Part 6

A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag szentimentálizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg, hanem fiatalos életvágytól mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinót tesz. Annak az embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol szégyenszámba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltünés nélkül szól, az elmés beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltünő eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája minden inkább, mint feltünően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű, kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell higyje, hogy Heltai meleg, lágy tenor hangon, kissé halkan, erős akcentusok nélkül inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az, ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a szeretetreméltóság, leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra: az okosságra és a jóságra.

Valamikor laza erkölcscsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plató iskolája szerintiek. Kedves, csinos, ledér és hűtlen kis grizettek hamis, mosolygós arca kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos érzékiséggel. Ez nálunk szokatlan hang volt s mert a falusi életet élő magyarságnál ez a grizettkultusz ismeretlen volt, megérzett rajta, hogy a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párisias grizetté. (Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés, megérzett rajta a pillanat frissesége s megérzett a fiatalság életvágya és pezsgő vérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről van itt szó, hanem a fiatal vér bohó fellobbanásairól, amelynek hevesek a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet gyökereit jobba megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez épen az ő okossága: ő sohasem merül el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát s mintha maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásán. Ez a forrása iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső meghasonlásnak, mely később, majd tíz-tizenöt év mulva uralkodó vonása lesz az új magyar lírának.

Szerelem és halál, ez a két motivuma van ennek a lírának. Majdnem oly gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi szerelmeskedésének vidám motivumaiba, nem fél tőle, kissé tiszteletlen vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem csak hangulat, épen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a fiatalságból fakad: a fiatalember sokat foglalkozik a halállal, de épen mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat vele. „Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál.“ Igen, eljön, de mikor lesz ez? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élni valóm van még, annyira az életé vagyok – sipkát teszek a zord kaszás fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű hangulatomhoz közelebbálló.

De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is és egyszerre megszólal benne egy új húr: a melanchólia, a fiatalság elmulásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat, elmult érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös szele s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó fejét. Olyan ez a melanchólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még megvan a nyár mele és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig észrevehető hüvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi, friss hangot, a régi, vidám ritmusokat, de a hangja tompábbá és mélyebbé válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak utána, ami elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb ércet.

Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy anak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom, fonyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már rég túl vagyunk; ma önmagunktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Ugy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltünt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melanchóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.

PETŐFI NAPJAI.[2]

Egy kis vidéki város. Polgársága, német, rác és görög kereskedők, apró iparűzők csöndesen tengeti életét, nem törődve, csak a maga mindennapi nyárspolgári gondjaival, amelyek között egy történelmi esemény szenzációjával hat egy-egy országos vásár, világra szóló probléma egy kis utca kikövezése. Apró kurtakocsmákban, egy-két füstös kávéházban hallgatagon pipázgató vagy semmiségeken veszekedő filiszterek. Az ódon, egyemeletes házak szobáiban, az ablakoknál polgárlányok varrogatnak s szemérmesen, tükörből nézik az utcán járó-kelőket, a csoszogó öregeket, kosaras cselédlányokat, kardcsörtető jurátusokat. Az asszonyok a konyhában szidják a cselédet vagy az udvaron teregetik a fehérneműt.

Banális, üres, egyhangú kis város, amilyen ezer van mindenfelé, amerre német polgárok házakat építettek és körülvették magukat nagy, otromba kövekből összerótt falakkal. Mintha megálltak volna az összes órák; évtized számra semmi változás, a fiúk abban a szobában születnek és halnak meg, a melyben az öregapáik születtek és meghaltak, a lányok alig hogy kijöttek mirtuskoszorúval a fejükön a dunaparti plébánia-templomból, pár év mulva olyanok már, mintha a saját maguk anyái volnának és a saját maguk apáihoz mentek volna nőül. Mintha itten soha többé nem akarna lenni változás, harc, forrongás, fejlődés, új dolgok jövetele, – élet. Egy nagy népfajnak elszakadt töredéke: elvágva a maga törzsétől, hogy ne kaphasson tőle többé megifjító friss nedveket, önmagából pedig nem tudva tápláló új gyökereket verni a földbe. Egy város, amelynek csak hétköznapjai vannak, nincsenek ünnepei, amelynek nincs lelke, mert nicsen kultúrája, amely néma, mert nincsen irodalma, sem művészete. Német szinháza halvány visszhangja a bécsinek, egy-két tengődő újságjának semmi szinvonala, tudománya egy-két jóravaló orvos vagy tanár dilettantizmusa, sehol semmi nyoma az önálló, élő, a fejlődés csiráival tele szellemi életnek. Ebből a városból nem lesz soha semmi, vagy ha lesz valami, az el fogja söpörni ezt a várost, mert nem belőle magából sarjadzik ki, hanem úgy plántálódik bele kívülről, tőle idegen talajból, akarata nélkül, anélkül, hogy csak észre is venné.

Pest a negyvenes évek elején. Ebben a lomha tömegben feltünik egy pár különös ember. Egészen mások, mint a benszülött lakosság, nem elegyednek össze vele, csak élnek közte, idegenül, csak annyira törődve vele, amennyire éppen muszáj. Komolyképű magyar urak: itt telelő falusi birtokos nemesek, vármegyei urak, lassú járású táblabírák, fiskálisok, jómódú, emberséges gombkötők, asztalosok, csizmadiák és egyéb mesteremberek, duhaj jurátusok, diákok. Idegenek, furcsák, de érdekesek a német polgárok szemében; legtöbbjüknek nemesi címere, úri módja vagy hivatala tekintélyt parancsol, faluról hozott büszkeségük, amellyel rá lenéznek, tiszteletet szerez nekik a tekintélyeket szívesen tisztelő pugrisság előtt. Megadatik nekik minden tisztesség, a melyet az ország fölött uralkodó fajta megkívánhat. Csak a jurátusok ne kötnének bele minduntalan a mesterlegényekbe és ne pislognának rájuk olyan szíves szemmel a lányok az ablakból, mikor sarkantyújuk végig peng a csöndes utcán! Alig pár száz ember ez az egész magyarság – és ez fogja szétrobbantani a város másfélszáz éves rendjét, fel fogja verni a nemzedékek óta megülepedett, poros csöndet, széttöri az ódon városfalakat s a mintegy álmukból ébredő és még káprázó szemeknek kilátást nyit a hatvani kapuból az Alföld felé, egész az erdélyi Kárpátokig, a rozoga hajóhíd és a budai Várhegy fölött egész Bécsig. Ennek a pár száz magyarnak lelkében ködös álomképen, alaktalanúl, de már lassankint bontakozva, majd hirtelenül kibontakozva Budapest forrong, egy főváros, az ország közéletének lüktető középpontja, egy a maga útjait kereső, kínosan vergődő, hirtelen fellendülő kultúra székhelye, milliónyi embertömegekből kiváló tehetségek, szellemi erőfeszítések, energiák gyűjtőmedencéje.

Annak a néhány könyvolvasó, papirosfogyasztó és vitatkozó magyarnak az elméjében már élnek a gyors léptekkel közeledő új kor eszméi, amikor a német polgárok, a város tulajdonképeni lakosai nem is sejtik még, hogy ha ők nem tettek egyebet, mint ismételték apáik életét, a fiaik már nem folytatják őket, egészen más életet fognak, egészen más környezetben élni, s az ő csöndes, nyugalmas, kérődző életük örökre el fog tünni e föld színéről. Széchenyi már kiadta jelszavait, a pozsonyi országgyűlésen már két évtizede viaskodott az ellenzék, Kossuth már feltünt, de ezt Pesten csak az a kis magyar csapat figyelte izgatottan, a benszülött polgárok még mindig úgy nézték az országgyűlés, az országos politika eseményeit, ahogy évszázadok óta mindig nézte a magyarországi városok német polgársága: mint valami tőle messzeeső, az ő életét nem érintő, rá nézve közömbös színjátékot. Pest nem volt még színhelye a politikának, amely Pozsonyban székelt, az országgyűlésen.

De székhelye volt már az irodalomnak vagy három évtized óta. Ide gyülekezett, vagy ide törekedett, aki magyar író volt, vagy az akart lenni. Itt volt az Akadémia, itt voltak a kiadók, a lapok, itt volt egyedül lehetséges, hogy legalább néhány ember úgy, ahogy, meg tudjon élni az írás mesterségéből. Ez is csak kicsinyes kezdete volt az irodalmi életnek; egy-két tengődő napilap, két-három civakodó vidékies divatlap, egy ideig a Bajza–Vörösmarty–Toldy triász areopag-tekintélyű Athenaeuma. Az a tizenöt-húsz fiatal ember, aki akkor a lapok körüli irodalmat jelentette, szorosan egymás mellett élt, tudott egymásról mindent, belelátott egymás zsebébe, akarva-akaratlan folyton egymásba botlott. Hát persze, sok volt köztük a civakodás, az irigykedés. Az öregedő Vörösmarty, a szókimondó Bajza kívül állottak ezen a körön, az ő tekintélyük, koruk, a közélet előkelőségeivel való összeköttetésük nem engedte, hogy belekeveredjenek ebbe a kicsinyes, marakodó életbe; ők jelentették egy pár tollforgató birtokos úrral, Fáy Andrással, Szemere Pállal s a többiekkel együtt az irodalmi élet arisztokráciáját. A többi, a lármás had, csupa közepes tehetségű és készültségű, fiatal és szegény emberből állott; egy Magyarországon még akkor egészen új társadalmi típus jelent meg bennük először: az újságíró.

Ebben az életben jelenik meg egyszerre Petőfi. Koplalásban gyakorlott, kopott vándorszínész, a modora szögletes, a viselkedése faragatlan, de rajta van már a disztinkció: az Athenaeum avatta költővé, Vörösmarty állt be tehetsége első hírnökének. Föllépése nem arra való, hogy megkedveltesse az emberekkel; érzékeny, sértődő, indulatos, gőgös, egész személyét a nyilvánosság elé hajító fiatalember, aki barátságát úgy osztogatja, mint valami fejedelmi kegyet s aki egy ferde tekintetért mindjárt összevész mindenkivel. Az „úri tempót“ nem érti, tehát megveti. De a versei tetszenek a közönségnek; a szerkesztők hamar észreveszik ezt és kapnak rajtuk. 1844 január 11-én már megjelenik az első kritika is a Garay János Regélő-jében s ezt mondja: „A lyrai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelkedő Petőfi Sándor. Az ő költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélységben és világosságban egyaránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s érzésekért.“

A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét s hosszas hányódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes exisztenciához is jut, mint Vahot Imre Pesti Divatlap-jának segédszerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan élesztette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvánosságot; azért rajongott a színészségért is, mert ez adja meg a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a szinész személye exponálva van a szinpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.

Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés, a hirlapi konkurrencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt a éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszinész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irígységgel nézték a Pesti Divatlap kitünően bevált új akvizicióját. Megjelent a Versek első könyve, – zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött rá az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hirnök-ben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, únos-úntig kiabáltak bele a költő és közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajúl, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változatossággal mind csak ezt mondja, hol nyilt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatu oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségéről vagy költői természetéről. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte azokat a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőitették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebirálgatták egymás közleményeit s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy tüskét szúrni bele.

Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele s szereplésével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőitőinek épp oly kevéssé volt fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető, irodalmi szinvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltünően öltözködő, kávéházba járó, ujságcsináló fiatalember a legnagyobb és legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal, meghatározza azt a módot, ahogyan súlyát a kortársak mérik. Még az irodalomtól távol élők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával, – nekik nem kellett röstelkedni, hogy kortársak, tehát önmaguk fölébe is emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küzködő költőt. Az előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a „népies“, „népköltő“ jelzőket, melyek nem voltak ugyan megróvás-értelmüek, de mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabb rendüt fejezett ki.

Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségü idő alatt végigcsinálja egy zajos politikai pálya fázisait: jön 1848 március 15-e, a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig loyális magyarok közt. „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam… néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek“ – írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré, csak éppen, hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányítottak többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán – s egyszerre elhallgatnak a kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól róla, 1849 augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadság-ban jelent meg, egy rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: „koszorús népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett“. A szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk maig nincs, alaptalan mende-mondának hisszük és valljuk azon hírt“.

(1911.)

MÓRICZ ZSIGMOND

Olvasókönyvi közhellyé vált az aratás, mint a magyar paraszt legnagyobb munkabeli erőfeszítése, mikor néhány napra a munkában központosul az egész élet, a munka láza feszíti meg az egész idegrendszert, minden izom kiadja teljesen, ami erő csak van benne s a mező, a levegő is fülledtté izzik a munka gőzétől. Szent extázis tölt el minden élőt és élettelent, mint egy munka-ünnep ujjongó, lihegő orgiáján s a primitiv népdal a munka zsolozsmájává válik. Móricz Zsigmond is írt le egy ilyen aratási jelenetet a Sárarany néhány lapján.

Az aratásnak ez a diadalmas és ünnepi áhitattal teljes képe, akarva, nem akarva szimbolumává válik lelkemben a Móricz Zsigmond dolgozása módjának. Mintha egy nagy búzatábla volna előtte és azt kellene learatnia: úgy gyürkőzik neki témájának, azzal az elszánással, hogy ki kell facsarnia magából, ami erő csak van benne és mintha valami belső láz hajtaná mind előbbre, gabona-tábláról gabona-táblára, jelenetről-jelenetre, mind beljebb, az emberi lelkeknek külső kérgén át a gyökerükig. S mikor készen van a mű, úgy hat, mint egyetlen hatalmas nekifeszülés eredménye, amelybe bele van fojtva mind az az izgalom, az a lázas, mohó energia, amely az íróban dolgozott munkája közben. Ez az író nem veszi könnyedén a dolgát, általában nem vesz könnyedén semmit a világon, nem tud közönbös maradni, nyugodtan, izgalom nélkül jeleneteket fűzni, alakokat összekeverni, mesét szőni, – kavarogva forr benne a sok szemlélet, kép, gondolat, hangulat, ami egy mű nyers anyagát teszi, s ez az erjedő massza minden pillanatban azon van, hogy szétveti a hordót, amelybe bele akarják szorítani. Móricz minden regénye heves belső konvulziókból alakult ki s alig birom elképzelni, hogy valamennyi, de különösen a legerősebb feszültségü Sárarany ne jelentene számára egy nagy belső rázkódást. Bizonyos mértékig az olvasóra nézve is elvesztik az olvasmány hatását s élményekké válnak, intenzivebben átélt, lényünket jobban felrázó élménnyé, mint életünk akárhány eseménye. Az íróra magára nézve elképzelhetetlen, hogy ne valóságos, pozitiv események legyenek, életének legalább oly fontos mozzanatai, mint akár egy szerelem, egy gyermek születése vagy halála, vagy akármi más legfontosabb dolog. A regények minden részlete tele van élet-izgalommal, amely ott vibrál a sorok között, fölöttük, alattuk s ez az izgalom átszuggerálódik az olvasóra, szorosan, csaknem egységbe kapcsolja össze a könyvvel és az íróval s teljesen eltűnik a dolognak irodalmi olvasmány természete: az az érzés kél, hogy itt valósággal történik valami, amiben cselekvő részesek vagyunk, mi is, az író is. Egy darab forró, vonagló életbe kerültünk bele s nem birunk közönbös, szórakozást kereső szemlélők, páholy-publikum maradni, átugrunk azon a keskeny korláton, melyet a könyv betű és papiros mivolta szab meg s beállunk a porondra, az események közé. Szép-e a történet, rokonszenvesek-e a szereplők, láthatók-e a lélektani motivumok – és minden más megszokott kritikai kérdés s kategória érvényét és értelmét veszti. Az író nem behálózni, megvesztegetni akar az írói tehetség mesterfogásaival, hanem birokra kél velünk, lenyügözi gondolatunkat és visz magával a maga világába.