Part 18

Mindabban, ami az emberben fontos és jellemző, alig lehet elképzelni ellentétesebb lelki alkatot, mint Heine és Vargha Gyula. Csak a fiatal vér pezsgése és a dallamra való vágy teremt köztük némi kapcsot. Heine mély, minduntalan elsötétülő tüze, heves érzékisége, mazochista kínlódása, lobogó szenvedélyessége, gyötrő meghasonlása, diabolikus fintora, szkeptikus kriticizmusa ép úgy nincs meg a magyar költőben, mint haragos lázadása, gyilkos rosszmájúsága, önmaga és mások érzésével csúfolódó cinizmusa és mély psychológiai perspektívái. Ahogy Arany Jánosban sem volt semmi Byronból s csak a műfaj külső és belső formáit mintázta le a Don Juanból Bolond Istókja számára, – ugyanígy határozható meg Vargha Gyula viszonya Heinéhez. S kettejük közt van az a világ, amely a XIX. század első felének nemzetével s egész környezetével meghasonlott, zsidó fajtájú német költőjétől elválasztja a forradalom utáni nemzedék konzervativ hajlamú, kora szelleméhez híven alkalmazkodó magyar lírikusát.

Vargha Gyula ifjúkori lírája csaknem kizárólag szerelmi líra, egy szelid, lágylelkű, finom érzésű, temperált vérmérsékletű magyar úri fiatalember lírája. Egész megjelenésében van valami választékos egyszerűség; érzésvilága épen nem komplikált, nincsenek benne nagy ellentétek, nem lobognak emésztő, sötét füstű lángok, a szenvedély mámoros elragadtatásai és sivár jajszavai ép úgy hiányoznak belőle, mint a nagy belső válságok sötét rejtelmei s azok a szakadékok, amelyeket a nagyon mély és nagyon nagy feszítőerejű vágy szaggat föl a lélekben. Egy szép fiatal leány képe felgyújtja a költő fiatal érzékeit, szíve epedve lobban fel iránta, de a lány életideáljai mások, mint az övéi, szereplésre, élvezetekre, pompázásra vágyik. Eltávolodnak egymástól, a költő sebesült szívvel vonul félre, a halál képzetei futó felhőkként vonulnak át lelkén (nem kell félteni, egészséges idegrendszerű fiatalember akkor van legmesszebb a haláltól, mikor szerelmi bánatában róla képzelődik) – végre egy új szerelem meggyógyítja bánatát. Egyszerű, illedelmes kis szerelmi regény, egyszerű, meleg, finom, közvetlen kis dalok fakadnak belőle; megvan a maguk bájos színessége, illata, mint a mező virágainak, halk ezüst-hangon csilingelnek a rímeik, epedve, szomorúan, a tiszta fiatalság üde érzése támad fel olvasásukkor. A képek, melyek emlékünkben felcsillannak, kedvesen idillikusak, tarka kis virágok nyiladoznak, daloló madárkák röpködnek, derült bárányfelhős júniusi ég kéklik fölöttünk, melynek felhői, ha összetornyosúlnak is, tudjuk, nem vihar lesz belőle, csak friss nyári záporeső. Mintha szép, zöldellő völgyben járnánk, ahol elfeledjük, hogy fenyegető sziklák, viharoktól látogatott havasok és félelmesen zajló tengerek is vannak a világon. S mindez őszintén, természetesen ilyen, nincs benne eleve elszántság, semmi affektáltság, semmi póz és erőlködés, – ez a költő igazán azt adja, ami benne él, olyannak akar látszani, amilyen. Közvetlen is, nem abban az értelemben, hogy lelke és élete minden titkát kiteregetné, de azt, amit el akar mondani, teljesen, kerülgetés nélkül mondja el. Rendkívüli gyengédség van benne a nővel szemben, nincs iránta egyetlen tisztátalan gondolata s még mikor érdemetlennek bizonyult is szerelmére, harag és kemény szó nélkül válik el tőle. S képe olykor megháborgatja azután is, mikor már új szerelem illette szívét. Egyik legbájosabb dalában elhagyott kúthoz hasonlítja szívét:

Két bájos lányka képe, Mint két arany veder, Merül csendes vízébe Folyvást: le, fel.

De a második szerelem hamar elhatalmasodik rajta, új vággyal, új forrósággal tölti el, mindjobban elmélyül, erőteljesebb, néha komorabb, néha pirosabb lánggal lobban ki – ez a szerelem már nem az a játékszerű pezsgése az ifjúságnak – ez már komoly élet-ügy. Előbb félénken, alig merve hinni, közeledik a lányhoz, reménykedik, elveszti hitét, újra megtalálja s a boldog szerelem hangjai fejezik be a dalok sorát; újjongásukba csak az élet komolysága visz felhőző hangulatokat.

Csupa olyan szerelmi élményt mondanak el a dalok, amilyenen keresztülment fiatal korában minden jóravaló s egyenletes, harmonikus életre induló fiatalember. Nem tudom, mekkora hatást tettek a maguk idejében Vargha Gyula dalai, de csodálnám, ha nem hatottak volna széles köreire a fiatal olvasóknak, hiszen ezren és ezren fedezhették fel bennük önmagukat, az önmaguk szívének ifjúi hullámzásait. S még ma is azon frissiben hatnak, – a könnyed, suhanó szárnyú dalnak talán ma már nincs akkora divatja, a mai fiatalság belső élete talán koraérettebb, komplikáltabb és koncentráltabb, az új költészet más lelki húrokat pendített meg benne, – de lehetetlen nem élvezni ezeket a játszi, bájos, meleg dalokat, amelyek újra megkedveltetik és megkívántatják azzal, akinek volt, üde, ártatlan ifjúságát.

Semmi avultság a félszázad előtt kelt dalokban. Nem egy költő dalai lettek azóta olyanokká, mint a szárított virág, melynek elfakúlt színe, halvány illata már csak emlékeztet egykori friss színére, illatára, – másoké olyan lett, mint a konzervált gyümölcs, az íze, zamata töményebb lett, de fonnyadtabb és főképen más. Vargha dalaiban csak néhány azóta divatból kiment vagy értelmi árnyalatában módosult szó emlékeztet egy régibb korra, – ha mai fiatal ember mint mai műveivel jönne velük, bízvást el lehetne hinni. Természetes közvetlenségüknek köszönhetik ezt, annak, hogy keletkezésükkor valóban frissek voltak. S nem utolsó sorban a formájuknak köszönhetik. Vargha Gyula már fiatalkori verseiben is kész mestere a magyar verstechnikának ép úgy, mint a forma belső kiképzésének. Ritmusa mindig tiszta, arra a dallamra szól, amelyre írva van, pongyolaság nélkül, rímei tiszta csengésűek, frissek, sokszor meglepőek és ma is újnak hatnak. S a forma nagy konzerváló ereje a versnek, amelyről legfeljebb az igazi genie mondhat le büntetlenül, de ő is úgy, hogy új formát alkot. Egy nagy költő félreértett példája nyomán – erről már írtam nemrég, – a mi költőink nagy része, mint valami mellékeset, mesterkélt cafrangként elhanyagolhatót vetette el a technika művészi készségét, vétve az ellen az egészen elemi törvény ellen, hogy művésznek, amit vállal, meg kell tudni csinálni, ha rímes, bizonyos mértékre szabott verset vállal, hát azt mennél tökéletesebben kell csinálni.

*

Vargha Gyula lírája, ott ahol az 1881-ben megjelent kis kötet végződik, leszámolt a szerelemmel. Még egyszer megszólal a szerelmi húr hangszerén, Esküvőm előtt című versében, utoljára. Ettől fogva leszámol az ifjúi buzgással, de ezzel mintha lírai vénája is ellanyhult volna, mind ritkábban szólal meg s akkor is objektiválódva. Néha megkapja az élet valami képe, megpendíti lelkében a belső muzsikát, – legtöbbnyire azonban hazafias érzése szólal meg, ünnepi alkalmakra, vagy a magyar múlt képeit rajzolgatja rövid históriai énekekben. Hazafias felfogása a tradició hangulatkörében él, borongva, a hagyományos magyar bánat szellemében szemléli multunkat és jelenünket s jövőnk komorsága, amely később oly sötét képeket rajzol elébe, már ekkor elfátyolozza hangját. Mégis, minduntalan érezzük, hogy a tiszta líra az ő igazi hangja.

Ez a líra öregkori költészetében bukkan föl újra, mint a Karszt meszes sziklái alól az elbujt patak. A magyar költészet érdekes jelensége az a nagy szerep, amelyet az öregkor költészete elfoglal benne. Arany Jánosból is csak hanyatló öregkorában buzgott ki az egészen szubjektiv líra. Gyulai, Lévay József a késő öregkor nem egy szép dallamával ajándékoztak meg. Vargha Gyula lírája épen öregkorában ér el tetőpontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb művészt. 1900 után írt versei között van néhány, az utolsó másfél évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar költészetnek.

Sokban emlékeztet ez az időskori líra az Aranyéra. Hasonló motivumok pendülnek meg: az elhagyott szülőhely utáni vágyódás, a türelmes, megadó belenyugvás az életbe, minden igazságtalanságaival, a magába vonuló, lelki életet élő ember megvető mozdulata, amellyel elutasítja magától a körülötte zajongó vásári lármát, Budapest néhány képe, utcai jelenetek keltette hangulatok. Néha a forma is emlékeztet Aranyra: egy-egy életképnek a saját élete szimbólumává való kiszélesítése, egy zsörtölődő felsóhajtás epigrammai éllel. S a nyelv is, mintha az Arany János hangja hallatszanék belőle. Mindez azonban inkább a kor, temperamentum, életfelfogás hasonlósága. Vargha Gyulát úgy szokták emlegetni, mint az Arany-iskola egyik tanítványát. Ez csak annyiban áll, hogy technikája jórészt Arany költészetének tanulságain épült fel s életideálja, a magyarságról való koncepciója nagyjában azonos az Aranyéval s bizonyára az ő tudatában is, mint sokunkéban, úgy él Arany János alakja, mint a magyar ember egyik ideálisan jellemző tipusképe. Költészete azonban sokkal függetlenebb Aranytól, mint ahogy az említett meghatározás föltételezi, már csak annál a gyökeres különbségnél fogva is, hogy az epikus Arannyal szemben ő lényege szerint lírai természet.

Öregkori lírájában érdekes változást vehetünk észre a fiatalkorihoz képest. Bizonyos melancholikus hangulat, mint minden hullámzó kedélyű fiatalemberben, már ifjúkorában is volt benne, de az ifjúi pezsgés mindig visszafojtotta – öregkorában már teljesen átadja magát melancholiájának. Szín- és képanyaga is, amely egykor csaknem teljesen a tavasz és a nyár dús, erőteljes színeiből egészült ki, mindinkább az ősz és tél motivumai felé fordúl. A gyermekkor emlékei is mind gyakrabban melengetik szívét. Ebben a mélázó hangulatban páratlanúl gyöngéddé tud lenni, – egy télen a nyaraló tört ablakán beröpülő cinege, az időelőtt kinyílt ibolya, a télben fázó pacsirta remegően gyöngéd, meghatott hangokat szólaltat meg szívében. Gyöngédségre nem ismerek e néhány vershez foghatót a magyar lírában.

A természet képei azelőtt is erősen hatottak képzeletére. Dalai tele vannak természeti színekkel, de ezek gyakran csak díszek vagy szimbólumok s inkább a költői hagyományból, mint szemléleti átélésből erednek. Öregkori versei valami mély, benső szentferenci szolidaritást éreztetnek, teljes közösségérzést fűvel, virággal, fával, madárral, a természet színeivel és hangjaival. Minden melanchólia mellett valami sajátságos életöröm fejeződik ki ebben a kívüle élő világgal való szolidaritásban, újjongó elragadtatással, hálával telt szívvel örül a látás és hallás gyönyörének. Úgy érzem: ez az költészetében, ami egészen az övé; ez tört ki lelke legmélyéből. S egész pályája legszebb virágait ezekben az öregkori versekben kell keresni.

Másik feltűnő vonás öregkori lírájában hazafias költészetének sötét, kétségbeesett hangja. Kölcsey óta nem volt költő, aki a magyarság sorsát oly vigasztalannak tartotta és oly reménytelennek érezte. Úgy látszik, az utolsó húsz év magyar közéletének erős marakodásai, a politikai fegyelemnek az a megbomlása, amely a millennium óta oly sivárrá és terméketlenné tette a magyar politikát, benne, a belsőleg fegyelmezett, higgadt és józan hazafiságú, a nagyszájú kortes-lármát és céda hazafiaskodást megvető magyarban azt az érzést riasztotta fel, hogy fajunk az öngyilkos pusztulásnak rohan elébe. S a magyar élet alakulásának azon a megfigyelő-helyén, ahol mint a statisztikai hivatal igazgatója állott, talán tapasztalatai is fokozták kétségbeesettségét.

Sajátságos párhuzam: ugyanazokban az években egy másik magyar költő ajkáról hasonlóan kétségbeesett hangjait hallottuk a magyarság sorsának. Ez a kétségbeesés más élményekből, más premisszákból s más élet-ideálokból fakadt fel, de épp oly sötét képeket festett megdöbbenésünk elé. Ady Endre hazafias költészetére gondolok. Ady kezébe a kétségbeesés a szenvedélyes harag karikás ostorát adta, amellyel nekibúsultan csapkodott mindarra, amit romlasztót maga körül látott. A szelidebb, lemondásra hajló Vargha Gyulában is felgerjed olykor az átkozódó harag, de az alaphangulat mégis a zokogó bánat nála. A két ellentétes természetű költő egy pillanatra, egy érzésben találkozik, aztán a temperamentum különbözőségeivel ismét elválnak.

*

„Azon is töprengtem, hogy megérti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló közönség azt a költészetet, mely gyökerének minden szálával a multba fogódzik?“ – mondja Vargha Gyula verseskönyve előszavában. Azt hiszem, téves premisszákból indúl ki ez a kérdés, amint hogy hitem szerint mesterségesen, téves föltevések alapján van konstruálva az az ellentét, amelyet általában föl szoktak tételezni, különösen ama konzervativ szféra részéről, az új és régibb magyar költészet között. Az állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentétek félreértéseken alapuló volta igen könnyen kimagyarázható volna, legalább azok között, akiknek mindkét részen csakugyan az irodalom ügye a fontos, ha ennek az útját nem zárná el éppen ama részről a gondolattalanok és terrorizálók elvakult lármája, a sértett érdekek és megsebzett hiúságok dühöngése.

Vargha Gyula költészete még nem tartozik a multba, ahova előszavában némi csöndes rezignációval sorolja. Az a generáció, amelyhez ő tartozik s e generáció érzésvilága, életkoncepciója épp úgy hozzátartozik a mai magyar élethez, mint a fiatalságé. Öregkori költészete pedig éppen szervi kapcsolatban áll a ma érzésével: nem egy szép költemény termett benne, melyet bizvást a magáénak vallhatna egy a fiatal nemzedékhez tartozó költő is. S ha egy gyüjteményben megkapnók tőle szétszórtan megjelent műfordításait is, különösen a francia költőktől valókat, melyek a magyar műfordítás remekművei közé tartoznak: akkor pályája egész értékében állna a mai olvasó előtt is.

Mint dokumentum is, e pálya jelentékeny és jellemző dokumentuma a magyar társadalom egy fontos rétege lelki és morális alkatának. Az a magyar hivatalnoki nobilitás, amely a kiegyezés után a régi magyar köznemességből és a hozzá felszívódott egyéb társadalmi elemekből alakult s ma is kezében tartja a közhatalom jelentékeny részét, a maga szellemi és erkölcsi állapotának ideálképét találhatja meg Vargha költészetében, teljesebben és szemléletesebben, mint bárhol másutt. Ez az úri magyarság az utolsó évtizedekben aránytalanúl kevesebb részt kért magának az irodalmi munkából, mint két-három nemzedékkel előbb s irodalmi fogékonysága is csökkent ahhoz a fejlődéshez képest, amelyen a közönség más rétegei ez irányban keresztülmentek. Ennek tulajdonítható, ha Vargha Gyulában sem ismerte fel úgy, ahogy megérdemelte volna, a maga költőjét. Az az egy-két kritikai visszhang, amely könyve megjelenésekor éppen azokból a körökből felhangzott, minden egyebet elárult, csak az igazi benső megértést nem. Ez is egyik lehangoló jele a magyar konzervatizmus elművészietlenedésének és gondolatbeli elsekélyesedésének.

(1916.)

A FIATAL ARANY

Hosszan-szélesen elterülő alföldi város. Nagyon tágas főutcáján kényelmesen, nagy telkeken elterpeszkedő földszintes házak, ki zsuppos, ki cserepes, – nem néznek ki nyiltan az utcára, a homlokzatuk az utcának keresztbe van építve, előttük léckerítés, széles kapu a szekerek, külön kiskapu az emberek számára. A terjedelmes udvar közepén kerekes vagy gémes kút, oldalt istállók, ólak, kocsiszín, az udvar mögött szérü, rajta szalmakazal, szénakazal, trágyadomb. Lassú mozgású, kevésbeszédű férfiak tesznek-vesznek az udvarban és a szérün, az öregebbje többnyire kövér, nehézkes; a baromfi-ólak körül, a konyhában asszonyok csattognak-pattognak, csörömpölnek, tereferélnek. Nélkülük majdnem néma volna az utca, legfeljebb ha egy-egy fiatal legény fütyülése verné fel, meg a vásott gyerekek csatarája. Az emberek, asszonyok, férfiak, mintha mind egyformák volnának, egyforma a ruhájuk, akár a nyári hétköznapok fehérje, akár az ünneplő sötétszinü, akár a téli gubaféle. Uniformisba öltöztetett világ, még a gyerekek is mintha kisebbített másai volnának az öregeknek, az öltözetük szabása, anyaga ugyanaz, csak kisebb mindenük. A fehér és a fekete vagy sötétkék egyformaságába legfeljebb a fiatal lányok tarka kendője, pruszlikja hoz némi színt, de az is csak módjával. Egyforma az emberek mozgása, a munkája, a beszédje is. Ugyanazok az egyszerű gondolatok foglalkoztatják őket, ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki, alig lehet dolog, amiben véleményeltérés támad közöttük, hacsaknem valami anyagi érdekösszeütközés, szomszédi perpatvar. Életmódjuk, foglalkozásuk, érdeklődésük szűk köre ugyanaz, ami apáiké, dédapáiké volt, – a törökök kiverése óta itt nem változott semmi az emberek belsejében, nem támadt új gondolat, a világnak a reformációkor kialakult szemlélete változatlan érvényben maradt. Szinte fölösleges volt itt az embereknek a gondolkodás, hiszen mindent, amin az embernek gondolkodni kell, készen kaptak az ősök örökségéből. Ujság alig volt, könyv csak a kevésszámú uraknál ha volt található, az is a mult századból való nagyobbrészt. A messze világból hír csak elvétve tudott idehatolni, idegen legfeljebb vásárokkor vetődött a városba, akkor is vagy az idevalósiakhoz teljesen hasonló falusi fajta, vagy jött-ment kupec, akivel nem volt érdemes törődni. Idevalósi embernek Debrecen volt a világ közepe és vége, ennél túl vajmi kevesen jártak életükben. Honnan jött volna ide nyugtalanító ujság, izgalom, változásra való vágy? Az emberek jól érezték magukat ebben a kényelmesen egyforma életben, amely minden igényüket kielégíti s amelyben minden nemzedék híven megismétli, amit az előttevalók csináltak, mindenki azt érzi az élet egyedülvaló lehetőségének, ami itt folyik, senkinek eszébe sem jut mást, többet, jobbat, változatosabbat kívánni. A keleties, lanyha temperamentumnak ez az életforma felel meg, – az életfilozófia, amely így kialakult és apákról fiúkra öröklődik, ezer esztendő ősi patináját hordja magán s oly mélyen beleszívódott a lelkekbe, hogy nincs az az erő, mely kiverje sarkaiból.

Az egymással való érintkezés is ősi módon megállapított formák között folyik: hajszálnyi pontosan meg van állapítva a hang, melyen az egymáshozvalók egymással s a tőlük különbözőkkel beszélnek, a módos gazdának a hangján, a szóhasználatán, a mozdulatain meg lehet ismerni, magához hasonlóval beszél-e vagy zsellérrel, avagy béressel, mesteremberrel-e vagy úrral. Uniformisra van berendezve az életmód is: mindenki gazdálkodásból él, tehát ugyanabban az időpontban mindenki nagyjában ugyanazt a dolgot végzi, mindenkinek ugyanaz az érdeke, ugyanazok az örömei, ugyanazok az életigényei, különbség csak abban van, hogy az egyik jobban ki tudja elégíteni ez igényeket, a másik kevésbé. A kulturához való viszonya is nagyjában azonos mindenkinek: némi elemi iskolai ismeretek meglehetősen általánosak, de ezentúl aztán semmi. Ez is úgy van, mint a reformáció ideje óta. Művészete nincs e népnek, itt nem faragnak cifra szép kapukat, mint Erdélyben, nem hímeznek csodálatos ingvállakat és terítőket az asszonyok, mint Kalotaszegen vagy Mezőkövesden, nem formálnak agyagból furcsa cserepeket, edényeket, tarkamintás tálakat, mint az ország más vidékein. Egykét tő egyszerű virág a ház előtti kiskertben, az eladó leány kedvéért, egy-két busongó vagy szilaj nóta – a világ szépségéből ennyi ha megvillan az emberek előtt. Józan, kényelmes, prózai világ ez, – a fantázia lidérctüze sohasem lobban fel a búzatermő televény felett. A búzán, a tengerin, lovon, szarvasmarhán jár mindenkinek az esze, nincs kedve elcsavarogni tudja Isten, miféle idegen tájakra.

Az a kevés számú úrféle, aki a városban él, csak néhány külső vonásban üt el a jobbmódú gazdáktól. Még vagyonosabbak s ez adja meg nekik a tekintélyt. Megjárták a debreceni kollégiumot, de nem hoztak haza belőle szorosabb egységet a világ kulturájával; egy kis, hamar elfelejtett latinság, egy sereg soha gondolataik rendszerébe bele nem illeszkedő adat – ennyi a tanultságuk, igazi kultur-ösztön alig ébredezett fel bennük. Lényegükben ép olyanok, mint a kikből kiemelkedtek, a földesgazdák. Itt nincs úr és jobbágy, itt mindenki egyforma hajdú, egyenrangú származás s a vagyon és műveltség dolgában való különbség sem olyan nagy, hogy az osztályokat élesen elválassza egymástól. Külön áll mégis a valóban tanult emberek kis csoportja: a tiszteletes, a tanitók, a város nótáriusai, talán egy-két fiskális és – ha van – az orvos. Ezek szellemi munkából élnek, tehát más vágású emberek, bár a környezet asszimiláló hatása megérzik rajtuk, kin erősebben, kin kevésbé. Nagyobb tekintélye legfeljebb, ha a tiszteletesnek van, annak is csak akkor, ha arravaló ember, a többivel szemben érzi a nép törzsöke, alkalom adtán érezteti is, hogy belőle élnek s hogy munkájukat kevésbé fontosnak és főképen kevésbé lényegbe vágónak tartja, mint a maga szántó-vető foglalkozását. Testi munkával élő ember sohasem tudja igazán fölérni ésszel, hogy a szellemi munka is csakugyan munka.

Ebben a levegőben nevelkedett fel Arany János. Ezeket a képeket látta maga előtt, ezeknek a hatása szívódott be lelkébe s meghatározta azokat a gyermekkorban szerzett alapfogalmakat, amelyeken aztán az egész életen át, mint valami pilléreken, nyugszik az embernek az életről és a világról alkotott képe. A szalontai nádfödeles viskó kiskapujából nézte a világot nemcsak kis gyermekkorában, hanem később is mindig egy kicsit s öntudatlanúl mindent azokhoz a mértékekhez s méretekhez formált, amelyeket akkor alkotott magának.

Csak szemlélte ezt a szalontai világot, igazán benne azonban nem élt. Származása is elkülönítette tőle: az ő családja, bár ép olyan törzsökös hajdúivadék, mint akárki más, de elszegényedett s ez által kiesett a maga eredeti osztályából, anélkül, hogy elhelyezkedett volna más osztályban. Nem élhette a módos hajdú-gazdák életét, de nem is vegyült el a zsellérek és a cselédnép közé. Valahol a parasztarisztokrácia és a szegénység közt lebegett. A világban való helynek ez a megállapítatlansága mindenféle külső-belső komplikációknak szülője, amelyek miatt az ember nem élhet a többiekkel egyformán, külön, a másokétól elütő életformákra szorul, kiesik a környezetében általános érvényű normák alól és lelki berendezkedése is másféle lesz, mint a többieké. Az ilyen osztályonkívüliek szokták képviselni egy társadalmi elrendezkedés állandóságában a változások csiráit, bennük támadnak mindenféle nyugtalanságok, bennük ébrednek gondolatok, amikor a többiek beérik a tradicióból készen kapott gondolatkincs megőrzésével. Mint a természetben minden, ők is állandó elhelyezkedésre vágynak, de nem tudják elérni a normális, mindenki számára nyitott útakon, az equilibrium felé hajtó ösztön tehát abnormis utakra sodorja őket. Az ilyenek rajzanak ki a földmíves népből városi emberekké s ha tehetség és jószerencse engedi, tanult emberekké válnak, belépnek a kultúra nagy közösségébe s ott végre megtalálják helyüket, bár lelkükben még sokáig, nem egyszer generációkon át sajog még az öröklött nyugtalanság diszharmóniája. Művészi természet alakulására s művészi tehetség kifejlesztésére kiválóan alkalmas talaj ez, – a legtöbb született művész ilyen osztályán kívül került családból szokott kikerüni.