Part 16

Hogy nem igen válogatott vendégek látogatták meg ivószobáját, az igen természetes, s ugyan ebből következik, hogy ezek valamint nem tüntették ki magokat finomság által, úgy viszont nem is követeltek udvarias bánásmódot, hanem csak olcsó és erős bort s pálinkát; és ezt meg is kapák, mert a csaplárosnő nem vizezé italait, hogy annál pusztítóbb hatással lehessenek vendégeire. Czímere nem volt ezen barlangnak, s azért a mindennapos látogatók igen elmés gondolatra véltek jönni, midőn a tulajdonosnő tiszteletére «Tarka macska» czímet adának neki; mire csakugyan volt is okuk, mert a tarka arczú lánynak körmeit gyakran ugyancsak érezék, midőn fizetni nem akartak, vagy egymás közt derekasan összeverekedtek.

Hogy e helyre idővel nemcsak müveletlen emberek gyülekeztek, hanem olyanok is, kiknek okuk volt óhajtani, hogy a rendőrség figyelmétől lehetőségig távol essenek, az igen természetes, azt pedig szinte nem kell csodálni, hogy ily helyek eltüretnek, mert ezek nemcsak veszélyesek-, hanem hasznosokká is lehetnek.

Ha tudniillik a rendőrség tolvajságot, vagy más bűntetteket nyomoz, többnyire az ily helyeket szokta titkon vagy nyilvánosan, mikép a körülmények kivánják, megmotozni, s várakozásában ritkán csalatkozik. Vannak példák, mikép említett bérkocsisomtól hallám, hogy magok az ily csapszékek tulajdonosai is titkos egyetértésben állnak a rendőrséggel, s útba igazítják azt, midőn valamely bűnöst nyomoz. Ily esetben a csapszékben nem történnek ugyan elfogatások, mert ez visszariasztaná máskorra a csavargókat, hanem a csapláros kilesi beszédeikből tartózkodásuk helyét, s aztán vagy ott, vagy az oda vezető úton történik többnyire az elfogatás. Ilyen a «Tarka macska» is, kinek már nem egy bűnös hurokra kerültét lehetne köszönni.

Ez azon hely, hová most a szives olvasót vezetni fogom, hogy valamikép nyomába juthassunk a két gyanus czimbora gaz tervének.

XXXI. Pokol tornácza.

Elhagyván az üröm-öröm víg tanyáját, a rudasfürdő felé irányzám lépteimet, hol bérkocsisommal találkoznom kelle, kit kilencz órára oda rendelék, minthogy nélküle alkalmasint bajosan találhattam volna föl a «Tarka macska» termeit, melylyek könnyen zárva is maradhatának az egészen ismeretlen, s kissé jobb öltözetű látogató előtt. Örömest írnám le körülményesen e vándorlásomat, de a tabáni utczák sötétsége miatt ily kisérlet csaknem a lehetetlenségek sorába tartozik, s ha a kénszag nem ad irányt orromnak, úgy alkalmasint bajosan találtam volna föl a rudasfürdőt. E szerint minden sértő visszautasítás nélkül elmondhatom ez uttal, hogy csak orrom után mentem, s a sötétséget nem minden erölködés nélkül oszlatám testemmel kétfelé, hogy rajta valamikép áthatolhassak.

E közben igen kevés emberrel találkoztam, s ezeket sem igen vehetném vala észre, ha majd gyöngéden, majd keményebben belém nem ütköztek volna. Ezen belém ütközők részint denevérek valának elnyűtt tarlatán viganóban, kik alkalmasint félelemből, oly gyöngéden s mégis oly szorosan simultak hozzám, mintha nagyobb bátorság kedveért a féltékeny levegőt is távoztatni szerették volna közülünk; részint éjjeli őrök, kik, hihetőleg fogadásból, szembehunyva iparkodtak valamely csapszéket föltalálni, hol lankadt testeiket az éji virrasztás fáradalmaira megerősíthessék; részint pedig a tabáni és krisztinavárosi «Haute volée» némely rendszerető tagjai, kik már ily korán szoktak haza térni a «Három nyolcas» czímű lebujból, mely a benszülöttek által rendesen vendéglőnek gúnyoltatik, mióta az asztalokat minden vasárnap tiszta abroszszal terítik be és a pinczérek kiveszik szájukból a pipát, midőn a tisztelt vendégeknek szolgálnak. Ezen «Három nyolcas», mellesleg legyen megjegyezve, kártyajátéktól nyerte elnevezését, s bizonyos tekintetben jobban megfelelt e sajátszerű czímének, mint sok más czimbitorló széles e világon. Tudjuk ugyanis, hogy a kártyajátékban négy filkó van, ezen lebujban sokszor negyvenet is találhatni; a kártyában vörös és zöld szin van, s e szerint kétszinűség uralkodik, a lebujban vörös arczok láthatók, zöld beszédek hallhatók, s hetvenhét szinűség uralkodik; a kártyában makk és tök is találtatik, a lebujban ellenben gyakran olyanok, kik úgy viselik magokat, mintha ezen két eledel mellett híztak volna meg; végre kártyavetés által a jövendő titkai hozatnak napfényre, e lebujban pedig mind azon titkok találtatnak ki, melyek délelőtt a várban s egyebütt történtek.

Ah, a levegő már szabadabban kezd lengedezni, jele, hogy a baloldali házak elfogytak, s szabad tér nyílik a Dunára. Ezen tér végre rendes völgyet képez, melyben az utczai sár össze szokott gyűlni, nem emberszólás végett ugyan, hanem azért, hogy az emberek lábaihoz tapadhasson, s e szerint távolabb utczákat is láthasson, sőt télen Pestre is átjuthasson, melyet azzal is szoktak rágalmazni, hogy sárban igen nagy hiányt szenved. Ezen tér és illetőleg völgy legsárosb része az egész Tabánnak, mely általánosan rendkívül sáros, s azért épen nem kell csodálni, hogy télen leginkább e helyen szokták az embereket egyik városból a másikba szállítani, mert hiszen igen természetes, hogy a kényelemre nagy gond fordítassék, mikép azt mindenben eléggé örvendetesen tapasztalhatjuk.

De emberünk ime itt áll, hagyjuk tehát magára a kellemes tért és törekedjünk magosra, nem egészen a csillagokig ugyan, hanem legalább a csillagásztorony közelébe, melynek tetejéről nem kapaszkodhatni ugyan az üstökös csillagok bozontos fürteibe, de legalább kényelmesen elolvashatni pályájokat könyvekből és hirlapokból.

Utunk kissé meredek és a természet által oly remekül ki van kövezve, mintha ezen mesterséget a budapesti kövezőktől tanulta volna; azonban, ha kalapunkat jól fejünkbe nyomjuk, úgy meglehetünk győződve, hogy nem fogjuk elejteni nyaktörés veszélyével járó bukdácsolásink közt.

Ezen úton egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mi igen természetes, mert itt csak kétféle nép lakik: munkás és – tolvaj. Az előbbiek jókor feküsznek le, hogy hajnalban újult erővel láthassanak dolog után, mely napról-napra legalább kenyérrel meglehetősen ellátja családjokat, a tolvajok pedig csak éjfél után hagyják el tanyáikat, mert tudják, hogy azok, kiknél sikerrel dolgozhatnak, csak ezen időben szokták nyughelyöket fölkeresni, hogy az unalmas délelőtt egy részét keresztül alhassák és hamarább ebédhez ülhessenek.

Hányszor fordulánk jobbra és balra, hányszor botlottunk meg, hányszor haladtunk le, s hányszor fölfelé, azt csak hozzávetőleg sem mondhatom meg, mert minden gondolatom és erőm egyedül arra volt megfeszítve, hogy valamikép nyakamat ne törjem, mit ügyes vezetőm nélkül bajosan kerülhettem volna el. Ez maga is gyakran oly zavarodásba jöve, hogy teljességgel nem birta magát tájékozni; ilyenkor azonban mindig gyufát dörzsölt csizmatalpához, s annak kurta életű világánál csakhamar ismét helyre találta magát; mely körülmény megemlítésénél egyedül azt sajnálom: hogy a most divatozó kimerítő részletességnek nem hódolhatok, s nem mondhatom el teljes bizonyossággal, hogy kénes vagy kéntelen volt-e a kérdéses rövid életű gyufa s hogy jobb vagy bal lába csizmájának talpához dörzsölte-e vékony lángú szövétnekünket a derék bérkocsis.

Végre minden út elszakadt előttünk, mintha a világ végére értünk volna s már azon kezdém fejemet törni, hogy nem jobb lesz-e leülni és nyugodtan a semmiségbe lelógatni lábaimat, mint tovább is folytatni bizonytalan eredményű bukdácsolásunkat a csillagok felé, midőn vezetőm megszólalt:

– Talán félni méltóztatik?

– Én? – kérdém őt csodálkozva.

– Igen.

– Világért sem! Csak attól tartok, hogy lábam elcsuszik, s valamely kéménybe esem, vagy a kémény alatt álló bográcsba.

– Oh, dehogy! Nem oly igen veszélyes itt a járás. Hiszen a vizet szamáron hordják föl, s tudtomra még egy sem esett le.

– Igazán?

– Úgy van.

Ezen meglehetősen erős hasonlításra nem volt mit szólanom, s némán ballagtunk előre még mintegy félnegyedig, minden szerencsétlenség nélkül, kivevén, hogy szivarom teljességgel nem akart égni, mit azonban csak a levegő valamely titkos befolyásának kérek tulajdonítani, s koránsem olyasminek, mit közönséges emberek félelemnek szoktak nevezni.

Ekkor rekedt kutyaugatás hangzott felénk, mely tulajdonképen csak néhány rövid vakkantásból állott, mintha az okos állat szándékosan nem akarna szerfölött nagy zajt csinálni. Vezetőm szintoly lassan, de huzamosan fütytyentett, s a kutya azonnal más hangon válaszolt, mintha megnyugvását akarná kifejezni, s rövid morgása után ismét tökéletes csönd lett körülöttünk.

– Czélnál vagyunk, – szóla suttogva vezetőm és megállapodott.

– Úgy látszik, ismeretségben állsz a négy lábú őrrel?

– A nélkül nem is szeretnék éjjel e helyen barangolni.

– Menjünk?

– Még nem. Előbb méltóztassék köpenyemet nyakába akasztani.

– Miért?

– Jobb lesz, ha félig-meddig lumpnak hiszik nagyságodat.

– Gondolod?

– Mindenesetre.

– Hiszen divatos öltözetűek is vannak.

– Tudom, de azokat csak divatosabb társaságokban találhatni.

– Legyen tehát.

– Azután ne méltóztassék nagy kiváncsiságot vagy meglepetést mutatni.

– Értem.

– Mert ez gyanut szülhetne.

– És veszélyt is, nemde?

– Azt nem igen, mert a tarka macska szoros fenyítéket tart; de ha a vendégek gyanakszanak, úgy bizonyosan minden szavukra vigyázni fognak és semmi érdekest nem hallunk, habár az egész éjszakát itt töltjük is.

Ezen utasítás után szorosan a kapott köpenybe burkolám magamat, kalapomat behorpasztám, kiálló inggallérom egyik részét bedugám, a másikat pedig kissé összesározám, s hajamat szétziláltam, hogy legalább félig-meddig korhelyhez, vagy még rosszabbhoz hasonlíthassak.

E közben még néhány lépést haladtunk előre a sürű sötétségben, s most lánczcsörrenést hallottunk, egészen közelünkben, mire vezetőm azonnal megállapodott, s hizelgő hangon szóla.

– Legyen eszed, vén Virág, hiszen én vagyok.

A kutya csöndesen mormogott, s erre vezetőm kétszer élesen fütytyentett. Most világosság terült el szemeim előtt, s a körülöttem levő tárgyakat tisztán láthatám.

A világosság négyszögű nyilásból ömlött ki, melyen mécset tartó kéz nyult ki, az egész kis tért megvilágítva; a kar mellé széles arcz tapadt, melyből villogó nagy szemek visszariasztó tüze lobogott felénk. A mécs fényénél világosan láthatám, hogy kemény szűk sziklaüregben állunk, melynek erős keskeny ajtaja vastag vaspántokkal volt borítva és a fönebb említett, befelé nyiló réssel ellátva, melyen át az érkezőket kényelmesen lehete megvizsgálni, mielőtt az ajtó számokra megnyittatnék. Ezen ajtó egyik sarkához láncz vala erősítve, melynek másik vége bozontos nagy komondor vas szegekkel borított örvéhez volt csatoltatva. A komondor mérges tekintetet vetett rám, s azután a nyiláshoz tapadó széles arczra fordítá szemeit, mintha parancsot akarna a himlőrongálta vonásokból olvasni, hogy mikép viseltessék irántam? Az arcz felső része mozdulatlan maradt, a nyilás alatt levő ajkak azonban valamit motyogtak, mit nem értheték, s a kutya azonnal az ajtó mellé ugrott és szorosan küszöbéhez nyomult, mérgesen vicsorgatván felénk fényes fogait; vezetőm pedig egy lépést hátrált, s megdöbbenni látszott. E pillanatban úgy érzém magamat, mintha pokol tornácában állanék. Belőlről érthetlen lárma zúgott felém, a nyiláson ördögi szempár villogott ki s a kutya három fej nélkül is emlékeztetett alvilági rokonára. Ha már tornácza is ily visszariasztó a pokolnak, hát még belseje minő lesz! gondolám, s nem csekély hajlandóságot érzék magamban, e kalandnak hátat fordítani, ha attól nem kellett volna tartanom, hogy ez által még nagyobb gyanut gerjesztek magam ellen, s a pokol valamennyi ördögét, iszonyú őrebökkel együtt sarkaim után idézem, mi mindenesetre életembe kerülendett, mert a koromfekete sötétség miatt bizonyosan az első pillanatokban szörnyű mélységbe kellett volna zuhannom.

Vezetőm látható megdöbbenése épen nem volt alkalmas növekedő aggályomat lecsöndesíteni, ámbár egyetlen pillanat elég volt, hogy magát ismét tökéletesen összeszedhesse, s csakhamar tréfásan szólt:

– Részeg vagy, vén macska, vagy elméd háborodott meg, hogy nem akarsz rám ismerni?

– Te vagy, ravasz kopó? – recsege az előbbi tompa hang, – már majd elfelejtettem sima pofádat, oly ritkán tolod ide, mióta böcsületes emberré lettél.

– Ne gunyolódjál, hanem nyiss ajtót, mert szomjasok vagyunk.

– Jót állasz tejes arczu társadért?

– Mint magamért!

– Mit akar itt?

– Inni és munkához jutni.

– Jól van.

Az arcz eltünt a nyilásból, s utána a mécset felénk lobogtató meztelen kar is, melynek idegei vékony kötelekhez hasonlítottak s félelmes erejűnek tanusíták az idomtalan kar tulajdonosát. A nyilás ezután bezáratott, s pillanatig ismét átláthatlan sötétben állottunk és a komondor közelebb csörtetett hozzánk lánczával; bérkocsisom pedig fülemhez hajlott és ezt sugá:

– Majd megijedtem.

– Miért?

– Azt beszélik, hogy ezen tornáczot egyetlen fordítással elsülyesztheti a vén boszorkány s a rajta állók feneketlen mélységbe zuhannak, a szikla pedig azonnal visszafordul helyére, mintha semmi nem történt volna. Azért ugrott félre a kutya.

– Lehetetlen.

– Legalább úgy beszélik és én örömest elhiszem, mert máskép bizony már rég kirabolták volna a vén pénzes szatyrot.

Több észrevételre nem maradt időnk, mert a nehéz ajtó félig megnyilt, s én, nem minden aggály nélkül ugyan, de mégis gyorsan követém vezetőmet és a nehéz závár csikorogva nyomult mögöttünk reteszébe, a kutya pedig, hangosan ásítva, az ajtó küszöbére veté magát.

XXXII. Bitóvirágok.

Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni, ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam; azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett. E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.

Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé, minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.

A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült, vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira, arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva, melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném, hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek, ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.

– Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? – szóla az öreg úr a kalaptalan termetes betyárhoz.

– Meg két napja! – felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.

– És hol csavarogtál azóta?

– Kihevertem a munkát.

– Hát dolgoznod kellett?

– Mint a marhának.

– Szörnyüség!

– Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték; még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.

– Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert és nem dolgoztatták.

– Furcsa is az, – jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, – most dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer másszor markunkba ragadjon valami.

– Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub, hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas, ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.

– Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmedet, Hagyma bácsi!

– Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el, mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.

– Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.

– Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!

– Hát azóta nem jártatok a másé után?

– Ráérünk még.

– Ki kell a dolgot hevernem.

– De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek, – mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz koczczantá.

– Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.

– Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.

– Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.

– Kelmetek élnek úgyis a mienkből.

– De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.

– Soha bizony!

– Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet nem számotokra akasztottak padlásra.

– Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.

– Tudnék én valamit! – szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.

– Halljunk szót! – kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.

– Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!

– Ki a szóval, ki!

– A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene ujjainkat meggörbítenünk.

– Ne beszélj!

– Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.

– Olyanok ezek itt la, – kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a sovány suhanczra s erős férfira mutatott.

– Csak ki a szóval! – mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva, ezen utóbbi.

– Zsindely van a ház födelén, – jegyzé meg aggályosan a munkaszerző betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.

E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.

Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala, hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.

Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:

– Hát az úr nem keres munkát?

– Legalább nem kerülném, ha akadna, – felelém könnyelműen, gondolván, hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.

– Talán szolgálatban állott valahol?

– Meglehet.

– Van-e irása?

– Nincs.

– Értem. Én tudok írni.

– Valóban?

– Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki nevére, mert jól tudok írni.

– Köszönöm.

– Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.

– Lakásunkon is meglátogathatna, – szól pajzánnak látszani akaró mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.

– Az nem szükséges! – jegyzé meg a férfi.

Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e néhány szót mondá:

– Tehát holnap éjfélkor.

– Nem vehetnék én is részt a munkában? – kérdém bizalmas hangon.