Part 9

Petőfi és Arany óta megszoktuk az első pillanatra fülbemászó, erősebb gondolkodás kényszere nélkül primaer módon érthető beszédet, amely nem bíz semmit az olvasóra, mindent megmond közvetlenül a mondanivaló és a szó pontos összezáródásával. A szimbolikus kifejezésmód, a hirtelen és merész gondolatátvitelekkel, széles ívű ugrásokkal való beszéd, a lírai benyomásnak impresszionista modorú visszaadása, amelyben a mondanivaló nem tett meg előbb hosszú utat a gondolkodáson keresztül, hanem abban az első formájában lép ki, amelyben a tudat felszinére jutott – teljesen idegen volt annak számára, aki a magyar versen nevelkedett fel s homályosaknak tüntette fel Ady verseit, az érthetetlenség mindenütt felhangzó vádját vonta fejére. Pedig csak annyi igaz, hogy rá kellett jönni olvasásuk módjára, meg kellett ismerni a költő egészen egyéni eszejárását, kissé bele kellett élni magunkat a költő differenciáltabb, többféle elemből összetevődött s épen ezért bensőbb foglalkozást, közvetlenebb veleélést megkívánó lelkiállapotába. Minden költő és minden vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább csirák alakjában, azok a lelki elemek, melyeknek a költő, a vers a kifejeződése s egy kicsit Ady Endrévé kell válni annak, aki Ady Endrét teljesen érteni akarja. Ez természetesen csak behatóbb, előzetes elfogultság nélküli és szeretetteljes foglalkozás mellett volt lehetséges.

Uj, idegenszerű és mégis közelebbi ismeretségre ingerlő volt Ady verseinek tartalma is. Egy szenvedéllyel teli szerelem, amely nem a hagyományos trubadúr-szerelem, a szeretett nőnek minden szépséggel és erénnyel való felruházása, merőben érzéki szépségeken elvakuló megmámorosodás, hanem a szerelemnek az az eredeti, ősi, a kultúr-tradicióktól eltakart, a tudatból visszafojtott, de tudattalanul is mindig érvényesülő formája: az örök, keserű, harc a nővel, a nemek nagy, jóvátehetetlen meghasonlása, amely száraz ajkú epedéssel sóvárogja az egyesülést, az eggyé válást, időnkint elpihen az érzéki mámor tobzódásaiban, hogy a beteltség sivár pillanataival ismét kiújuljon. A férfi-ember lázadozása a nő ellen, akit egészen, fentartás nélkül, külön lényét megsemmisítve vágyik magáévá tenni s aki mindig megmarad különállónak, idegennek, megfoghatatlannak. Gyönyörök, melyekben még bennük vonaglanak az imént elmult kínok és bennük remegnek az előre sejtett új szenvedések, láncot csörgető lázadozások, melyek zokogó, lágy bánatokba omlanak, keserűséggel teljes, indulatos kitörések, melyek alázatos önmegadásokban olvadnak fel. Bűntudat, mely megkeseríti a gyönyörök óráit, nekibúsult dac, a mely anyaszült meztelenségében tárja fel önmagát, a minden szerelem természetes végcélja, a gyermek utáni epekedés, mely nem tud beletörődni a meddőség gondolatába. Petőfi hamvasan fiatalos, szinte kisdiákos szerelmi lobogása, Arany tartózkodó, hallgatag szemérmetessége után ez a szerelem szinte visszásnak tűnt fel: az új, mai ember szerelme volt.

Ugyanígy álltak akkor szemben az Uj versek könyvének másik főmotivumával, hazafias költészetével szemben. Akkor hazafiatalannak, a magyar önérzet provokálónak mondták ezeket a verseket, mert nem értették meg, hogy elkeseredett kitörései, kemény, fájó ostorcsapásai a magyar faj és a magyar föld végzetes, eredendő szeretetéből fakadnak, hogy szegénységünk, elmaradottságunk, bűneink csak abban tudnak ilyen lázadó haragot felriasztani, aki szenvedélyes szeretetében minden kincscsel, minden haladással, minden erénynyel felruházottnak szeretné látni szeretete tárgyát. Nem értették meg, hogy a káromló szavak egy türelmetlen, nagyokat akaró fiatal nemzedék heves elégedetlenségét szólaltatják meg, amely másnak, különbnek, fejlettebbnek, az emberi lét csúcspontja felé haladónak akarja látni apái Magyarországát, amely dolgozni akar ezen a felmagasztaláson, de nem találja meg hozzá az eszközöket, amely szűknek találja a magyar glóbusz korlátait és nekikeseredett fejével döngeti őket keserves fájdalmak közt. A hang, a mozdulat, a szavak lázadás voltak, nem a magyar faj ellen, hanem a magyar közállapotok ellen. Akik erre a lázadásra tüzet kiáltottak, azok elfogultságukban nem vették észre, mennyi sok van ebben az ősi kuruc virtusból. Az eddigi magyar hazafias költészet – legnagyobb költőinké is – a magyar nehéz sorsán való elegikus elbúsongás, a régi vitézi dicsőség képein való mélázás, a nemzeti önérzetet buzditó s – az epigonok ajkán – a nemzeti hiúságot csiklandozó politikai költészet volt: Ady félreverte a harangokat, tüzet kiáltott, hogy a rémülettől ismerjünk magunkra. Akik ellene támadtak, jól vették észre forradalmi voltát, mert költészete annak a lelkiállapotnak volt a kifejezése, mely akkor a magyar intelligens ifjúság önállóbban gondolkodó részét addig nem képzelt számmal vitte a politikai, társadalmi és tudományos radikálizmus vagy a szocializmus táborába, annak a politikai konjunktúrának volt a művészi megfelelője, mely úgyszólván máról-holnapra a nemzeti élet előterébe juttatta a radikális jelszavakat s két élesen szembeálló ellenséges táborra osztotta egész társadalmunkat; a régi állapotok fentartására törekvőket s azokat, akik a mai Magyarország politikai és társadalmi erőviszonyainak felforgatásából akarták felidézni az új Magyarországot. Innen magyarázható az a nálunk irodalmi dolgokban példátlan ostrom, mely Ady költészete ellen indult, irodalmi jelszavakkal politikai cézatokat takarva s amelynek legfőbb, csaknem egyedüli eredménye az lett, hogy Adynak csak annál jobban megnövekedett a súlya s csak annál jobban felélénkült az iránta való érdeklődés.

Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlátokat nem tűrő, az egész lelket gyökerében megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé. Minden poharat fenékig kiinni, minden gyönyört, minden ragyogást kiélvezni, minden lehetőségét az életnek kimeríteni: ez az epekedés hajtja és tartja feszültségben egész lényét, ez nem engedi megpihenni sehol, ez kergeti mindenütt a szertelen végletek felé. A szerelem minden kéjét és kínját, a gazdagság minden káprázatát kívánja, minden, ami ebben akadályozza, tűrhetetlen nyüg és bilincs. Az emberi élet egyik fő rugóját, az aranyat azért kívánja a szegénység, az anyagi korlátozottság elkeseredésével. Azért hirdet forradalmat, mert teljes, gyökeres változást kíván, amely lehetségessé tegye a ma lehetetlent, mert az új, a változás hordja magában minden teljesülés illuzióit. S későbbi korának a misztikushoz közeledő elborongása, harangkongásra emlékeztető esenkedése Isten, a vallásban való megbékélés, a halál szükségszerűségébe való belenyugvás után, velejében ennek az életvágynak a reakciója. És ugyanilyen reakciót jelentenek a pihegő elfáradás bánattal és megbánással telt pillanatai is, amikor a lélek megereszti húrjait, fatalista megadással engedi átzuhogni magán az élet hullámait, mintegy kikapcsolva magát mindenből. A halál rokona, máig is legszebb verseinek egyike s egyáltalán a legszebb magyar versek egyike, érezteti legjobban, hogy itt egy két nagy csata közben aléltan pihenő lélek halk könnyei peregnek.

A zaj, melyet Ady első könyve támasztott, még nagyobb lett a másodiknak, a Vér és Arany-nak megjelenésekor. Ekkor vált Ady Magyarország legtöbbet emlegetett embereinek egyikévé, akivel többet foglalkoztak, mint a legtöbbet szereplő politikussal. Petőfi óta nem volt erre eset Magyarországon s talán Petőfivel sem foglalkoztak annyit, mert neki nem volt számottevő ellenzéke. Alig volt ujságolvasó ember, aki állást ne foglalt volna vele szemben, újságok és folyóiratok cikkeinek özöne vitatkozott vele, támadta, védte; irodalmi társaságok ülései visszhangzottak ki nem mondott, de ott érzett nevétől, kávéházi asztaltársaságok, úri szalónok irodalmi viták csatatereivé váltak s aki csak valamennyire exponálta magát mellette, minden lépésével olyanokba botlott, akik állásfoglalását számonkérték tőle. Körülötte valóságos kis felekezet keletkezett híveiből, akiknek kitartását csak fokozta a mindenfelől felhangzó ellenzés. Csupán irodalmi okokból nem is lehetne ezt az izgalmat megmagyarázni, de Ady verseit szeretni és dícsérni többé-kevésbbé politikai és társadalmi szinvallást is jelentett. Mindenki érezte, öntudatosan vagy öntudatlanul, hogy Ady költészete is egyike az ütközőpontoknak azokban a hadműveletekben, amelyek még ma is folynak s előreláthatóan a mi nemzedékünk egész életét befogják tölteni.

Azokkal az argumentum-fegyverekkel, melyeket ekkor Adyval szemban felhasználtak s amelyeket néha használnak még ma is, kár volna bővebben foglalkozni, csaknem valamennyire rácáfolt a közbeeső néhány évnyi rövid idő. Csak egyre akarok itt közbevetőleg kitérni: a nemzetietlenség vádjára. Ady külföldi hatásoktól elbüvölve, külföldi példaképeket utánozva megbontja a magyar hagyomány folytonosságát, költészete nem a magyar lélekből fakad, idegen talajban gyökeredzik, tehát veszélyezteti irodalmunk végső célját, mely nem lehet más, mint a magyar faji karakter művészi kifejezésére való törekvés. Körülbelül így lehet megfogalmazni ezt a vádat.

Ami a külföldi hatásokat illeti, bizonyára Adyra sem voltak bizonyos külföldi példák hatás nélkül. De akik benne nem akarnak vagy nem tudnak mást látni, mint Baudelaire vagy Paul Verlaine s általában a modern francia, úgynevezett dekadens költők utánzóját, azok csak azt árulják el, hogy ezeket a költőket nem ismerik eléggé. Paul Verlaine, Baudelaire is, talán egy-két más francia költő is volt Adyra bizonyos hatással; kizsendített lelkében bizonyos csirákat, amelyek öntudatlanul lappangtak benne, felbátorított benne bizonyos olyan elemeket, melyek e nélkül a bátorítás nélkül nem, vagy csak félénkebben, teljesség nélkül mertek volna megszólalni, figyelmeztette olyan dolgokra, amelyek szintén tárgyai lehetnek a művészi megalakításnak, holott az eddigi magyar tradicióban nem volt rájuk példa, megerősíthette önmagába és mondanivalóiba vetett bizalmát, amelynek volt oka elcsüggedni az itthoni általános, eleinte majdnem egyhangú meg nem értéstől. Magyar költőnek, akit kulturánk viszonylagos kicsinyessége és önállótlansága, a lehetőségek korlátoltsága, a közönség közömbössége, az igazán kongeniális megértők csekély száma mindig nyomaszt, ha újra és nagyra tör, – mindig szüksége van a külföldi példáknak ilyen bátoritására. Ennél több hatásról azonban Adynál nem lehet szólni, s alig hiszem, hogy bármi részletes filológiai vizsgálat is ki tudna ennél többet mutatni.

A jóhiszeműeket itt az ejtette kétségbe, hogy Ady formában és tartalomban annyi újat hozott, hogy csak újságánál fogva is természetszerűen idedegenszerűnek kellett feltünnie. Csak a közelebbi vizsgálat és bensőbb elmerülés érteti meg, hogy lénye és költészete teljesen a magyar földből, a mai magyar életből nőtt ki. Egész lénye azt a sajátságos, egyedül csak a mai Magyarországban feltalálható kavargást mutatja, amelyben heves konvulziók között szerves egységbe igyekszik összeállni az ázsiai örökségből magával hozott, eredeti faji elem a nyugat kulturájának legfrissebb és legújabb elemeivel. Mintegy a magyarság ősi alapvonásait foghatjuk meg benne rudimentumaiban: az Ázsia síkjairól hozott duhaj harckeverő kedvet, az életerő heves, nagy fellobbanásai és a mélázó, hamar kifáradó elbúsongás közti folytonos ide-oda lengést, a szilaj nekibúsulást s a nagy kimerűléseket; a fatalisztikus hangulatokba való ellankadást és a bárminemű fegyelem fékét csak haraggal tűrő fakciózus szellemet. Csak a felületig hatol, aki nem hallja ki például Ady politikai költészetéből az eb ura fakó távoli hangjait.

Egész költészete a magyar föld és a magyar élet képeitől van átitatva. A hepehupás vén Szilágyság, a magyar Alföld és a magyar kisvárosok képei adják meg minden szemléletének gyökereit; ha figyelmesen vizsgáljuk az egyes képei mögött meghúzódó szemléleti emléket – nagyon kevés költőnek képes beszéde áll ennyire tisztán saját szemléleti emlékekből és élményekből, mint az övé – csaknem mindig teljesen eredeti magyar jelenségekre bukkanunk. Ezekben a képekben ütköznek ki leginkább a magyar faluban töltött gyermekkor benyomásai, mint ahogy általában a lelkünk öntudatlan kincstárába alámerült gyermekkori benyomások szoktak egész életük folyamán, élénk lelki élmények alkalmából, magunk se tudjuk hogyan, magunk se tudjuk honnan, felmerülni. Ezt részletesen kimutatni és illusztrálni nem engedi e kísérlet tere és célja, – de elvégre az ehhez szükséges megfigyeléseket minden jóindulatu és vájtabb fülü olvasó megteheti. Még Ady sokat hánytorgatott Páris-imádata, mely néhány rendkívül szép költeményét inspirálta, – még az is épen magyarságát bizonyítja. Ugy, ahogy Ady belemámorosodott Párisba, semmiféle nemzet fia nem mámorosodhatik bele, csak a Magyarországból – és pedig nem Budapestről, hanem egyenesen Nagyváradról – odavetődött magyar fiú, aki ott megtalálja mindazt, aminek idehaza legnyomasztóbban érezte hiányát: a nagy, beláthatatlanul széles arányokat, a szinte korlátlan lehetőségeket, egy hatalmas kulturának valóságos életté válását, a művészet, fényűzés, a gazdagság káprázatos képeit, azt a teljes szabadságot, melyet az élet kicsiny és nagy dolgaiban egy akkora és ily szabad szellemü város nyújt. Ady Páris-imádatának, mely költészete első korszakának egyik érdekes vonása, mert az egész mai intelligens fiatalság Párisba vágyását juttatja költői kifejezésre, alaphangja tulajdonképen mindig a magyar szegénység és kicsiség miatti fájdalom. Amit ő Párisban érzett, az hasonlít ahhoz, amit Bessenyei érzett Bécsben.

Leginkább azonban azt bélyegezték idegenszerűnek, ami benne úgynevezett dekadencia. Ennek a magyar tradicióban alig volt előzménye, annyi igaz. A régebbi idők egyszerűbb, patriarchálisabb, raffináltság nélküli életében nem fejlődhetett ki az a szóval alig kifejezhető nagyon finom árnyalatokba szétfoszló, örök meghasonlás bélyegével bélyegzett, beteges érzékenység kínjaiban fetrengő, örökös nyugtalan izgalomban, a fantázia lidérces játékaival élő neuraszthéniás lelkiállapot, amelyet ezzel a szóval szoktak jelölni. De ez is csak történeti fejlemény. Ha eddig nem volt meg, ezután már meglesz, mert a mai generációban jutott a magyar lelki fejlődés addig a pontig, ahol szükségszerűen jelentkeznie kell. Budapest ma tele van rusztikusabb apák olyan fiaival, akiknek lelkében már benne van ez a meghasonlás s ha az apák nem értik meg fiaikat, bízvást gondolhatunk arra, hogy beléjük ütött ezekbe a fiúkba is a kornak ez a szellemi járványa. Ady dekadenciája nem egy a magyar életben nem létező, külföldről mesterségesen beplántált elemet foglal magyar versekbe, hanem megszólaltatja a fiatal magyar lelkek egy részének egy olyan újonfejlődött elemét, amelyről csak hittük, hogy nincs, mert addig senki nem szólaltatta meg.

Különben is Paul Verlainetől sok mindenfélét lehet tanulni, csak épen dekadenciát nem, mert a dekadencia nem valami megtanúlható dolog, hanem lelki állapot, amely vagy kifejlődik valakiben, vagy nem, az illető akaratától nincs semmiféle függésben. S hogy mennyire egy generáció közös lelki állapotát fejezte ki Ady, leginkább az mutatja meg, hogy a vele egyidőben vagy közvetlenül ő utána kifejlődött fiatal költők – köztük nem egy kiváló tehetség – mind osztoztak vele a dekadencia s ezzel a külföldieskedés vádjában.

Ezeknek a fiatal költőknek egy része Ady hatása alatt fejlődött, egy-kettő köztük talán nála nélkül is azzá tudott volna lenni, ami – de valamennyinek ő nyitott kaput s az egész generáció csak azon a résen nyomult ki a nyilvánoságra, amelyet ő vágott a megcsontosodott hagyományokon, a lelkekbe belenevelt elfogultságokon, az ellenfelek ellenállásán és a közönség közömbösségén át. Minden új dolog ellenállással találkozik, kell előbb jönnie egy első, elhatározó ténynek, amely elsőül töri át ezt az ellenállást, megingatja az illető dolog elfogadhatatlanságában való hitet – a többi aztán könnyen megy. Minálunk, ahol csak kicsiny és hivatalosan nem hitelesített súlyú csoport, nem pedig egy nagy és széles társadalmi réteg azoknak a serege, akik az új dolgoknak pilótái szoktak lenni a mozdulatlan nagy tömegekkel szemben, épen a mai időben, mikor minden tényező, amely a közhatalom bármekkora részét is gyakorolja, a konzervativ világnézethez csatlakozik, csak annál erősebb ez az ellenállás az új dolgok ellen. Emellett irodalmi viszonyaink kicsinyessége, az érvényesülésre nyíló tér szűk volta s a nyilvánosság kapuinál őrt állóknak a nagy tömeg izlésétől való bátortalan függése csak még jobban nehezítette a fiatalok érintkezésbe jutását a közönséggel.

Éppen ez az utóbbi körülmény vetette fel szükségét egy olyan folyóirat indításának, amely maga köré gyűjtse a nyilvánosságra törekvő, elfojtott új tehetségeket s szerve legyen az új irodalom s a közönség közti közvetítésnek. Erre a célra indult meg épen az Ady s az új irodalom körüli leghevesebb harcok idején a Nyugat. Nyiltan, mint az új irodalom zászlaját bontották ki s Ady mellett odacsoportosult melléje az ifjúság csaknem minden komolyabb és számottevő tehetsége. Nem volna helyénvaló itt e folyóirat eddigi pályájának kritikai történetét adni, csak egy pontra kell figyelmeztetni, amely elmélkedésembe, mint főfontosságú dolog, belekívánkozik. A Nyugat nem megkötött irodalmi programm alapján indult, hanem a szabadság és tehetség jelszavával, amennyire én tudom és látom a dolgokat, sohasem bizonyos meghatározott esztétikai tételek vagy dogmák szerint válogatta közleményeit, hanem kész harcteréül kinálkozott minden valóban értékes tehetségnek. A legkülönbözőbb esztétetikai programmú írók egyesültek benne. S ez volt a szerencséje, épen a szólásszabadságnak ezzel a szellemével vált egy szellemi felszabadulásnak eszközévé, amelynek értékét nem szabad alábecsülni. Általa jutott nyilvánosságra egy sereg kiváló tehetség, amely az akkori viszonyok nyomása alatt csak sokkal nehezebben, sokára, talán későn is jutott volna a nyilvánosság elé. Nálunk az író csakis a lapok hasábjain keresztül juthat a nyilvánosság elé s mindenki tudja, mily ritkaság, hogy figyelmet tudjon kelteni egy könyv, melynek szerzője nem vált előbb a lapok útján ismeretessé. A lapok pedig, melyeket csak a legritkábban irányítanak tisztán irodalmi szempontok, a fiatal tehetségek java része előtt el voltak zárva vagy a legjobb esetben is csak kelletlenül és veszedelmes engedmények és megalkuvások árán nyíltak ki. A hírlap természeténél fogva fél az újszerű dolgokkal való kisérletezéstől s csak olyan új dolgokat fogad el, melyeknek a nagyközönségre való hatása már előbb ki volt próbálva. A Nyugat megnyílt mindenki számára, akiben tehetséget látott. Még olyan, a nagy nyilvánosság előtt már pozicióval biró egyéniségek is, mint Ady és még néhányan a Nyugat régibb emberei közül, élvezték hasznát a folyírat e szabad szellemének, mely egyedül csak a művészi szinvonal korlátját emelte az író és a nyilvánosság közé.

Az időpont szerencsés volt. Szerkesztőségek homályba vesző asztalai mögül, vidéki középiskolák tanári szobáiból, az egyetemek padjairól csoportosan jöttek figyelemreméltó tehetségek, hogy a Nyugat üsse őket az irodalom lovagjaivá. Néhányan közülük ma már – alig pár év mulva – fiatal irodalmunk büszkeségei, nagy irodalmi sikereknek győztesei.

Mint Ady a lirába, legtöbb új és értékes elemet hozott közülük a regénybe és novellába Móricz Zsigmond.

VI.

Nem felel meg célomnak, hogy akár Adynak, akár Móricznak, akár az egész irodalmi mozgalomnak kimerítő kritikai és esztétikai jellemrajzát adjam, csak mai társadalmi mozgalmainkkal való kapcsolataikra, a magyar életbe nyúló gyökereikre akarok e fejtegetésben rámutatni. Móricz Zsigmondra vonatkozólag még ebben a tekintetben is utalhatok róla irt kis tanulmányomra,[4] amelynek gondolatait talán fölösleges volna itt ujra elmondani.

Móricz Zsigmond is abból az országrészből jött, ahonnan Ady, de már oly vidékről, melynek ethnográfiai helyzete teljesen megállapodott, talán egy évezred óta változatlan, amelyben egymás mellett tiszta magyar faluk sorakoznak. Ő is egy társadalmi helyzetében meg nem állapodott, mobilis rétegéből jött a vidéki magyarságnak. Hasonló körülmények között élte át ő is a tanuló évek idejét, szintén kálvinista jellegű levegőben. Némely egyezések mellett azonban másfajta anyag, mint lirikus kortársa. Súlyosabb, energikusabb, kevésbbé hajlékony természet, – Ady élénken kidomborodó asszonyos vonásaival szemben a férfi-tipushoz áll közelebb. Képzőművészeti analogiával élve az inkább festői jellegű Adyval szemben plasztikai jellegű egyéniség, egész természete inkább a formára irányul, mint a színre. Megfigyelő és itélő, az eleven látás adományával és a morális felháborodásra való hajlammal. Jobban tapad a valósághoz, röghöz kötöttebb s közelebb áll a magyar tradicióhoz. (Ő az egyedüli az uj irók közt, akit nem ért a nemzetietlenség vádja.) Egész írói egyénisége realisztikus s az erő irányában koncentrálódik. A lirikus Ady mellett az epikai jellemet testesiti meg.

Mint a magyar népélet irodalmi ábrázolója jelent meg és általában ma is a legtöbben annak látják, holott az ő látóköre nem ér véget a népnél, hanem magába foglalja a vidéki magyarság egész testét. Az Alföld fia, azoké a vidékeké, ahol nem váltak olyan élesen külön az egyes társadalmi osztályok, az intelligencia nagyrészt a megvagyonosodott parasztságból sarjadt ki és még érezteti életmódjával, világfelfogásával ezeket a gyökereit, a parasztság pedig egész nagy vidékeken sohasem volt tulajdonképeni jobbágyi sorban s csak a vagyon és a tanultság különbsége által érzi magát elválasztottnak az uraktól. A parasztság rétege alatt azonban ott van a falusi proletárság, a zsellérek, a szegény mesteremberek elkeseredett, irigykedő, nyomorgó rétege.

A legnevezetesebb uj dolog, amit Móricz Zsigmond a falusi és kisvárosi magyar népélet rajzához hozott, épen az, hogy nála jelenik meg először a falu társadalma a maga egész rétegezettségében. Az ő szemében – ez a legjobban Sárarany regényében látható – a falu egy teljes zárt társadalmi egység, melyben benne vannak a nagy társadalmi szerkezet összes rétegei, a legalsóbb proletárságtól fel a paraszt-arisztokráciáig, – a Sári biró kedélyes cselekvénye mögött pedig ezeknek a rétegeknek a falu közdolgai körüli súrlódása terül el komoly háttérül. Félig ehhez a parasztosztályhoz tartozik, féllábbal kinn van belőle, a falu osztálytalanja, a tanitó, aki bejáratos a falusi honorácior-osztályba, de együtt mulat a módosabb parasztgazdákkal is és mindenütt ő az utolsó, mert mindenütt a legszegényebb és egyképen függő helyzetben van mindegyik osztálytól. A parasztság és az intelligencia, amely papokból, jegyzőkből és közepes birtokosokból áll, egymástól messze elkülönítve él. Jellemző, hogy a Sárarany regényben a tanító az egyetlen kaputos ember (a grófokat nem számítva, mert azok külön lapra tartoznak), viszont a Galamb papné és Árvalányok kis regényekben, amelyek a kálvinista papok élete körül forognak, csak egészen mellékesen játszik szerepet paraszt. Ez a kálvinista papság is egészen máskép tűnik fel, mint ahogy megszoktuk az irodalomban látni. Eddigelé Baksay Sándor volt a magyar falusi kálvinista papság legnagyobb hatású rajzolója, de ő nála teljesen idealizálva, optimista szemüvegen nézve jelenik meg a pap, legfeljebb a szerető humor enyhíti beállításának kenetességét. Móricznál mindnyájunkkal egyforma szenvedélyekkel felruházott, egyforma bűnökben fetrengő, az élet kicsinyes gondjaival küzködő ember a pap is, akinek a papság csak ép olyan munka, olyan routine, mint a hivatalnoknak a hivatal s foglalkozásának természete, amely alapjában véve mindig vallásos érzésekből megszállott lelket kívánna meg, csak modorosságok alakjában nyilatkozik meg rajta.