Part 8

Pénteken jó reggel Olyan álmot láttam: Vasárnap jó reggel Fejemen történék. Felmenék kertembe, Lenézék kertemből. Szebbik rózsafának Lehajlik az ága; Napkelettől fogva Napnyugatig hajlott. Akkor az én szivem Gyászba felöltözött. Odagyő édesem. Azt kérdi éntőlem: «Mért sírsz én édesem?» «Nem sírok édesem. Csak fáj az én szivem, Azt sem tudom kiért, Azt sem tudom miért.» «Talán énérettem?» «Találod édesem!» – «Mikor lesétálok, A szerelem utczán, Ajtód előtt lássam Gyászos koporsódat. Abba benne lássam Szép fehér testedet. Az papot s a mestert Az fejednél lássam; Sok szép atyádfiát Körülötted lássam. Mi nem azért kértem Szivem halálodat, Hogy meguntam vóna Veled lakásomat. Ha velem nem tőtted Semmi jó kedvedet, Mással se tőthessed. Semmi örömedet.»

A MEGCSALT FÉRJ.

A minap, hogy haza mentem, ott vala látom, Egy nehány ló megnyergelve, egy, kettő, három. Kérdém: édes feleségem! – Mi baj, angyalom? – Mit keresnek itt e lovak? meg nem foghatom. – No, lássa az ember az oktondit! ki lát itt lovakat? Fejős tehenek azok, anyám küldte azokat. – – Fejős tehenek! felkantározva! Oh ég, oh ég, oh én szegény, Megcsalatott férj vagyok én, Mint más sokak is még!

A mint a tornáczba lépek, kiterítve látom, Egy nehány fehér köpenyeg, egy, kettő, három. – Kedves feleségem! mondék. – Mi baj angyalom? – Mit keres e sok köpönyeg, meg nem foghatom. – No lássa az ember az oktondit! hol itt a köpönyeg? Ágyteritők, szárítani raktam ki azokat! – Ágyterítők! Veres gallérral! Oh ég, oh ég, oh én szegény, Megcsalatott férj vagyok én, Mint más sokak is még!

Amint a házba betekinték, ott vala látom Egy nehéz sarkantyús csizma, egy, kettő, három. Kérdém: édes feleségem! – Mi baj angyalom? – Mit keresnek itt e csizmák? meg nem foghatom. – No lássa az ember az oktondit! ki lát itt csizmákat? Tejes fazekak azok, az anyám küldte azokat! – Tejes fazekak! felsarkantyúzva! Oh ég, oh ég, oh én szegény, Megcsalatott férj vagyok én, Mint más sokak is még!

Amint a fogasra tekinték, ott vala látom Egy nehány kard felakasztva, egy, kettő, három. – Kedves feleségem! mondék. – Mi baj angyalom? – Mit keresnek itt e kardok? meg nem foghatom. – No lássa az ember az oktondit! ki lát itt kardokat? Pecsenyesütők azok, az anyám küldte azokat. – Pecsenyesütők! Portupéval! Oh ég, oh ég, oh én szegény, Megcsalatott férj vagyok én, Mint más sokak is még!

Amint az ágyba tekinték, ott vala látom Egy nehány huszár katona, egy, kettő, három. Kérdém: édes feleségem? – Mi baj angyalom? – Mit keresnek e katonák, meg nem foghatom. – No lássa az ember az oktondit! ki lát itt katonát? Szolgáló lányok azok, az anyám küldte azokat. – Szolgáló lányok! pödrött bajuszszal! Oh ég, oh ég, oh én szegény, Megcsalatott férj vagyok én, Mint más sokak is még!

Mindezeket látva, elékapám baltám, Fejem felett megforgatva, egy, kettő, három. Kérdé az én feleségem: Mi baj angyalom? Mit tesznek e forgatások, meg nem foghatom? – No lássa az ember az oktondit! ki lát itt forgatást? Czirogatások ezek, a szerelem szűli ezeket. – Czirogatások! Balta-éllel? Oh ég, oh ég, oh én szegény, Rászedett asszony vagyok én, Mint más sokak is még.

GYÖNGE SÁNDOR NÓTÁJA.

Stiriában, Ajk faluban mi történt! Pálfi Istvánt mulatságban meglőtték. Karabélyból ment a golyó szivébe, Arczra borult a szoba közepébe.

Pálfi Istvánt viszik az ispotályba, Gyönge Sándort pediglen a stokházba; Vasat vernek a kezére, lábára, Magyar bakát a silbakolására.

Pálfi Istvánt viszik a temetőbe, Gyönge Sándort az agyitor elébe. «Vasas lábam szomorúan pengetem, Jó barátom, jaj de bús az életem!

Gyönge Sándor, annak hivnak engemet, Úgy is irják magyarul a nevemet. Pálfi István szeretőmet szerette, Karabélyom őtet ezért megölte.

Ne sírjon hát édes kedves jó anyám, Szép időmnek az utolja eljött mán, Mert nem tudom azt sem, hogy mely órában Akasztnak fel ez idegen országban.

Így van, kinek méreg van a szivében, Így fizetnek a katona-életben, Sírhattok ti bús anya és testvérek, Azt kivánom: legyen isten veletek!»

Klagenfurtban árkolnak egy temetőt Pálfi Istvánt viszik bele legelőbb, Az van irva az ő kereszt fájára: «Itt nyugszik egy meglőtt frajter sirjába!»

Esik eső szép csendesen lefele, Gyönge Sándort most kisérik kifele, A sapkáját levágta a szemére, Sok szép leány sírva mén el előtte…

BARNA PÉTER.

Jó ló volt a fakó, Jó ló is ellette, Áldja meg az isten A ki felnevelte!

Fujd el szellő, fujd el, Hosszú utunk porát, Ne lelje vármegye Fakó lovam nyomát.

Nem fujta el szellő Hosszú utunk nyomát, Meglelte vármegye Fakó lovam nyomát.

Szegény Barna Péter De sok lovat lopott, Románné két lánya Abból ruházkodott.

Veszett volna retek Fekete földjében, Románné két lánya Az anyja méhében!

A pusztai csárda Nem borulna gyászba Szegény Barna Péter Nem esne rabságba.

De vármegye háza Nem nyílik hiába, Szegény Barna Pétert Viszik udvarába.

A tarcsai pusztán Van egy két águ fa, Az lesz Barna Péter Nyugodalmas háza.

Nyíljatok meg egek, Rejtsetek el engem, Mert a fekete föld Nem veszen be engem!

Kár volna még nekem A fán megszáradni, Lobogós gyolcs gatyám Szélnek bocsájtani.

Szép sarkantyús csizmám Szélnek összeverni, Fekete két szemem Hollónak kivájni!

Nálunk a halottnak Hármat harangoznak, De Barna Péternek Egyet sem kondítnak.

Szegény Barna Péter, – Szent János napjára Kisérik halálra Tarcsai határba.

Nem jó föld ez, pajtás, Nem jó itten lakni, Mert a szegény legényt Meg szokták itt fogni.

Szegény Barna Péter Gyolcs inge, gatyája, Vérrel virágozik A testi ruhája!

LANDORVÁRI DORKA.

‚Leányom, leányom, Édes szép leányom! Mi dolog lehet az, Hogy a selyem ruhád Elől kurtábbodik, Hátul hosszabbodik, Szép karcsú derekad Igen vastagodik?!‘ «Anyám, anyám, Édes asszony anyám! Mit tűröm, tagadom, Ha ki kell vallanom: Szabó nem jól szabta. Varró nem jól varta.» «Nem kérdeztem én azt, Ki szabta, ki varta; Csak aztat kérdezem: Mi dolog lehet a’?!» «Anyám, édes anyám, Édes asszonyanyám! Dunavizet ittam, Attól jól meghíztam.» «Nem kérdezem én azt, Mit ettél, mit ittál; Csak aztat kérdezem: Mi dolog lehet a’?!» ‚Mit tűröm, tagadom, Ha ki kell vallanom; Király Kis Miklósnak Ágyára feküdtem – Szerelembe estem!‘ «No ringyó, no szajha, Mindjárt elvitetlek Nyaka-vágó hídra, Nyaka-vágó hídra, Rózsás kis pallagra!» ‚Anyám, édes anyám, Édes asszonyanyám! Várjál hát egy órát, Hadd irjak levelet Király Kis Miklósnak, Hadd küldjem el eztet!… Madárkám, madárkám Csacsogó madárkám! Vidd el e levelet Király Kis Miklósnak; Ha ebéden éred: Tedd az asztalára; Ha vacsorán éred: Tedd az ablakába!‘ Ebéden találta, Asztalára tette; Király kis Miklóska Mingyárt elolvasta. Mondja kocsisának, Legjobb fullajtárnak: „‚Kocsisom, kocsisom, Legjobb fullajtárom! Fogd be nyolcz lovamat, Hozzuk el Dorkámat!‘“ „‚Jó nap, isten jó nap, Landorvárainé! Hol van az én Dorkám, Szivem és violám?!‘“ «Elment a szomszédba Leánypajtásihoz, Búcsúzni, búcsúzni, Leánypajtásitól»… „‚Jó nap, isten jó nap, Landorvárainé! Nincs ott az én Dorkám, Szivem és violám!‘“ «Kiment a kis kertbe Rózsákat tördelget, Rózsákat tördelget Selyem kezkenőbe.» „‚Jó nap, isten jó nap, Landorvárainé! Nincs ott az én Dorkám, Szivem és violám;‘“ «Mit tűröm tagadom, Ha ki kell vallanom; Nyaka-vágó hídon, Rózsás kis pallagon!» „‚Jó nap, isten jó nap, Édes kedves Dorkám! Édes kedves Dorkám, Szivem és violám! Vérem a véreddel Egy patakban folyjon; Lelkem a lelkeddel Egy istent imádjon; Testem a testeddel Egy sirban nyugodjon! A mi kisdedünk is Oltár tetejében!‘“… Három szál rozmaring Nyílt ki a fejében. Oda ment az anyja, Hogy majd leszakajtja: „‚Menj innen, menj innen Te átkozott anya! Nem egyet ölettél: Hármat veszejtettél!‘“…

KIS JULIA.

„Hallod-e te király-urfi! Jere este guzsalyasba.“ „Nem mehetek te király-lány. Hogy’ juthatnék túl a Dunán, Este későn sötét leszen, S a Dunába belé esem.“ «Vagyon nekem szövétnekem, Tornáczomba kitétetem, S meg is gyujtom, mihelyt lehet, Világánál átal jöhetsz.» Megindula király-urfi Este későn guzsalyasba; S belé esék a Dunába, A Dunának közepibe. Ugy sír, ugy sír király-leány, Király-leány kis Julia. Szóval kérdi asszony-anyja: „Mér’ sírsz, fiam, kis Júlia?“ ‚Hogy ne sírnék asszony-anyám, Elvesztettem gyöngyös pártám, Belé esett a Dunába, A Dunának közepibe.‘ „Vagyon nekem gyöngyös pártám, Azt én mindjárt neked adom.“ „Nem kell nekem senki másé, Csak kell nekem a magamé. Hallod-e te asszony-anyám! Hivassuk fel Bíró Jankót, Bíró Jankót, vízi búvárt, Hogy fogja ki gyöngyös pártám. Hallod-e te Bíró Jankó, Vedd ki az én gyöngyös pártám!“ „Nem kapok én gyöngyös pártát, Csak kapok én király fiát.“ „Á’ kell, a’ kell Bíró Jankó, Bíró Jankó vízi búvár. Hozd fel ide palotámba, Tedd fel ide én ágyamba.“ Ugy sír, ugy sír király-leány, Király-leány kis Júlia: Neki szíve meghasada, Mindjárt szörnyű halált hala. Az egyiknek csináltattak Fejér márvány kőkoporsót, A másiknak csináltattak Vörös márvány kőkoporsót. Virágos kertbe temették, Egymás mellé elültették, Az egyikre palántáltak Fejér csíkos tulipántot, A másikra palántáltak Tiszta vörös tulipántot. A szerelmeseknek lelke Élő tulipánttá leve, S addig s addig nevelkedtek, A míg összeölelkeztek.

CSEHÓ PISTA.

Amoda van egy nagy deszka-kerítés, Csehó Pista lova abban nyerítez; Csehó Pista befordul a csárdába, Várja ottan szeretője, babája. „Korcsmárosné, eb az urát, hallja kend, Halat nekem, czitromosat főzzön kend, A mellé egy jó itcze bort hozzon kend, Juczi lyányát strázsára állítsa kend.“ Csehó Pista mulat széles kedvibe’, Egy rosz személy dalolgat az ölibe’, Csárdás leány dalolgat az ölibe’, Hej, az adta a pandurok kezibe, Beszalad a Juczi leány ijedve, «Amoda jön három pandúr fegyverbe’.» Csehó Pista Bársony lovát nyergeli, Három pandúr, persekútor kergeti. Csehó Pista Bársony lovát nyergeli, Három pandúr persekútor kergeti, Lova lába megbotlott egy gödörbe’, Lehanyatlott, a jobb kezét kitörte. «Szépen kérem persekútor uramat, Ne kösse meg ezt a jobbik karomat.» De a pandúr nem hallgat a szavára, Lánczot veret két kezére, lábára. Hétfőn este az ég alja piroslik, Csehó Pistát vesztőhelyre most viszik, A fél falu sírva megyen nyomába, De nem megyen, nem siratja babája. «Kedves babám, jutok-e még eszedbe? Jaj be sokszor mulatoztam öledbe’.» «Rongyos betyár soh’ se jutsz az eszembe, Nem is ültél soha sem az ölembe’.» „Úgy áldjon meg a teremtő tégedet, Mert te vittél minden bajba engemet, Gyenge vállad, piros orczád, kék szemed – Te okoztad akasztófán vesztemet.“

GESZTI JÓSKA.

Geszti Jóska a csárdába bort iszik, Kis pej lova csárda előtt szénázik. «Egyél, igyál, kis pej lovam, jól lakjál, Még az éjjel Kis-Bácskába szaladjál!»

Geszti Jóska, hogy kiment az utczára, Három zsandár belelőtt a vállába. Geszti Jóska ott lerogyott a sárba, Sarogján vitték űtet az állásra.

Odament az édes anyja hozzája: – Szóljál, Geszti, még egyet, utoljára! «Eredj, anyám, te vagy oka sorsomnak, Én meghalok, te boldogulj magadnak!»

Szomorú fűzfának lehajlott ága, Jaj, de véres Geszti Jóska gatyája. «Mosd ki, babám, ingem, gatyám fehérre, Holnap visznek az agyitor elébe! Jaj istenem, jaj de nagyot vétettem, Oláh asszonyt hat malaczért megöltem. Oláh asszonyt viszik a temetőbe, Engem pedig a szegedi tömlöczbe.

Leborulok agyitor asztalára, Hull a könyem gyenge piros orczámra, Az agyitor csak azt rójja felőlem, Hogy a hóhér vegye el az életem.»

Geszti Jóska zsiros inge, gatyája, Abba megyen el az akasztófára. Árva fűzfa, földre hajlik az ága, Árván maradt Geszti Jóska babája.

Kovács Tera egy kis kertet kerített, Négy sarkába bazsarózsát ültetett, Négy sarkába bazsarózsa nyildogál. Közepibe Kovács Tera sirdogál.

A RAB.

‚Majd hajnal is lesz már, Majd is megvirrad már, Fordúlj felém, kedves rózsám, S ej haj, majd magad maradsz már.‘

«Bárcsak piros hajnal Soha ne hasadna, A mi édes szerelmünknek S ej haj, vége ne szakadna!»

‚Látod, rózsám, látod Azt a száraz nyárfát, Majd ha az kizöldűl, akkor S ej haj, akkor jövök hozzád.‘

«Hiszem a teremtőm, Kizöldűl az én fám, A te csalfa szived vissza – S ej haj, visszafordúl hozzám.»…

Kaszaperi pusztán Jön két zsandár nyilván, Csörög a lova zablája, S ej, haj, czélba a puskája.

Vásárhelyi pusztán Jön két lovas zsandár… ‚A sámsomi kis csárdában S ej haj, ott fogtak meg minket!

Vásárhelyi pusztán Voltam csikós bojtár, Számadómtól, betyároktól S ej haj, tanultam a lopást. –

Repűlj madár, repűlj Szentesen keresztűl, Szólj be az én galambomhoz, S ej haj, maga van egyedűl.

Ha kérdi: hogy’ vagyok, Mondd meg, hogy rab vagyok, Orosházi cselédházban S ej haj, térdig vasba’ vagyok.

Meghalok, meghalok, Még beteg se vagyok, Orosházi kis nyomáson S ej haj, nyugodni akarok!…

Édes anyám volt kend, Mért nem tanitott kend, Gyenge fának ága voltam, S ej haj, mindenre hajlottam!‘

SZABÓ VILMA.

Arra alá dörög az ég alja – Szabó Vilma paradicsonyalma; Nem jó ize vagyon az almának, Kit a Vilma választott magának.

Szabó Vilma kiment az erdőbe, Lefeküdt a hársfa levelére. Ötöt-hatot kiáltottam néki: Kelj föl Vilma, mer’ meglát valaki!

Szabó Vilma nem vette tréfára, Kapta magát, bémönt a csárdába. Alighogy az ajtaját bezárta, Kilencz zsandár bézörget hozzája:

– Szabó Vilma, nyisd ki az ajtódat! Hová tötted három magzatodat? «Kettőt tettem Tisza fenekére, Harmadikat czédrusfa tövébe.»

– Vilma, Vilma, fáj-e még a szived, Hogy megölted három gyermekedet? «Hogyne fájna, talán meg is hasad! Halálomig zörgetem a vasat.»

HUNYADI GULYÁS UTOLSÓ NÓTÁJA.

Az isten áldja mög a kis kutyám lábát! Sokszor mögterelte Hunyady gulájját.

Gyünnek a csöndérök, úgy hallottam: értem; Kevés bajjaimér’ nagy rabságra visznek.

Elkésérnek engöm az urak elejbe, Régi czimboráim ott vallnak szömömbe.

Lekésérnek akkor a sötét börtönbe – Istenöm! nem tudom, mi történik velem.

Anyám, édös anyám, mondja az uraknak: Mondják mög az urak, velem mit akarnak.

– Fijam, édös fijam, az urak az’ végzik: Huszonnégy órára fejedet elvészik.

Anyám, édös anyám, kár volna az’ tönni: Hóhér keze által fejemet elvönni!

Sárga réz sarkantyóm szélnek rezzögetni, Robogós gatyámat szélnek robogtatni.

Szép kondor hajamat szélnek kondorgatni, Szép piros orczámot napnak pirogatni.

Gyönyörű barmaim, tizönhármon vagytok, Mind a tizönhármon szép fehérrek vagytok.

Tizönharmadikat a nagy sas elvitte, Szép piros vérével földet beföstötte.

Az itató helem vérben bugyboríkult, Az ötető helem fenékbűl fölfordult:

Ez lössz osztán néköm az utolsó órám. Kedves édös anyám, mas’ már isten hozzád!

TEMPLOMKERÜLŐ.

A karádi biróné Küldte lányát misére; De a lánya nem ment el, Beugrott a kis kertbe. Ottan virágot szedett, Abból virágot kötött. Mikor elsőt kötötte, Pap a misét elkezdte. Másodikat kötötte, Pap az urat fölvette, Harmadikat kötötte, Pap a misét végezte. Negyediket kötötte, Három gonosz ment érte. Ötödiket kötötte Három gonosz ott érte. Fogta ördög hátára, Vitte pokol ajtajára. «Zuggó pajtás, eressz be! Testet hoztam lelkestül. Ültessétek le székre, Itassátok meg vízzel. Öntsetek az üvegbe, Üvegből a pohárba.»

Mikor elsőt megitta, Szivét elszorította, Harmadikat megitta Szavát megindította. ««Izenek az apámnak, Apámtól az anyámnak. Hogy a fiát tanítsa, A misére elhajtsa, Mert ki aztat kerüli, A poklot megérdemli. Lám, én aztat kerültem S a pokolba kerültem.»»

Negyediket megitta, Szavát elállította. Ötödiket megitta, Lelkét kiszakította.

STÁJERI MENYECSKE.

Vágott farkú fecske – Stájeri menyecske, Miért jöttél, hogyan jöttél Ez idegen földre?

«Nem jöttem én gyalog, Kese lovam hozott, Kese lovam négy lábáról A patkó lehullott.

Csak egy maradt rajta, Az is lotyog rajta, Kovács-legény, édes rózsám, Szorongasd meg rajta.»

««Meg is szorongatom, Meg is kopogtatom, Barna-piros két orczádat Meg is csókolgatom.»»

«Sokáig szorongasd, Sokáig kopogtasd, Odahaza az uramat Jól megvárakoztasd.»

Stájer menyecskének Mi baja szegénynek? Régen látta az urát, Az fájhat szivének.

«Nem vagyok én beteg, Csak a ló rázott meg, Barna-piros kovács-legény Szerelme ártott meg.»

BAZSÓ MÁRI.

Bazsó Mári kis fia Mindig az apját ríja. Ne ríj fiam, van apád, A verebi uraság a te apád…

Bazsó Mári firhangja, Leszakadt a sallangja. Majd vesz rá az uraság, Bazsó Mári firhangjának sallangját.

Bazsó Mári kis ágya, Meg van vetve puhára, Oda jár az uraság, Öleli a Bazsó Mári derekát.

Bazsó Mári köténye, Kurta lett a kötője. Majd vesz rá az uraság, Bazsó Mári kötényére pántlikát.

Bazsó Mári orczája Elnyilott a rózsája. Röstelli az uraság, Pirosító keni el a bajuszát.

Bazsó Márin megesett, Kicsi fia született. Tiszteli az uraság: Bazsó Mári keress neki más apát.

GYÖNE JÓZSI.

Gyöne Józsi négy szép ökrét Béfogá ő a járomba S a nagy utczán leindítá, Hát Szőcs Máris a kapuba Azt kiáltja teli szájjal: «Józsi, Józsi, Gyöne Józsi, Ne menj a rétre takarni; Ha a rétre mész takarni, Ne menj a vizre feredni!» Kilencz rendet feltakara, Tizedikhez hozzáfoga. «Lovász Józsi, jó barátom, Feredjünk meg, azt kivánom!» – «Én nem bánom jó barátom, Nagy kedved van reá, látom.» Leüle a víz martjára, Lehúzá fényes csizmáját, Abaposztó harisnyáját, Leveté selymes bundáját, Leoldá selyem ruháját A derekán általköté. A nagy vízbe beléugrik. Nincs a viznek rokinczája, Nagyobb a viznek mélysége, Mint két karó nehézsége. Ott esett az ő halála. Aj be szépen harangoznak, A harangot verik félre, Rév-Komolló gyül seregbe. Osztán kifogták. Gyöne Józsi négy szép ökre Vizbe habba keveredve, Gyöne Józsi piros vére A nagy utczát megfestette. Nyisd ki anyám a kapudat, Halva hozzák szép fiadat. Nem zörgeti meg ajtódat, Nem tapodja udvarodat. «Engem anyám ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson. Sirasson meg az én mátkám, Az én Pünkösdi Márikám.» Zúg az erdő, zúg a mező, Gyászba borult az esztendő. «Édes Pünkösdi Márikám, Víg szivedet gyászba hagyám; Gyere rózsám, állj mellettem, Ha nem beszélhettél velem!» «Akkor beszélhettem veled, Mikor a bokrétát köttem. Köttem negyvennyolcz bokrétát, Koporsódat őrizgetem, Könnyeimmel öntözgetem.»

SZOLGA-LEGÉNY.

«Csillagom, asszonyom Fizess ki engemet!» «Én szolgám, én szolgám, Ne hagyj itt engemet. Od’adom, od’adom Sok falka gulyámat!» «Nem kell nékem, nem kell A te falka gulyád Itt van az esztendő, Fizess ki engemet!» «Én szolgám, én szolgám, Ne hagyj itt engemet. Od’adom, od’adom Ládabeli kincsem.» «Nem kell nékem, nem kell Ládabeli kincsed. Itt van az esztendő, Fizess ki engemet.» «Én szolgám, én szolgám, Ne hagyj itt engemet. Od’adom, od’adom Az hajadon lányom.» «Nem kell nékem, nem kell Az hajadon lányod. Itt van az esztendő Fizess ki engemet!» «Én szolgám, én szolgám, Ne hagyj itt engemet. Od’adom, od’adom – Magamat ajánlom.» «Csillagom, asszonyom, Eddig is ezt vártam!»

AZ ELADÓ LEÁNY.

Egy özvegy asszonynak egy eladó lánya, Férjhez akar menni, anyja nem engedi. A lány az anyjának szavát nem fogadja, Az anya a lányát szörnyen megátkozta: – «Vacsora ideig a hideg rázzon ki, Menyegző idején a lelked menjen ki!» Először felkiált a kisebbik vőfély: «Édes anyám asszony, beteg a menyasszony.» – «Ha beteg, nyugodjék, ha bágyadt, bágyadjék, Messzünnet utazott, a lány csak alhatnék.» Másodszor felkiált a középső vőfély: «Édes anyám asszony, beteg a menyasszony!» – «Ha beteg, nyugodjék, ha bágyadt, bágyadjék, Messzünnet utazott, a lány csak alhatnék.» Harmadszor felkiált a legnagyobb vőfély: «Édes anyám asszony, meghalt a menyasszony. Kocsisim, kocsisim, én gyászos kocsisim, Menjetek, hivjátok, az anyját hívjátok, De ne úgy hivjátok, mint lakodalmára, Átkozott lányának takarítására.» – «Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, Átkozott lányomnak útat mutassatok! Levelek, levelek, szépen rezegjetek, Átkozott lányomnak útat nevezzetek!»

BÁRÓ JENŐ.

Este későn ragyognak a csillagok, Báró Jenő a faluban andalog. «Édes anyám eresszen ki hozzája, Fáj a szivem, majd meghasad utána.»

«Kedves lányom, ráérsz te még kimenni; Ráérsz te még a báróval beszélni.» «Édes anyám, addig élem világom, Mig a báró sötétbe’ jár utánam.»

…Báró Jenő azt tette fel magába’, Dupla csövü fegyvere lesz halála. Megtöltötte dupla csövü pisztolyát, Báró Jenő úgy lőtte agyon magát.

Báró Jenőt beviszik a városba, Szeretője a kapuban siratja, Eszébe jut piros bárós czipője, Nem lesz többet a báró szeretője.

«Báró Jenő, hány esztendős lehettél, Mikor engem szeretgetni elkezdtél?» – Tizenkilencz, meg egy fertály, meg egy fél. «Ilyenformán húsz esztendős lehettél!»

– Kedves rózsám, hány esztendős lehettél, Mikor engem szeretgetni elkezdtél? «Tizenhárom, meg egy fertály, meg egy fél.» – Ilyenformán még kis leány lehettél.

Báró Jenőt viszik a temetőbe, Leteszik a sirnak a fenekére. Sírja körül rozmaringszál nyiladoz, Közepibe Báró Jenő hervadoz…

FUJDOGÁL A SZELLŐ…

«Fujdogál a szellő A Nájgebáj felől, Rossz hireket hallok Az én fiam felől…»

«Ne csodálkozz anyám, Hogy én sárga vagyok: Kilencz esztendeje, Hogy én itt hervadok.»

«Hallottad-e hirét Hires Nájgebájnak? Hát a benne lévő Sötét áristomnak?»

«Nájgebáji urak Tizenketten vannak, Mind a tizenketten Rólam tanácskoznak.»

«A tizenegyedik Nevemet olvassa, A tizenkettedik Rám a törvényt szabja.»

«Hallottam, hallottam, Voltam is már benne, Verje meg az Isten, Aki építette.»

«Nagy a kerítése, Magos az ablakja, De sok édes anya Sirdogál alatta.»

«Ne sírj, édes anyám, Igy kell annak lenni, Minden nemzetségben Kell egy rossznak lenni!»

SZÁSZ FERENCZ.

Én Nyirba indultam, Két kisasszonyt hordtam, Visszafelé jövetelen Egy zsidót megöltem.

Megöltem a zsidót Tizenkét forintér’, Elvesztettem a lelkemet Egy pogány zsidóér’.

– Szász Ferencz, a zsidót Hogy merted megölni? Jól tudod, hogy a halálér’ Halált kell szenvedni!

De akkor Szász Ferencz Nem tudja mit tegyen, A megölt zsidó legényér’ Katonának megyen.

Katona vagyok már, Senkitől se félek, A mit cselekedtem, Mindent kibeszélek.

Akkor Szász Ferenczről Lehányták a mundért, Kezit, lábát, nyakát Keresztvasba tették.

Addig a birónál Vason várakozott, Mig az igaz törvény Igazságot hozott.

Három szolgabiró Úgy végezte sorát, Hogy az akasztófán Szél fujja ruháját.

Három eladó lány Le akarta vágni, Vicze szolgabiró Nem akarta hagyni.

Verje meg az isten Vicze szolgabirót, Hogy jobban könyörőtt Egy rossz pogány zsidót.

Ne sirass már engem Többet, édes anyám, A te sok szép átkod Szállott már én reám.

Ne veress már engem Többet az istennel! Jaj, keserves annak, Kit az isten megver!

TARTALOM. Lap Bevezetés, irta _Endrődi Sándor_ 5–8 Székely balladák 9–62 A kurucz korszak népballadái 63–84. Apró történetek 85–170 Népballadák 171–228

A KÖLTEMÉNYEK CZÍMSOROZATA.