Part 1

E-text prepared by Albert László and the Online Distributed Proofreading Canada Team (http://www.pgdpcanada.net) from page images generously made available by Internet Archive/Canadian Libraries (http://archive.org/details/toronto)

Note: Images of the original pages are available through Internet Archive/Canadian Libraries. See http://archive.org/details/magyarremekirk54budauoft

MAGYAR NÉPDALOK

* * * * * *

MAGYAR REMEKIRÓK

A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI

Sajtó alá rendezik

Alexander Bernát Erődi Béla Négyesy László Angyal Dávid Ferenczi Zoltán Rákosi Jenő Badics Ferencz Fraknói Vilmos Riedl Frigyes Bánóczi József Gyulai Pál Széchy Károly Bayer József Heinrich Gusztáv Váczy János Beöthy Zsolt Koroda Pál Vadnay Károly Berzeviczy Albert Kossuth Ferencz Voinovich Géza Endrődi Sándor Kozma Andor Wlassics Gyula Erdélyi Pál Lévay József Zoltvány Irén

54. KÖTET

MAGYAR NÉPDALOK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

* * * * * *

MAGYAR NÉPDALOK

Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta

ENDRŐDI SÁNDOR

BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1906

Franklin-Társulat nyomdája

BEVEZETÉS.

Magyarország sok tekintetben az _erőpazarlások_ hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyítőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejű, ép kedélyű magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szűzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hü a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az írók nem törődtek sokáig.

A népköltés voltaképen egyidejű magával a néppel, csak az érdeklődők, a feljegyzők, a gyűjtők nem jelentkeznek sehol. Nálunk pl. a világi dalok, főkép a szerelmi énekek épen nem voltak ismeretlenek s a pogánykor lelkének igazi virágaiként pompáztak valaha. A bennök sűrűn előforduló virágvonatkozások miatt virágénekeknek nevezték őket, de a vallásos századok erősen üldözték és pusztították e profán tartalmú dalokat, úgy, hogy a keresztény középkorból mindössze egy ötsoros virágénektöredék maradt ránk s a XVI. század első felében Erdősi Sylvester János, a kitűnő nyelvész és biblia-fordító, bár méltatja őket, mint «melyekben csodálhatja minden nép a _magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis_» – bővebb figyelmet azonban nem szentelt nekik.

Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti: vezérférfiaink épen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál, egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást váltották fel, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német, franczia befolyás áldásai, s oly fokú vergődések következtek, melyeknek látványa szinte elkeserítő. Ha egy-egy jóízű irónkra gondolunk, pl. _Mikes Kelemen_re, a kinek _Törökországi levelei_ már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb formáiban ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a hamisítatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült meg, – azután a mult század első tizedeinek vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.

De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék, s a kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik. Így történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát: akkor elkezdtünk fűhöz-fához kapkodni. Eszünkbe jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsesbányája, _népünk_ tőzsgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát. Rendkívül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül lappangtak és poshadtak a homályban.

Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a _Kovács Pál_, benedekrendi pap közmondásos gyüjteménye.[1] Az érdemes gyüjtő egyik paptársa _Fabchich József_, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak – nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással kiáltott föl a «nemzeti bélyeget» viselő gyüjtemény láttára: «Félre, deák, görög íz! szólanak im – magyarul!» Öt év mulva (1799) megjelent az első népdal-gyűjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát ugyanabban az évben, melyben _Baróti Szabó Dávid_ is kiadta a _Magyarság Virágait_ – egy váczi daloskönyv, 1804-ben _Szirmay Antal_ jeles munkája, a _Hungaria in Parabolis_, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek

[1] Kovács Pálnak Magyar Példa és Közmondás. Győrben. Streibig József betűivel. 1794.

egyike. 1820-ban, már a rendkívüli munkásságú szerző halála után, látott napvilágot _Dugonics András_ gazdag gyüjteménye, a _Magyar Példabeszédek_ és _Jeles Mondások_ két vaskos kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék, Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy épen Kulcsár István buzdító közlései után határozza el az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres gyűjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni _Kazinczy_ rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül megveti. Csokonai ellenkezőleg szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak: «_Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerű községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk._» _Kölcsey_ 1826-ban fennen hangoztatja, hogy «_a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni_.» – _Eötvös_, egy évvel később, mint _Székács Józsefnek_, _Szerb népdalok és hősregék_ czímű könyve megjelent 1837-ben, ki meri mondani, hogy «_minden poézis a népből ered_», s _Toldy Ferencz_ 1843-ban, a lirai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy «_a nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük_.» Ugyanebben az évben kezdi meg _Kecskeméti Csapó Dániel_ _Dalfüzérkéjének_ kiadását s jelenik meg _Szakáll Lajosnak_, _Czimbalom_ czímű verses kötete, melyet jóízű népies darabjaiért rövid idő alatt elkapkodnak.

Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerűség nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezethetjük vissza _Kisfaludy Károly_ népdal-próbálkozásait és _Czuczor_ kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik. Az Akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-Társaság veszi át a rendszeres gyűjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a kivitelhez. Megbízza _Erdélyi Jánost_, a jónevű költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét, e gyűjtemény összeállításával. Dolgosabb kezekre nem is bízhatta volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, épen a Kisfaludy-Társaságban tartott székfoglaló beszédében: «_A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz a ki őt meghallgassa, seregestül találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége._»

Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerű földmívelő: házuk nem daltalan. Már gyermek korában vidítója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését. Korán felébrednek benne a költői hajlamok s végig kísérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad: _a népköltészetből kell a nemzeti poézist újjáalkotni!_ Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betű adat, a történet, erkölcs, ízlés földerítéséhez és kimagyarázásához. Nemzetének lehető _kitudása_ a cél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel és odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigorú egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját, egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az emberiség irányában – _önismeretté izmosodhassék s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban_.

Mély értelmű, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely _Erdélyi_ összes szellemi működésének főmozgatója és irányítója. A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhírű botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sírt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét és elaludt örökre.

Nagy gyűjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben _Tompa Mihály_, _Népregék és Mondák_ czímű verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség húsz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az izlés nem múló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott útmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt egy hatalmas genie, mint a minő _Petőfi_ volt, a maga merész föllépésével s hódító egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak; ez csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segített, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző útakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a _nemzeti jelleget_.

Új világ, új élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása bugygyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdellt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissítettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, szerteágazott ezer felé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a szív sírhatott. Nem kellett feszes formák közé szorítani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után: az eredetiség. A vékonyhangú gitározást, az ősi ritmus érczes zengése váltja fel, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás színe. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejű és nagyerejű magyar nép – lép elénk s a maga egyszerű, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja fel nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez _mi_ vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! _Petőfi_ és _Arany_, kik a «naivot és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe olvasztják» nemcsak nagy költők, de épen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.

Erdélyi háromkötetes nagy gyűjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyűjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg _Ballagi Mór_ két kötetes példabeszédes és közmondásos gyűjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-Társaság megbizásából, új kötettel állt elő, a _Magyar közmondások könyvével_; 1863-ban pedig _Kriza János_ (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyűjteményével, a _Vadrózsákkal_, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta fel előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetű, ózamatú balladákban is. Majd következtek _Thaly Kálmán_ rendkívül becses gyűjteményei, a _Régi magyar vitézi énekek_ két kötete (1864), XVI., XVII., és XVIII. századi kéziratokból összeállítva, és később, 1872-ben az _Adalékok a Thököly és Rákóczi kor irodalom-történetében_, szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-Társaság _Gyulai Pál_ és _Arany László_ szerkesztésében újra három kötetes népköltési gyűjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, megindította magyar fordításban a hazai, _nem magyar ajkú népköltészet tárát_ (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlítjük itt az újabbak közül _Kálmány Lajos_ nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből (_Koszorúk az Alföld vadvirágaiból_. 2 kötet. 1877. _Szeged népe_. 3 kötet. 1881.) Mások, mint _Fogarasi János_, _Bartalus István_, _Mátray Gábor_, _Szini Károly_ s legújabban _Bogisich Mihály_ és _Káldy Gyula_ régi énekek és népdallamok gyűjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmese-gyűjtőink közül legyen elég _Merényi László_, (_Eredeti népmesék_. _Sajóvölgyi és dunamelléki népmesék_. 1861–63), továbbá _Arany László_ (_Eredeti népmesék_. 1862), és végül _Benedek Elek_ (_Magyar mese és mondavilág_. 5 köt. 1894–97) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül _Sirisaka Andor_ (_Magyar közmondások könyve_. 1891) és _Marganits Ede_ (_Magyar közmondások és közmondásszerű szólások_. 1897) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyűjtemény a megelőző gyüjtemények összes anyagát feldolgozza s történelmi alapon csoportosítja.

Legújabban (1902) a Kisfaludy-Társaság, a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterium támogatásával ismét kezébe vette a népköltési gyűjtés megszakított munkáját s megindította a hozzá beérkezett gyűjtések új és nem kevésbé értékes sorozatát. Rövid időközökben négy vaskos kötet jelent meg e gyűjteményből. Dr. _Sebestyén Gyula_, _Regős énekek_ czímű két kötete, melyek népköltészetünknek és népszokásainknak legrégibb emlékeit foglalják össze s melyeket a buzgó gyűjtő egész kötetnyi tudományos fejtegetéssel magyaráz s világít meg, közölvén a gazdag variansok különböző dallamait is. Majd _Vikár Bélá_tól egy kötet somogymegyei s _Mailand Oszkár_tól egy kötet székelyföldi gyűjtés.

Ez új sorozat szerkesztésénél azonban más a módszer, mint a régebbi folyamnál. Az új szerkesztő, _Vargha Gyula_, a Kisfaludy-Társaság utasítása szerint többé nem a kizárólagos æsthetikai szempontot veszi irányadóul, de tért enged a folklorisztikai szempont mind hangosabban nyilvánuló követeléseinek. Észszerű és helyes eljárás, mert voltaképen ez a két szempont nem áll ellentétben egymással s a népköltés terén æsthetikailag és ethnografiailag csak az lehet értékes, a mi a népszellem valódi költői megnyilatkozása.

Ez a mi kötetünk az említett gyűjtemények népdalainak szine-javából van összeállítva. Sok gonddal és szeretettel válogattam ki az egyes darabokat s a szerint, a mint tárgykörük más és más: külön-külön csoportokba helyeztem őket. Rendkívül gazdag a szerelmi és katona dalok sorozata, továbbá az «Ágról-ágra» czímű cziklus, mely tekintet nélkül az egyes darabok tárgyi különféleségére, az egyversszakos népdalokat foglalja össze s köti szeszélyes bokrétába. A műköltők népdalait, melyeknek nagy része számos gyűjteményben eredeti népdalként szerepel, szintén külön cziklusba sorakoztattam s minden darabot megjelöltem irója nevével.

Kívánom, hogy gyűjteményemet a nagy magyar közönség oly élvezettel és tanulsággal forgassa, a minő gyönyört szerzett nekem az összeállítás munkája.

_Endrődi Sándor._

MAGYAR NÉPDALOK

A népköltészet egyik főérdeme: a _valóság_. A mit benne találunk, az mind igaz tény. Ha valami benne történetre vonatkozik, az történet, ha erkölcsre, az erkölcs, ha izlésre, az izlés. Itt minden betű adat, s minden kis adat a multból gyökerűl szolgál új virágnak a jövőben.

_Erdélyi János._

I. SZERELEM RÓZSÁI.

1.

Ablak alól a rózsafa nem látszik, Minden éjen piros rózsát virágzik. Terem rajta piros rózsa, jószagú, Gyenge rózsám, mért vagy olyan szomorú?

Megöl engem az iszonyu búbánat, Szeretőmet viszik el katonának, Ne szomorkodj’, édes rózsám, érettem, Tiéd leszek még ebben az életben.

2.

A csap-utczán végig, végig, végig, Minden kis kapuban virág nyilik, Minden kis kapuban kettő, három, Csak az enyém hervadt el a nyáron.

Ne vigasztalj, édes, kedves anyám! Hadd sirjam ki magamat igazán. Ki megbántott, megsegit a bajban: A jó Isten majd könyörül rajtam!

3.

A fekete holló gyászt visel magáért, Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért, Jegybeli mátkámért mit nem cselekedném, Tenger sürű habját kalánnal kimerném, Tenger fenekében gyöngyszemeket szednék, Jegybeli mátkámnak gyöngybokrétát kötnék.

Küküllő kövecse kalamáris volna, Tenger sürű habja mind tintalé volna, Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna, Fán a mennyi levél mind papiros volna, Bánatom leírni adnak is sok volna.

4.

A fényes csillag is Ballag haza felé, – Ballag barna legény A galambja felé.

De mig oda ballag Jóformán megvirad, Gyenge szerelmöknek Hamar vége szakad.

5.

A kend édes anyja Megátkozott engem, Hogy a fekete föld Borítson be engem.

Ne átkozzon engem, Nem vagyok én oka, Mert én az ő lányát Nem szerettem soha.

A kit én szeretek, Meg van az szeretve, Ha rá tekintek is, Elfakad nevetve.

A pünkösdi rózsa Kihajlott az utra, – Eredj oda, rózsám, Köss bokrétát róla,

Tedd az öved mellé Két szemem láttára, Viseljed, galambom, Lányok boszujára!

6.

A ki a rózsáját igazán szereti, Záporeső esik, mégis megkeresi. Lám én a rózsámat igazán szeretem, Záporeső esik, mégis megkeresem.

7.

Akkor volna szép az erdő, Ha lány volna a kerülő. Csili-csalárom! Csili-csalárom! Ha lány volna a kerülő.

Megkerülném én az erdőt, Megcsókolnám a kerülőt. Csili-csalárom! Csili-csalárom! Megcsókolnám a kerülőt.

8.

Áldd meg isten azt az utczát, Kibe az én rózsám sétál; Kirakatom gyémántkővel, Nézzen bele este, reggel.

Verd meg isten azt az utczát Kibe az irigyem sétál: Kirakatom beretvával, Essen bele térdenállva!

9.

Állj előmbe, rózsám, hadd bucsúzzam tőled, Ha el nem bucsúzom; bujdossunk el ketten! Vagy meghalok érted, Vagy enyimmé tészlek, Édes szivem!

Fekete két szemed mire csalt meg engem? Gyenge szép termeted mire hozott engem? Vagy meghalok érted, Vagy enyimmé tészlek, Édes szivem!

Ne menj el, galambom, ne repülj el tőlem, Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban! Vagy meghalok érted, Vagy enyimmé tészlek, Édes szivem!

Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy, Igaz szereteted hamisra ne forditsd! Vagy meghalok érted, Vagy enyimmé tészlek, Édes szivem!

10.

Amerre én járok, még a fák is sirnak, Gyenge ágairól a levelek hullnak.

Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem, Mert az én galambom sírva keres engem.

Hulljatok, levelek, sűrűn az utamra, Hogy ne tudja rózsám: merre ment galambja.

11.

A malomba mentem, Tiszta buzát vittem, A szerelem miatt Meg nem őrölhettem,

Mit tehetek róla, Hogy szerelmes vagyok! Az atyám is az volt, Én a fia vagyok!

12.

Amott egy kis madár Elhagyta az ágát, Ágról ágra repűl, Keresi a párját.

Én is egy ideig Elhagyom falumat, Mint a vándormadár Keresem páromat.

Mint a vándormadár Messze, messze szállok, Idegen helyeken Egyedűl megállok.

13.

Ángyom, ángyom, édes ángyom, Mért szeret kend olyan nagyon? Ha szeret kend, titkolja kend, Ki ne világosítsa kend.

Jó szeretni, de titkosan, Nem mindenkor világosan. A ki világosan szeret: Megitélik az emberek.

14.

A pünkösdi rózsa kihajlott az utra, Az én szekeremnek kifelé a rudja. Jóra-e vagy rosszra, a jó isten tudja, Minden horgast-borgast ő fordíthat jóra.

Kimenék, kimenék, kimenék az utra, Látám édesemet, ő is láta engem, Akarám kérdeni, szánom busitani, Mint gyenge iffiat megszomorítani.

Áldott az az anya, ki tégedet szült volt, A ki téged szült volt, téged fölnevelt volt, Adjon isten annak ezernyi ezer jót, Ki a te bölcsődet megrendítette volt.

Nem egyszer, nem egyszer, ezernyi ezerszer, Ugy halottam, rózsám, rózsafán termettél, Piros pünkösd napján hajnalban születtél, Áldott az a napom, melyen megszerettél!

15.

Aranyos pillangó az ágon, Nem kap szivem többé a lányon, Mert a lány pillangó a réten, Hamar odább ád a legényen.

Eresz alá fészkel a fecske, Szeretőnek jobb a menyecske; Liliomkarját, ha kitárja: Szeretőjét keblére zárja.

16.

Árokparti csalány, Kökényszemű kis lány, Eszem a szemedet Mért vagy oly halovány,

Nem vagyok halovány, Mind ilyen a leány, Kinek a gyűrűjét Más hordja az ujján.

Hervadj, rózsa, hervadj, Már az enyém nem vagy; Mig az enyém voltál, Piros rózsa voltál.

Nem tehetek róla, Hogy szerelmes vagyok, Az anyám is az volt, Én meg lánya vagyok.

17.

Arra alá Baranyában Jó természet van a lányban, Maga mondja a legénynek: Adjon isten engem kendnek!

Mondd meg hugám a nénédnek, Adjon csókot a legénynek! – Nem mondom meg a nénémnek, Magam is adok szegénynek.

18.

Arra kérem Teremtőmet, Adja vissza szeretőmet; Ha nem mostan, ha nem mostan, tehát máskor, Kukoricza-kapáláskor.

Irigyeljék az emberek, Hogy én, rózsám, tied leszek; Tied leszek, tied leszek nemsokára, Vén asszonyok, rossz asszonyok bosszujára.

19.

Árva vagyok mint gerlicze, Mint a kinek nincs senkije, Árva vagyok apa nélkül, De még inkább anya nélkül.

Nincsen senki, ki szeressen, Csak a rózsám s a jó isten – Én is árva, te is árva, Bujjunk egymás árnyékába!

20.

Az ég alatt, a föld szinén, Nincsen olyan árva mint én. Nincsen apám, nincsen anyám, A ki gondot viseljen rám,

Minden virág virágozik, Csak az enyim hervadozik, Hadd hervadjon, hadd száradjon, Csak az isten el ne hagyjon.

Segélj meg oh én istenem, Te légy nekem hű vezérem, Hogy egy társat találhassak, Kivel holtig maradhassak.

21.

Az én ágyam lába Muskátlinak ága, A fejtől valója Rozmaringnak ága. Haja rózsa, rózsa!

Lehajtom fejemet, Babám, az öledbe, Kicsordul a könnyem Piros kötényedbe. Haja rózsa, rózsa!

Lehajtom fejemet, Babám, a válladra, Kicsordul a könnyem Feszes dolmányodra. Haja rózsa, rózsa!

22.

Az én galambomnak Partba van a háza, Csinos házeleje, Tükör az ablaka.