Part 2

KŐMÍVES KELEMENNÉ.

Ihol elindula tizenkét kőmíves: Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé. Ők is rakni kezdik magas Déva várát. A kit éjjel raktak: az nappal leomlott; A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!… Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves: Melyik’ felesége hamarébb kihozza Az ebéd vékáját, Kő közé rakassék, ott megégettessék Magas Déva vára, halmára rakassék! Ihol elindúla az ő felesége, Az ebéd vékáját a fejire téve S a kicsi gyermekit a karjára véve Őtet is meglátta az ő kedves társa: «Istenem, istenem! támaszsz eleibe Vagy két fenevadat: talán visszatérik.» Azt is elkerűlte. «Istenem, istenem! Támaszsz eleibe egy fekete felhőt, Hullas eleibe apró köves essőt; Talán visszatérik!» Azt is kikerűlte… ‚Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves! Istenem, istenem! mi dolog lehessen? Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!…‘ «Azt a törvényt tette a te kedves társad: Melyik’ felesége hamarébb kihozza Az ebéd vékáját, Kő közé rakassék s ott megégettessék, Magas Déva vára halmára rakassék.» ‚Nem bánom, ha úgy is! Ha ugy megútáltad velem életed is…‘ Az ebéd vékáját fejéről levették, Az ő kicsi fiát karjáról levették, Mikor térdig rakták, csak tréfára vette; Mikor övig rakták, bolondságra vette; Mikor csecsig rakták, ő valóra vette: ‚Ne sírj kicsi fiam! Vannak jó asszonyok, neked csecsit adnak; Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek; Az égi madarak ágról-ágra szállnak, Neked csirikolnak, téged elaltatnak!…‘ ‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘ «Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő öste!» Östét is elvárta, s nem volt édes anyja. ‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘ «Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!» Reggelt is elvárta, s nem volt édes anyja. Mind a kettő meghót!…

BÁCS JANCSI.

Csütörtökön jó hajnalba, Készülék fel a havasra. Befogám a jó négy ökröt, Jó négy ökröt, jó szekérbe S elindulék az erdőre, Ki Firicsko tetejére. Hogy kiértem az erdőre, Egy cserefát vevék szemre. Gondolám, hogy azt levágom S az ökrök után felrakom. Jó gazdámnak kicsi fija Jöve velem – halálomra, Ő vala a segítségem, Ő egyedül ott mindenem. A hogy vágni kezdém a fát, Nem es gondolám a halált, Pedig a mán hátomnál állt S várá, hogy levágjam a fát. Vágom, vágom szép csendesen, A halálra rá sem nézek, Mig a fa a törzsökétől Szakad a fészim[2] élétől. Még egy nihány vágás fára… «Készü’j Jancsi az halálra! –» Bács Jancsinak sohajtása Felhallék a mennyországba… Kettőt vág ő még az fára S ráesik az fa reája. Szökött vóna ki előle, De az halál nem engedé. Odanyomá őt a nagy fa, Nem búhata ki alóla. Nem vala ott senki jelen, Ki segitségire legyen. Katona Sámel küs fija Vala mindennek tanuja, Ki a mezőre béfuta, A pásztoroknak hirt ada. Pásztorok kiszabaditák, De már későn szabaditák Kevés élet vót még benne: Mett csak nihány órát éle.

*

«Nyitsd ki asszonyom kapudot: Viszik a jámbor szógádot; Nem csattogtassa kapudot. Nem sepri az estálodot. Szász Anikó, hű szeretőm! Már megengedj mindenekről. Megnyughatol csókjaimtól S ölelgető karjaimtól…»

[2] Fejszém.

SZÉP JULIA.

«Szép Juliám, szép leányom, Kertemben nyilt tulipánom, Ne szeresd te jobbágyodat!»

«Nem szeretem jobbágyomat, Csak szeretem az ifiat, Szép ifiat, a lelkemet!»

Jaj kimene öreg király Megfogatá az ifiat, Fölteteté csonka torony, Csonka torony tetejére.

Hej kimene szép Julia, Meglátá őt az ifiu! «Hej Juliám, szép Juliám, Ketbe’ nyiló szép violám, Menj be te is az apádhoz, Essél térdre eleibe, S mondd meg neki ilyen szókkal: Atyám, atyám, öreg király! Vétesse be az ifiat, Csonka torony tetejéből, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel.»

Hej bemene szép Julia, Térdre esék apja előtt S monda neki ilyen szókkal: «Atyám, atyám, öreg király! Vétesse le az ifiat Csonka torony tetejéről, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel!»

Jaj kiméne öreg király, Levéteté az ifiat Csonka torony tetejéről, Kiviteté sik mezőre, Sík mezőnek közepére. Ott őt mindjárt megöleté, Szivét, máját kivéteté, S Juliának haza küldé.

Hogy meglátá szép Julia. Hogy megőlték az ifiat, Fejét földre csüggesztette, Magát halni eresztette.

Hogy meglátá öreg király, Hogy haldoklik Juliája:

«Hej Juliám, szép leányom, Kertembe’ nőtt tulipánom! Ha én ezt igy tudtam volna, De hogy megölettem volna, Fiamnak fogadtam volna, Királyságom, országomat, Mind, mind neki adtam volna.»

A MEGÉTETT[3] JÁNOS.

«Hát te hol jártál, szivem, lelkem Jánosom?» «Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony! Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

[3] _Megétni_ = megétetni.

«Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?» «Ott négy lábu rákot[4] édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?» «Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?» «Az a földbe viszen édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,» «Jó vasas szekerem édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?» «A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?» «Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?» «Házi rakományom, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz ángyodnak, szivem lelkem Jánosom?» «Örök kárhozatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.»

«Hát mit hagysz anyádnak, szivem lelkem Jánosom!» «A bút s a bánatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

[4] Négy lábu rákon a nép varasbékát ért mint mérget.

SZABÓ ORZSIKA.

«Istenem, Istenem, hát én mért születtem, Hogy ily szerencsétlen lett az én életem? Kis Küküllő mellett, Nagy Küküllő mellett Nálamnál szebb sem volt, Nálamnál jobb sem volt, Még is csuffá leve az én vig életem. Igy üli, igy üli három királybiró Elvesztő törvényem a biró házánál, A biró házánál, Mezei Mártonnál.»

«Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?» Igy kérdi barátja, jó leány barátja. «Elmegyek, elmegyek a biró házához, A biró házához, Mezei Mártonhoz. Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!»

Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett… Szóval igy felmondja egyik királybiró: «Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.» Másik királybiró szóval ezt feleli: «Mert az én törvényem őt meg nem öleti.» Mit hazudott, mit már a nagy királybiró? Szóval igy feleli átkozott Pap János: «Biz’ az én törvényem őt meg is öleti! Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában Hallottam sirását a kicsi gyermeknek. Ő onnan kivette, csihányba aprítá, S a disznónak adá. Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!» Más két királybiró engede ő neki. Odament a nénje, tisztektől megkéré: Adnák a kezire, hogy őt elkisérné: Kezihez vevé a nénje és vezeté, Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré. Kérdezi a nénjit: «Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?» «Az Isten házába, a templomba megyünk, Édes jó testvérem!» Mikor addig értek, és mégis csak hitta: «Édes kedves néném, itt vagyon a templom, Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?» «Eherré a dombra, a szőlő fejére.» Mikor kiérének a szőlő fejére, Aj a gödör készen, tövissel berakva! Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, Hol a temetője, az ő vég ideje. Segesvári hengér a kezét megfogá, Gödörhöz hurczolá, S őt a tövis közé tüstént bebocsátá, Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá. Akkor a testvére onnat eltintorga, Orzsik ott marada tövissel berakva, Tövissel berakva, földdel betakarva… Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre… Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: «Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam, Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen, Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen. Az én történetem okozta ezt nekem. De oh én Istenem hallgass meg most ingöm! De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön: A maradékát is, Atyám, eltöröljed, Nyomóssá e földön de soha ne tégyed! De oh jó strázsáim most meghallgassatok! Menjen el az egyik, menjen el oh! haza, Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez, Nyissák oh nyissák ki a varróládámat, Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén. Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, Mert ott van a gyermek, de halva született!»

Mikoron megkapta ott az ő testvére Gyaluba takarva a kicsi gyermeket, Az utczára vitte, Ottan beszélette S mindennek mutatta. Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, Az Orzsik szavait igaznak találták, Megismerték rajta, hogy halva született. Akkor az ő nénje lábáról leesett, Kétségbe is esett, Hogy halva vették föl ott a hideg földről, Az édes anyja is abba’ pillanatba’ Bujába elindult, Elment föl Cséjjére, Hideg csorgón küjjel, S magát fölakasztá. Az édes apja is szekérre rakodott, Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, Hogy soha is senki róla hirt nem hallott, Jószága, birtoka mind másra maradott.

«Leányim, barátim, igy higy a legénynek, A hamis hitünek: Mert a legénynek van három hamis hite, Egyik hamis hite: a kalap fejében, Másik hamis hite: a bunda zsebében, A harmadik pedig: a bocskor orrában.

Ne higy a legénynek, a hamis hitünek, Mert megcsal ő téged, Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, Zörgő mogyoróval, csattogó dióval, Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal. Mert én hittem neki, sürü hazugságnak, S immár csufja lettem az egész világnak. Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem, Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem; Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, Csuffá tett az engem s csuffá az én végem: Mert a halottnak is hármat harangoznak, De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!»

A FOGOLY KATONA.

Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török Császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva – Kényes pávamadár Tömlecz ablakára: Ottan fúdogálá: Szomoru énekit Szomoru fogságban – Egy székely katona: «Hej páva, hej páva! Császárné pávája!… Ha én páva volnék, Jó regvel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány fölszedné, Az ő édesinek Kalapjába tenné, Bokrétába kötné.» Hát ott üldögéle Czifra ablakába’ Császár szép leánya, Gyönge violája. Ahajt meghallotta Szomoru énekit Székely katonának. «Nyits ajtót, nyits ajtót, Fegyveres istrázsa! Császár szép leánya, Gyönge violája, Tőled azt kivánja. – Ki vagy te, ki vagy te, Énekes katona?» «Nem látod: rab vagyok, Térgyig vasba’ vagyok. Székely fiu voltam, Bátor fiu voltam; Most semmi sem vagyok S mégis a strázsának Számolni kell rólam.» «Velem jössz te mostan Énekes katona!» «Hova menjek én el, Császár szép leánya?» «Czifra palotámba, Éjjeli szállásra.» «Nem látod: rab vagyok? Térgyig vasba’ vagyok.» Ottan levéteté Nehéz vasat róla Fegyveres strázsával; Ottan átölelé Szegény székely legént Két gyenge karjával. Onnét elvezeté Czifra palotába, Ottan lefekteté Puha selyem-ágyba. «Enyém vagy te mostan Szép fogoly katona!» «Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!» Ajtón hallgatózék A nagy török császár. «Nyits ajtót egyszerre, Beste-lélek lánya!» Jaj, nem nyitá ajtót, Berugá a császár, A nagy török császár. Székely katonának Ott fejét elvette, Testét a tengerbe Belé is vetette. «Hát te beste-lélek! Három halál közül Melyiket választod? Vizbe vettesselek? Megégettesselek? Vagy halálig tartó Tömleczre vesselek?»

Jaj hiába kéri Császár szép leánya, – Gyönge violája – A nagy török császárt. Vizbe nem vetteté, Tüzbe nem vetteté, Záratá toronyba, Szomoru fogságba.

Onnét siratozá Szép fogoly katonát, Onnét fúdogálá Szomoru énekit Székely katonának. Szomoru énektől Éjjel sem alhaték, Nappal sem nyughaték A nagy török császár. «Hozzátok elémbe, Beste-lélek lányát!» Eleibe vitték. «Hát te mit énekelsz, Beste-lélek lánya!? Éjjel nem alhatom, Nappal nem nyughatom.» «Szomoru énekit Székely katonának.» «Egyszerre vigyétek A tüzbe vessétek!» Egyszeribe vitték, A tüzbe vetették. Tüz meg nem égette Császár szép leányát, Gyönge violáját. «Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát! Székely katonához!» Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették, Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját!

BIRÓ MÁTÉ.

Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába’, Ne menj a városba, Király városába Királylány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! «Féket a fejébe, Gyémántköves féket Legjobbik lovamnak! Még ma el kell hoznom Király szép leányát, Gyönge Ilonáját.»

Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Menj legalább este, Ne menj fényes reggel. Otthon van a király Fényes nagy sereggel. «Nyerget a lovamra, Legjobbik lovamra, Szép aranyos nyerget! Az a fényes sereg Nem jár a nyomába Király leányának, Gyönge Ilonának.»

Jaj, hiába kéri Tizenkét legénye Hires Biró Mátét, Rablók kapitányát. Sárga paripáján Aj csak elvágtata Király városába, Királylány rabolni.

*

Ihol jő, ihol jő, Szép király kisasszony, Szép selyem ruhába. Kinek minden szála Meg van aranyozva, Kinek hosszuságát Három leány hozza.

Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Nem lesz ma jó dolgod: Sárga lovad horkol. «Csak tüszköl a portól.» Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Lovad ágaskodik: Bizony rosszat érez. «Éles zabbal jól tartották, Sátés fűvel megvakarták, Azért ágaskodik, Azért bokrosodik.»

Jaj, nem fordul vissza Hires Biró Máté. Vágtat egyenesen Király lány elébe, Templom ajtajához. Szép gyengén fölkapá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Aranyos nyergébe, S elvágtata véle Rablók tanyájára, Rika erdejébe.

*

«Jó napot, jó napot, Tizenkét szép legén!» Neked is jó napot, Hires Biró Máté! «Hamar megjártam-e, Tizenkét szép legén?» Jó hamar megjárád, Hires Biró Máté! Ott szépen levevé Aranyos nyergéből Király szép leányát Szőke Ilonáját Szépen lefekteté Puha moha-ágyra, Ottan megölelé, Ottan megcsókolá, Két erős karjával Gyengén átkarolá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Hires Biró Máté, Rablók kapitánya.

Nézz ki csak az utra, Hires Biró Máté! «Mért néznék, mért néznék, Tizenkét szép legén?» Nem mondók-e neked, Hires Biró Máté! Király szép leánya, Hej, nem neked való. Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! «Mit beszélsz, mit beszélsz, Tizenkét szép legén?» Kelj föl az ágyadból Hires Biró Máté! Ahajt jő a király Fényes nagy sereggel. Hires Biró Máté Felszökik az ágyból, Puha moha-ágyból. Keresi a kardját, Aj de nem találja; Keresi a lovát, Aj! azt sem találja. «Csak ti ne hagyjatok, Tizenkét szép legén!» Aj! az is elfút a Tizenkét szép legén.

*

Add meg magad egybe, Hires Biró Máté, Rablók kapitánya!

*

Jaj mért nem hallgaték Legényim szavára! Mért nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék Sárig szin paripám!

Szépen közbe vették Király katonái, Ott összekötözték, Nehéz vasba verték, Király városába’ Mély tömlöczbe vették. Onnét fúdogálá Estétől reggelig Hires Biró Máté Szomoru énekét:

«Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába, Ne menj a városba, Király városába Király lány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való!» Ablak alá méne Király szép leánya, Gyönge Ilonája. Onnét meghallgatá Szomoru énekét Rabló kapitánynak. Onnét haza méne Király szép leánya. Sirva feküvék le Szép selyem ágyába, Zöld selyem vánkosát Könnyével öntözé Hires Biró Mátét El nem feledheté Király szép leánya, Gyönge Ilonája.

GÖRÖG ILONA.

«Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’; Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonáér’.»

«Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok néked Olyan csudamalmot, Kinek első köve Béla gyöngyöt járjon, A második köve Sustákat hullasson, A harmadik pedig Szép suhogó selymet. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok, Csudamalom látni. A tied is eljő Csudamalom látni – Szép Görög Ilona.»

«Ereszszen el anyám, Édes lelkem anyám! Csodamalom látni.» «Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a halat.»

«Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’, A lenvirág-szemü Görög Ilonáér’.»

«Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok neked Olyan csudatornyot, Kinek szélessége Dunapartig érjen, Kinek magassága Az egekig érjen. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok Csudatorony látni, A tied is eljő Csudatorony látni, Szép Görög Ilona.»

«Ereszszen el anyám, Lelkem édes anyám! Csudatorony látni.» «Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a márnát.»

«Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáért. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonának.»

«Halj meg fiam, halj meg, Zetelaki László! Oda is eljőnek Hires szép leányok Csudahalott látni. A tied is eljő Csudahalott látni, Szép Görög Ilona.»

«Édes lelkem anyám, Ereszszen el engem Csudahalott látni, Csudahalott látni, Ki érettem meghót.» «Ne menj fiam, ne menj, Csudahalott látni; Megvetik a hálót, Megfogják a márnát, Anyjától elviszik Szép Görög Ilonát.»

*

Nem hallgat anyjára, Bémegyen a házba, Ottan felöltözik Kék selyem ruhába. A lábába húza Piros, patkós csidmát, A fejére köte Piros selyem ruhát, Elejibe köte Fejér előkötőt.

«Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghótál, Az uton jődögél. Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghalál, Belépék a házba!»

*

Láttam én halottat, De ilyent soha sem, Kinek az ő lába Felszökőleg álljon, Kinek az ő karja Ölelőleg álljon; Kinek az ő szája Csókolólag álljon, Ki föl is ébredjen, Csak én megcsókoljam!

DANIEL IMRE.

Maradj itthon, maradj, én édes jó uram, Látod beteg vagyok, könnyen meghalhatok Nyitott szempilláim nem lesz, ki befogja, A ki megölelje, a ki megcsókolja, Ha már te is elmégy, ujszülött fiamat! – Jaj nem maradhatok, drága feleségem, Még tegnap kaptam a czitáló levelet Nagy vörös pecséttel a fejedelemtől, Abba vagyon írva: egyszeribe menjek!

Kesereg az asszony, jaj de nem hallgatja Jó Daniel Imre Otthon csak azt mondja: Megyen Fejérvárba, De nem oda megyen. A szomszéd faluba vagyon egy szép asszony, Ahhoz járogat ő. Beugrat a kapun, a szép asszony várja Tyúkos vacsorára; tölti poharába Piros színű borát, orczájára rakja Szerelmetes csókját.

Reggelig mulatna ott Daniel Imre, Ha meg nem érkezne puskásan a gazda. Ott keresztűl lőtte; testit a Vargyasba, A Vargyas vizébe beléeresztette.

Vágtat a paripa a Vargyasra inni, Hej, de nem ihatik: vér vagyon a vízbe. A Daniel vére. Haldoklik az asszony; nyitott szempilláit Nincs, a ki befogja, – a ki vigasztalja, A ki megcsókolja most született fiát.

BIRÓ SZÉP ANNA.

Aj Biró szép Anna ablakba ül vala, Hímit varrja vala fekete selyemmel, Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte, De ki es tekinte egyszer az ablakán. Hát ott sétál vala három hajdu legén; Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: «Hova valók vagytok három hajdu legén?» «Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.» «Hallottátok hirit az én édösömnek, Az én édősömnek, Hajdu Benedöknek?» «Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk, Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.» Szóval felfelelé aj Biró szép Anna! «Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok, Magam es elmennék az én édösömhöz, Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz,» Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén: «Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk.» Mindjár’ felöltözik aj Biró szép Anna: Nyakába veté a szép selyem szoknyáját, Eleibe tette fátyol karinczáját, Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét, Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát, Bal felől zsebibe három száz forintját. Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta, Még is elhasada fátyol karinczája. Szóval felfelelé az ő édes anyja: «Ne menj el, ne menj el én édös leányom, Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.» Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna, Ők is mönnek vala röngetög havason, Röngetög havason, röngeteg erdőkön. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: «Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna! Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe, Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.» Mindaddig menének, mig oda érének, S ők es leülének rózsabokor alá. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: «Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok, Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok, Egy csöppött alunnám rózsabokor alatt.» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.» Ekkor elaluvék rózsabokor alatt. Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát.» Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén: «Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét, Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!» Meg es csak megölik aj Biró szép Annát, Róla le es veszik dárága gunyáját. Ők es mennek vala röngetög havason, Távulról meglátták Hajdu Benedököt: Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök: «Hova valók vagytók három hajdu legén?» «Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.» «Hát ti hol kaptátok dárága gunyákat?» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán, Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.» Szóval felfelelé Hajdu Benedök is: «Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!» Fölütte a kardját s belé ereszködött.

BÍRÓ SZÉP ANNA.

(Változat.)