania, ki őt szive teljes erejével szerette, s ki iránt eleinte ő is édes rokonszenvet táplált keblében; azután Dalmer jellemtelenségéről értesült, ki orozva akará Pándyt meggyilkolni, s ki miatt ő a becsületes ifjú szivét oly halálosan sérté meg! És ez még nem volt elég, mert azt is meg kelle tudnia, hogy Dalmer más nővel akar összekelni, s nála csak mint galád csábító oltározott, míg Pándy szívében legtisztább szerelem lángja dobogott. S most, midőn már ennyi kín dúlta keblét, a legiszonyúbb csapás nehezült reá, mit képzelhetni, mert rablónak hallá neveztetni azt, kit eddig legforróbb szerelmére méltónak tartott; hogy pedig ezt elhitte, azt igen természetesen magyarázhatni meg, mert Ida sokat beszélt neki első ifjúsága kalandiról, s midőn a szerető hölgy kedvesének hűtlenségéről tökéletesen meg van győződve, akkor minden más vádnak is könnyen hitelt ad, mert a szerelem halála egyszersmind maga után vonja a bizalom kimulását. Ennyi erőszakos rohama az indulatok változásának tehát erősebb testalkatot is megrendíthetett volna, s rettegésem leírhatlan vala, mert attól féltem, hogy karjaim közt fogja lelkét kiadni.

Mi engem illet, Ida fölkiáltása által csak igen kevés pillanatra lepethettem meg, mert az, mit a kártyajósnő, hárfás lyány s az öreg czimbalmos előadásaiból összeállíthaték, világossá tevé előttem, mikép a Zlatár, Beattini és Dalmer nevek alatt azon merész zsivány rejtezik, ki Sobri név alatt Magyarország nem kis részét huzamosb ideig rettegésben tudta tartani. A hirlapok halálát jelenték ugyan, azon megjegyzéssel, hogy katonaság ellen küzdve halt meg; de e hírek annyira ellenkeztek egymással, s oly bizonytalan habozással adattak elő, hogy igen sokan találkoztak, kik nem igen adtak nekik hitelt, s azért időről időre mindig újabb meg újabb kalandos hírek kezdének róla terjedni. Mi azonban az öreg czimbalmos előadásából tudjuk, hogy szerencsétlen atyja őrizet alatt tartá őt huzamosb ideig, mely alól azonban kiszabadulnia sikerült. Mind ezt eddig is hittem ugyan, de nem minden árnyéka nélkül a kételkedésnek, mert napjainkban az életből a könyvekbe költözött a regényesség; most azonban, Ida fölkiáltása után, legszilárdabb meggyőződésig hittem, hogy a Bakony félelmes hősével állok szemközt. E bizonyosság, s a karjaimban nyugvó élettelen Lenke szomorú állapota annyira megrendítének, hogy lábaim mozdulatlanul a padlóhoz gyökereztek, nyelvem letapadt, s fogaim fájásig összeszorultak. E pillanatban a rabló mindhármunk életének véget vethete, a nélkül, hogy egyetlen hangra vagy mozdulatra képesek lettünk volna. Ámde ő maga is rendkivüli állapotban lehete, habár Idát alkalmasint nem ismeré is meg, ki gyermekévei óta egészen megváltozhatott; de hallá a Sobri nevet, mely hihetőleg régóta nem érinté már füleit, s látá Lenkét, és látott engem, kit holtnak hitt, s ezenkívül mit kelle Eszterről gondolnia, kit velem egy sírba temetett el. Kalandos élete azonban a legkeményebb csapásokat is megszoktatá vele, s mi mást eszméletétől foszta meg, az őt legfölebb csak pillanatra rendítheté meg, és azonnal ismét még nagyobb elszántságra aczélozá. Arcza elhalványult ugyan, s ajkai remegve mondák e néhány szót: Tehát a halottak is föltámadnak?! – de ugyan e pillanatban már egyetlen ugrással kifordult az ajtón, s mire Lenkét a szoba másik oldalán álló pamlagra fektetém, és a rabló után rohanék, már legkisebb nyomát sem láthatám az utczán. A háznak több lépcsője, s két kapuja volt, ő tehát könnyen megszabadulhatott, s nem is üldözhetém őt, mert nem tudhatám, hogy merre távozott, kérdezősködés pedig semmit nem használt volna, mert oly nagy házak egyszersmind utcza gyanánt szolgálnak, s annyi ember jő és megy rajtok folyvást keresztül, hogy a lakosok egyre sem figyelnek. Csaknem kétségbeesve menék ismét föl a lépcsőkön, annyira fölháboríta e veszteség; úgyszólván kezeimmel érhetém el a rablót, s mégis megmenté őt gonosz szelleme, mi annál sajnosb vala, mert, mint fölkiáltásaiból érthetém, megszabadulásomat még nem tudá meg czinkosaitól, s így első meglepetésében ellenállástól sem igen tarthaték részéről, ha tüstént megrohanhattam volna őt. Egyedül azon remény vígasztalt némileg, hogy huszonnégy óra mulva éjfélkor a kártyajósnőnél mindenesetre találkozni fogok vele, mert az iránt semmi kétségem nem volt, hogy Dongainé bizonyosan meg fog vele ott jelenni. Ezenkívül e váratlan találkozásból legalább azon megbecsülhetlen nyeremény háramlott rám, hogy nemcsak Lenke szivének tökéletes meggyógyulását reményelhetém ennek következtében, hanem egyszersmind Ida regényes kedélyének tetemes lehangolását, mi mulhatlanul szükséges vala, hogy ifjúsági ábrándit, és heves agyának túlcsapongó képzelődéseit jobb irányra vezethessem. Ezeknek gyors átgondolása után annyira megnyugtatva érezém magamat, hogy meglehetősen derült arczczal lépheték a két hajadon szobájába.

Egymás karjai közt lelém őket, csöndesen sírva. Talán egyetlen szót sem mondának ajkaik, és mégis megérték egymást, és érezék, hogy ugyanazon nyíl sebzé meg mindkettőjök szívét; mert van a rokon lelkeknek néma szózata, mely a világ legpergőbb nyelvénél is érthetőbben beszél, s valamint a fönségest a nevetségestől csak egyetlen lépés választja el, úgy a szerelem és gyűlölség közt is csak hasonló parányi elválasztó tér áll, csak hogy az elsőnél könnyen és gyorsan történik az átlépés, míg ennél legnagyobb fájdalommal esik meg, mert itt a szívre kell tiprania, mielőtt másik oldalra juthatna az ember, és ezt nem vihetni véghez könnyen és gyorsan. Bizonyosan mindketten meg valának e pillanatban bensőleg győződve, mikép ezentúl csak legmélyebb megvetést szabad érezniök azon férfi iránt, ki eddig regényes álmaiknak fényes középpontját alkotá; de e meggyőződés oly szilaj fájdalmukba került, hogy nem lelhettek még szókat annak nyilvánítására. Mily könnyű a lyány ártatlan szivén sebet ejteni, s mily nehéz annak megorvoslása! Mily könnyen ad hitelt az ártatlan lyány a ravasz szívtelen csábszavaknak, s mily nehezen bír szép bizalmától megválni! Szerettem volna egy sereg kéjenczet idézni e látvány szemlélésére, hogy borzadjanak vissza vétkes útaikról, miken szívből szívbe hazudják magokat csengő szavaikkal, csupán azért, hogy mondhassák, mikép ott is voltak, mint a henye utazó, ki minden szikla s épület falába haszontalan nevét vési, hogy legalább ily úton az utóvilágra juthasson, csakhogy ezek legfölebb szánakozó mosolyt okoznak, míg amazok gyakran oly fájdalmat hagynak magok után, mely csak az élettel enyészik el, s a létel minden pillanatát megmérgezi.

Véget kelle e néma s fájdalmas jelenetnek vetnem, határozottan közelíték a két hölgyhöz, és részvevőleg szólék:

– Méltánylom önök fájdalmát, de át kell látniok, hogy indulatukon uralkodniok szükséges.

Lenke letörlé könyűit, de Ida még indulatosabban zokogott, mert a természet mesterkéletlenebb modorú gyermeke nem oly könnyen enged magának az illedék által parancsoltatni, s még erősebben tör ki, ha korlátokra talál.

– Ida kisasszony, – folytatám megnyugtatólag, – ön még nem tud mindent, holnap tökéletesen fölnyitandom szemeit, s reménylem, hogy azontúl nyugodtabb leend.

– Üdv-e a látás, – zokogá Ida, s szemeit kendőjébe rejté, – ha csak szomorú tárgyakat hoz lelkünk elébe?! Bár inkább vakságomban maradtam volna!

– Ida, te igazságtalan vagy, mert nem is sejted ezen ember egész iszonyúságát, – jegyzé meg fájdalomtól remegő hangon Lenke; – gondold meg, hogy nemcsak mi ketten, hanem édes anyád is siratni fogja ezen áruló sima szavait és hazug szemeit, melyek lelkünk nyugalmát földulták!

– Anyám! Istenem! – sóhajta Ida, és a pamlag párnáiba sülyeszté fejét.

Vannak a fájdalomnak pillanatai, mikben minden avatkozás nagyobbítja azt, és egyszersmind idegenkedést szül az ellen, ki e szenvedést háborgatja, s valamint a legerősb szerek rendesen önmagokat emésztik föl, úgy a bánat első kitörését is leginkább csak a magára hagyatás szelidítheti. Ez okból szó nélkül fordulék el Idától, s Lenkéhez halk hangon e kérdést intézém:

– Többször volt itt már ezen ember?

– Igen, a leczkéről gyakran haza kisért.

– Idát azonban csak most látta először?

– Igen.

– Most haza fog ön menni?

– Igen.

– Édes anyjának ne méltóztassék e jelenetet elmondani.

– De ha ismét hozzánk jőne ezen –

– Azt nem fogja merészleni, s különben is reménylem, hogy holnap egész súlyával rá fog nehezülni az igazság büntető keze.

– Az istenért, mit forral ön?

– Legyen nyugodt, kisasszony, ön mindenesetre meg van mentve, de ennyi bűn nem maradhat boszulatlanul, különben a legtisztább erény is elvesztené becsét.

– De anyám –

– Föl fog világosíttatni, csak holnap éjfélig méltóztassék hallgatni.

– Uram, ön el akarja ezen embert fogatni?

– Nem szólhatok világosabban.

– Gondolja meg ön, hogy életembe kerülne, ha mint tanunak kellene ellene föllépnem, minden ember ujjal mutatna rám!

– Nyugodjék meg, ön becsülete szent előttem, s reménylem, hogy az egész ügyet botrány nélkül fogom bevégezhetni.

– Az istenért, talán életét akarja ön koczkáztatni, mint –

– Mint Pándy?

– Oh, a szerencsétlen!

– Nem, nem, párbajra nem fogom a gyalázatos rablót szólítani, és reménylem, hogy életemet sem fogom többé miatta koczkáztatni; legalább tökéletes siker nélkül bizonyosan nem.

– Istenem, mi fog történni!

– Csak az, minek mulhatlanul meg kell lenni. Egyébiránt kérem önt, méltóztassék mindenki előtt gondosan elhallgatni ez eseményt, s egyszersmind vigyázni, hogy ezen emberrel többé ne találkozzék.

– Soha!

E rövid szóváltás után levezetém őt az utczára, s a künn várakozó bérkocsin anyjához küldém; azután pedig fölmenék a nevelőnéhez, és szívére kötém, hogy Idát többé egyetlen pillanatig se hagyja magára szobájában, és kívülem senkit ne bocsásson hozzá. Ezen intézkedés után elhagyám a házat, s szállásom felé sieték, mert tudni vágytam már, hogy mi sikere lett Bertókom kémlelődésinek, mult éjféli sírom körül. Alig haladék azonban néhány lépésnyire, s már találkozám vele.

– Hová oly gyorsan, Bertók? – kérdém.

– Onnan jövök, hol mult éjjel sírásó voltam a házmesterrel, – felele ő.

– Mire mentél?

– Nem sokra.

– Nos?

– A pincze ablaka úgy helyre volt állítva, midőn oda érkeztem, mintha semmi nem történt volna rajta.

– Hát a szomszédok?

– Kukkot sem tudtak az egész dologról. Az átelleni szatócsboltban egy korty pálinkát ittam, és kérdeztem, mi ujság? De semmi különöset nem hallhattam. Darab ideig azután föl s alá sétáltam az utczában, de a mi kis házunkban legmélyebb csöndesség uralkodott, s a táblák mind be voltak zárva. Már távozni akartam, s csaknem azt hittem, hogy talán eltévesztettem az utczát, ámbár akár meg mertem volna esküdni, hogy jó helyen járok, midőn egy finom úr egyenesen a ház ajtajához közelített.

– Nem ismerted?

– Nem, de minden mozdulatára vigyáztam. Épen a kilincsre tette kezét, midőn hirtelen visszahökkent, s a szomszéd kis sikátorba sietett.

– Nem mentél utána?

– Nem, mert azt gondoltam, hogy eltévedt. Azonban alig ment el, és már egy rongyos ember közelített, de ez meg sem fogta a kilincset, hanem tüstént elsietett, mihelyt az ajtóra pillantott.

– És ezt sem vetted üldözőbe?

– Nem, hanem rögtön az ajtóhoz siettem, s láttam, hogy korommal két kereszt van rámázolva. Ez mindjárt szeget ütött a fejembe, és azt gondoltam, hogy ez jeladás talán, és azt mondja, hogy nem kell bemenni. Most erősen kopogtam az ajtón, mert be volt zárva, de semmi nesz nem hallatszott belülről. Erre, mint már szokás itt Pesten, mindjárt sok ember csődült össze körülöttem.

– Talán csak nem fecsegtél?

– Világért sem, de annyival többet beszélt a csőcselék nép. Itt baj történt, talán megölték a lakosokat, meg kell nézni, így beszéltek össze vissza, s a sok szónak az lett vége, hogy az ajtót betörték.

– Betörték?

– Be bizony, és a többivel azután én is a házba nyomultam.

– Találtatok valamit?

– Csak szemetet. Úgy látszik, hogy csupa nőtelen emberek laktak benne, mert a sok vastag pókhálóból akár csizmát lehetett volna talpaltatni.

– Talán mégis eltévesztéd a házat?

– Oh, nem! A pinczébe is lementünk, és ott még mindent úgy találtunk, a mint ma hajnalban elhagytuk. Egy helyen azonban föl volt a föld ásva, s úgy látszott, mintha ládát vettek volna ki a gödörből.

– Egyebet semmit nem láttatok?