Part 8

Két ilyen ellentétesen különböző egyéniségnek a nemzethez, az olvasó közönséghez való viszonya is különböző kellett, hogy legyen. Az abszolutizmus idején és utána a kiegyezésben Arany már temperamentumánál fogva is teljesen és fentartás nélkül ahhoz a politikai irányhoz csatlakozott, amelynek Deák Ferenc a képviselője s ezzel társadalmilag is a magyarságnak ahhoz a rétegéhez, amely Deák poltikájának diadalával az uralomra jutott. Annak a rétegnek volt a költője, amely tagadhatatlanul a magyar intelligencia legműveltebb, legkomolyabb és legtöbb veszteni valót féltő rétege volt s amely alkatnál és érdekeinél fogva egyaránt a konszolidált állami és társadalmi rend híveinek élén haladt. Jókai, a szabadságharci reminiszcenciák, a szabadságharc előtti nemzeti ellenzéki szellem és az abszolutizmus alatti ellenállás szellemének legnagyobb hatású élesztője, a Deákkal szemben ellenzéki Tisza Kálmán pártjához csatlakozott, amely akkor az ellenzéki kuructradiciók képviselője volt. Jókai ennek a tradiciónak a szellemét akkor sem tudta teljesen elrejteni, mikor Tisza kormányra jutásával a hatalom közelébe jutott; az egyes nyilatkozataiban túl-aulikus költő regényeiben minduntalan átüt a népszerű kuruc-szellem.

Abból a körből, melyhez Arany csatlakozott, alakult ki a magyar hivatalnoki arisztokrácia. Arany maga sem bízta anyagi exisztenciáját tollára, egyéniségének nem is lett volna való az írásból élő modern literátor küzködő, a közönséggel kötött kompromisszumok közt hányódó élete. Elvonult az akdémiai főtitkárság szerény, de dekórumot adó menedékébe. Jókai, bár élvezte a hatalomhoz tartozás előnyeit is, mindvégig a tollából élő író maradt, ami a lassabban, több műgonddal és a tömegtől független művészettel dolgozó Arannyal újabb ellentétbe juttatta: akaratlanul is a népszerűség keresésére, a tömeg-ízléshez közeledésre és túlfokozott produkcióra utalta. Míg Arany munkája a species aeternitatis jegyét viseli magán, Jókaién megérzik, hogy első sorban az egykorúak, a napi fogyasztás számára készült. Aranynál az irodalom minden zsurnaliszta-íz nélkül jelentkezik, Jókainál a zsurnaliszta-író modern tipusa már csaknem egész teljességében valósult meg. Kettőjük közül tagadhatatlanul Jókai a modernebb, a tizenkilencedik századi irodalmi élethez közelebb álló jelenség s részben ezért is volt a külföldön nagyobb hatása, mint a röghöz kötöttebb Aranynak.

Két ily különböző egyéniség természetesen két különböző iskolában folytatódott.

Az Arany-iskola inkább a kritikusok iskolája volt, akik Gyulai Pál vezérlete alatt az Arany nevével jelzett magaslat szempontjából igyekeztek áttekinteni irodalmi multunkat, megvetni az Arany-kultusz kritikai alapjait, a hivatalos kulturális szervezetek: a középiskola, az egyetem, az Akadémia stb. révén belevinni ezt az Arany-kultuszt a nemzet mennél szélesebb rétegeibe. Csak ennyiben lehet beszélni Arany-iskoláról, mert Aranyból kiinduló költői fejlődés alig volt, alig is lehetett, hiszen Arany a fejlődésnek bizonyos irányban tetőpontját jelentette s a további fejlődésnek más pontról kellett kiindulni. Nyomában már csak epigonok jöhettek.

Jókaiból már inkább indult közvetlen fejlődés: az ő nyomába lépő generáció kezén, Mikszáthtól a kilencvenes évek íróin, Bródy Sándoron, Gárdonyin, Herczeg Ferencen át egész Móricz Zsigmondig a magyar regény és novella fejlődése alig képzelhető nála nélkül, nem véve ki még a tőle leginkább független írókat sem, mint Petelei és Ambrus Zoltán. Hogy az irodalmi fejlődés súlypontja a versről átment a regényre és a novellára, az a társadalmi viszonyok hatása mellett első sorban Jókai hatásának tulajdonítható. Ő, aki – mint mondani szokták – egymaga egész regény-irodalmat jelentett, megnyitotta a közönséghez vezető utat általában a regényirodalom számára.

A napi sajtó fejlődése, mely a nyolcvanas évek folyamán kezdett feljutni a régibb idők vidékies kicsinyességéből a nyugat-európai nemzetek sajtójának szinvonalára, magával hozta, hogy a Jókai-féle író tipusa fejlődött tovább minálunk is: az az író, aki elsősorban a sajtófogyasztás számára dolgozik, munkája minéműségében számol a sajtó kívánalmaival, mert anyagi exisztenciáját elsősorban tollára alapítja s az ehhez való eszközöket a sajtó tudja legbővebben megadni. A korszak tipikus írója már nem az, aki közhivatalból él s csak az ótium óráit fordítja írói munkára, hanem az, aki az irodalomból akar megélni s legfeljebb, ha az írói mesterségével leginkább rokon ujságírásra adja magát. Míg az Arany kultusza körül csoportosuló úgynevezett hivatalos irodalom képviselői a hivatalos kultura intézményeit szállották meg s főleg az iskola útján akarták a maguk felfogását, a sajtó körüli irodalommal szemben ellenséges vagy a legjobb esetben is tartózkodó kritikájukat érvényesíteni: addig a másik irodalmi csoport, mely külsőleg is mindig tüntetőleg vezéréül emelte pajzsra Jókait, a sajtó elevenebb, fürgébb, a közönséggel szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban élő szervezetét használta fel a maga népszerűsítésére. Az előbbi csoportnak főgondja a tradicionális irodalmi kincs megóvása és elevenen tartása volt, az utóbbié az új irányba való továbbfejlődés, az olvasóközönség igényeinek változásával való együtthaladás.

Ennek a generációnak irodalmi törekvéseivel esik egy időbe a magyar városi élet kifejlődése és a nem-magyar eredetű városi lakosság óriási tömegeinek nyelvben is megmagyarosodása. Ez utóbbi fontos históriai fejleménynek egyik jellemző tünete épen az, hogy míg az előbbi korok írói csaknem kizárólag a tősgyökeres magyarságból származtak: a nyolcvanas-kilencvenes éveknek épen legkiválóbb írói javarészben olyan német vagy németül beszélő zsidó családok ivadékai, melyek vagy egyenesen az ő személyükben vagy apáik-nagyapáik személyében csatlakoztak a magyarsághoz.

A magyar kulturális törekvések súlypontja ezzel az átalakulással teljesen áthelyezkedett. Míg régebbi kulturális törekvéseink csaknem kizárólag a falun vagy falusias jellegű kis városokban élő törzsökös magyar nemességre s a nép intelligensebb elemeire támaszkodtak s azokra is igyekeztek hatni, addig az újabb törekvések már elsősorban a városi lakossággal számoltak, már csak azért is, mert a városok népe minden kulturális produkciónak készségesebb, közvetlenebb és szaporább fogyasztója s minden kulturális haladás a városi lakosság révén szürődik át a faluba. Míg még Arany János a régi magyar társadalom számára írt, maga is az alföldi falu letörölhetetlen bélyegével bélyegzett természet volt s hosszas fővárosi élete során is lelkileg mindvégig a falu érzésvilágában élt – az újabb generáció már csak kedves ifjúkori emlékek alakjában hozta magával a falut s lelkében, gondolkodásában, izlésében hozzásimult a városhoz.

A magyar életnek s az író társadalmi helyzetének ez az átalakulása szükségképen megérzett az irodalmon is. A kultura általános fejlődése, az egyre szorosabbá váló közgazdasági kapcsolatok s a nagyra növekedett sajtó közvetítése egyre szorosabb közösségbe juttatta a magyarságnak legalább mozgékonyabb, frissebb, minden hatásra fogékonyabb részét a nyugati nemzetek szellemi áramlataival. Mintha Dévénynél új kapu nyílt volna, melyen egyre erősebben áramlottak be a nyugati légáramlatok, amelyek természetszerűen a kulturának legérzékenyebb szervét, az irodalmat érték legelőbb. Hozzá még Európa irodalma is heves forrongásban volt: ekkor vívta meg harcait, egyelőre teljes diadallal a francia naturalizmus, ekkor nyomultak be ellenállhatatlan erővel Európa tudatába a nagy orosz írók, ekkor lépett be a skandináv irodalmi szellem is a népek közösségébe s főleg Ibsennel átalakítólag hatott a dráma formájára és a színpad egész művészetére. Ezek a hatások, melyek többé-kevésbé megérződnek minden európai nép irodalmán s például a német irodalmat, mondhatni, kiforgatták sarkaiból, mélyreható hatással voltak a magyar irodalomra is. Az egész irodalmi termelés, az irodalmi törekvések célja és stílusa teljesen megváltozott.

Míg a régebbi irodalmi fejlődés súlya első sorban a versre esett, ennek az újabb irodalomnak legfőbb erőfeszítése a magyar regény és a magyar dráma megteremtése lett. Jókai és a külföldi irodalmak példáján bebizonyult, hogy a regénnyel és drámával lehet legjobban közel jutni a közönséghez, e két tér művelése kínálja a legtöbb erkölcsi és anyagi sikert, tehát a tehetségek java erre vetette magát. A vers irodalmi luxus-cikké vált a regény és színmű, mint életszükséglet mellett. A kor realizmusával, mely teljes szakításra törekedett a romantika páthoszával, széles színkezelésével és heves, nagy vonalaival, uralomra jutott az irodalomban a magánélet kisebb körű, de társadalmilag és pszichológialag kimélyített problemáinak rajza. Még Jókainál a regénynek majd mindíg van valami közéleti háttere, amely még a közelmúltból vagy a jelenből merített regényeit is a Walter Scott-i értelemben vett történeti regény tipusához közelíti, még Arany költészete fővonalaiban históriai és hazafias költészet: a nyolcvanas évektől fogva a regényből mindjobban kimarad a közéleti háttér, a históriai és politikai probléma s mindjobban az egyszerű ember életének, társadalmi és erkölcsi állapotának rajzára esik a súly, a líra pedig mindjobban egyéni lírává lesz, mindjobban kimarad belőle a hazafias páthosz, a politikai hatásra való törekvés.

Emelett épen a líra a nyolcvanas években Arany Jánossal szemben új utakat keres. Az ő útjain még magasabbra jutni nem lehetett, tehát, hogy valami újat nyujthasson, szembehelyezkedett vele. Kiss József még megpróbálja – több külső, mint belső sikerrel – folytatni Arany ballada-költészetét, újszerű tárgyakkal, formában közvetlenebbül közeledve a székely népballadához, de a többiek még ezt a laza kapcsolatot is elszakítják. Arany epikájával és ódai-elégiai, objektívebb lírájával szemben az egyéni érzelmeket festő tiszta, dalszerű lírát kapják fel, a nemzeti röghöz tapadó Arannyal ellentétben a modern európaira vetik a hangsúlyt. Arany szentenciózus komolyságával, nyelvbeli plaszticitásával, zárt formáival, specifikus magyar verstechnikájával ellentétben a könnyed hajlékonyságot, a fordulatosságot és színt, a szabadabb formákat, a jambust fejlesztik. Ezt az ellentétet érezte meg Arany, mikor kiadta a kozmopolita költészet jelszavát s ez az ellentét magyarázza meg, hogy Arany iskolája meg tudott békülni a kor regény- és drámaíróival, versköltőivel szemben azonban mindíg ellenséges állásban maradt. S tehette ezt annál inkább, mert a kornak nem volt igazi, döntő erejű költője.

A kilencvenes évek eleje élénk mozgalmat jelent ebben a fejlődésben. Egy sereg új tehetség nyomult be majdnem egyidejüleg az irodalomba s a nyolcvanas évek kiválóbb tehetségei is mintha hirtelen új fejlődésbe lendültek volna. Mikszáth ekkor tért át az anekdotikus, rövid lélekzetű rajzról a szélesebb medrű novellára és regényre. Ambrus Zoltán ekkor kezdte meg a Midász királlyal regényeinek sorozatát, Kiss József, aki eddig első sorban mint balladaköltő kereste a kissé theatrális hatásokat s a lírában csak ritkán jutott túl a heinei visszhangoknál, öntudatára ébredt a saját lírai hangjának. Az ekkor fellépő Herczeg Ferenc a mindjobban városiasodó gentry rajzával igyekezett népszerű, új elemeket keresni, Gárdonyi Géza új szinben állította be a paraszt és a falusi apró fél-intelligencia életét, Szabolcska Mihály új formában próbálta felújítani a Petőfi-féle hazafias dalt és népéleti genreképet, Kóbor Tamás a naturalista moralizáló pesszimizmust szólaltatta meg, Heltai Jenő a francia chanson és a heinei hatás szintéziséül a könnyed iróniát hozta magával, Ignotusban a modern dekadencia előhangjai pendültek meg s benne egyúttal gondolatokban gazdag polemikusára és apologétájára talált az új irány. A magyar irodalom, amely eddig meglehetősen egyszinű volt, egyszerre változatossá, sokhúrúvá vált, olyan hangok szólaltak meg benne, ha egyelőre halkan és bátortalanul is, amelyeknek a tradicióban alig vagy egyáltalában nem volt előzményük. Mint a társadalomban és politikában, az irodalomban is mindjobban érzett a magyar élet elvárosiasodásának és ebből folyó differenciálódásának hatása. Előre jelentette magát egy új generáció, amely majd máskép fog gondolkozni, máskép érezni és más nyelven szólni, mint apái. Egyelőre gyöngén és félhangon jelentette magát, de az érzékenyebb fülűek megérezték jövetelét, a konzervatívek, a tradicióhoz ragaszkodók tiltó szóval igyekeztek megállítani útjában, az újnak befogadására készebbek reménnyel néztek elébe.

A még gyönge újító mozgalmat egy pillanatra megállította útjában a millennium. A magyar társadalom, melynek zöme, hangadó tömege még mint kortárs, mint szemtanú élte át a dolgok nagy változását a kiegyezéstől akkorig, amely napról-napra látta a politikai, gazdasági és szellemi kultúra hatalmas fellendülését s amely egy diadalmasan megvívott harcnak, az egyházpolitikai harcnak még friss emlékeivel ment a nemzeti ünnepre – készségesen engedte át magát a nemzeti dicsőség mámorának, az önmagával való hazafiúi mgelégedésnek és szorosabban csatlakozott a tradiciókhoz, melyeknek ünnepét ülte. A magyar társadalom akkori rendje, a melyben úgy ahogy egyensúlyba jutottak az összes erők, a szabadelvűpárti uralom, amely históriai cégér alatt tulajdonképen a maga diadalünnepét ülte a millenniumban, beláthatatlan időkig megszilárdultnak látszott az ünnepi illuziókkal teli világításban. Az emberek, amint visszatekintettek a multra, beleszédültek a nemzeti dicsőség, a magyar hatalom, a magyar államalkotó képesség mindeneken diadalmaskodó erejének kábulatába – a nemzeti hiúság orgiája elhallgattatott minden kritikát, minden elégedetlenséget.

Az irodalom is úgyszólván egyhangúlag az ünneplés szolgálatába állott, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az uralkodó rétegekhez csatlakozott s azoknak gondolatvilágát igyekezett tükrözni, izlését eletalálni. Ujra feltámadt a történeti témák és hangulatok kultusza még a lírában is, Endrődi Sándor kurucnótáival s az ál-kuruc verseknek ezek nyomában felburjánzó áradatával; és újra felhangzott a hazafias ünnepi ódák harangszava.

Társadalom, irodalom, politika olyan egységesnek látszott, mint talán soha s az illuzióktól fátyolozott szemek előtt ez az egység állandónak, nemzedékekre kihatónak tűnt fel. Pedig már akkor érezni lehetett azt a földalatti rezgést, amely alig néhány évvel később teljesen kiforgatta ezt a békességet a nemzeti élet egész vonalán. Már ekkor megmutatkoztak a régi szabadelvű uralom s általában az egész magyar parlamenti rend épületének repedései, amelyek csakhamar másfél évtizedre megbontották az egésznek normális funkcióját s a nagyon előrelátók már akkor kezdték sejteni, hogy közeledik a gyökeres politikai reform kora, az a harc, amelyben új egyensúlyi helyzetre fognak törekedni az ellentétes társadalmi erők s amely a parlament teljes átalakításának, az általános választói jognak a jelszava körül fog forogni. Emlékezhetünk rá, a millenium körüli időben hangzottak fel először komolyabb és nyomatékosabb hangok az általános választói jogról s ezeknek csak annál nagyobb sulyt adott az, hogy a munkásság egyelőre még mint parlamenti politikán kívüli, de politikai célokra szervezkedett organizmus, a kilencvenes évek közepe táján kezdte hathatósabban megmutatni, hogy van és követeli részét a dolgok intézéséből. Ez a feltörekvő elem mindjárt kezdettől fogva a választójog jelszavát tette politikai akciója középpontjába.

Az iskolából ekkor sereglett elő egy új ifjúság, amely már az új magyar élet levegőjében serdült fel, amelynek lelkében már nem éltek a személyes tapasztalat élénkségével a szabadságharc és az abszolútizmus emlékei, amely már készen kapta azt, ami apái idejében nyomról-nyomra, évről-évre fejlődött. Ez az ifjúság egyszerre mindent egészen máskép látott, mint apái, akik összehasonlították a negyven év előtti állapotokat, melyeket még szemükkel láttak, a maiakkal és büszkeséggel teltek el a nagy fejlődés láttára, mindent az önelégültségnek ebből a szempontjából értékeltek. Ez az ifjúság már magukban nézte a magyar állapotokat és nem talált bennük akkora okot az elégedettségre. Észrevette a hatalmas hézagokat, a hiányosságokat, a külső haladás vékony rétege alatt meghúzúdó nagy elmaradottságot, a gazdasági javak, a politikai hatalom, a társadalmi erők elosztásának nagy igazságtalanságait, egész kultúránk felszines, látszatokra berendezett voltát, az alsóbb társadalmi rétegek kulturális gondozásának teljes hiányát, mindazt a sok bajt és fogyatékosságot, amely a magyar életet és a magyar képességet megbénítja, nyomasztó voltával összezsugorítja. Ez az ifjuság, faluról a városokba került s a városi élethez csak félig-meddig asszimilálódott apáknak már a városi életben nevelkedett, városi idegrendszerű ivadéka, nevelkedéséből magával hozta a nyugtalanságra való nagyobb fogékonyságot, a kritikai hajlamot, a nehezebben kielégíthető igényeket. A külföldi viszonyoknak mindjobban terjedő ismerete minduntalan összehasonlításra csábított s ez az összehasonlítás csak annál élesebbnek tüntette fel bajainkat. Az egyre fokozódó politikai zavarok, melyekben közvetett úton, de félreismerhetetlenül a nép tömegeinek a létező állapotokkal való elégedetlensége nyilvánult s amelyek a huszadik század egész eddig lefolyt részében folytonos lázbetegségben tartották a közéletet – csak megerősítették az ifjúságot a maga elégedetlenségében. Az apák egyszer csak azon vették észre magukat, hogy nem értik meg a fiaikat, azok nem értik meg őket, a két egymásra következő nemzedék között olyan szakadék támadt, amely elkeseredéssel töltötte el az egyik felet is, a másikat is. Az apák, akik mint az apák mindig, a saját ideáljaiknak továbbfolytatását szerették volna látni fiaikban, haraggal nézték, hogy a fiúk új, előttük érthetetlen, szemükben veszedelmeseknek látszó ideálok után futnak. A fogalmak, a törekvések, az erkölcsi, társadalmi és szellemi értékek új értékelést kaptak az ifjúság gondolatvilágában. Két világnézet került összeütközésbe ebben a két generációban s ez az összeütközés minden téren mozgást, hullámzást, harcot támasztott. Minket ebben a pillanatban az irodalmi harctér érdekel.

II.

A nyugtalanság már forrott az elmékben, itt-ott hangot is kapott, de arra a hangra, mely öntudatra keltette a még csak félöntudatosan, félénken lappangó gondolatokat, amely felébresztette a neki megfelelő visszhangot, mely úgy hatott, mint az első ágyulövés a háborúban, a huszadik század kezdő éveiben még várni kellett. Még valahol a vidék homályában kereste nagy belső nyugtalanságok között önmagát az, aki majd megindítja és felszinre hozza a titokban erjedő folyamatot, aki utat fog törni, amelyen az új nemzedék irodalmilag is kifejezheti magát. Egyelőre csak azt lehetett látni, hogy szokatlanul nagy csapata jön egyszerre, nem tudni honnan, a kiforratlan, de új mondanivalójú, dadogva, de érdekesen megszólaló tehetséges fiatalembereknek, akik türelmetlenkedve, hangosan követelik a maguk érvényesülési jogát, elkeseredve, de hasztalanul döngetik azokat a gátakat, amelyek a fiatalember előtt nálunk erősebben, mint bárhol másutt, eltorlaszolják az utat, kivált ha új dolgokkal jön. Aztán jött Ady Endre.

Az ősi, tiszta magyarságból jött, de arról a vidékről, ahol a népek keveredése, a magyarságnak a románsággal való folytonos érintkezése s az ezzel járó folytonos erozió-folyamat sohasem engedi pontosan megállapodni az etnográfiai határokat, ahol sohasem szűnik meg, fojtva, magában évődik s csak néha lobban fel a népek örök nyugtalansága. Abból a társadalmi osztályból jött, amelynek helye a magyar társadalomban sohasem volt állandóan megállapítva, amely folytonosan ide-oda libegett az uralkodó úri osztály és a parasztság közt, szerencse vagy tehetség hirtelen felvihette az ország nagy urai közé, balszerencse lesülyeszthette a bocskoros, paraszti életmódba. Ez a réteg, a falusi kisnemesség adta mindig az orzágnak nyugtalan elemeit, mert küzködő, sivár, mindenfelől megkötött helyzetében, ősiségénél, féltékenyen őrzött faji tisztaságánál fogva minden jóra jogot tartva, de minden jóból kizárva, csak jobbat várhatott a dolgok minden változásától. Aki erről a vidékről és ebből a rétegből jön, ha eszes és tehetséges, mindig van benne valami nyugtalanság. (Ennek az eredetnek a nyomait filologiai pontossággal kimutathatnók Ady Endre költészetében.)

Ady Endre pályájának kezdete tipikus a vidéki származású intelligens magyar fiatalember pályájára. Félreeső faluban töltött gyermekkor, kisvárosi gimnáziumokban töltött diákság után, amely kevés, de mély benyomással tölti meg a lelkét, abban a korban kerül igazi városba, amikor az ember leginkább fogékony minden hirtelen átzökkenésre, a világról való fogalmainak egyik napról a másikra való átmenet nélküli felforgatására. Adyt is megrészegítette a városi élet a maga összehasonlíthatatlanul szélesebbkörű lehetőségeivel, nyugtalanabb, mozgékonyabb szellemével, benyomásainak gazdagságával, egész életének magasabb szinvonalával. Az új élet, melyet kezdett, gyors fejlésbe hozta lelkének minden öntudatlan csiráját, a végsőkig felizgatta eredendő nyugtalanságát, amit még fokozott az is, hogy azért a gyermekkor erős benyomásai is, mint egy legalsó, legmélyebb sedimentum-réteg megmaradtak benne, az új rétegektől csak betakarva, de el nem fojtva. Újságíró lett, vagyis olyan pályára került, amely nem hozza magával az egy bizonyos, meghatározott nagy társadalmi osztályhoz való csatlakozás kényszerét, nem burkolja be egyéniségét valamely osztály világnézetével, elfogultságaival, erköcsével, hanem engedi, mint mindeneken kívül állót, élni a maga életét, a maga egyéni kifejlődését. Az újságírói foglalkozás a maga változatosságával és sokféleségével fogékonnyá tesz az élet és az ismeretek minden oldalának azonnali és könnyű percipiálására és szabad, önálló, könyvtudás ballasztjától félénkké nem vált áttekintésére.

Nagyjában ezek az előzmények, melyekből Ady kiindult. Visszhangtalanul elhangzott első kisérletek után, talán szívében egy kis elkedvetlenedéssel is Nagyváradról, ahol újságírói és írói kezdő-éveit töltötte, Budapest megkerülésével egyenesen Párisba került. Ez az utazás meg az első nagy szerelmi szenvedély nyitotta meg benne teljesen a költészet forrását, amely addig fiatalos tétovázással, a pályakezdés nehézségeinek nyomása alatt lefojtva, bizonyára nehéz küzdelmek között kereste a maga útját kifelé.

Nyugtalan lelke ebben az időben bontakozott ki békóiból s tudatosan bizonyára ekkor érezte meg költői programmját. Ekkori lelkiállapotát fejezi ki Uj versek című könyve, az a könyv, amellyel úgyszólván egyszerre, merész rohammal tört be az irodalomba.

Ennek a könyvnek hatását e sorok írója alighanem tipikusan élte át önmagán. Véletlen körülmények folytán ekkor találkozott először Ady nevével úgy, hogy zsámolnia kellett vele. Az első, felületes benyomás nyugtalanító, zavarba ejtő és ellenmondásokat provokáló volt, de a költő már ekkor megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul ingerelték a továbbfoglalkozásra. Az egész annyira új volt, annyira szokatlan, annyira ellenkezett mindazzal, amire az eddigi magyar tradició rátanította az embert, de viszont annyira tele volt hangokkal, sejtelmekkel, hogy az idegenkedő, szinte megdöbbent érzés maga izgatta az olvasót önmaga ellen a mélyebb, behatóbb elmerülésre.