Part 16

Aki a maga érzését megszokta rajta kívül álló dolgokba vetíteni, abban idők folyamán bizonyos élénk közösség-érzés fejlődik ki minden körülötte levő dologgal, mindenbe bele tudja önmagát érezni és mindent magába tud átömleszteni. Innen az intim együttérzés a környezettel, az élettel szemben passziv tárgyakkal és gondolatokkal. Ruhadarabok, házak, tájak épp oly benső intimitást nyernek, mint a könyvekből hozzá áradó eszmék, objektiv szemlélet útján hozzájutott emberi jelenségek. Amihez Babits hozzányúl, amire szemét ráveti, amit elgondol, az valami különös életet kap; a költő az önmaga életét leheli bele. Élettelen tárgyak is idegeket kapnak, izgalmakon mennek át, – a lachrymae rerum nagyon kevés más költőnél szemlélhető annyira, mint nála. Ebből néha bámulatosan finom hatásokat tud kiváltani, néha monumentális arányokig tudja sejtésünket kitágítani. Van benne erős misztikus érzés, amely nem ismer igazán élettelen dolgot, a maga életének fölöslegével elárasztja az egész külső világot. Még a szavaknak szokott súlya és értéke is elváltozik, új értéket, új tartalmat kapnak egy rájuk vetett hangsúly, egy finom, alig észrevehető moduláció révén. Babits nyelvművészetének legfőbb értéke éppen abban áll: újra teremti a maga számára a nyelvet, magáévá, egyéni tulajdonává teszi a szavakat és szó-összerakásokat, – olyan különös zamatot kapnak, mintha külön az ő számára volnának kitalálva. Amint hogy minden dolgában nagyon tudatos, erősen tudatos a nyelvhasználata is; nem csupán a nyelv elméletében, történetében és a különböző nyelvek összehasonlításában jártas filológus tudatossága ez, – bár ebből a filológiai szellemből is sok van benne – hanem az ösztönszerű tudatosság, amely mindig ismerni igyekszik a maga eszközeit és örömét találja biztos, merész, mindig célbataláló használatukban. A nyelvvel való bánásnak ez a gyönyörűsége vitte nyilván a műfordításra s tette a legkiválóbb magyar műfordítók egyikévé. A fordításban, mikor másvalakinek más nyelven megadott mondanivalóit kell egy más nyelv formáiba átönteni, a nyelvvel való bánás eszközből öncéllá válik s a velejáró gyönyörűség kedvére kitombolhatja magát. Babits fordításai mindig tele vannak e gyönyörűség izgalmával.

Ennyire tudatos és emellett önmagába zárt lélek tulajdonképen mindig kettős sugártörésü lélek. Az egyik átérzi az élet izgalmait, a másik pedig figyeli ezt az érzést, hol a rokonszenves figyelő, hol a bíráló ellenőr módján. Épen ott, ahol Babits leglíraibb, ahol legközvetlenebbül adja magát, ott érezni ezt a kettősséget legjobban; az érző lélek mintha a másiknak, az ellenőrzőnek mondaná a maga szenvedéseit és elragadtatásait. Máskor a gondolatok sora mintegy párbeszéd formájára láncolódik a két lélek között. Vannak versei, melyekben szinte látom az előtérben az egyik, a figyelő lelket, amint lejegyzi a másiknak a jelenségeit. Ez a kettősség az elfogódottságnak, a közvetett megnyilatkozásra való hajlamnak a forrása: ami az emberben ösztönszerű, tudattalan, tehát közvetlen, a tudat folytonos ellenőrzése alatt áll, az ember mintegy tükörben látja mindig magamagát, kihelyezkedik énjének egyik részével önmagából s ez sokkal tudatosabbá, szándékoltabbá teszi mozdulatait, semhogy megmaradhatnának teljesen ösztönszerűeknek. Babitsnak mélyen a lényében gyökerezhetik ez a kettősség s nyilván ez vitte – akár tudatosan, akár tudat alatti indítékok révén – a kettős élet fantasztikus képének rajzára a Gólyakalifa regényében. Többé-kevésbbé mindegyikünk ilyen kettős életet él, csak nem mindegyikünk és nem mindig tud róla; a bomlasztó és alkotó, a rossz és jó, tiszta és tisztátalan elemek, amelyekből össze vagyunk téve, nem alakultak bennük szerves vegyületté, csak össze vannak keverve s pillanatnyi körülmények dolga, hogy mikor melyik kerül a cselekvés, az élet előterébe.

Babits költészete kétségkívül az új magyar irodalom legtöbb figyelmet érdemlő jelenségeinek egyike. Bár bizonyos pontokon Arany Jánoshoz, itt-ott, sokkal közvetettebben, Vörösmartyhoz csatlakozik, mégis egészen új jelenség, aminthogy a mi kulturánkban új az az emberi tipus, amely benne megszólal.

(1914.)

BAKSAY SÁNDOR

Nekem Baksay Sándor szívbeli ügyem: első irodalmi élményem fűződik hozzá, szemem megnyílása irodalmi dolgok iránt. Talán nyolc éves lehettem, akkor kezdtem először érdeklődni a betű iránt, egy csomó bekötött évfolyam Vasárnapi Ujság volt a házunknál. E testes nagy kötetek egyikében elkezdtem olvasni Baksaynak egyik elbeszélését. Kimondhatatlanul gyönyörködtem a félig megértett történetben, nem tudtam betelni vele s azóta lettem szenvedélyes olvasó, a nyomtatott betű elkárhozottja.

Ettől az emléktől nem tudok szabadúlni, ha Baksay Sándorról van szó. Akármikor később olvasgattam könyveit, néhányszor ha alkalmam nyílt személyesen találkozni vele – sajnos, vajmi kevésszer és felületesen – mindig erőt vett rajtam ez az érzés: kicsit mindig az egykori gyermek szemével néztem rá. Nem lehet soha szabadulni azoktól, akik az élet első nagy szenzációival kapcsolatban érintették az ember életét. És nekem zokon esik, mint valami személyes sérelem, ha azt látom, hogy fiatalabb társaim már nem ismerik úgy Baksayt, mint az a generáció, amellyel én felnőttem. Hát elfeledik, ami nekem feledhetetlen? Pedig elfeledik – ezt látni a nekrológok nagy részéből, amelyekkel most, halálakor, a lapok elbucsúztatták: az íróik nem igen tudtak mit mondani Baksayról, mert nem igen ismerték.

Igaz, Baksay már rég nem volt aktív író. Nagyon öreg volt már, a nyolcvanon túl. Sok gonddal és dologgal is járó egyházi méltóságot viselt, püspöke volt a dunamelléki református egyházkerületnek, kevés ereje és ideje maradt az irodalomra. Élete utolsó két évtizedét úgyszólván teljesen Homérosz-fordításai foglalták el, novellát – pedig mégis ez munkájának lényege, igazi jogcime az emlékezetre – talán húsz esztendeje sem írt. Ki is öregedett ebből a mai világból, puritán kálvinista lénye nem tudta felfogni a mai élet izgalmasságát, patinás konzervatizmusát bántotta a mindent kiforgató megújulás, elidegenedett az irodalmi élettől, az új áramlatokra értetlenül nézett, sehol nem találta többé az ő ideáljait, melyek egy régebbi nemzedék ideáljai voltak és ezzel együtt eltűntek, hogy újak lépjenek helyükbe. Egyszer meg is mondta egy körinterview alkalmával, hogy őt a mai irodalom nem érdekli, különben is hasztalan erőlködés minden, a magyar irodalomnak, mint a rómainak, egy aranykora volt, ezt elérni úgy sem tudjuk soha többé. Az ő lelke Arany Jánossal élt együtt, ami azóta történt, az számára csak időtöltő döngicsélés.

Nemcsak kortársa volt Arany Jánosnak, hanem lélekben és igazságban vele szolidáris: egy a felfogása a világról és a világnak irodalmi ábrázolásáról. Járni a világ irodalmának kertjeiben, gyönyörködni minden virágban – de idehaza a magyar falusi kert virágait ültetni, amelyek a magyar talajból keltek ki, ehhez hozzá hasonultak, a színük, illatuk, formájuk a magyar természethez szabott. Gyönyörű az angol-park, válogatott százados fáival, széles gyepszőnyegeivel; szép, bár régimódi magyar szemnek kissé furcsa a ravaszul nyírt-nyesett francia kert kanyargós labirintusaival, szemnek tetsző az olasz kert illatozó olajfáival, sötét ciprusaival és piniáival, – de azért mégis csak az a kert az igazi szép, amely egy magyar kálvinista parókia mögött tarkállik mályváival, georgináival, akácosaival és dúsan termő gyümölcsével.

A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok, akikből novellái lettek: megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó özvegyasszonyok, rátartós parasztleányok és a kálvinista magyar falunak sok mindenféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az ótestamentomból lépett volna ki, – a magyar kálvinizmusban jobban, elevenebben élnek Mózes és a próféták könyveinek alakjai, talán még mint magukban a zsidókban is. Valami mély konzervativizmus van ebben a világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) – a kettő csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.

A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentativ írója. Jókai és Arany is kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmusnak erős bélyege, de Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban fejlődött ki. Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervativ, de koncentrált tudásán épült fel, képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze. Csaknem minden novellája egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis gyüjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg papig, a diákok, akiknek kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket, egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és amelybe vissza fognak térni. S a többi embereknek, tanítóknak, kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, – a falusi kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és bírálgatni, ha lehet beléjük is ártani magát.

Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete, megértése a benne-élésen alapszik: neki magának is ez a levegője. Teljes közösséget érez alakjával és történeteivel, fölöttük áll szellemi kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de úgy is beszél róluk, mint az apa a gyermekeiről: kedvét lelve bennük, meghitt szeretettel, szelid korholással, büszke, tetszelgő ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással. Minden szavukat, minden mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerü lesz ettől a rajza, az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a történetből és megelevenednek. Majd minden embere egész valójával előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi – olyan erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az igazi levegőt.

A hang is a falusi ember hangja: szélesen, kényelmesen csergedező, nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami közbevetésre, de szivesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal. Baksay a legoptimistább író: neki az emberek mind jók, rossz embert ha mégis kell rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik forgalmai körén, – az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.

Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása a világ képének csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny történtei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű, átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció, az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem fordulnak elő. Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitiven egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbbé oda is behatoltak – a Baksay világa hovatovább a multé lesz. De erősen meg van rögzítve: mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.

Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia, az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították, azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is, amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció, megcsinálni csak egyes részeiben sikerült. A Dáma című „történeti körkép“-nek – ő így nevezte el – vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen, komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá, mikor már lankadóban volt ereje.

Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti el. De hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van megmagyarosítva, hogy amit ily módon meg lehet menteni Homéroszból, azt meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig egységes, természetes, naiv és emberi, – azt nem lehet tagadni. Még aki a klasszikai formához és a hexameterhez ragaszkodva, csak kuriózum-jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani – annak is el kell ismernie, hogy Baksay Homérosza a maga nemében érdekes poétai mű.

(1915.)

BÁRD MIKLÓS[7]

Egyszerű vidéki ház. Előtte eleven-sövénnyel elkerített kis előkert, tele rózsatővel, árvácskával, a falon örökzöld fut fel, az ablakban örökké nyíló muskátli. A kapu barátságosan nyitva áll. A ház mögött öreg nagy fák látszanak, szép, gondozott, de nem cifra, agyonnyesett kert lehet ott.

Belépünk. Üdvözlésünkre – vendég, aki érkezett, – nyájasan előlép a házigazda: dereshajú, jóízű, magyaros képű, még mindig daliás magyar úr, otthonias huszárruhában, közvetlen, hangos szóval üdvözli a vendéget és bemutatja kedves, nyugodt, átélt szenvedéseket elrejtő, a derűs boldogságot szerényen eláruló tekintetű feleségének. Bármily szíves az invitálás, kissé elfogódva engedünk neki – aggódunk, megismerik rajtunk a másfajta embert és elhidegülnek, – az utóbbi időben rossz tapasztalatokat tettünk és sok rossz hírünket költötték, akiknek ez az érdekük, vagy vesszőparipájuk. De hamar otthon érezzük magunkat a meghitt, régi bútorok között, a nappali szobában, ahol a falon néhány kőnyomat: Arany János, Deák Ferenc, Széchenyi arcképe, híres lovak, híres lovaglások képei és sok fénykép: egy deli huszártiszt, az egyik régi képen még fiatal hadnagy, másik újabbon már kapitány, a házigazdát ismerjük fel benne, egy szép barna asszony, hol egyedül, hol gyermekekkel: egy kis fiúval, majd kettővel, majd hárommal, – egy vadászhadnagy, két más derék fiatalember és még sok családi kép, – színes fénykép egy adriai fürdőhelyről. A sarokban egy polcon könyvek: nem sok, de válogatott, csupa magyar költők: Arany, Tompa, Vörösmarty, Petőfi, néhány kötet Jókai és íme Vas Gerebentől is egy-két kötet. A háziasszony pohár borral kínál meleg zengő hangján, a házigazda szivart tesz elénk egy ládikával, beleülünk a kényelmes öreg bőrkarosszékbe, elmúlik minden elfogódottságunk, jól érezzük magunkat, nem sokat szólunk, inkább hallgatjuk a házigazda mély, gordonkahanghoz hasonló beszédének tiszta magyar ritmusát, mondatainak gyökeres zamatú fordulatait, erélyes, férfias hangsúlyát, egy kis katonás keménységet hangjában…

Ezzel a hangulattal telik el az ember, mikor Bárd Miklós verseit olvassa: tisztán, világosan lerajzolódik belőlük a költő egyéniségének, fellépésének, szavajárásának, gondolkodásmódjának – egész életének a képe, környezete, sorsa, azok az arcok, melyek neki a legkedvesebbek, az életnek az a ritmusa, amely neki életeleme. Mindez annyira nyíltan, őszintén nyilvánúl a versekben, hogy alig marad ki belőle lényeges, jellemző vonás és mindez annyira tipus, hogy egy sereg hasonló, saját szemünkkel látott jut eszünkbe. Első pillanatra látni, itt nemcsak egy egyéniség, egy magában, párja nélkül álló emberpéldány tárja ki magát előttünk, hanem egy egész csoportja az embereknek, akik hasonló előzményekből lettek, hasonló színűek, modorúak, hasonló helyzetekben hasonlóan viselkednek és az élet alapvető dolgairól hasonlóan gondolkoznak.

Nincs a ma élők közt magyar költő, akiben olyan tipusosan és jellemzetesen nyilatkoznék meg egy magyar társadalmi osztály, mint Bárd Miklósban. Száz meg száz magyar ember képét kapom meg az ő képében: vidéki városokban lakó nemes urakét, akik már nem élnek az apai rögön, de még rajtuk van az ősi televény íze; szolgabírák, bírák, ügyvédek, huszárkapitányok – hivatalból élnek, de „úri“ hivatalból (tanár, pénzügyi hivatalnok, orvos nem igen akad köztük, mérnök is csak a fiatal generációban) és maguktartásában, szavukjárásában, ízlésükben és gondolataikban ma is megvan a régi úri tempó, magától értetődőnek találnók most is, ha hirtelen ott teremne a négyesfogat és felkapnának rá. Tartják is a kapcsot a birtokban maradt gentryvel, hisz csak egy szerencsés fordulat és még visszajuthatnak ők is apáik állapotába. Még nem vált egészen vérükké, hogy ők más életű emberek, más a munkájuk, mások az életük feltételei, mások az érdekeik. Ez a végső átváltozás majd csak a fiaikban vagy csak azoknak a fiaiban fog végbemenni. Eszméik köre nem bő, de erősek, a hagyományból mélyen beléjük gyökeredzettek, vérükké váltak az eszméik, amelyek annyira maguktól értetődők, annyira kétségbevonhatatlanok a számukra, hogy más eszméknek még csak figyelembevételére is nehezen képesek. Úgy tekintik ezeket az eszméket, mint az igaz magyarság ezeréves gondolatkincsének esszenciáját, amely azonos a magyarság szellemével s ezért könnyen rámondják, hogy idegen, nem-magyar, mindarra, ami túl esik ez eszmék körén, vagy nem foglalható beléjük. Pedig legnagyobb része ennek a gondolatkészletnek, száz éve sincs még, épp oly új volt, épp oly idegennek tünt fel apáik előtt, mint előttük a mai ifjúság eszméi. Műveltségük teljesen magyar forrású, irodalmiakban inkább Arany az eszméjük, mint Petőfi, Jókait úgy szeretik, mint egy gyermeket, zenéjük a sírva-vigadó magyar nóta, inkább a természethez mennek színekért és formákért, mint a festőhöz vagy szobrászhoz, meglehetős hidegen, a konvencionálisnál alig több élvezettel állnak meg kép és szobor előtt. Vadászat, szemlélődés a természetben, egyszerű társas örömök, egy-egy pohár jó magyar bor, amíg a fiatal vér feszűl bennük, egy-egy módjával duhaj, nótás mulatság, szolid kártyajáték, egy kis politizálás, régi dolgokra melancholikus visszagondolás, jóféle anekdota – ezek a szórakozásaik. Családi érzésük igen erős, asszonnyal, leány-gyermekkel szemben kissé fölényes, de becéző gyöngédség, a fiúgyermekkel katonás pajtáskodás a bánásmódjuk, de minden szavuk elárulja az apa büszke szeretetét élete folytatói iránt.

Ezt a képet egy sereg efajta magyar úrról írtam le, akiket ismertem s teljes pontossággal ráillik arra a képre is, amelyet Bárd Miklós költeményeiből kap az ember. Ez a kép egy kissé idealizált, nem azért, mintha a költő akarta volna idealizálni önmagát, hanem mert szemérmetességből, férfias tartózkodásból csak azt a részét tárja fel az életének és lelkének, amelyet a világ elé valónak tart, – ahogy a huszártisztnek csak attilában illik, blúzban nem, a nagy nyilvánosság előtt megjelenni. A magyar nemes ember keleties ünnepélyessége ez: megvolt Vörösmartyban és Aranyban, de nem volt meg a par excellence lírikusokban, mint Balassi, Csokonai, Petőfi.

Bárd Miklós lírája érdekes kereszteződése Vörösmarty és Arany lírájának. Az utóbbi a túlnyomó, belőle vette egész formakészletét, jóformán változatlanul, tőle tanulta a szavak költői összerakásának módjait, de itt már néha Vörösmarty kürtszava is megismerszik. Még jobban gondolatainak lendületében. Egész konzervativ lénye a magyar tradicióban gyökerezik s onnan táplálkozik költészete is, ritmusaiban, mondanivalóiban egyaránt. Témáinak köre is a tradicionális: családi élet, hazafias érzések, természet, barátság, az ifjúkorra való visszaemlékezés, a mulandóság melancholiája, a vallás, a magyar élet néhány képe a kizárólagos témái, – ehhez, mint specifikusan sajátja, a huszárélet hangulatai járulnak még. Egész gondolkodása a létező alapok elfogadásán nyugszik, nem ismeri a kételkedés válságait, a régi értékeket új mérlegre tevő kritikát, a fennálló renddel szembeszálló lázadást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a mindent önmagához hasonító szubjektivitást, a nemzedékek által átélt és átöröklődött eszmék és érzések újraátélésének forradalmi vágyát. Az ő világának rendje szilárdan, rendíthetetlenül áll a hagyományos erkölcs, a meglévő társadalmi állapotok, az egyházak tételeiben kifejeződő hit s a tisztes családi élet pillérein. Lelkének sohasem volt olyan válsága, amelyben ezek a pillérek meginogtak volna s a magyar életnek az a belső válságokkal teljes átfordulása, amely a mai fiatalságot kivetette élete sarkaiból és nyílt szakításba sodorta apáinak nemzedékével, őt nem érintette, hire ha hozzájutott, csak értetlen álmélkodással és kelletlen vállvonogatással reagál rá. Életének szűk, de szilárd alapokon épült köre lényegében ugyanaz maradt, ami az előtte járt nemzedéké volt.

Olyan életkorban lépett be az irodalomba, amikor a férfi karaktere, világnézete már változhatatlanul meg van állapodva. Csaknem negyven éves volt, mikor költővé lett – néhány korábbi verse inkább csak próbálkozás. Az író pályája nem akkor kezdődik, amikor első művét írja, vagy első műve megjelen, hanem akkor, mikor feléje fordul a közfigyelem s meggyőzi őt hivatottságáról és tehetsége ebben a meleg atmoszférában kiteljesedik. A fellépés sikere termékenyítő volt Bárd Miklósra; verseinek zöme az 1897 – fellépése – utáni esztendőkre esik, aztán egyre csappan a termékenység s az 1910-es évtől fogva évenkint alig több egy-két versnél. A költő kidanolta, ami legjobban nyomta a szívét, azóta már csak akkor szólal meg, ha valami erősen szóra készteti.

Fejlődést, változást, külső vagy belső átalakulást nem mutatnak versei, még a formai nehézségek leküzdésére való ügyesség dolgában sem: időrendben közölt verseinek egymásutánját bízvást fel lehetne forgatni anélkül, hogy bárki is észrevenné, – költészetének tartalmi és formai köre annyira zárt és körülhatárolt, annyira nem vesz fel új élményeket és új elemeket, hogy minden változás természete ellen való volna. Maga is érzi az érett kornak ezt a korlátozó hatását; egy szép versében (Árnyak) vallomást teszt a közeledő öregségről:

A befagyó tónak minden kínját érzem S elhallgat az ének.