Part 4

Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjéből élnek. Ő tehát azt a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll, történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények megakotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai hatalomról, de a valóságban foytonos erőfeszítéseket tesz megtartására, amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat, akiket kénytelen mégis befogadni.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bármennyire látta a gentrynek azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el kellett pusztúlni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, – de ez a luxus s ez a munka nélküli jól élés régi tradiciók alapján mintegy természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden változás első sorban a gyöngébb exisztenciákat sodorja el s a gentry rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket, hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az utóbbi tényezőjének tulajdonította s ezt a hitet nagyrészben elfogadta a közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel, sajnálkozással és elnézéssel nézte a gentry pusztulását s ez tükröződik Mikszáth régebbi gentry-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás humorának hangulata, szatira alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres szatirájában a sárosi gentryt, ott is csak a másokra ártatlan, önámító nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.

Újabb időben úgylátszik tovább fejlődött az író kritikája, újabb gentry-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen hatalmas persziflázsát adja a vármegyei gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza, a komoly közdolgoknak léha játékká sülyesztése, a közhatalomnak magáncélokra való felhasználása, – ezek azok a vonások, amelyek a Noszty fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tünnek elénk. Az a hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána magát a Tóth Mari hozományának, – tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl, az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a vármegyei urakat, hogy tipust akart rajzolni, nem torzképet. S a kép csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság, becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott iparost.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél a mágnás, sőt még rosszabbúl: ha sorra vennők Mikszáth nem nagyszámu mágnás-alakjait, keveset találunk köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis hozzájuk fordul, a szatirikus szemével látja őket s ebben a szatirában több a keserűség, mint a gentryről szólókban. A gentry akármennyire léha is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a mágnásokat.

III.

Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet épen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kiséri a történet folyamát. Mintha nem is volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén és plaszticitásán kívül főleg a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjam – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán bizonyos képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a képzeteknek és fogalmaknak a hangulatát s a beszélő személlyel való titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll mindig az ember is, aki kimondta: azáltal, hogy hallom, bizonyos viszonyba kerülök ezzel az emberrel. Az élőszó hallásakor ez mindig így van, írott szó csak akkor idézi elő ezt a hatást, amikor nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat közöl velem, a közvetlen stíl ezenfelül megrezdít lelkemben bizonyos húrokat, úgy hogy nem maradhatok közömbös, vagy rokonszenvet, vagy ellenszenvet kell éreznem. Ezt a személyes kapcsolatot teremti meg Mikszáth maga és olvasója közt s ez nagyon lényeges tényezője hatásának. Ha a hangját rokonszenvesnek találom, akkor meg vagyok fogva, az illuziómnak föl van szántva a talaja.

A mese is mintha önkéntelenül buggyana ki lelkéből, mint a földből a forrás vize. Semmi csináltságot nem érzek, aminek papiros íze volna, az apparátus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttem. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, itt-ott kis tóvá szélesedik, hogy ismét tovább menjen és képzeletemet viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látok köztük hézagokat, nem válnak el egymástól, – mintha egyetlen jelenet volna az egész. Sehol semmi célzatosság, észre sem veszem, hogy az elbeszélő bizonyos célokra tekint, bonyodalmat akar bogozni, ismét kibogozni, nem látok egyebet, minthogy valami történetet akar elmondani, amely megtörtént, itt folyik le a szemem előtt. Amint beleolvasom magamat a történetbe, csakhamar eltünik szemem elől az író is, csak a történetet látom magam előtt, minden közvetítő nélkül. Érdeklődésem mindig élénk, kellemes, jóleső marad, sohasem csigázódik feszültté, nem kelt bennem nyugtalanító izgalmat. Mintha maga a szemmellátható élet állna szolgálatomra, hogy mulattasson, hogy érdekes látványokat vonultasson el szemem előtt.

A közvetlenség az, ha egy szóra magamtól egész közel tudok férni az író mondanivalójához, anélkül, hogy akár az író folytonos magyarázó közvetítésére, akár a magam gondolkodásának, figyelmének megfeszítésére volna szükség. Az író csak megcsiklandozza képzeletemet úgy, hogy ez magától mozgásba jusson és vele menjen, ahova ő akarja, anélkül, hogy észrevenné, hogy vezetik. Ez a teljes illuzió, amely nem oszlik el, amig a történet véget nem ér. Ezzel aztán el is van végezve minden, a történetre szívesen emlékszem mindig, de gondolkodóba nem esem rajta, nem keltett fel bennem kérdéseket, melyekre magamnak kellene felelnem. Az író elvégzett mindent azzal, hogy elmondta a történetet, én is elvégeztem mindent azzal, hogy elolvastam. A mese nála önmagáért van, hogy mese legyen, érdekes legyen, szép legyen. Utólag észrevehetem az író apparátusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, amelyen a mese láthatalan kerekei forognak, onnan is elakarított egy sziklát, melyen illuzióm megbotlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukció volt, amit magától való folyamatnak gondoltam. Olvasás közben ebből nem vettem észre semmit. Nem hallottam a gépezet zörgését, nem láttam a vetítő lámpa fényét, – azt hittem, élet van előttem. Ha utólag rájövök, hogy csak mozgó fénykép volt? Nem baj, akkor már nem törődöm vele. Az élvezetem mégis csak megvolt, a történet mégis csak úgy marad az emlékezetemben, mint valami élmény.

A meséknek szövevénye rendkívül egyszerű. Egy cselszövény, egy titok, amelynek nyitját keresik, egy ötlet, amely fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnék az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb meg újabb érdekes dolgokra irányozza a figyelmemet, minden jelenet magában érdekel, amíg olvasom és minden jelenet mintha csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességének az alapját.

Jókai is a mesemondás művésze volt, de az ő meséi annyira felizgatják a kiváncsiságunkat s annyi túlerős, hatásra számított dologgal narkotizálják ítélőképességünket, hogy végére jutva és visszanézve a történetre, néha valami kellemetlen, szinte szégyenkező érzést érzünk. Mintha az író rászedett volna, az orrunknál fogva vezetett volna. Mikszáthnál ez a kellemetlen érzés soha sincs meg, nemcsak mert nem csigáz fel annyira, nem hozza ellenünk mozgásba a hatáskeresés annyi mindenféle eszközét, hanem azért is, mert nála a masinéria nem annyira fődolog, mint Jókainál, csak arra való, hogy összetartsa a mesét; ha kiküszöböljük is, az egész mégis érdekes marad, nem foszlik annyira semmivé. A futórózsa felfut a drótra, betakarja egészen, úgy hogy a szemem észre se veszi, de ha kihúzom belőle a drótszálakat, azért mégis csak rózsa marad, egyes virágai, dús lombozata tetszik a szememnek. Ha egy-egy ág kinyúlik is, azon sem akadok fenn, annál szebb az egésznek az alakzata.

Mikszáth kompozíciójának épen az adja meg a művészi közvetlenséget, hogy nem látszik kiszámítottnak; mintha önmagától, kitüzött cél nélkül folyna a mese, az epizódok kiszélesednek, – más író nem merné őket annyira kiszélesíteni, mert kiesnének az egészből, kuszálttá tennék. Nála ez a kuszáltság nincs meg; mire az epizód visszatér a mese folyamába, kiderül, hogy egy sereg szál volt benne, amelyek hozzácsatolják az egészhez, amelyek miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjék. Van arra is eset, hogy maga a történet kanyarodik el eredeti irányából, mégsem árad ki medréből, oda ér, ahova kellett, csak épen valami megkerülni való akadály vetődött az útjába. Az olvasó különben is mindebből nem vesz észre semmit, velemegy a mesével, nem érzi kanyarulatait, olyasformán van vele, mint a léghajós, aki vele röpül a széllel, tehát nem veszi észre, hogy szél fúj. Aki részese valami érdekes eseménynek, nem gondol sem előre, sem hátra, belemerül teljesen. Ugyanúgy van Mikszáth olvasója: mindig csak azt az eseményt, jelenetet, fordulatot nézi, amely épen a szeme előtt van és vele megy át a következőre. A jelen érzése tölt el egészen. Egy Jókai-regény közepe táján már folyton izgat a vágy: hogy fog kibonyolódni a mese, mi lesz a szereplők sorsa, nem bírom megállni, hogy bele ne kukkantsak az utolsó fejezetbe. Mikszáthnál ez a kiváncsiság, – amely különben teljesen művészet-ellenes is – nem kél fel. Ez a jelenérzés maga az élet: amikor igazán él az ember, mindig a pillanatban él, a múltba vissza és a jelenbe előre csak az elmélkedés óráiban gondolunk, amikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért olyan elevenek a Mikszáth történetei. Ezt az elevenséget leginkább közvetlenségük adja meg, amely annyira közel visz hozzájuk, hogy szinte passziv szereplőivé válunk annak, a mi szemünk előtt lefolyik. Drámában ezt a hatást könnyebb elérni, mert ott csakugyan a szemem előtt folyik le minden, illuziómat a látási képzetek, tehát a gondolkodás számára legközvetlenebb képzetek támogatják. A regényben sokkal nehezebb és ép ezért ritkább, mert külön kell fölkelteni a látási illuziót, amely a szinpadról magától adódik.

Ehhez az kell, hogy az írónak magának plasztikus legyen a látása. Iró nem is lehet el enélkül, de akkora fejlettségben, mint Mikszáthnál, a legnagyobb regényírókban is ritkán van meg. Dickensben megvan, a franciák közül talán egyben sincs meg, a mieink közül Aranyban volt meg. Gondoljunk a Toldi első részének arra a jelenetére, mikor az öreg Bence nézi, hogy falatozik a fiatal Toldi. Az egész alak megelevenedik előttünk, látjuk testének mozdulatát, kitátott szemét, arcának ráncait, a levegőbe bele csámcsogó száját. Igy elevenedik meg Mikszáthnál minden, nemcsak az alakok, hanem a tájak, az élettelen tárgyak, az események is. Egy szempillantás alatt meglátok, észreveszek mindent, semmit sem kell találgatnom, sehova sem kell még egyszer néznem, minden meg van világítva, minden a szemembe szökken magától, a megelevenítés erejénél fogva. Ez igazi epikus tulajdonság, megvan már Homérosznál is. Epikus, Mikszáthoz fogható, nincs is ma egész Európában, amint hogy a mai regény mindinkább távolodik az epikától.

Talán sikerült ezzel a sok szóval megértetnem, hogy Mikszáth legelőször mindig a szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ő maga is írás közben a szemével látja a történetet, az alakok mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a világra, ahol az ő kedvéért, az ő mulatságára mozog minden.

Mondom: valami karzatról, – mert Mikszáth mindig felülről néz. Azért tud egyszerre olyan nagy területeket befoglalni a pillantásával; ha benne volna az eseményben, vagy mellette, vagy alatta, akkor csak azt látná, ami feléje van fordulva, ami épen körülötte van. Jókainál rendszerint így is van, rendszerint csak azt látja, amiről épen szó van, azt az alakot, aki épen beszél vagy tesz valamit, a többi elvész szeme elől vagy legalább is elmosódik. Mikszáthnál folyton, mindig látom az egész jelenetet, az összes jelenlevőket, a szinhelyet, a változásokat, melyeket a beszéd vagy az esemény a többieken, a passzív szereplőkön előidéz. Ezt azzal éri el Mikszáth, hogy részint nagyon elevenen belevéste a tudatomba a jelenet összes körülményeit, részint éreztetni tudja a beszélő hangján, mozdulatain, egész magatartásán azokat a változásokat, melyeken az esemény közben az egész jelenet keresztül ment.

Felülről nézi az embereket, még pedig bizonyos távolságból. Nagyon éles szemnek, mint az övé, ez hasznára válik, mert mindig azokat a vonásokat látja, amelyek pillanatnyilag fontosak, amelyekkel az illető alak részt vesz az épen most folyó dolgokban; elmarad a többi vonásoknak zavaró hatása. Amint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott körülményei közt, eltünnek az előbbiek és helyükbe lépnek azok, amelyek épen kellenek. Igy játszanak előttem az alak jellemvonásai: mindegyik az élet, az akció pillanatában, amikor az illető lényének központjában vannak, amikor a legfontosabbak rá nézve. Ezért jól, pontosan meglátom őket s rajtuk keresztül jól, pontosan meglátom az embert. Ezzel elevenedik meg előttem. Ugy láttam, ahogy az életben is látni szoktam az embereket.

Ugy is lépnek elém a Mikszáth emberei, ahogy a valóságban szoktak. Jön egy ember. Megpillantom. Meglátok az arcából annyit, amennyit egy szempillantás alatt meg tudok látni: a legfeltünőbb vonásokat, amelyek legjobban megkülönböztetik a többiektől. Aztán megszólal. Hallom a hangját. Megértem a szavait. Ezekből megismerem, okos ember-e vagy bolond, temperamentumos-e vagy lagymatag. Tovább beszélek vele, különböző viszonylatokban látom – fokról-fokra megismerem és megértem egész egyéniségét. Igy ismerkedem meg Mikszáth alakjaival is: megmutatja őket nekem, nem magyarázgatja. Elvonultatja előttem és én a magam szemével látom. Ez a Mikszáth ember-rajzának elevensége.

Az ő embereit sokkal jobban látom, mint a valóságban közelembe kerülő embereket, mert az ő megfigyelésének segítségével látom, amely sokkal élesebb és főleg elevenebb, mint az enyém. A szeme úgy van alkotva, hogy nem kerüli el semmi, sem a lényeges, sem a lényegtelen és tudja mindig, hogy az egyes vonások hogy módosulnak, miféle viszonyba kerülnek egymással a különböző életjelenségek hatása alatt.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, amikor csak önmagával áll szemben, a maga érzéseivel. S akkor is, ha ez előfordul, az illető gondolatban együtt van másokkal, velük foglalkozik. Mikszáth emberei nincsenek környezetüktől absztrahálva, mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez is az élet színét fokozza. A legritkább embernek volt alkalma olyankor látni valakit, mikor élete egy fordulóján egyedül van és elmélyed önmagába. Ha ilyet rajzol az író, felötölhetik a kérdés: honnan tudja, hogy így viselkedett? Csak a psychológus eszközeivel érhette utól. Mikszáth nem psychológus, nem a lelket boncolja és mutogatja, hanem az embert úgy, amint bizonyos adott fizikai vagy lelki hatások alatt viselkedik. Ezért nem látok bele olyan mélyen az ő embereibe, mint pl. Kemény Zsigmondéiba; nem a bennük lezajló lelki folyamatokat látom, hanem csak ezeknek külső nyilvánulásait. Ez a mélység rovására esik, de viszont az elevenséget fokozza, mert az életben sem szoktunk mélyebben belenézni az emberekbe.

Az emberrajznak ez a módja egyenesen a mesék természetéből folyik. Az ő emberei sohasem jutnak olyan helyzetekbe, hogy kitárják lelkük legbensőbb tartalmát, nagy, heves megrázkódások nem vetik bennük felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Nem marcangolják belsejüket nagy szenvedélyek, amelyek magukba roskasztanák őket. Kicsiny köznapi emberek mind, akik kicsiny, köznapi harcokat küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a kicsiny köznapi dolgok fontosak és jelentősek, mert az életükre tartoznak.

Az az ellentét, amely a kicsiny ember kicsiny dolgai és a fontosság között van, amellyel nézik és csinálják őket, adja a humor egyik legfőbb elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy egész vármegye urai minden eszüket, ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy egy szolgabíró számára megkaparintsanak egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon fordul meg, vajjon megkerül-e egy esernyőnyél, amelybe egy hóbortos ember belerejtette a pénzét? Mikszáth emberei majd mindig ilyen bonyodalmakba keverednek s ilyenkor magából a történetből fejlődik ki a humor. Még ahol tragikai is a történet: például a Beszterce ostromában, ott is ez látjuk. Pográc gróf élete fogytáig élhetett volna a középkori váruraság illuziójában, ha nem hozza hirtelen éritkezésbe a való élettel egy kicsiny esemény: a cirkuszi nő megszökése.

Ilyen apróságok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig nagy, a lelket összerázó külső vagy belső események. Általában ő, mert messziről és felülről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyasformán van velük, mint az óriás gyermek a német versben a szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézi őket, játszik velük, mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: ahogy az embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s rávesz minket is, hogy mulassunk rajtuk. Érdeklik, szereti nézni, amint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nem szereti őket, nem is haragszik rájuk, csak élvezete telik bennük. Nagy gyermekek játéka: ez az emberi élet. Ahogy a gyermek katonásdit játszik és csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak a nagy emberek a pénzzel, a hiúsággal, a szerelemmel, az egész életükkel. Mindenük illuzió, ők maguk komolyan veszik, aki kivülről nézi őket – az iró – mosolyog rajta. Megfeszítik erejüket, vesződnek, küzködnek, cselt szőnek, szeretkeznek – mind csak játék, nem kell megijedni tőle. Közbe szenvednek is, ekkor megindul rajtuk kissé az író; a szenvedés mégis komolyabb dolog, – de tragikusan nem kell venni ezt se. Az emberi élet illuzóris volta van mindenütt Mikszáth történetei és emberei mögött. S ahogy ezt megláttatja velünk, ebből fakad a humoros hatás.

Ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, akiknek az élete egy hazugságon alapul, úgy hogy rájuk nézve ez a hazugság válik subjectiv igazsággá. A gazdatiszt, aki tolvajnak hazudja magát, hogy így legalább valamit megmentsen a vagyonból a tönkrejutott grófi család gyermekeinek. A gróf, aki szuggerálja magának, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabíró, aki az önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, akit Dőryék egy galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi gavallérok, akik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért jóléttel és talmi pompával, holott valamennyien tudják valamennyiükről, hogy áll a szénája. Amikor a hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal az igazság és hazugság, a valóság és fantazma között, ami rendkívüli módon fokozza az egész élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az egész életet. Ha ennyire valósággá tud válni az, ami a képzelet szüleménye, nemcsak a képzelet szüleménye-e az is, amit valóságnak tudunk? S nem mulatságos-e mindig, ha képzelődésük képeit valóságnak veszik azok, akik bennük élnek?

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívül ötletesség. Tele van ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egy ötlet alapjára van felépítve, mint valami kacsalábon forgó várkastély. Ezért szereti a furcsa embereket, a bogarasokat, a különcöket. Minden különcség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van különc, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb elbeszélését, a Beszterce ostromát a különcség e kedvelésének köszönhetjük. Viszont ötletre van alapítva ennek ellenképe, az Uj Zrinyiász. Abban egy mai ember van rajzolva, aki a benne érlelődő téboly hatása alatt a középkorba képzeli vissza magát, ebben egy középkori ember kerül a mi mai életünkbe, – mind a kettőben két egymástól különböző kor van összeházasítva.

Ötletes a komponálása és az emberrajzolása, ötletes a stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, amelyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet s mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, aminthogy egész előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése. Tud tréfás, maliciózus lenni, keserű ritkábban. Gyöngéd is tud lenni, elérzékenyülni nem tud.