Part 17

Igazság szerint azonban ez csak a termés mennyiségére vonatkozhatik és a kifejezés könnyűségére, – nem hisszük, hogy fiatalabb korban szélesebb körű és több színt magába vevő lett volna a fogékonysága. Talán több könnyedségre tett volna szert s nem érzenék annyiszor versein a küzködés a kifejezéssel. Már a belső forma hiányossága, melyre annak idején, Bárd Miklós első könyve megjelenésekor Riedl Frigyes is rámutatott, inkább szervi gyöngéje s nyilván tehetségének veleszületett korlátaira figyelmeztet: mondanivalójának nem tud mindig teste lenni a forma, néha csak a ruhája, a szó gyakran nem talál bele pontosan a célba, hanem egy-két vonallal melléje, hézagok vagy fölöslegek mutatkoznak, a kép és szimbólum néha több, néha kevesebb annál, amit magyaráznia kellene, egy-két esetben a vers egészen félresiklik s nem tud többet beletalálni pályájába. Ez az, amin rutin, tudatosság, technikai tapasztalat sohasem tud segíteni, ezt vagy tudja a költő, vagy nem tudja, – megtanulni nem lehet. Bárd Miklós néha túlságosan megmagyarázza, amit mondani akar, néha el-elharapja a szót, ahol fontos volna kimondani. Aránylag gyakran homályos – nem az a homály ez, amely a hatásnak erős eszköze, a hangulat felkeltője ott, ahol a hangulatból fakad ki a gondolat, mint Ady verseiben, hanem az a homály, amely elárulja, hogy vagy a mondanivaló nincs elég szervesen kialakulva elméjében, hogy magától formába ömöljön vagy a kifejező képesség nem elég biztos a maga dolgában. Példa erre „Siratók“ című verse, amely a benne ábrázolt jelenet hasonlóságánál fogva könnyű összehasonlítás alkalmát kínálja Vajda János híres versével, „A virrasztók“-kal. Vajda verse is homályos, de itt a homály a szervezethez tartozik, fölkelti és kifejleszti a hangulatot, amelyet a költő át akart az olvasóra oltani s végeredményben előbb sejtésképen, utóbb teljes világossággal megmutatja azt, amit a költő mondani akart. Bárd Miklós versében – melyben különben a siratók szavai egy-két helyen szinte a görög tragédia kórusainak erejére emlékeztetnek, – mindvégig homályban maradunk afelől, mire céloz a költő, mi az, amiből az egész versben szó van, allegória-e az egész és ha igen, mit allegorizál. Még nyilvánvalóbban meglátszik a kifejezés biztonságának hiánya ott, ahol a homály egy-egy versnek csak egyes passzusaira vonatkozik s ezek a passzusok kirínak a vers többi részének nyílt, egyszerre megérthető menetéből. Vannak dolgok, amelyek csakis szimbólumokkal, messziről vett, homályos célzásokkal, távolról vett és merész gondolatkapcsolatokkal, látszólag laza összetartozású asszociációkkal fejezhetők ki. Ezeknek lényegéhez tartozik a sejtető, sőt látszólag eltakaró kifejezésmód, a lényegüket, a bennük élő életet venné el a nyílt kimondás. Bárd Miklós mondanivalója a teljes megvilágítást kívánja meg s ahol mégis azt látjuk, hogy a szavak alatt el van takarva a gondolat, vagy hogy a szavak nem nyitnak elég rést a mondanivaló azonnali megpillantására, ott nyilvánvalóan alkati bajjal találkozunk.

Van azonban egy-két verse, amelyben a sejtető, szimbolumokban való beszédmód szorosan a mondanivalóból folyik és tiszta, erős hatást tesz. Ezekben az elmúlás gondolata szólal meg, – úgylátszik, ennek mégis csak ez az egyedüli igazi kifejező lehetősége. A „Végzetem“ című vers, amely az életből való kikészülődést foglalja erőteljes, mély és nagyon hangulatkeltő képbe s az „A végzet útján“, amely az élet céltalanságát énekli:

Mi célra, meddig és hova fut? Hiába kérdem, hallgat az út S messze kígyózva csillog a napban – A végzet lova nyargal alattam.

Az előbbi versben kissé zavar a fölöslegesen magyarázó utolsó strófa, mintha a költő csak azért tartotta volna szükségesnek, mert félt, hogy nem értik meg – a másik teljesen, tisztán hangzik ki s az egyes képek szorosan foglalódnak össze a mögöttük lappangó gondolattal. Akik Ady verseit érthetetlennek bélyegzik, azoknak oda lehetne adni Bárd Miklósnak ezt a két versét előtanulmányul, – ha ugyan képesek arra a penetráló, nemcsak logikai, hanem érzelmi és hangulati megértést is kereső olvasásra, amelyet az ilyen versek kívánnak.

A halálgondolat jóformán csak ebben az itt említett két versben jut nyomatékos költői kifejezésre Bárd Miklósnál, pedig az elmúlás melancholiáját sokszor énekli, az őszi természet konvencionálissá vált, de nála nem egyszer friss, élményszerü színben felmutatott képeivel. Leginkább az öregedés melancholiája szólal meg nála, őszülő haját emlegeti búsan, az egykori fiatal vér lassúbb lüktetését, a fiatal izmok ernyedését, a szürkület hüvös árnyainak suhogó közeledését.

Mit ér, ha a szíved tele késő vágygyal, Költöző madárként, leeresztett szárnynyal Sietünk az árnyba.

Ez a melancholia gyakran belejátszik a családi élet derült boldogságát zengő verseibe is, mikor visszanéz az együtt töltött évekbe, mikor fiait, mint az öregedő sas a fiókáit, kibocsátja az életbe vagy amikor átlép az élet bizonyos fordulópontjain. Ez az átsuhanó borulat megmélyíti azokat a boldog képeket, melyeket családjáról felidéz. Erről ha beszél, megmelegszik a hangja, ellágyul, mélyen gyengéddé válik – ilyenkor árulja el leginkább érzése mélységét és tüzét. Nincs a hitvesi szeretetnek nálánál buzgóbb szavú költője, öregedő korban is kedvesen udvarló, negédesen gyöngédeskedő szerelemmel veszi körül asszonyát, aki nyilvánvalóan életének egyetlen nagy szerelme; sejteti, hogy nagy küzdéssel, nehéz akadályok letörésével tudott vele egyesülni, mélyen emberi, sok szenvedéssel emlékezetes előzményekre tesz néhány célzást, rejtőzködve, óvatosan, ahogy behegedt, de néha még felsajgó sebekhez nyúl az ember. Ebből a harcból végleges lelki összeforrása, egy életre való harmóniája támadt két emberi életnek. Ha fizetni kellett egyszer érte vérrel, könnyel, fájdalommal – megérte az árát. Finom, gyöngéd vonásokkal, szinte akaratlanul, elragadó bájosságú arcképét rajzolta meg hitvesének, hasonlót azokhoz a művészi silhouette-képekhez, amelyek egy-egy szép profil karakterét sokszor teljesebben és szebben adják ki, mint bármily részletesen, pontosan kirajzolt arckép. Sehol sem tárja ki magát oly teljesen, fentartás nélkül, csak a férfiúi tartózkodás által korlátozottan, mint családi verseiben. Ezeket sugallta a legmélyebb szeretet és megértés.

Egészséges érzésű, derék ember, – ez Bárd Miklós lelki alkatának, amint verseiben tükröződik, a jellemzése. Van benne bizonyos józanság, amely lehűti érzése közvetlenségét, nem engedi elereszteni az élet fékeit, hogy megismerje a lélek legnagyobb, végletes elragadtatásait, amelyekből a nagyszabású, a végtelenségbe szárnyaló költészet származik, távoltartja azoktól az irrealitásoktól, amelyeken át el lehet jutni a legfőbb realitásokig, az élet és érzés legrejtettebb titkáig, beéri egy bizonyos idealizmussal, amely egy átöröklött ideológia légkörébe emeli az élet mindennapi valóságait, megszépíti vonalaikat, lesimítja színeik érdességét, összehangolja rikító tarkaságukat. A teljes, józan egészség sohasem lehet egészen mély és nem foglalhatja magában az életnek teljességét.

Az emberből is csak a maga fajtáját tudja egészen magába ölelni, a másfajtához csak a szánalom, a gyöngék iránti részvét ad neki kulcsot. „Az orosz“ című verse, egyike a legszebbeknek könyvében, érdekes példája annak az úri részvétnek, amely a krisztusi megértés szellemével telik el a részeg, nyomortól elbutult rutén paraszt láttára. Ugyanez tör ki, de már felháborodott haraggal „A hajtó“-ról szóló versben, a rutén fiúról, akit hajtás közben meglőttek a vadászok s ott hagyták a téli erdőben. A részvét s a felháborodás izgalmában itt jut el az élet legszélesebb ívének átkarolásáig s itt már kilép – de csak a nemes felindulás hatása alatt – a maga szorosabb eszmeköréből, az élet nagy szociális igazságtalanságát érinti. Csak érinti, – gondolata nem lendül ki a születése és életkörülményei által megszabott korlátokból, nem érzi meg a részvétet fölkeltő egyesnek kapcsolatát a tömeggel, a leírt jelenetek perspektívájának az egyetemesbe való kitágulását. Az a humanizmus ez, amely az urak jótékonyságát sugallja s ezzel befejezettnek érzi szerepét.

Kevés mai költőnk van, aki annyira tisztán és kizárólag a magyar élet és a magyar természet képeiből táplálkozna, mint Bárd Miklós. Képeinek és szimbolumainak egész készlete a természetből való s mindig rajta van a magyar táj félreismerhetetlen bélyege. Igaz, hogy e képek nagy részére előtte járt nagy költőink már ráütötték a magyar bélyeget, de ahol felismerhetően egyéni szemlélet emlékképeivel dolgozik, ott is mindig megismerszik a magyar szín. Úgy látszik, nem is ismer más tájat, mint a magyart, de bizonyára nem hatott rá más. Ilyen magyar vonás – hogy példával illusztráljam – a lombos erdő kedvelése, – a tölgy, a bükk, a nyír, az ákác az igazi fa; a fenyő, amely oly nagy szerepet játszik a német képzeletben és hagyományos metafora-kincsben, a magyar képzeletnek jóformán idegen, nyilván mert ahol magyarok laknak, ott nem igen van fenyőerdő. (A székely ebben is különálló fajta.) Ahol nem a természetből, hanem az emberi dolgokból vett hasonlatok tolulnak képzeletébe, ezeken is megismerszik a magyar élet sajátságos bélyege. Ez bizonyos valószínűséget és hitelt szerez szavainak, érezteti, hogy a költő saját szemléletből vagy élményből dolgozik s még olyan képeinek is tud frisseséget adni, amelyek nyilvánvalóan a költészet közhasználatra szánt ősi kelléktárából vannak véve. Jellemző rá a lovaséletből vett képek gyakorisága, – lovaskatona, aki élete jó részét lovon, lóval bajlódással, lóban gyönyörködéssel töltötte el s a lóhoz fűződő számtalan élmény képek alakjában szívódik fel költészetében.

Sajátságos, hogy a magyar nemzet évszázadok óta máig is büszke arra, hogy lovas nemzet s a ló mégis aránylag mily kevés szerepet játszik költészetében. Harcos, katonanemzet is volnánk, de a katonaélet, a katona lelki dispoziciója, amely népdalaink javarészének adja tárgyát, költőinknél alig van lírailag feldolgozva. Balassi Bálint talán az egyedüli kivétel. Kisfaludy Sándor is katona volt, de ennek a Himfy lírájában vajmi kevés a nyoma. Mondhatni, Bárd Miklós Balassi óta az első magyar költő, aki átéli a magyar katona, a huszártiszt érzésvilágát. Első verse is, mely még 1887-ből való, a magyar huszártiszt életkörülményeiből fakadt s azután is többször felcsendül nála a huszárság dicsérete, büszkélkedő, kényes, daliás strófákban, visszaemlékező melanchóliával, mikor neki már ki kellett állni a sorból. Valamikor húsz-huszonöt év előtt nagy divatja volt, Herczeg Ferenc huszárai nyomán, a magyar novellában, színdarabban a huszárnak, a sok utánzat hamar elfakította, élettelenné tette, megúnatta, – Herczeg Ferencnél sem mutatkozik a magyar huszárélet oly jellemzetesen, élet-elevenen és frissen, mint Bárd Miklós néhány versében. A lelki közösség, a teljes együttélés adja beléjük az életet… Van szó e versekben az eljövendő harcról, amelyre a magyar huszár készül – mindig az északi ellenség elleni harcról. Érdekes bizonysága ez annak, hogy mennyire benne élt hadseregünk, de az egész magyarság elméjében is az orosz elleni eljövendő harc kikerülhetetlen szükségszerűségének tudata.

A magyarság sorsával való együttérzés is gyakran megszólal Bárd verseiben. Hazafias költészete érzése őszinte komolyságával kiválik a nyolcvanas-kilencvenes évek lármás, pohárköszöntős hazafias költészetéből, – neki ez az érzés nem frázis, átérzi a régi szabású, konzervativ magyar urak hazafias gondját, aggodalmát a közélet sok beteg tünetén, érzi a magyar élet sokféle lenyügözöttségét. A magyar nemesség ideális hivatásában rendületlenűl hisz, – s ez is a nyolcvanas-kilencvenes évek liberalizmusához tartozik, – biztatva küldi Árpád katonáinak utódait, akik alól kiszakadt az ősi telek, menjenek, hódítsák meg maguknak a modern életet a munka, a tudás fegyverevel, adják meg a magyar színt a „még kissé kusza, tarka, zagyva“ új Magyarországnak. A mai apák már kissé óvatosabbak ezzel a búzdítással, amióta észrevették, hogy fiaik munkakörükkel együtt világnézetet is cserélnek s olyan eszmékkel telnek el, amelyek nem igen tudnak megférni az ő tradicionális eszmevilágukkal. Bárd Miklós hazafias líráján a régi szabadelvűpárti kálvinista magyarok hazafias ideológiája tükröződik. Higgadt, józan, meggyőződött hazafi, – de ebből a diszpozicióból bágyadt dalok keletkeznek.

Magyar nemesi konzervatizmus, mindannak, ami a mult század közepén reform, ujság, előretörekvés, fiatal erő volt, a második generációban hagyománnyá sűrűsödése – ez az a lényeg, ami Bárd Miklós költészetét teszi. S ez a lényeg szépen, erősen, pregnánsan fejeződik ki benne, de megmutatja ennek a hagyományos élettartalomnak térfogatban való csökkenését is. Ami egykor Vörösmartyban és Aranyban nagyszabású, új, átalakító nemzeti költészet volt, az itt egy önmagába zárt rétegnek a lírájává kisszerűsödött, ami az apákban a nemzet egész szellemét tükrözte, az a fiúban egyetlen osztály költészete lett.

(1915.)

VARGHA GYULA

1871-ből van keltezve Vargha Gyula első verse. Arany János akkor az Akadémia főtitkári szobájában dolgozgatott, szívében az apai fájdalom még be nem hegedt sebével, elvágyva a fővárosból az ősi rögre. Eötvös József a magyar kultúra vezérlő helyén állott. Jókai ereje bőségében virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A politikában Deák Ferenc még állott, mint a magyar ész és a magyar jog szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a messzeségből világitott be határainkon.

Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát, mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelől már életükben történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor, amelyben csak oldott sarúval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt az. Soha olyan példája a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erőnek. A belépőnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét: a fény, ha kigyulladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt.

Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az első lépéseket, szerénységre intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegőjében telt, mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmult forradalom vonagló emlékei. Egy tragikus, roppant képben látta maga előtt az erőn felül való erőfeszítés végzetességét. Ébredése éveiben átélte a jobb fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állott előtte. A kor levegőjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a hero-worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hű megőrzését élete feladatává tenni – csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a fogadalomnak a korlátaiba szorult ifjúi erőérzete, ez fékezte életvágyát s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzerváló lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány tiszteletteljes őrzője – semmi sem lehetett tőle távolabb, mint a forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása már akkor, életükben nemzeti kinccsé vált, akiknek érvénye és dicsősége örök időre megdönthetetlen volt? Ez a generáció csak a fiúk generációja lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, – epigonok nemzedéke, amelynek büszkesége az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy elődöknek.

Vargha Gyula tipikusan ennek a második generációnak a fia. Egyéniségében, amint pályája és munkája elénk tárja, van valami tanítványi szerénység, amely örömmel, jószántából hódol meg mindennek, amit nagyságul ismert fel. Passziv és lágy lélek, eredendő hajlama nem az energikus cselekvés, az egyéniségnek szabad érvényesítése, hanem az érzelmes szemlélődés, az elmult dolgokra való visszaemlékezés, az élet és a lélek harcai elől való aggódó elvonulás. Nincs benne egy szikra sem a lázadás luciferi szelleméből, könnyen és természetesen bele tud illeszkedni a számára adott keretekbe, a világ azon rendjébe, amelybe beleszületett. Lelkében nem támad soha heves ellenmondás azokkal az intézményekkel, erkölcsi és szellemi berendezésekkel, azzal a társadalmi renddel szemben, amelyet maga körül talál s erős meggyőződéseket alkot magának, a világhoz való viszonya alapjául, a fennálló állami és erkölcsi rend örök érvényességéről. A kétkedés, a kritika, a meghasonlás kínjait és bús haragját ép oly kevéssé ismeri, mint a korlátokat romboló szenvedély sívár lázadásait. Egész lelki berendezkedése arra predesztinálja, hogy beleilleszkedjék a maga generációjának a feladatába és sorsába, a vagyonszerző apák fiának a helyzetébe, akinek egy rendeltetése van: az örökölt vagyont összetartani és az utána következő generációk számára konzerválni.

Vargha Gyula már fiatalon így is helyezkedett el az akkori magyar világban. Mint költő azzal a körrel keresett és talált érintkezést, amelynek feje Arany János, éles pengéjű harcosa Gyulai Pál, legtevékenyebb és legtermékenyebb munkása Szász Károly volt. Politikai állásfoglalása – bár aktiv politikai szerepet sohasem vállalt s nem is keresett, egész a legújabb időkig – a Deák Ferenc politikája felé vonzotta, korán az állam szolgálatába lépett, amelyet Deák csak az imént vezetett át a foradalom és abszolutizmus zavarain a nyugodt fejlődés partjára s amelynek hirtelen fejlődő intézményei a fejledező magyar intelligencia munkaerejének javarészét abszorbeálták. Nyugodt, harmonikus, nagy ugrások, erőfeszítő küzdelmek, külső-belső meghasonlások nélküli pályát választott ki önmagának irodalomban és életben egyaránt. Ez felelt meg szellemi és erkölcsi alkatának s azzal az elszánással indult pályájára, hogy tehetsége szerint becsülettel fog szolgálni minden ügyet, amelynek szolgálatába lépett.

Milyen költészet keletkezik ilyen egyéni hajlam s ilyen korbeli benyomások összeszövődéséből? Vargha Gyula élete költői munkájának gyűjteményét forgatjuk, e kérdésre választ keresve. A könyv, amelyben e gyűjtemény megjelent, külsejével is mintegy szimbolizál: a Kisfaludy-társaság kiadványainak azt a patinássá vált kötését és címlapját mutatja, amelynek formáját, rajzát és betűt talán még Arany János és Gyulai Pál válogatták ki a hetvenes évek nyomdai és könyvkötői divatjának mintáiból. S ennek a letünt kornak az erkölcse, ideáljai és formái tünnek elénk a könyv tartalmából is, de a költő korának haladtával mind észrevehetőbb változatokat mutatva fel a régi alapon, amint mindjobban belejátszanak a fejlődő és megújúló magyar élet nyugtalanságai, új jelenségei és változásai.

*

Vargha Gyula költészete nagyon élesen és megkülönböztethetően két részre oszlik: az ifjúkor és az érett férfikor költészetére. Az előbbi csaknem kizárólag szerelmi líra, a másikban a szerelem alig, legfeljebb egy-egy pillanatnyilag átfutó emlék formájában jut szóhoz, a líra teljesen a fiatal szerelemmel leszámolt, érzékeiben megnyugodott férfiember lelki élményei körében mozog s a nyugodtabb, reflexióba mélyülő hangokat szólaltatja meg. Sajátságos módon, ahol ezt a két részt legtermészetesebben elválaszthatjuk, az éppen a közepe a könyvnek, oly pontosan, mintha ki volna számítva. Csak az időközökben van különbség: amíg az első tíz év termését adja 1881-ig, a második az innen 1914-ig terjedő harminchárom év költői virágait foglalja magában. Fiatalon a költő termékenyebb és könnyebb ihletésű volt, később hosszú időkre lefoglalták a közpálya gondjai, a komoly és fáradságos férfimunka s az elmélyedőbb líra nehezebben, hosszabb érlelési időt kívánva tör elő a lélekből, mint a friss, könnyű, csak a hangulat szárnyán lebegő dal.

A dal, ahogy a német mintákon elinduló régi magyar poétika meghatározta, Vargha ifjabbkori lírájának jóformán egyedüli formája. Első verseskönyve Dalok címmel jelent meg 1881-ben, egy kis 184 oldalas, piros kötésű, aranymetszésű kötetben. S csupa dalok is vannak benne, legtöbb köztük a két strófás apróság s a többi között is kevés akad három-négy strófánál hosszabb. Címük sincs, a régi könyvben számokkal vannak jelölve, az újban rendszerint a kezdősoruk szerepel cím gyanánt.

Azonnal ráismerünk, ez a Heine-féle dal stílusa és formája, amely a mult század közepe tájától utolsó negyedéig a német költő hatása alatt általános lett Európa-szerte s különösen nálunk, ahol kész talajt talált a magyar népdal tradiciójában és a kor ízlésén uralkodó lírikus, Petőfi költészetében. Heinét éppúgy a népdalkincs inspirálta, mint Petőfit s a nyomában induló magyar lírikusok csapatát, de mig Petőfi közvetlenebbül a népdalból merített kifejezési formákat és tartalmat, naivabb maradt, a néphez közelebb álló, az utána következők s köztük Vargha Gyula is, kevésbé demokratikus életforma gyermekei, az érzés és kifejezés módjában kevésbé naiv, finomultabb, urbánusabb szellemben reagáltak a lelkükben támadó lírai hullámokra. Ebben a tekintetben bizonyos mértékig visszatérnek Heinéhez.

Hangulati líra, az érzékeny lélek könnyed, de erős elborulásainak és hullámzásainak megszólaltatása rövid, sóhajtásszerű dalokban, erős belső muzsikával, amely éppúgy nyílvánul a dalok strukturájában, mint szavaik, rímeik megválogatásában, a mondanivalónak bizonyos pointera való kihegyezése, úgy hogy a pointe mint a búcsúzó vendég elmés búcsúszava vesse végét a versnek, még tovább is egy ideig hatása alatt tartva az olvasót, – a belső szerkezetben hangulatkeltő intonálás, utána a közlendő hangulatnak néhány színből álló képpel való szuggesztiv jelzése, hirtelen lezárás egy kontraszttal, nyelvi fordulattal, élccel vagy szójátékszerű rímmel, – ez körülbelül a heinei dalnak a lényege. S ez a formája Vargha Gyula dalainak is. A kapcsolat illusztrálására itt egy példa:

Mind a mi kéj csak emberszívben élt, Mind érzeném: Szívet virító kedves, szép virág Csak te volnál enyém. Mind a mi kín csak emberszívben élt, Mind érzem én: Másnak virító kedves, szép virág Hogy nem lehetsz enyém.

Vargha e verse mellé állítjuk Heinének ezt a versét:

Ich bin ein deutscher Dichter, Bekannt im ganzen Land, Nennt man die besten Namen, Wird auch der meine genannt.

Ich bin ein kranker Dichter, Bekannt im ganzen Land, Nennt man die schlimmsten Schmerzen, Wird auch der meine genannt.

A két versnek tartalmában, szavaiban nincs semmi közösség, még kevésbé lehetne reminiscentiát vagy épen átvételt megállapítani, – még is szembeszökő, mennyire egyforma mind a kettőnek a struktúrája és alaprajza, mennyire egyezik a képek és szólamok összeszövésének a módja. A kettő egyazon poétikai elvből ered.

Talán még inkább heinei karakterű ez a vers (mint sok más is Vargha könyvében):

Oh hadd hajtsam puha öledbe Szegény forró fejem! Hadd legyen ott legalább egyszer Édes nyugvó helyen. Ne félj, hogy csintalan leszek tán, Vagy hogy gonosz vagyok: Szelíd leszek, miként egy gyermek, S csöndes, mint egy halott.

Ami Heinénál felettébb gyakori, itt is az első és utolsó sorban van a vers: az első adja meg a hangot, az utolsó elzendíti egy elboruló hangulatba s a közbülső sorok csak arra valók, hogy a vers két végét hangulatilag összekapcsolják. Itt már a mondanivaló minémüségében is van egyezés: Heinénél is minduntalan elkomorúl, mintegy akaratlanúl, az epekedő szerelmi tűz s a vágy szorosan asszociálva van a halál képzetével.

Heine hatása szinte uralkodó volt két magyar generáció költészetében, – a legerősebb külföldi hatások egyike a magyar lírában s egyúttal a legtermékenyebb is. Petőfinél is erős nyomai érezhetők, még jobban az utána jött lírikusokon, mint Gyulai, Szász Károly s a náluk egy nemzedékkel fiatalabb lírikusok egész sora. Hosszú ideig a magyar líra s különösen a szerelmi líra fölött csaknem kizárólag Heine szelleme lebegett, az ő formái, versszerkezetei, hangulat-ábrázoló módjai, – a lírai vers fogalmának Heine szerint való fogalmazása volt uralkodó. Ennek a hatásnak olyan költők sem tudtak ellenállani, akik természetre, karakterre, hangolódó képességre Heinével egészen ellenkező embertipushoz tartoznak.