Part 14

Ifjúság és gondos ápoltatás azonban megmenték őt a haláltól s két hónap mulva már teljes szépségben virítottak arczának rózsái s csak gyakori sóhajtásai jelenték, hogy arczának tavasz-színe daczára fagyos tél uralkodik fiatal keblében.

A házhoz ifjak is jártak s egy ezek közül igen nagy kitüntetésben részesíté Terézt, ki hidegen vonult el tőle. Ekkor szemrehányásokat tőn neki az asszonyság, hogy szerencséjét ily botorul utasítja vissza s Teréz szemei előtt oszladozni kezde a köd, mely eddig nem engedé tartózkodási helyének valódi jellemét megismernie s ő borzadott, midőn ez iránt végre minden kétsége eltünt.

Azonnal távozni akart, de az asszony kilenczven forintot követelt tőle, betegsége s eddigi élelmezése fejében s becsukatással fenyegette, ha adósságának lerovása előtt távozni bátorkodnék.

Ezután magára hagyatott szobájában s most érzé csak egész iszonyúságában helyzetének súlyát. Ily asszonynak volt adósa s lekötelezettje s ezen asszony börtönbe hurczoltathatá őt, hol minden napfényre jöhetne, mi keblét terhelé! E gondolat őrjöngéshez hozá őt közel s lelkének küzdelme iszonyú vala.

E naptól fogva a fiatal leányok meghitten csevegtek körülötte, mindenkép vigasztalni iparkodtak őt, édes borok megizlelésére kényszeríték őt, búsongását kikaczagák s néhány hét mulva Teréz homloka egészen kiderült és minden adóssága ki volt fizetve.

Ez alatt a czigány kocsis zenész banda mellé szegődött s mint czimbalmos fél Magyarországot bebarangolá, mindig remélve, hogy valahol majd nyomába akad Eleknek s jó ura halálát megboszulhatja. Több hónapig teljesülés nélkül maradt e reménye s már csaknem azt hivé, hogy le is kell róla mondania, midőn váratlanul teljesült óhajtása. Pesti vásárról, hol egy szép kis leányt találtak a tolongásban, kit magokkal vittek, Füred felé ment társaival. Épen a Balaton közelében pihentek, midőn az akkor már nagyhírű Sobri bandája egy részével a czigányok közt megjelent s ruháikban a Balatonon ravaszul átszökött. A czimbalmos iszonyodva látá, hogy a félelmes Sobri nem más, mint Elek! Ez is megismeré őt s csak azon talált kis leánynak köszönheté életben maradását a czimbalmos.

Másnap a czigányok közül azonnal megszökött s titkon mindenütt követé Sobri nyomdokit. Néhány nap mulva éjjel egyedül ment Sobri lóháton Füredről a Bakonyba s ekkor a czigány lerántá őt lováról pányvával, kezeit s lábait összekötözé, száját bedugá s a mozdulni nem tudó haramiát zsákba rejtve, a paripára kötözé és egyenesen falujába vágtatott, hol azonnal a birák kezeibe adta őt.

A boldogtalan apa elszörnyedett, midőn egyetlen fiának borzasztó eltévedéséről meggyőződött s e szívszaggató fájdalom lefegyverzé a jószívű czigány boszuszomját, miután az apa legszentebb esküvel fogadá, hogy csak a nyilvános gyalázattól kimélje őt meg és ő oly helyzetbe teendi fiát, melyben soha többé senkinek sem fog árthatni.

A czigány tehát hallgatást fogadott, a falusi tanács pedig örömest engedett ura kívánatának és így Sobri félelmes rablásai megszüntek s rövid idő mulva hire terjedt, hogy katonák elleni csatában halt meg, mig mások azt rebesgeték, hogy Spanyolországban don Carlos mellett harczolt s onnan utóbb, kincsekkel halmozva, Amerikába menekült. Végre senki sem szólt többé róla.

Esztendők mulva az öreg czimbalmos ismét Pestre kerülvén, hárfásleánynyal találkozott s ez – Teréz volt, ki szerencsétlen szülés után, mely gyermekének életébe került, több hónapot kórházban tölte s onnan kiszabadulván, megbánásnak szentelé hátra levő napjait s mint hárfásleány kereste kenyerét, mindennap átkozván azt, kinek első csábszavai annyira vitték őt, hogy önmagát meg kelle vetnie.

Azóta többször találkoztak egymással s egykor örömtől sugárzó arczczal mondá az öreg czimbalmosnak Teréz, hogy – Sobri Pesten van s hogy atyjának testi s tulajdon lelki halálát meg fogja rajta boszulni.

XXVII. A kérelmezők.

Ez azon kettős történet, melyet az öreg czimbalmos hosszú és szaggatott előadásából lehető legnagyobb rövidséggel összeállíték.

Sobrinak ezen váratlan föllépését kalandjaim sorában mindenesetre érdekesnek tartám ugyan; de olyasmit mégsem láthaték benne, mi által nagyobb fölvilágosulás hárulhatna azokra, miket már eddig elmondék. Különösen Dalmert illetőleg semmi új felfödözésnek nem juték nyomába, pedig épen csak ez volt az, mi engem leginkább érdekelt s Móricz, ki darab idő óta egészen eltünt nyomozásaim elől. Egyedül Rózsa iránt erősödék meg korábbi véleményem, melynek valódiságára nézve mielőbb elhatározó próbát fogok tenni.

A czigányt elbocsátám, miután megtudám, hogy hol találhatom őt fel ismét, ha szükségem találna reá lenni és további legsürgetőbb lépéseimről kezdék gondolkozni, midőn rögtön megzavartattam.

Ajtómon kopogtak.

– Szabad! – mondám oly kedvetlenül, mintha e szó alatt ezt akartam volna mondani; vigyen el a manó!

Az ajtó megnyilt s magas, száraz asszonyi alak lépett be, ezer bókkal s még több engedelem-kéréssel.

Ruházata meglehetősen tisztességes volt ugyan, de mégis világosan láthatám, hogy nem egy helyen jutott külön darabjainak birtokába.

Kalapja valamikor világos violaszinű lehetett, de most hamú- és rózsaszin közt habozott, mintha nem tudná, hogy a kettő közül tulajdonkép melyiket kelljen elfogadnia.

A száraz nyak fekete gyászkendő közé volt szorítva, mintha bagariadarab fekete szattyánba lett volna szorítva, mihez a hajdan fekete, de most már egészen vörös selyemfürtök igen jól illettek.

Egyik keze keztyütlen volt, a másikon ellenben fehér keztyű volt látható, mely most már nagyon barna és zöldes szint mutatott ugyan, de azért egykor mégis csakugyan fehér lehetett.

A magas testet legújabb divatú piros szőrruha borítá, mely alól meglehetősen sáros volt ugyan, de azért tökéletesen megtartá még eredi szinét.

A kurtácska ruha alól hegyes orrú kordováncsizmák tekintettek ki, melyek alkalmasint rég nem részesültek már kifényesítésben, mert oly fakók voltak, mintha már fél évig a zsibvásáron ásítoztak volna. Az egyik azonban mind e mellett is igen jó kedvűnek látszott, mert valahányszor egyet lépett, mindannyiszor igen vidorul mosolygott, azaz: talpának elejét félre tolá s a lábujjakat kimutatá, miket kissé hevesebb költői lélek fogaknak tekinthetett s így azonnal kész volt a mosolygás, melynél bizony izetlenebbet is gyakran láthatni a mai világban.

Meztelen kezében hosszú és öblös zacskót emelt, a keztyüsben ellenben összehajtott finom papirost tartott, melyet e szókkal nyujta át:

– Bocsánatot kérek alázatosan, de a szükség, az iszonyú nyomor.

Bár csak száját ne nyitotta volna meg! Iszonyú pálinkabűz ömlött belőle.

A finom papir kérelmezést foglalt magában, minden jószívű méltóságos és nagyságos emberbaráthoz intézve és megható szinekkel adá elő a szerencsétlen özvegy inségét, ki leírhatlan nyomorban élt éhes árváival.

Egy kis adományt nyujték neki, hogy hamarább szabadulhassak tőle s ő ezer hálanyilvánítás közt távozott.

Ezen asszony legjobb idejében volt s ép és egészséges; minden munkát könnyűséggel birt volna meg és mégis koldult! Azaz, bocsánat, nem koldult, csak kérelmező levéllel járt s ugyan hány tekintélyes és gazdag ember van, ki örökké szinte csak ezt teszi!

Történetesen kitekinték az ablakon s a kérelmező asszony egyenesen az átelleni lotteria-boltba lépett, hogy adományomtól mielőbb megszabadulhasson. S hát éhező gyermekei? Azok alkalmasint csak a holdban léteznek, vagy ha csakugyan vannak s már járni tudnak, hasonló finom papirral járják be a várost és halálosan beteg édes anyjok számára kéregetnek, a csavargást jó idején megtanulják s ezer szerencse, ha csak oly naplopók lesznek idővel, mint édes anyjok s még sokkal rosszabbra nem vetemülnek.

És ily szerény kérelmező igen sok van Budapesten, kik mindenféle alakban keresik mindennapi kenyeröket.

Vannak csinos külsejű ifjonczok, kik félig kinőtt öltözetben kopogtatnak be s magokat tanulóknak mondják, kiknek szegény szüléi nem birják őket a szükségesekkel ellátni. Ha azonban munkával kinálja őket az ember, tüstént azzal mentegetőznek, hogy szorgalmasan kell tanulniok s azért semmi munkát nem vállalhatnak.

Vannak legjobb erőben levő urak, kik mondják, hogy bizonyos pörös ügyeik elintézése végett jöttek Pestre s költségeik miatt pénzökből annyira kifogytak, hogy kérelmezés útján kell néhány forintocskát szerezniök, mert különben nem térhetnek vissza családjok körébe, mely távollétök alatt szinte legnagyobb inséggel kénytelen küzdeni. S ha adományt adunk nekik, azonnal a «Két oroszlán» evő- vagy játékasztalához sietnek, az összekérelmezett pénznek nyakára hágnak s másnap ismét kopogtatnak, hogy megnyittassék nekik s kérnek, hogy megadassék nekik az, mi által e henye életet tovább is folytathassák.

Vannak hosszú hajú és igen tisztességes külsejű urak, kik magokat idegen művészeknek, vagy utazó német philosophusoknak, vagy költőknek mondják, állítván, hogy a gőzhajón vagy vendégfogadóban mindenöket ellopták, minélfogva most legnagyobb zavarban vannak, mert nem hitték, hogy Magyarországban annyi veszélylyel jár az utazás s azért egész útiköltségök készpénzben volt náluk. Erre a jószívű magyar, ki oly igen szeretné, ha külföldön dicsérnék, természetesen nagyon elszégyenli magát s meglehetősen zsebébe nyul, hogy az utazó művész, philosophus, vagy költő kissé feledje kárát. És kicsodák tulajdonképen ezen urak? Többnyire munkakerülő pinczérek, kik lopások miatt hazánkba szöktek s itt csalásaik következtében több vendégfogadóból elüzettek és most ezen kényelmes keresetmódra adták magukat, mely mellett gyakran el is lehet egyetmást csenni, míg a kérelmező levelet olvassuk.

Vannak szép hölgyek, kik selyemben s bársonyban kopogtatnak be hozzánk; mi pamlagra ültetjük a kellemes látogatót, bajuszunkat szinte akaratlanul megsimítjuk, tükrünkbe futó pillantást vetünk, hogy nem láthatni-e öltözetünkön valami rendetlenséget, arczunkra nyájas mosolyt öltünk, ujjainkon kellemes könnyűséggel forgatjuk gyűrűinket, ha tudniillik vannak gyűrűink, szemeinket a legszeretetreméltóbb kifejezéssel függeszjük a szép látogatóra; szóval, mindent elkövetünk, hogy legudvariasb elfogadásban részesítsük a nem várt kedves vendéget. Azonban, mennyire lehangoltatik nagyszerű várakozásunk, midőn a deli hölgy illatos és csipkés szegélyzetű finom zsebkendőjét gyöngéd ujjacskáival kibontja és rózsaszinű papirra írott, helyesírási hibáktól hemzsegő – kérelmező oklevelet nyujt kezünkbe és édes mosolyra vonván bibor ajkait, oly hófehér fogsort mutat – hogy! Ekkor természetesen rendkívül elcsodálkozunk, meglehetősen boszankodunk és iszonyúan csalatkozunk várakozásainkban, mosolyunk pedig oly kifejezést vált, mintha a reménylett zamatos eper helyett váratlanul éretlen vadalmába haraptunk volna; de azért végre csakugyan zsebünkbe nyulunk s egypár huszas bánja meg a kellemes látogatást, melyek valóban jobb sorsot érdemlettek volna. És ugyan kicsodák voltaképen ezen sajátszerű kérelmezők? Én ugyan nem mondom meg, mert a rózsaszinű papiron mindig pontosan föl van jegyezve szállásuk s így mindenki körülményesen kitanulhatja viszonyaikat, ki erre magában kedvet s hajlandóságot érez.

Vannak tenyeres-talpas férfiak, kik kijövendő, de tulajdonképen soha ki nem jövő könyvekre előfizetést gyűjtenek, azon ünnepélyes igérettel, hogy a teljes czímű előfizetők nevei, a munka elején, minden czímekkel együtt s azonkivül néhány sokat jelentő stb. stb. kisérete mellett nagy betükkel ki fognak nyomatni és ezen nagyszerű igéret által csakugyan sok helyen kinyomnak néhány forintot némely könnyen hivő ismeretlen irodalombarátok erszényéből, kik ez úton halhatlanságra vélik szerény neveiket juttathatni.

Vannak minden korú és nemű emberek, kiket eleven hirlapoknak és kalendáriumoknak mondhatni. Ezek minden ember név- és születésnapját pontosan tudják, minden tisztviselő előmozdítását csaknem ugyanazon pillanatban tudják meg, melyben ő maga kapta hirét; minden ember nyilvános kitüntetéséről azonnal értesülnek; minden sorshuzás után azonnal megtudják, hogy ki nyert valamit; ha valakinek fia születik, ők csaknem előbb tudják, mint a bába maga; ha valaki megházasodik s másnap reggel az első kávét issza hitvesével és szerényen hall kopogtatni, meg lehet győződve, hogy kérelmező jő neki szerencsét kivánni; sőt ha valaki új nadrágot húz föl először, vagy felesége ellen a válópert szerencsésen megnyerte, bizonyosan várhatja, hogy mielőtt még a nadrágtartót rendbe hozhatná, vagy a végső törvényszéki itéletet elolvashatná, a kérelmező már belép hozzá s vagy kötött, vagy kötetlen beszédben ezer üdvöt kíván ezen ünnepélyes alkalomra.

Szóval annyi a sok kérelmező és ezek annyi ürügyet tudnak használni, hogy ugyancsak erszény legyen ám az, mely látogatásaikat meg nem sinyli; mert és ezt jól meg kell jegyezni, többnyire csak nagyon középkorú erszényű, azaz középrangú embereknél szoktak jelentkezni, minthogy gazdagabbakhoz nem igen bocsátják be őket az előszobákban ásítozó, paszomántos kétlábú agarak.

Sőt, hogy a legjobbat ne feledjem, ismerek egy kérelmezőt, ki annyira emelte már e nemes keresetmódot hogy nem is fárasztja személyesen lábait, hanem külön embert fizet és ezt járatja végig a két városban kérelmező leveleivel, sőt gyakran távolabb falukra és városokba is elküldi őt, míg maga kényelmesen tekézget a...i kávéházban s este oly büszke arczkifejezéssel sétálgat a szinház egyik oldaláról másikra, mintha a nagy diófán túl is mindent sajátjának nevezhetne.

Hogy az ily kérelmezések alkalmával számos lopás is történik és még többször helyismeretség is szereztetik erőszakos rablások sikeres véghezvitelére, azt alkalmasint nem is kell megemlítenem.

Nem ártana talán némi kis figyelmet fordítani az ily kérelmezőkre, mert bizony mondom nektek, hogy száz közül alig szemelhetni ki egyet, kit segélyre valóban érdemesnek lehetne mondani.

XXVIII. Herbaté.

Tovább akarám még gondolatimat fonni, de Hánika rögtön szobámba rontott s nagy fontossággal szóla:

– Nagyságos uram! –

– Mi baj? – kérdém, sietsége által meglepetve.

– Nagy ujságot tudok.

– Halljuk!

– Oly hirtelen futottam föl a lépcsőkön, hogy alig birok lélekzethez jutni.

– Csak ki vele.

– Most volt nálam Dongainé szobaleánya búcsuzni.

– Mi gondom arra?

– Egy erdélyi grófnőhöz szegődött s Pestet elhagyja.

– De mit érdekelhet ez engem?

– Igen, mert Dongainé is elutazik Pestről.

– Valóban?

– Igen és valamennyi cselédét elbocsátotta szolgálatából.

– Mikor utazik?

– Holnap reggel.

– Hová?

– Azt nem tudom. Szobaleánya mondá, hogy mindent nagy titokban intéznek és egy cselédet sem visznek magokkal.

– Tehát kivel megy a grófnő?

– Vőlegényével, ki miatt szolgálatát el kelle hagynom.

– És mind ez bizonyos?

– Tökéletesen. Ma este búcsuthea lesz a grófnőnél, melyre csak néhány legmeghittebb ismerőse hivatalos.

– Jól van, én is ott leszek.

– Nagyságod is hivatalos?

– Meglehet. Háni, e hirről mindenki előtt hallgatni fogsz.

– Értem.

A hajdani szobaleány távozott s én gondolatokba mélyedtem. Fontolgatásomnak az lett eredménye, hogy este a grófnőnél meg fogok jelenni s maradásra kényszerítem őt, mire elég hatályos eszközzel véltem birni; mert Dalmer elutazása e pillanatban nagyobbuló reményimet csakhamar ismét tetemesül leszállította volna.

Alig vártam tehát az estét s mihelyt a társaságot együtt lenni gondolhatám, azonnal Dongai grófnő szállására siettem.

Az előteremben csak egyetlen inas ásítozott, s maga a csarnok is mennyire megváltozott! Kopár falakon kívül egyebet nem láték, mert a drága szőnyegzet már le volt szedve. Csak három szék és egy ócska asztal unatkozott a fal mellett s az asztalon ezüst kargyertyatartó állott, melyben két szál gyertya égett. Az inas ezen asztalka mellett bólingatott. Mily változás a korábbi pazar fényhez képest, melyet több hét alatt számos ember állíta föl s most talán kevés óra alatt bonta szét néhány ügyetlen kéz. Hja, úgy van az, alkotni vajmi nehéz s mily könnyen lehet a fönnállót lerombolni!

Meg kell az inast szólítanom.

– Hej, barátom!

Az inas kidörzsölé szemeiből az álmat, talpra ugrott s kérdőleg tekinte felém.

– Itt van Dalmer báró úr?

– Nincs.

– Együtt van már a társaság?

– Igen.

– Köszönöm.

Ezzel a terem ajtajához közelíték.

– Kérem, – szóla, utamat állva, az inas, – a terem már üres, a társaság a grófnő olvasószobájában mulat, itt balra.

– Jól van, köszönöm.

S most a mutatott ajtó felé irányzám lépésimet; de az álmos inas ismét előmbe állott és kissé akadozva szóla:

– Kérem alázatosan –

– Nos?

– Bocsánatot kérek, de parancsom van, senkit be nem bocsátani.

– Hogyan?

– A meghivottak már mind jelen vannak és így –

– Szólanom kell a grófnővel.

– Tehát bejelentem nagyságodat.

Az inas már megfordult, de ekkor hirtelen eszembe villant, hogy Dalmer itteni első találkozásunk következtében, könnyen kieszközölheté kedvesénél valamely ürügy alatt, hogy semmiesetre nem fogok bebocsáttatni, azért tehát csakhamar visszatartóztatám az inast, mondván:

– Megálljon, barátom; nem akarom magamat bejelentetni, majd csak meg fogom ő nagyságát lepni.

– Engedelmet kérek; de –

– Ej, fiú, legyen eszed, hiszen aludtál, midőn beléptem.

– Én?

– Igen, igen; hátha akkor minden szó nélkül beléptem volna?

– Az nagy baj lett volna.

– De nem tehettél volna róla.

– Az igaz.

– Tehát legyen eszed. Nekem mulhatlanul meg kell a grófnőt lepnem. Fogd ezen tallért, s gondold, hogy alszol, és ne lásd beléptemet.

– De –

– Szót sem. Szolgálatod ugyis csak holnapig tart. Itt van.

Az inas végre csakugyan meghagyá magát nyomós okaim által győzetni, s egészen megnyugodott, midőn még azt is tudtára adám, hogy jól ismerem a grófnőt.

Én tehát megnyitám csöndesen az olvasószoba ajtaját és lassan beléptem.

Megjelenésemet senki nem vette észre, mert az egész társaság háttal ült az ajtó felé, s én azonnal ügyesen egy kép elébe állottam, mintha elejétől fogva a társaság közé tartoztam volna; s így ha néhány arszlán véletlenül megpillantott is, bizonyosan nem gyanítá, hogy hivatlan, s alkalmasint egyszersmind meglehetősen kellemetlen vendég vagyok a langyos víz szellemdús fogyasztói közt.

Körültekintvén, látám, hogy a társaság csakugyan igen válogatott vala és tökéletesen azon nemes foglalkozáshoz illő, melybe el volt mélyedve. Egyetlen közönséges arczot sem láthaték, minden vonás jellemteljes tejfeles kifejezésű vala, mikép azt az ide csatolt képecskén oly világosan láthatni, hogy alig szükséges bővebb magyarázgatással vesztegetnem a drága időt.

Még a herbatés ibriknek is sajátszerű alakja volt, mintha a nemes ezüst irtózott volna, midőn ily rendeltetésre készítetett, s azért minden kalapácsütésnél görcsöket kapván, idomtalan alakzatra iparkodott volna feszülni. Egy arszlánt annyira megviselt már a meleg herbaté, hogy aggódva kémlé becses vonásait a tükörben, melyek valóban oly szint, azaz: oly zöldes szint játszottak, minő a herbatéé lehetett, midőn Khinában a khinaiak nagy gonddal szedegették más – khinaiak számára.

Egy másikat alkalmasint a negyedik csészével kinálta már egy szellőalakú lebegő hölgy, mert szemei és arcza oly édesen mosolyogtak, hogy e mosolygás fontját krajczáron lehetett árulni, medveczukor helyett. Kettő pedig alkalmasint azt suttogá egymásnak, hogy mégis csak boldog ember a paraszt, mert nem kénytelen a divatot majmolni, s nem kell egészséges korában is herbatét innia.

Azonban, nemcsak az arczok és alakok valának e szobában jellemzetesek, hanem egy falon függő kép is igéző valósággal felelt meg a szoba szép rendeltetésének, úgynevezett csöndéletet ábrázolván a német festészi iskolából. E képen ugyanis egész szende család volt látható, még csak a kalitkában kuttogó pintyőke sem hiányzott, melylyel alkalmasint a szabadságot akará jelképezni a szellemdús és találékony elméjű művész, minthogy a nélkül a legszebb családi boldogságot sem mondhatni tökéletesnek. Mily mélyelmű bölcseség tündöklik az apa magas homlokán, mintha országok boldogítása sugároznék le róla. Mily szeretetre méltó szendeség terül el az anya költői ihlettségű arczulatán; bizonyosan ezt látta egyik veterán költőnk s bölcsészünk, midőn remek költeményét irá Psychehez. Hát még szelid angyalarczai a gyermekeknek! Még füleik is kicsinyben mutaták már azt, mire szüléik megértek. Irigylésre méltó művész, kinek képzeletdús agya ily műremeket teremthetett. Mily isteni elragadtatás szállhatá meg az olvasó grófnőt, midőn, puha karszékében ülve, szemeit e hasonlíthatlan csöndéletre emelé! Oh, ilyesmi csak a hasonlíthatlanul kedves német kedélyességnek sikerülhet!

Dongai grófnő kimondhatlanul hegyes orrú hölgy mellett ült, azonban, bár milyen orr is jobb, mint semmi orr. A grófnő arczán magasztosság kifejezése sugárzott, minőt csak akkor szoktunk érezni, midőn legkedvesb vágyaink teljesültének küszöbén állunk, s erősen hiszszük, hogy többé semmi akadály nem gördülhet előnkbe.

Szinte sajnálni kezdém őt, mert hiszen ily körben vajmi ritkán pillanthatni meg ily elégültséget; de hiában, a szép grófnő nem érdemle részemről nagy kiméletet, azok után, miket felőle részint tudék, részint meglehetős alapossággal sejdíték.

Lábujjhegyen székéhez közelíték tehát, fejemet vállához hajlítám, s halk hangon szólék:

– Meg ne ijedjen nagysád.

A grófnő meglepetve fordítá hátra fejét, s e meglepetést el nem palástolható zavarodás követé, midőn vonásaimra ismert.

Mielőtt szóhoz juthatna, így nyilatkozám, komoly kifejezéssel:

– Még csak egyszer volt szerencsém nagysádnak udvarolhatnom, s mégis nagy kegyért bátorkodom esedezni.

– Méltóztassék! – szóla vontatva, s nagy kedvetlenséggel a grófnő.

– Nagysád el akarja Pestet hagyni?

– Igen.

– Holnap?

– Igen, – viszonzá növekedő idegenkedéssel a grófnő.

– Kérem nagysádat, méltóztassék e szándékát megváltoztatni.

– Hogyan?

– Igen, erre bátorkodom nagysádat egész tisztelettel megkérni.

– Nem akarom hinni, hogy ön sértegetni akar, s azért én is egész nyugalommal csak azt válaszolom, hogy ön kérelmét kissé furcsának találom, s azért nem is felelek reá.

– Akkor sem, ha nagysád – lánya, Ida nevében kérem önt, hogy elutazását halassza el?

A grófnő elhalványult, de csakhamar leküzdé indulatát, és sóhajtva szóla:

– Ön legfájdalmasb sebeimet szaggatja föl, ez gyöngédtelenség, s meg nem foghatom, mi adhat önnek jogot gyötrésemre?

– Nagyságos asszonyom, a társaság szemei rajtunk függenek, röviden kell végeznünk.

– Mit akar ön?

– Most már nem kérem, hanem akarom, hogy nagysád csak akkor hagyja el Pestet, midőn én megengedem.

– Uram –

– Kérem, engedje szavaimat bevégeznem. Nagysád itt fog maradni, különben bizonyos történetkét fogok a finom körökben elbeszélni, hogy mikép szabadulhatni meg legkönnyebben férjtől és gyermektől, ha új szerelem foglal helyet szivünkben. Igen, igen, nagyságos asszonyom; és én ezt be tudom bizonyítani, mert – élő tanu van hatalmamban, kinek megpillantása földre fogja nagysádat sujtani.

– Ember, ön –

– Nagysád itt fog maradni, s szavaimról senkinek nem szól, még – Dalmer bárónak sem, különben – veszve van ön vele együtt, mert vannak példák, nagyságos asszonyom, hogy a halottak is elhagyják hideg sirjaikat, s a mélyen rejtett bűnöket napfényre derítik! Ajánlom magamat.

A grófnő ájulva hanyatlott szomszédnője vállára, s én, az általános zavarban, a termet elhagyám, meg lévén győződve, hogy rejtélyes fenyegetésim nem fognak siker nélkül maradni. Nagyobb biztonság kedveért azonban mégis tüstént úgy intézkedtem, hogy rögtön megtudhassam, ha a grófnő mégis elutaznék, s még hatályosabban intézkedhessem ellene.

XXIX. Üröm-öröm.

Ezeket e szerint rendbe hozván, Budára sieték, hogy mult éjjeli gyanus embereimet a «Tarka macskához» czimzett nagyszerű vendégfogadóban fölkeressem, mert ők Móriczot említék, s így rám nézve mindenesetre nagy érdekkel kelle birniok; annyival is inkább, mivel ezen öreg bűnösnek nyomát egészen elvesztém, s okom volt hinni, hogy épen ő az, kitől leginkább kell őrizkednem.

A hajóhidon csak alig pislogott néhány lámpa, mert igen sötét volt, s ilyenkor rendesen az utczán is kevesebb olaj szokott a lámpákban lenni; alkalmasint az emberi büszkeség némi lealázására, hogy tudniillik mindenki meggyőződjék, mikép a természet roppant ereje ellen nem küzdhet sikerrel a gyarló ember.