Part 3

A jó Erdélyi János megrótta Gyulait, amiért bírálataival felül akarta haladni szépségben a költőt, prózájával a verset. A tartalom elhanyagolását látta benne a forma kedvéért, – pusztán csak azért, mert ez a forma művészi volt. Tehát Gyulainak meg kellett védenie művészi próza jogát a tudós vaskalappal szemben, pontosan megállapítani a prózai és költői nyelv közti különbséget s a művészi forma jogosultságának határait a tudományos tárgyalásban. S erről szóló tanulmányában szinte önvallomáskép hat, s mikor a kétféle kritikusokat jellemzi: a könnyed, felszínesen csevegőket s a komoly – vagy ahogy ő mondja – epés és unalmas kritikusokat. Az utóbbiakról szólva egy-két vonás leszámításával pontos képét adja a saját munkája irányának. „Előttük határozott eszmény lebeg s élesen körvonalozott elvekből indultak ki. Következetesek a kegyetlenségig, erélyesek az üldözésig s kiméletlenebbek, mint maguk hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorut… Megengednek maguknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha velük hasonlóképen bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak rá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti alapon nyugszik… Mozgékonyságuk kevés, kedélyük nem épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetreméltó emberek s ezt maguk annyira tudják, hogy épen törekednek reá… Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz irányt s előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget… Az irodalmi korszakokat rendszeresen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékül… Hangulatjuk nem változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. És mondhatni, belső szenvedélyességük csak akkor mutatkozik külsőleg is, mikor vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti rögeszmék és különcségekre. Kedvenc költőiket, kik rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is kétségbe hozzák… Polemiáik néha gyülöletesek, s erős harcoló tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor eltelve keserűséggel, örömest fordúlnak a múlthoz, hol eszményeiket feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit tehetnek.“

Mit írjunk, jellemzőt, Gyulai Pálról, mikor ő már 1855-ben így jellemezte önmagát?

(1909.)

MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cserepedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból valók, szelleme ennek a kornak lelkéből lelkezett. Ez a korszak még majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi világunkba, a magyar közélet vezető pozicióiban levők még ennek szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.

Ez a nevezetes nemzedék hajtotta végre a modern Magyarország kialakulását, eltakarította a régi rendi állam romjait s ami alapfalak ebből maradtak, azokra új állami és társadalmi szerkezetet épített. Parlamenti életet teremtett, állandó szervezetű pártokkal, az esetről-esetre alakult csoportokra oszló rendi országgyűlés helyébe. Városi intelligenciát fejlesztett, amely háromféle elemből alakult: a nagyobbára német eredetű, de hamar magyarosodó régi városi polgárságból, a falusi nemességnek abból a részéből, mely nem tudván hozzá idomulni az új gazdasági rendhez, ősi vagyonát elvesztette s az állami hivatalokba huzódott, végül az erősen szaporodó zsidóságból, mely felszabadulva a régebbi idők nyomása alól, hamarosan magához ragadta a kereskedelem és ipar legtöbb területét s ifiabb nemzedékével erős teret foglalt az intellektuális pályák nagy részében is. Ez a nemzedék csinálta végig a régi patriarkális gazdálkodási módból a modern gazdálkodási módba való átmenetet, amely sok régi exisztenciát tönkre tett, de talán még több újat teremtett. Ez látta kialakulni a mai értelemben vett ipari munkásosztályt, amely hova-tovább mind fontosabb tényezője lett az egész nemzeti életnek. Azok az intézmények, melyek szellemi életünknek alapjai, e nemzedék kezén alakultak azzá, amiknek ma találjuk. E nemzedék teremtette meg a közlekedés mai eszközeit s ezzel utat nyitott a nyugati gazdasági és szellemi áramlatok egész tömegének, amelyek hirtelen, úgyszólván előkészület nélkül törtek be és egy sereg ellentétes erő folytonos játékává tették az egész társadalom életét. S e nemzedék fejlesztette ki a modern élet legsajátszerübb és legjellemzőbb jelenségét: a sajtót.

Jelleme, világfelfogása e nemzedéknek sok lényeges ponton elütő a maitól. A politikában higgadt liberalizmus, nem olyan merev, mint a negyvenes évek docrinaireié, nem is aggressziv radikalizmusra hajló, de becsületes és őszinte. Jóhiszemű, de nem elég erélyes visszahatás azzal a szalmalángos nacionalizmussal szemben, amely a forradalomból táplálkozott s az abszolutizmus politikai elnyomásában nevelkedett türelmetlenné. A parlamentárizmusban az angol minták kultusza: Fox, Pitt, Palmerston, Gladstone e kor magyarjainak politikai példaképei, Macaulay a történetírójuk. A társadalmi életben is bizonyos jóindulatú liberalizmus, amely készséggel fogadja be a régi nemességből alakult vezetőosztályba a polgárság gazdagabb és képzettebb elemeit, föltéve, hogy igyekeznek tőlük telhetőleg hozzá alkalmazkodni. A tudományos életben a német iskola túlsúlyra jutása, amely mellett francia és angol hatások legfeljebb egyes egyéniségekben érvényesülnek s a régebbi generáció egyes önmagukból s a régi magyar iskola hagyományaiból kinőtt jellemzetes alakjai, mint pl. Gyulai Pál, Kerkápoly Károly, Kovács József, a sebész, mindjobban elszigetelődnek. Az irodalomban Arany és Jókai uralkodó hatása; Arany mellett azonban folyton él és hat Petőfi szelleme, míg Jókai egyedül uralkodik a regényben, fejlődését a fordulatos, ötletekben gazdag mese és a társadalmi élet eleven rajzának irányába vezeti, a jellemrajz elmélyedésének háttérbe szorításával. A szinházban eredeti magyar repertoire teremtésre való erőfeszítések s a népszínmű népszerűsége.

Vázlatosan odavetve, ezek azok a fő jellemvonások, melyek meghatározzák annak a nemzedéknek a jellemét, amely a hetvenes és nyolcvanas években lépett be a magyar világba s amelynek egyik legkiválóbb és legjellemzőbb képviselője ma közöttünk Mikszáth Kálmán. Ő is az abszolutizmus idejében töltött gyermekkor után, a kiegyezés korának szellemétől nyerte az ifjú kornak azokat a benyomásait, melyek az egész életre, de kivált az író jellemének kialakulására a legfontosabbak. A kis nemesség köréből, faluról indult el, hogy aztán egész életét nagyvárosban élje, anélkül, hogy a nagyvárosi élet természetéhez teljesen hozzá tudna alakulni. Átmeneti ember a falusi nemes úr és a városi intellektuális között: minden szép emléke, szeretete, vágya a falu felé húzza, de a falun élni aligha tudna már. A falu nyugodt, kontempláló, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírja levetkőzni, de a körülötte zajló városi élet akarata ellenére is fokozott tevékenységre szorítja. Az urbánus társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, képzőművészet, zene nem izgatja, csak épen hogy tudomásul veszi. Olvasmánya nem sok: az angol humoristák és történetírók, leginkább Macaulay és Carlyle érdeklik, annak idején úgylátszik érdekelték az oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá hatása. Szereti a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke van minden iránt, ami jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett a családi érzéke; azok közül való, akik odahaza élnek, minden más helyre csak járnak. Szereti a politikát, de nem becsüli túlságos sokra, inkább az érdekességét látja, mint a komolyságát, – hajlandó mulatságos játéknak nézni, mint valami óriási arányú kártya-parthiet. Nagy gyermekek komolykodó szórakozása, akik azt hiszik, ők forgatják az idő kerekét, pedig az forgatja őket. Ragaszkodik parlamenti tagságához, de politikai ambiciója nincs, nem kíván részt az ország ügyeinek intézéséből; mintha csak azért ülne a parlamentben, hogy közelebbről láthassa a benne folyó játékot. Párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányítja, mint a politikai elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. A képzelhető legjobb nézőközönség, mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy kicsit felülről néz, különösen pedig az embereket. Talán csak Jókai és Tisza Kálmán azok, akiket kortársai közül önmaga fölébe emelt, önmaga mellé is keveseket, a többit mind önmaga alatt látja. Szereti a vidám beszélgetést; nem azt a társalgást, amelyben az egyik beszélő inspirálja a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem a tréfálkozást, az adomázást, amelynek az a lényege, hogy mindig egy beszél s a többi halgatja. A természetből csak a gyermekkorában megszokott lombos nógrádi tájak vannak rá mély hatással; bár sokat járt az Adria mellé s a stájer hegyekbe, kevés képet találni írásaiban, melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus és irónikus, a lelkesedés elragadtatását nem ismeri, mindig ura marad önmagának. De azért nem sivár, mert van benne hit és melegség, csak nem mindig szereti elárulni; nem is lágyul el máskor, csak amikor az ifjúságáról meg a családjáról beszél. Nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti. Önmagában befejezett, kerek egyéniség, nincs egyetlen olyan pontja sem, amelyen beleolvadna valami másba, rajta kívül állóba. Viszont beleolvaszt magába mindent, ami kívülről éri. A köznapi szó is úgy hangzik ajkán, mintha az ő legsajátabb tulajdona volna. Ez nagyon fontos tulajdonsága, mert ezen alapszik stíljének legjellemzetesebb vonása: a közvetlenség ép úgy, mint okosságán és rendkívüli, a mi irodalmunkban társtalanul álló megirigyelő képességén a humora.

II.

Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne, de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy mindennapos élete szinhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla. Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből táplálkozik aztán az író egész pályáján. Fejlődhetik, bővülhet, a világfelfogása átalakúlhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de ezek is hozzásímunak ifjúkori képeihez.

Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte, serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalistikai jellegű dolgokat, – még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül jár mindig legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjukori benyomások hogy rakódtak le rétegenkint az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történtekben a gyermeki perspektíva nyomait, mint a hogy a fotografált képet átfestik akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.

Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal, szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik, megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri emberek. Uri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük: felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el, hogy ő más valami, mint ők és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes viszonyává. Ha ellenben elszakad a parasztélettől s városba kerül, egész életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.

Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket, történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül csillogni, elmond.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt rajzolja a paraszt életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghánya-vetése, a kovács-műhely pletykái – ezekben s effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzol parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomoruságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi parasztoktól vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a felnőtt ember attitudejében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúr-rajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az összehasonlítás magyarázza meg a legvilágosabban azt, amit a gyermeki szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.

Senki egész irodalmunkban a parasztot jobban megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intímek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy mindennap, sok ember szemeláttára viselkedik, sohsem úgy, ahogy önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapúlnak, nem együttélésen: az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is él a parasztéletben. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne, mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A keményfejű, ravasz, mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg együgyű ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb a magyar! A két emberfajnak sarkalatos temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban, amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki, még ma is érezzük bennük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen átlibbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik épen furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes alakokkal, – nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol, mindúntalan ilyennek rajzolja. Rendszerint tanúlt, tehetséges, de fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak, de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, épen azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg az áhitatnak egy nemével látták bennünk a tudomány embereit s egyiküknek-másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van; mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.

Ugyanabból a korból valóknak látszanak – mindig a szemléletnek azt a módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben elárulja magát, – a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Azon a vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemesi, vagy fél-úri sorba került paraszt család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is. Mikszáth maga is ebből a körből emelkedett ki, – sokszor rajzol róla egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, a melyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta gyermekkorából; apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is, idegenek, nem közülök valók közt kimélettel beszélnek róla, mert egy közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai meglátszanak az apró gentry rajzain is, – megrajzolja furcsaságaikat, humorizál róluk, de sohasem bánik el velük kegyetlenül, mint például néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök, önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori emlékek alapján készültek: újra meg újra feltünnek bennük az apró gentry lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyuladozó képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a leányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.

Mikszáth témáinak anyagában a harmadik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán, hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.