Part 7

Van Móricz Zsigmondnak egy nagyon jellemző mozdulata, melyet bizonyára jól ismer mindenki, aki őt ismeri. Kerek fejét kissé előre szegi, a szemét valami komor, dacos sötétség árnyékolja be s a homloka a szeme közt ráncokba húzódik össze. Olyankor látni ezt rajta, mikor valami szöget üt a fejébe, gondolkodóba ejti, amikor kivülről, beszélgetés vagy valami esemény révén valami izgató anyag kerül a gondolkodásába. Mondom, jellemző reá ez az arckifejezés; elárulja, hogy az izgató gondolat legelőször is elkomorítja nyugodt állapotában nyilt és derült lényét. Ez a sötét, komor alaptónus jellemzi a munkáját is. Nem derült író, aki a maga belső harmóniájának derült képeit vetíti ki magából, hanem a maga lelkével és az élet jelenségeivel harcbaszálló, dacos bajvívó, nyers, darabos, kiméletlen, néha durva is, haragos indulat forr a lelke alján. Minden erőfeszítése egy-egy nekibúsulás, – ez a legspecifikusabban magyar vonás benne; a nekibúsulás fogalma a magyar lélekben, a magyar életben termett, más nyelvben nincs is szó rá.

Mikor Túri Dani a buzaaratás közben fürjfészekre akad, izgalmas munkája közben is megsajnálja a boldogtalan kis családot, gondosan körülkaszálja a szent helyet, hogy valami kárt ne tegyen bennük. Ehhez a rendkívül finom érzéssel meglátott mozdulathoz hasonlít, mikor Móricz Zsigmond története folyamán valami szelídebb, kedvesebb alakhoz vagy jelenethez ér. Körülkaszálja a szent helyet, ahol ilyenek is vannak és azután megy tovább a maga zordabb útjaira. Az ilyen enyhe helyek azonban ritkák; a regény folyton növekvő izgalommal megy jelentről jelentre, a levegő mindjobban megfűlik és mind jobban megtelik villamossággal. A Sárarany-ban ez a feszültség egy rettentő robbanással, szinte már az irodalmi lehetőség korlátait is szétvetve, sül ki. A Galamb papné-ban az utolsó pillanatban egy biztosító szelep nyílik ki. Az Isten háta mögött-ben önmagukban torpadnak össze a történet folyamán összesűrűsödött gőzök.

Mindegyikben azonban már a kiindúló pontban be vannak fűtve a szereplők s a fűtő anyagoknak nagy halmaza gyűlik össze körülök, amely rendre beledobálódik az izzó kohóba. Nagy indulatok dolgoznak a lelkekben, nagyon is szűk lehetőségek vasabroncsaival befogva s ezeknek az abroncsoknak feszegetésében morzsolódik el az életük. Túri Daniban egy óriási, országra szóló dolgokra hivatott egyéniség szorul a szűkös paraszti élet határai közé s rettenetes tettereje önemésztő vívódásokban őrlődik s hitvány szerelmekben ég ki. Az óriási temperamentum nem talál teret a maga számára, hát az asszonyokkal marcangoltatja szét és falatja föl magát. A Galamb papné házaspárját a falusi élet eseménytelen, ólmos egyhangusága hajszolja egymásra s a folytonos súrlódásban összegyűlt és kiéleződő ingerültségek, melyek sehol másutt nem találnak enyhítő kifolyást, keserű marakodásban emésztik fel a szerelmet, mely összehozta őket. Az Isten háta mögött tanítónéjában a heves, mohó életvágy áporodik férfivadító érzékiséggé a kisvárosi szegénység testi és szellemi sivárságában. A környezet mindenütt úgy nehezedik az emberekre, mint az ólmos levegő, lefojtja, összenyomorítja, békóba veri őket és éppen azt fordítja visszájára bennük, amit a természet nagy dolgokra hivatott erényül oltott beléjük. Mindegyikre mint valami fátum nehezedik az a levegő, amelyet magukba szívnak – ők maguk nem is tudják, pedig az sodorja őket a tragédia felé. Az ember csak forog, mint a bika a porondon, mindjobban nekivadulva támad a korlátoknak, míg aztán összetöri magát. A vége: rettentő, katasztrófális falnak-menés, vagy sivár magábaroskadás.

Móricz Zsigmond nem nézi az amoralitás irónikus belenyugvásával az embernek ezt a vívódását az élet lehetőségeivel. Morális lélek s ezért haragos, indulattól remegő felháborodással szemléli a harcot. A közönséges ember beleszületett az élet viszonyaiba, öntudatlanúl vagy legjobb esetben fél-öntudattal él bennük, észre sem veszi őket. Móricz Zsigmond úgy áll velük szemben, tompulatlan látással, megszokottságoktól el nem fogúlt, friss ítélettel, mintha most került volna közéjük először, nem tud beléjük nyugodni; fellázad ellenük. Csupa jobb sorsra hivatott embert lát maga körül és haragban borúl el a szeme, hogy miért nem érhetik el ezt a jobb sorsot. Innen az a haragos indulat, mely néha – főleg a Sárarany néhány helyére gondolok – olyan jeleneteket rajzoltat vele, amelyek úgy hatnak, mint egy dühös káromkodás. Brutálisak, durvák, de nagy és nemes harag enyhül meg bennük.

*

Három regényben három különböző körét rajzolja a magyar életnek Móricz Zsigmond: a Sárarany-ban a parasztvilágot, A galamb papné-ban a falusi lateiner-osztályt és Az Isten háta mögött-ben a kisvárosi hivatalnok-nyárspolgárságot. Mind a három osztály rajzolásával megpróbálkozott csaknem minden magyar regényíró Jókai óta. Bizonyos hagyomány is fűződött rajzolásukhoz s két-három nemzedék tudatában az életnek ezek a körei alakultak a specifikus magyar genre megtestesítőivé. A régebbi nemzedéknél ez érthető is volt: apáink és nagyapáink magyar nemzete csakugyan falun és falusias kisvárosban lakó nemzet volt, amely joggal tekinthette idegen ízűnek az akkor még csaknem teljesen német városi polgárságot. Részben a rousseaui reminiscentiákon táplálkozó mult század közepi liberalizmus világfelfogásából kifolyólag, részben pedig amiatt a nemzeti nimbusz miatt, mely körülvette, ennek a falusi milieunek a rajza idealizáltan stilizált lett. Azok az írók, akik a faluból kerültek a városba s csak átvedlettek, nem hasonultak át teljesen városi emberekké, az elmult dolgokra való visszaemlékezés szépítő üvegén át néztek a rég elhagyott falura, amelyben gyermekkorukat töltötték s amelybe mindig vissza-visszavágyódtak. Ezért a falusi életet emlékezetük olyasformán idealizálta, mint ahogy gyermekkorunknak szenvedéseire is úgy tekintünk vissza, mintha csupa édesség lett volna mind. Ezenkívül ennek a kornak az írói csaknem mind a falusi birtokos nemesség vagy az ezzel egyforma életet élő falusi intelligencia ivadékai voltak, akik gyermekkorukban a falusi életnek inkább csak a kellemességeit élvezték, akik a paraszt-élettel nem életközösségből, hanem úgyszólván csak látásból, csak bizonyos alkalmi nyilvánulásaiban, nem pedig egész bensőségében ismerkedtek meg. Mindezekből a lélektani és társadalmi hatásokból alakult ki a régebbi magyar irodalom hagyományos paraszt-képe, amely – egy nemrég még közkeletű és közérvényű fordulattal szólva – ünnepi ruhájában ábrázolta a parasztot, azokban a tulajdonságaiban, melyeket a nem közüle valókkal, nála különbekkel szemben kifelé fordít. A falusi élet egyszerűbb, tehát tisztább és nemesebb, mint a városi; a falusi ember is egyszerűbb, tisztább és nemesebb, mint a városi. Ez a gondolat volt a régebbi magyar paraszt-képnek alapszíne s ezt szentesítette a közönség is, mert megfelelt saját emlékeinek, tehát valószínűnek találta. A mai nemzedék már máskép látja; megérzi, hogy ennek a paraszt-képnek bizonyos exotikum jellege van, kívülről van nézve és külső rétegeiben van ábrázolva. Közben az élet mind komplikáltabbá vált sodrában maga a paraszt s élete is átalakult; a mai magyar paraszt minden konzervatizmusa mellett is igen lényeges dolgokban más életet él, mint az ötven év előtti.

Ez az átalakult paraszt-kép a maga teljességében először Móricz Zsigmondnál jelentkezik. Ő abból az oszályból való, amely még csak egy, legfeljebb két generáció óta rajzott ki a parasztságból, még erős gyökerekkel van hozzánőve. A falu és a falusi kisváros neveltje, még rajta a falusi por: de lelkileg már elszakadt a falutól, életét nem látja a minden lehetséges életek legboldogabbikának és legszebbikének. Egy előretörő, az élettel kemény harcot vívó fajtának az ivadéka, aki már atavisztikusan is az idegeiben hordja és a maga tapasztalatán is megismerte a falusi szegény ember életének keservességét, nélkülözéseit, folyton a szűkkörű lehetőségek korlátaiba ütköző küzködését, testet elgyötrő, lelket tompító verejtékezését. Ő tehát a lelkében más képét hozta a falunak, mint a birtokos urak, papok és más urak fiai s ezek az emlékek fanyarabb ízű, kevésbé idillikus hangulatot vegyítenek gyermek- s ifjúkori visszaemlékezéseibe. Szereti a falut, szenvedélyesen érdeklődik iránta, jobban, pontosabban, többoldalúan ismeri, mint legtöbb elődje az irodalomban, de nem vágyik vissza bele s úgy tudja nézni, minden idealizálás nélkül, amilyen a valóságban. Látja – mennyire látja! – a szépségeit, a nagyszerű, érdekes vonásait (olyan nagyméretü paraszt-alakot, mint Túri Dani, soha nem látott egyetlen magyar író sem), de látja bűneit, csúnyaságait és kicsinyességeit is, amelyek a verejtékkel trágyázott, szegénységgel, tudatlansággal, tehetetlenséggel vert falusi földből zsendültek ki.

Ez a lélektani magyarázata annak, amit úgy hányt a szemére egyik kitünő kritikusa, hogy egyetlen írónk sem szerette a parasztot oly kevéssé, mint ő. A tévedés itt abban áll, hogy az elfogulatlanságot szeretetlenségnek minősíti, holott Móricz Zsigmondnak minden a faluról rajzolt képén megérzik a szeretet, de nem az elfogult, dédelgető szeretet, hanem a haragos, keserű felháborodás a parasztember sorsán, azon a jellemképen, melyet ez a sors kifejlesztett benne s amellyel épen legjobb tulajdonságait fordította visszájára. Mennyi szépséget, hősi, nagyszerű vonást tud belerajzolni Túri Dani grandiózus alakjába, mennyi gyöngédséggel, megértéssel tudja rajtakapni természete egy-egy nemesebb megindulásán s mennyire meg tudja magyarázni bűneit is!

Hogy régebbi íróink mennyire kívülről nézték a parasztságot, legjobban az mutatja, hogy az egészet egyetlen egységnek látták és nem vették észre szociális tagoltságát, amely egy falu népét, mint önmagában teljes társadalmi alakulatot mutatja meg. Móricz Zsigmondnál a falu népében megvannak kicsinyített arányokban a nagy társadalom összes osztályai: a néhány nagy gazdából alakuló, a maga különb voltát erős gőggel érző és különállását életmódjában, szokásaiban, társadalmi és házassági kapcsolataiban gondosan megóvó arisztokrácia, az ehhez szívesen kapaszkodó középrend meg a parasztból lett és félig paraszti életet élő, de a maga különállására büszke iparosság és ezek alatt a proletáriátus, a szegénység: a zsellérek, munkások, cselédek elnyomott hada. Mindezek felett pedig mint külön réteg, a javarészben a parasztságból kivált, rangban, műveltségben fölötte álló, de tőle függő műveltek osztálya, a papok és a tanítók. Ezek adják ki a falu népének képét, mert a többi úri nép, a kisebb földesurak, szolgabírák már csak lazább kapcsolatokkal függenek össze a falu tulajdonképeni életével s tőle elkülönítve élik a maguk külön, zárt területen lefolyó életét. Ez a megfigyelés is képet ad arról, hogy mennyire bensőbben és pontosabban látja Móricz Zsigmond a falu életét: a maga egész valószerű voltában látja, mint önmagában zárt társadalmi alakulatot, amely más, vele egyező, tőle csak negyedórányi távolságokra eső faluktól jóformán teljesen elzárva, magamagában él, mintha valami rejtelmes centripetális erő húzná össze a népét, hogy ki se tudjon mozdulni a maga telkei körén túl. A magyar faluknak erre az elkülönözöttségére Móricz Zsigmond mutatott rá egyik Nyugatbeli cikkében, az Ököritóról szólóban s erre jellemző az is, hogy a Sárarany-ban, amelyben megtalálhatni a falusi élet minden lényeges mozzanatát, egyetlen egy eset sincs arra, hogy valamelyik falusi embernek valami más falubelihez csak valami köze volna is. Mintha az az egy falu egymaga volna a világon.

És mennyire ismeri Móricz Zsigmond a maga faluját! Olyan paraszt-interieuröket még senki sem rajzolt irodalmunkban; a ház, a környéke, a szobái, berendezésük, használatuk módja; ahogy a paraszt öltözik és vetkőzik, alszik és ébred, étkezik és iszik; minden mozdulata, minden szokása, amelyet munkája, lakásának minéműsége, ruhájának szabása, étele és itala határoz meg – a mezei munka a maga egyszerű sokféleségével, mindenféle fogásaival, a hozzátartozó tudnivalókkal – mindez és sok más megelevenedik a lelkében és megelevenedik az írásában, mert a legapróbb részletekig kiterjedő pontossággal és hűséggel van megfigyelve s e közül az ezernyi részlet közül mindig rendelkezésére áll éppen az, amely a pillanatnyilag adott képhez szükséges. Ez a realisztikus megfigyelés és emlékezet adománya. Ezért teszik képei a szemmel látott dolgok hatását. Nekem a Sárarany olvasásakor sokszor volt az a benyomásom, hogy Móricz Zsigmond nemcsak elképzeli, hanem a szó szoros értelmében szemmel látja, nem viziószerűen, hanem testileg, a valóságos látás realitásával, alakjait, amint mozognak, dolgoznak, évődnek, civakodnak, – szóval, amint élnek. S ugyanilyen a dialógusa is: néha valóságos hallási benyomásokat kelt, mintha fonográffal volna felfogva. Ez a teljes realitás magyarázza meg nála a parasztbeszéd trágárságait is. Aki élt falun, az tudja, hogy a parasztok beszédjében, ha teljesen maguk közt vannak, csak úgy röpköd a trágár szó, amely a folytonos használattól már elvesztette eredeti aljas ízét és bizonyos gondolatok és indulatok sztereotíppé merevedett kifejezésévé vált. S a paraszt-életnek leplezetlenebb, illendőségi formáktól kevésbbé korlátozott mivolta magyarázza meg Móricz Zsigmond erotikus képeinek meztelenségét. Az a nagy szerep, melyet az erotika játszik munkáiban, bizonyára más, mélyebb, egész egyénisége energiájával kapcsolatos tényezőkből magyarázódik, – a képeket azonban, melyeket a Sárarany s némely novella erotikus részleteiben rajzol, a paraszt-életnek a stilusa határozza meg. Egész másképen, rejtettebben nyilvánul az az erotika, amelynek egy különös és psychológiailag is igen érdekes faja a Galamb papné cselekményének alapja s amely Az Isten háta mögött tanítónéját emészti izzadt gerjedelmeiben. Ugyanilyen realisztikus megfigyelés eredménye a kisvárosról rajzolt kép Az Isten háta mögött-ben. A különbség csak az, hogy míg a falu Móricz Zsigmondnak minden szépségével és minden bűnével együtt kedves, a kisvárost nem szereti, alig lát benne szépséget, sőt még enyhítő körülményei is alig vannak számára. Amúgy is hajlandósága van a sötéten látásra s az a mód, ahogy a kisvárost nézi, még sötétebbé teszi látását. Az Isten háta mögött-ben egész más a hangulat, mint a Sárarany-ban: a komor, sötét hangba bizonyos ingerült bosszúság, sőt megvetés is vegyül. A kisvárosi ember, aki a regényben felvonul, mind silány, kicsinyes alak, egyetlen vígasztaló vonás nélkül; még a regény központjában álló tanítónét is csak a belőle öntudatlanul kiáradó heves érzékiség emeli fölébe környezetének. A nagyvárosból odakerült albíró, aki némely helyen, úgy látszik, az író nézeteinek tolmácsa, szóval is kifejezi a lenézést, mely a kisvárost sújtja. Apró, kopott, úriasságot színlelő, alapjában rongyos és ízlés nélkül épült házak, elhanyagolt, rosszul kövezett, tisztátalan utcák, poros akácfák, legyektől hemzsegő, szennyes fehér terítékű söröző korcsma-szoba, olcsó bútorraktárakból összehordott szobák, mindezekben lélek, minden nemesebb rezdülés nélkül élő, kicsinyes, apró bűnökkel terhelt, pletykázó, félművelt, borissza emberek. Akiben közülök még él valami máshonnan hozott ösztöne valami jobb, szebb és szinesebb életnek, az is felőrlődik ebben a lelketlenül, ritmus nélkül zakatoló malomban. Valóban, minden ez országban lehetséges helyek között a legutolsó az olyan kisváros, amilyet ez a regény rajzol: egyesíti magában a falusi élet minden kicsinyességét és egyhanguságát a városi élet mindenféle bűnével és szennyével, anélkül, hogy akár a falu, akár a város kellemes oldalaiból bármi is megvolna benne. De bizonyára nemcsak ez az oka annak, hogy Az Isten háta mögött városa, Ilosva olyan sivár, örömtelen fészek. Móricz Zsigmond azok közül való, – s ez ma már egész nemzedék – akik a faluról a kisvároson át jöttek Budapestre s életük benne eltöltött idejében folyton kikívánkoztak belőle, hol vissza a faluba, hol előre a nagyvárosba, tehát rosszul érezték benne magukat, nem bírtak benne megmelegedni. Az átmeneti állomás sorsa éri a kisvárost: kellemetlenségei fokozottabban érződnek, örömei elrejtőznek. Talán személyes kellemetlen emlékek is szították Móricz Zsigmondban ezt az ellenszenv-érzést; azok az idők, melyeket kisvárosokban töltött, bizonyára életének keservesebb, örömtelenebb időszakai közé tartoznak. Hogy például iskolai éveire nem sok örömmel és szeretettel gondol vissza, azt nyilvánvalóan látni abból a képből, melyet az ilosvai iskoláról ad. A vidéki protestáns középiskolák élete tipikusan egyforma. A regény iskolai jeleneteiben én is, aki szintén ilyen iskolában tanultam, pontosan ráismerek a magam diákéletének emlékeire. Töltöttem én is zajos estéket olyan füsttől, kályhagőztől vastag levegőjü diákszobában, mint a Móricz Zsigmond diákjai, én is úgy beszéltem tanáraimról, úgy készülődtem az érettségire s állottam én is vacogó fogakkal, csukladozó térddel, konok, sápadt félelemmel a vallató tanár előtt. Láttam s a magam bőrén tapasztaltam én is a rosszindulatnak, a gyermeklélekről fogalommal sem bíró korlátoltságnak, a lelkiismeretlenségnek kiáltó példáit. De én bennem, ha az iskolára visszaemlékezem, nem ébred Móricz Zsigmond haragja, nem lázad semmi indulat: inkább komikus színben látom a visszaemlékezésen keresztül mindezt és végeredményben megmozdul bennem az a szeretet és gyöngédség, amellyel gondolatom bevon mindent, ami szomorú és kínlódó gyermek- és fiatalkoromhoz tartozik. Nyilván temperamentum és világlátás dolga ez a különbség kettőnk között. Móricz Zsigmond minden dolgába beleviszi erős indulatát, bizonyára belevitte annak idején gyermekül és ifjan, az iskolába is és haragosan harapdálta a pedagógia láncait, melyek alól én, aki az egész dolgot elég közömbösen vettem s csak annyi fontosságot engedtem neki életemben, amennyit muszáj volt, könnyebben kisiklottam.

*

Ebből a hézagos és igen fontos pontokat szándékosan mellőző vázlatból is bizonyára kiviláglik, milyen természetű az a regény, melyet Móricz Zsigmond a maga felfogásával, a maga motivumaiból csinál. A magyar regény, mely Eötvössel, Jósikával és Kemény Zsigmonddal előbb fejlődött ki, mint a novella, Jókai óta egészen elnovellásodott. Jókai volt az utolsó magyar regényíró, ha a regényt nem tekintjük egyszerűen hosszabbra részletezett, több alakot mozgósító, epizódokkal tarkított novellának, amilyen a Mikszáth regénye, hanem a sokrétűséget, a monumentális felé hajlást, a szélesebb kört befoglaló világképet s a nagyvonalú, epikai ábrázolási módot tekintjük a regény és novella közti elválasztó sajátságoknak. Herczeg Ferenc tett ebben a formában egy kisérletet A pogányok-kal, de az expoziciója szélesebb, regény-szerű alépítményére csak novellává szűkülő szerkezetet tudott felépíteni. Gárdonyi kisérletei a történeti regény felélesztésére szintén beleszaladnak a novella stílusába. Az egy Ambrus Zoltán jutott egészen közel az igazi regénystílushoz, a psychológiai elmélyítésben keresve a nagyobb vonalak hatását; ebben a tekintetben egyedül áll, talán éppen az uralkodó divattól való különválása miatt sem méltányolták eléggé a maga generációjában. Az ő regénye a Jókaiétól is egészen különválik s inkább a Kemény Zsigmond tradicióját fűzi tovább.

A tulajdonképeni társadalmi regényre, amely a nemzet társadalmának valamely szélesebb területét fogja össze egy képpé, Jókai óta az első igazi példákat Móricz Zsigmond adta. Az ő regényeiben, de különösen a Sárarany-ban, valóban egy széles, lendülettel teljes nagy vonalakkal megrajzolt társadalmi képet kapunk, nagy szenvedelmeknek rajzával s egy nagyszabású egyéniségnek részletesen kidolgozott képével, aki körül a megfelelő távlatba helyezett mellékalakok nagy tömege forog.

A mai fiatal generációt talán az különbözteti el legjobban az előttevalótól, hogy amíg ez mindenben elaprózta magát, amaz próbál visszatérni a nagy stílushoz. Ezt látjuk Ady lírájában, amely ha egészében nézem, a grandiózus voltával ragad meg, ez teszi Móricz Zsigmond regényeit a mai irodalmi törekvések legjellemzőbb képviselőivé.

(1911.)

AZ ÚJ MAGYAR IRODALOM, ADY ENDRE és MÓRICZ ZSIGMOND[3]

Beállni még el sem mult idők történetírójának? Tudományos objektivitással írni ma arról, amiben tegnap még kombattáns volt az ember s még ma is folyton résen kell, hogy legyen, mert a harc csak elpihent, de még nem szűnt meg, az egyik részen még nincs meg a teljes győzelem, a másikon még nem akarnak tudni a meggyőzetésről?

Miért ne kísérelnők meg? Irodalmi dolgokban objektivitásról beszélni úgyis illuzió, sohasem fogunk eljutni a Taine ideáljáig, hogy egy irodalmi jelenséget olyan szenvedélytelenül, a magunk egyéniségének, hangulatának olyan teljes kikapcsolásával vizsgálhassunk, mint ahogy a botanikus vizsgálja a virágot, letépegetve szirmait, porzóit, bibeszárait. Irodalmi műnél úgyis mindig az egésznek harmonikus formája, a színek összekapcsolódása és a hangulat a fődolog, szóval az, amit a szenvedélytelen botanikus teljesen kihagy vizsgálata köréből, mert nem a tudományos vizsgálat, hanem a művészi megérzés dolga. Az irodalommal és az íróval szemben nem adatokon fordul meg az állásfoglalásunk, hanem egy viszonyon, az olvasónak viszonyán az íróhoz.

Mégis, próbáljunk meg higgadtan, harci él és polemikus szándék nélkül visszanézni arra a nálunk példátlanul élénk és nagy zajt keltett irodalmi mozgalomra, amelyet a mai fiatal generáció fellépése támasztott és amely olyan hullámokat vert fel, amilyeneket alig átott a magyar irodalmi glóbus a negyvenes évek óta.

I.

A mult század második felének magyar irodalma két nagy egyéniség ellenállhatatlan hatása alatt állott. Az egyik, Arany János, a versre nyomta rá a maga bélyegét; a másik, Jókai, a regényre. Mind a kettő úgyszólván teljesen a maga számára abszorbeálta a maga területén a közfigyelmet; nem állván velük szemben más, csak megközelítően is egyenrangú vetélytársak, kisebb jelentőségü kortársaik csak a tanítvány másodrangú szerepében érvényesülhettek, vagy ellenkező esetben meghallgatatlanul hangzottak el s a kellő visszhang, a közízléssel való kontaktus hiánya miatt nem is tudtak, mint Vajda János, teljesen, egésszé kifejlődni.

A két nagy költő bizonyos az egykorúsággal magyarázható egyezések mellett lényeges ellentéteket mutat. Arany az alföldi magyar paraszt nehézkes, meggondolt, óvatos, félénk, szenvedélyt magába fojtó, minden hevesebb rázkódtatástól és zajosabb gesztustól visszariadó, szemérmetes temperamentumát hozta magával. Jókaiban a lateiner-pályákra szorult, földnélküli, kisvárosi életet élő kisnemesség nyugtalanabb, szélsőségekre inkább hajló, korlátokba nehezebben beilleszkedő, mobilisabb, a felszínen hevesebb hullámzást mutató, de kevésbé mély természete testesült meg. Amaz mélyebb, súlyosabb, arisztokratikusabb és az abszolút művészihez közelebb jutó: ez fürgébb, könnyedebb, modernebb és népszerűbb, a tömeghez közelebb álló. Arany arra hivatott, hogy a keveseknek, a kiváló szellemeknek, a művészi élvezőknek, a férfiaknak költője legyen; Jókai a nemzet nagy sokaságának s különösen a nőknek és az ifjúságnak a költője. Arany a maga belső forrongásait és évődéseit magába fojtja, csak akkor hozza ismét napvilágra művészi formában, ha már objektivizáltan, a személyi kapcsolatok elhomályosulásával tudnak előtörni. A maga személyiségének teljességével sohasem áll az olvasó elé. Jókaiban ebből a férfias, visszahúzódó szemérmetességből nincs semmi, ő mindig egész személyiségével áll a közönség előtt, ön-kontrol nélkül s szabadjára ereszti egész lényét. Arany jobban megközelíti, emberi és költői valójával az igazi férfi ideális tipusát, Jókai nőiesebb, szeszélyesebb, több benne a geniális vonás. (Ezért néztek rá olyan egész-férfi szellemek, mint Gyulai, visszatetszéssel.)