Part 15

Ezt az előkelő attitudeot lehet pózolni is és nem kell éppen messzire menni, hogy meglássuk, hogy ez a póz mennyire ellenszenves és kellemetlen. Aki azonban – mint Lovik – nem pózolja, hanem ez az igazi természete, a természetéből folyó megnyilatkozási formája, amely, mint mindennemű distinguáltság, rokonszenvet kelt még abban is, akinek egészen más a természete, az ízlése, a kultúrája. Az attitude uriassága, ha nem affektált, mindig lelki uriasságot is sejtet. Régi, az idegekbe edződött és vérré vált kultúrára gondolunk, olyan kultúrára, amely nem a nyilvánosság számára készült díszruha, hogy tetszés szerint lehetne levetni és fölvenni, hanem maga a test, amely meghatározza az ember minden mozdulatát, érzését és gondolatát. Ez a belső kultúra Lovik minden szaván, minden mondanivalóján megérzik.

Ilyen dispozicióból ritkán fakadnak nagy dolgok, mert semmi sem áll tőle távolabb, mint az erőszakos, vakmerő újítás és az elviselhetetlenül súlyos problémákkal való viaskodás. Lovik a kis genre müvésze, a zárt formájú novelláé, amely kicsiny réseket nyit és azon láttat meg inkább mély, mint széles perspektívákat az életbe. Mondanivalói is inkább erre a formára utalják; neki az élet jelenségeinek a hangulata a fődolog, az a líra, ami a dolgokból és tényekből árad, amely mint valami finom pára betakarja őket és éppen evvel mutatja meg igazi vonalaikat. Maguk a történetek igen egyszerűek, csak a rajz pontossága teszi őket meglepőkké és szimbolikusan jellemzőkké. Minden az előadáson múlik, a stílus finom, halk muzsikáján, a mondatok ritmusán, amely a dolgok külső megjelenését csak annyiban érezteti meg, amennyiben a hangulat közlésében szerepe van: teljesen és tisztán adja ki belső természetüket. A rajz azért nagyon pontos: nem az aprólékos, minden kicsi részletet egyaránt konstatáló rajzolásmód pontossága, hanem az egyszerűsített, összefoglaló vonalaké, amelyek csak azt foglalják magukban, ami jellemző és fontos, de azt aztán megelevenítő erővel. Lovik egyike a legfinomabb stilisztáknak: mondatai kristálytisztán peregnek, lágyan és halkan, csillogva és néha színesen megvillanva, mint a gyöngyszemek. Minden tudatossága mellett sem látszik meg a kiszámítottság: a stílus, a mondanivaló formája mintha egyszerre születnék meg a mondanivaló tartalmával, a gondolat készségesen, magától simul bele a szavakba, nem maradnak hézagok, nem ejtődnek fölösleges szavak, – Lovik dolgaihoz igazán nem lehet semmit hozzátenni és nem lehet elvenni belőlük; organikus egészül tünnek fel a forma és tartalom pontos összezáródásában.

A szélesebb formának kevésbé mestere. Néhány regénye tele van finomsággal, különösen előadás dolgában, de hiányzik belőlük a széles perspektiva és erősebben érzik, mint a novellákban, az író fogékonysága idegen hatások iránt Egyik regényén (A leányvári boszorkány) kissé zavaró módon éreztük Mikszáth Kálmán hatását, másokban Herczeg Ferencét. Ezek a regények is tulajdonképen terjedelmesebb és szélesebb részletrajzú novellák, de sem társadalmi, sem psychologiai hátterük nem olyan mély és világító, mint némely novelláé. A nagyvonalú művészet nem a Lovik genre-e, – finom, érzékeny kezű kis-plasztikus ő, aki az apró művészi formák nemes és biztos alakításával tud közel jutni a monumentalitáshoz.

Legkészebbnek, minden tulajdonságában legérettebbnek legutóbb megjelent könyve[6] mutatja, amely már alig mutat rést, amelyen át útja nyílnék a változásra változásra, önmaga megújítására.

(1914.)

SEBŐK ZSIGMOND

Sebők Zsigmondot mint Mikszáth tanítványát szokták emlegetni. Az is. Talán közelebb állt Mikszáthhoz, mint a korából valók bármelyike: egy ideig mellette ujságíróskodott Szegeden, ahova ő is idegenből került s érdeklődve, kicsit a Mikszáth szemén át nézte a szegedi nép életét. A népies iránti érdeklődését megtartotta akkor is, mikor Mikszáth érdeklődése már más szférák felé fordult s a magyar paraszt rajzának néhány tipikus vonása, melyet Mikszáth vett először észre s melyet tőle tanult mindenki, megismerszik Sebők paraszt genre-képein is. Néha egy-egy fordulat, egy-egy elmés közbevetés is emlékeztet a mai Sebők írásában a Jó palócok és a kaszát vásárló paraszt – a legszaporább ivadékú magyar írásmű – szerzőjére. Effélék: „A subás ember átillegett a téren és eltünt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt lehetett olvasni: Hitelszövetkezet. – Sejtettem – gondoltam magamban. Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be.“

Ezt a Mikszáth-hatást azonban, melyen keresztülment csaknem mindenki a közvetlenül Mikszáth után jött generációból, Sebők teljesen kiforrta, már csak egy-két olyasféle apró vonás maradt meg belőle emléknek, mint ahogy kora fiatalkorunkból átjön a férfikorunkba egy-egy diákos szólásmód, amiről a hozzáértő ráismer, hol jártunk iskolába, még akkor is, mikor minden iskola porát már réges-rég leráztuk magunkról. Sebőknek már akkor, fiatal korában is megvolt a saját hangja és mondanivalója s ma már csak ez hallatszik ki a szavából, tisztán, teljesen egyéni mivoltában, mindenki más hangjától és mondanivalójától elkülönülten. Ha azokat a novelláit olvassuk, melyeket Ifjúkor és néhány más elbeszélés című legújabb könyvében gyűjtött össze, – egy bevégzett, önállóan kifejlődött és mindenfelől elhatárolt körvonalú írói egyéniség képét kapjuk.

A magyar tradicióból jött, abból, amely Jókaiból indult ki. Ez a tradició a három egymás után következő nemzedékben érdekes fejlődésen ment keresztül: a fonala, mely kezdetben csodálatosan sokrétű, de kissé egyenetlen szövésű, fokonkint keskenyebb lesz, de egyúttal finomabb szövésű is. A széles, minden dimenzió felé életkedvtől duzzadtan kitáruló Jókaira a már jóval szűkebbre foglaló, de finomabb és érzékenyebb ideg-kultúrájú Mikszáth következik, ő rá pedig a kilencvenes évek írói, akik a kört még szűkebbre szorítják, de ezen a körön belül még több kultúrát vesznek fel. Mint mikor a robusztus apáknak egyre vékonyabb pénzű, de fogékonyabb idegrendszerű ivadékai következnek a fajok örök degenerálódó processzusának folyamán. A lelkialkat kisebbszerű lesz és egyúttal komplikáltabb. Jókai gondtalanul optimista gyermekkacagása Mikszáth férfias, csintalanságában is könnyen melancholiába vagy iróniába forduló derültségévé érik, ez pedig a Sebők szomorkás mosolygásává.

A csöndes, halk, elmélázó szomorúság hangja csendül Sebők minden írásából. Az ő emberei csupa apró, igénytelen emberek, akikkel apró, igénytelen, mindennapi történetek esnek meg. Öreg parasztasszony, aki unokája születését jelenteni s egyúttal okulárét venni megy be a városba s az úton találkozik az öreg paraszttal, aki meg tizenhatéves lánya halálát indult jelenteni. A hajóállomás szolgája és a kisvárosi rendőr, akik élő csecsemőt találnak a Dunában, kinyomozzák a lányt, aki beletette a vízbe a bibliai Mózes késői, de nagyon is korán jött utódját s aztán ráboríják a fátyolt a dologra, mert hát az apa a polgármester tulajdon fia. Az elzüllött mérnök, aki favágó lesz és ha ki akarják emelni züllöttségéből, váltig visszaszökik bele. A szocialista parasztlegény, aki emésztetlen szocializmusa ürügye alatt szerelmi bosszúját hűti le… Csupa efféle alakok és történetek. Mind olyanok azonban, mint a hirtelen, pillanatig tartó villanás az éjszakában, amely ha csak egy szempillantásra is, megvilágítja az egész tájékot, mintha hamar becsukódó rés nyilt volna a sötétségbe: az apró alakokon és történeteken átvillan az élet nagysága, bonyodalmassága és leplek hullanak le letakart titkokról.

Az egyes és esetleges dolgok mögötti összefüggéseket, mindennek, kicsi dolognak, nagynak, egyetemességét megmutatni: ez Sebők novelláinak örök tárgya. Az élet organikus valami, minden parányi részecskéje az egészet tükrözi, – az az író művészet, a részecskéknek az egészhez való viszonyát megmutatni vagy legalább megéreztetni. Sebőknél ez nagyon finom munka: a novella minden szála többféle színt mutat, aszerint ahogyan nézzük és minden szál számtalan új, még finomabb szálra bontható. Fölfejteni ezeket a szálakat nagyon kényes, dolog, roppant finom mikrotom kell hozzá, mert egyetlen rikítóbb vagy a többiből kifoszló szál sincsen, valamennyi pontosan össze van hangolva, alig lehet őket széjjelfejteni. Csöndes, szinte észrevétlen szavakban, halk hangsúlyokban sokszor súlyós dolgok rejlenek, melyeknek súlyossága csak utólag derül ki. Sebők olvasójának figyelmes, fogékony és kényesen reagáló olvasónak kell lenni; aki lármás, erőszakos hatásokra van berendezve, az épen azt ejti el, ami benne lényeg. S aki bármit is elejt, az többé nem tudja megkapni az egészet, mert a legapróbb vonások is szorosan összefüggnek, mindnek megvan a maga jellemző szerepe, mindre szükség van a kép teljességéhez. Még az a körülményesség is, amellyel néha tulajdonképeni elbeszélni valóját előkészíti, hozzátartozik komponálása lényegéhez: gondosan, apróra meg kell csinálnia a levegőt, melyben története lejátszik, mert ez a történet, így; csakis ebben a levegőben játszhatik le s mert az aprólékos milieu-rajz minden vonása valamikép belefűződik a tulajdonképeni történet szövetébe vagy pedig a milieu és a történet összekapcsolódásából kél ki az életnek az a tanulsága, amelyért az egész megiratott. Ez bizonyos párhuzamosságot hoz magával: Sebők szeret úgy jellemezni, hogy két egymás mellé állított alakot ragad meg, akiket egy-két vonás közössége hoz egymáshoz mind közelebb, hogy aztán a mondani való során mindjobban egymáshoz füződjenek, vagy két eredetileg egymással csak érintkező történet fonódik egy közös személy tapasztalatain vagy érzésein át egymásba, máskor mint kép és ellenkép vannak az alakok és történeteik egymás mellé állítva. Az első mód érdekes példája az A két piros című novella, az öreg parasztasszony és parasztember egymás mellett haladó történetével, mely csak a véletlen találkozás révén fonódik egymásba, mint két külön szálból összefont fonál: hol az egyik kerül fölülre, hol a másik, könnyen szét lehet őket bontani, de amíg együtt vannak, egy fonalat alkotnak. A parallel történetek összefonódása az Ifjúkor című novella-sorban látható legjobban: itt az író együtt, egyszerre mondja el, ahogy emlékében összeszervesedett, a maga kamaszkora botorkáló tapogatózását az előtte nyiladozni kezdő életben, mely meghozza első szerelmi válságát és öreganyja történetét, akinek lelkén rideg, kemény kéreggel hegesedett be egy folyton fájó seb, legkedvesebb gyermekének, fiának nyomorúságos elpusztulása. (Ez a novella-sor, tulajdonképen koncentrikus perspektivájú képekben egységes novella, körülbelül a legszélesebben kihangzó és legmélyebb intimitású dolog Sebők minden írásai között.) A kép és ellenkép konstrukciójára A mennyei orgonabokor ad legjobb példát: a paraszt kaszt-szellem, kicsinyes vagyoni különbségek miatt való elkülönülés és engesztelhetetlen irigykedés csöndes szatirájú képe a gazdag Csabainé és a szegény Csabainé imakönyvének egyszerű történetében.

A csöndesen folyó, temperált hangon elmondott történetek mögött szemérmetes líra búvik meg, gondosan rejtőzködve, hogy ha napfényre kerül, annál erősebben hasson. Az emberek mind kicsiny, tehetetlen eszközei valami fölöttük álló hatalmas erőnek, nem csinálják, csak viselik sorsukat és úgy menekülnek tőle, ahogy tudnak, vagy a fásult beletörődésbe, mint a gályarabok, akikről Mikes Kelemen néhány sorát megelevenítve szól Sebők, vagy pedig félre állva az útból és beleroskadva ömmagukba, mint a Baráber. Az író a maga lelki egyensúlya magasságából nézi őket, bizonyos atyáskodó jóindulattal és részvéttel, de mindig melankólikusan elboruló szemmel. Minden történeten halk, rejtett szomorúság lebeg végig s mint levegő veszi körül őket; az író nem lázad fel semmin, nem háborog, de a szomorúságán és a bágyadt mosolyán érzik, hogy közösséget tart alakjaival és történeteivel, csak éppen hogy ő már lelkileg átélte azokat a dolgokat, amelyekben ezek az alakok most előttünk vergődnek és túl is van már rajtuk. Humora is olyan, mint a szomorú mosolygás, mint a túlélt és legyőzött bánat. Jó messze van Mikszáth anekdotázó humorától; nem olyan magával ragadó, de nagyon intim és személyes. Egy harmóniába jutott jó ember csöndes beletörődése a világ gyógyíthatlan szomorúságába ez a humor. Néha derültebben csillog, néha halk, csípősség nélküli szatira futtatja be, de a mélyén mindíg ott van a melancholikus alaphang.

Jószívű, atyáskodó hajlama tette Sebőköt a gyermekek írójává is. Az a meghatott szeretet, mellyel egyik-másik novellájában gyermekalakjait körülveszi, elárulja benne a gyermekek barátját. Lényének gyökeréhez tartozó szomorúságától csak a gyermekszobában tud teljesen szabadulni. Itt még hangosan kacagni is tud, bohóskodni, messzire elfeledkezni a realitások keserűségeitől és fel tudja éleszteni önmagában az évtizedek súlyos rétegei alá temetett egykori gyermeket. A mi ifjúsági irodalmunkban, melynek legfőbb baja, hogy mindig felnőttek beszélnek a gyermekhez, a felnőttek fölényes, igazi naivitás nélküli hangján s ezzel eltévesztik a gyermek szívéhez vezető útat, – Sebők Zsigmond mackó-történetei páratlanul állanak friss, igazán naiv vidámságukkal, bohón csapongó fantasztikumukkal, melynek mindig megmarad valami köze a realitáshoz és az emberi és az állat-vonásoknak azzal a játszi, szeszélyes és mélyértelmű összeszövésével, amely Lafontaine állatmeséinek is a lényegét teszi. S ha a felnőttek között Sebők megbecsültetése inkább a finomabb lelkek által őszintén érzett, zajtalan, de megtisztelő renommé, – a gyermekek tetszése annál hangosabban és édesebben kacagó ünnepléssel veszi körül. Sebők gyermekkönyvei az utolsó két évtized legnagyobb irodalmi sikerei közé tartoznak és nem tudom, nem a legkedvesebb és legboldogítóbb sikerek-e mindazok között, melyeket korunkból bárki elért.

(1914.)

BABITS MIHÁLY

„Kissé szégyenlem, ebben a kinőtt ruhában megjelenni az emberek előtt. De ime: ha kinőtt is, tiszta ruha és sehol sem foszladozó. És régi napok illata szívódott szövetébe.“ Ezekkel a szavakkal fejezi be Babits Mihály azt a néhány sornyi előszót, melyet első könyve, a Levelek Irisz koszorújából második kiadásának elébe írt.

S ezekben a szavakban, aki ismeri, megtalálja Babits Mihályt. Szerénységét, amely tulajdonképen szemérmetes, érzékeny önérzet takarója. Egyszerűségét, melyben csodálatos komplikációk egyensúlyozódnak ki. Tudatosságát, mellyel önmagát nézi s ugyanazzal a pillantással mérlegelni tudja a környezetéhez való viszonyát is. Tömörségét, amellyel éppen csak annyit mond, amennyit mondani akar, de azt egészen megmondja. Átható intelligenciáját, amely tulajdonképen az érzés intelligenciája: amit gondol, azt egyúttal érzi is és gondolja is, amit érez. Kifejező képességét, amely egy halk mozdulattal, egy könnyen odatűzött képpel meg tudja érzékiteni, amit mondania kell. Tartózkodását, amely nem egyéb, mint közvetett közlékenység: nem lármás szavakban, hanem a szavak összerakásának, egymásra következésének, összehangzásának titkos ritmusaiban árulja el magát.

S akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő arcképét, minden versében s minden versének minden szakaszában megvan ennek az arcképnek minden lényeges vonása, mint ahogy a vízcseppben megvan az egész tenger vizének minden tulajdonsága. Elbújik álarcok mögé, kölcsönvett hangok mögé – megismerjük. Ha Horatius ritmusaival és szavaival szól, ha hűvös, objektiv hangon teríti elénk az élet valami jelenségét, ha életétől látszatra teljesen távolálló dolgok leírásával bibelődik, – mindig elárulja magát. Néha mint a gyermek, aki nem birja sokáig a bujócska rejtekezését és odakiált a keresőknek: itt vagyok! Néha csak a mozdulata árulja el alig észrevehetően, mint ahogy a mozdulatáról modern ruhában is felismernénk az ókori rómait; néha az izgatott hang, amelyen közömbös dolgokról szól, figyelmeztet arra, hogy a közömbös dolgok valami különöset akarnak velünk közölni. De mindíg, minden versében, tárgyuk, hangjuk, terjedelmük, formájuk, mondanivalójuk minden rendkívüli változatosságán keresztül folyton érezzük az összetartozást egy egyetlen egységgel, a költővel magával, sohasem halványodik el tudatunkban, hogy itt Babits Mihály beszél. Mintha minden verséből látható sugarak vezetnének az egy focusba, a költő egyéniségébe. Olyan egyéni, mindenki mástól elkülönített a hangja, hogy lehetetlen összetéveszteni mással. Mint ahogy ráismerek élő hangjára, akármit mond és akármilyen hangsúllyal, akármilyen lélekállapotban mondja, épp így ráismerek: az írott hangjára is. Ez nem olyan gyakori dolog, mint az ember gondolná. A legtöbb íróra rá lehet ismerni, de ha pontosan megfigyeljük, hogy miről, hát rendszerint azt találjuk, a modorosságairól, nem pedig a hangjának egyéni voltáról. Ha az egyéniség az, ami az embert elkülöníti az egész többi világtól, akkor Babits a legpregnánsabb, minden egyébtől legjobban körülhatárolt egyéniségek egyike. Belepillantani az egyéniségnek ebbe a zárt világába azokon a réseken át, melyeket a versek gondolatai, szavai, ritmusai és rímei nyitnak, a legérdekesebb élmények közé tartozik. Tudatossá tenni, amit az ember odabenn látott, szavakba és formulákba fejteni nem könnyű dolog s nem is szándékom e sorokban, melyek nem akarnak egyebet adni, mint egy megértő kézszorítást a költőnek azok szemeláttára, akik jóformán egész fejlődésének rokonszenvező tanúi voltak.

Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi kiváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül, keresve minden jelenség értelmét és lényegét s minden érzéke minden pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és világrészt, épp úgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia mélységeibe, a mathematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba, – ez állítja meg minden könyv előtt. Tudni mindent: ez is az élet teljességének egyik eszköze; a tudás is a benne dolgozó kielégíthetetlen világérzés egy megjelenési formája, ezért vágyik rá, nem azért, hogy mint a tudós, az ismeretek mennél nagyobb halmazát hordja össze magában s ezáltal új ismeretekre jusson rá. Kifejezni mindent szintén az élet teljességéhez tartozik s ez vonzza az íráshoz s ez vonzza vissza mindig a vershez, mert mégis csak a versben lehet legteljesebben kifejezni az embernek az élethez és a világhoz való viszonyát, a versben lehet legteljesebben élni az életet annak, akinek számára az élet a lelki élést jelenti. Babits, mint minden az ő típusából való ember, teljesen lelki életet él, a materiális életjelenségek csak formák számára, amelyekbe a lelkiek beleömlenek. S ehhez a lelki élethez is úgy fordul, mint az élet teljes átélésének módjához; materiális életünk lehetőségei korlátoltak, a nagy mindenségnek csak parányi részét tudják magukba foglalni, – a lelki élet ezzel szemben korlátlan, kiterjeszthető a csillagokig és az alvilágig, behatol az élet legrejtettebb titkaiba. Mit tudunk fizikailag átélni? Majdnem semmit ahhoz képest, amit lelkünkkel magunkba tudunk ölelni. A világtól elzárt fogarasi szoba maga válik az egész világgá a költő számára, aki a lelkével néz bele az életbe. Még a realitások határánál sem kell megállni, ezen túl egy másik, még nagyobb és korlátlanabb világ nyílik számára, a fantasztikum világa, amelynek számára nincs idő és nincsen tér és amelynek számára csak egy korlát van: a forma, amelybe ömlik minden, ami költő lelkét érinti. A fantasztikum a nagyon erős lelki életet élők kiterjeszkedése; aki a fizikai életet éli erősen, az hozzátapad a valósághoz, legfeljebb ha meg tudja változtatni arányait és széttágítani formáit, – a lelki életet élő el tud lebbenni a valóságtól, meg tud szabadulni a nehézkedési erő nyügétől s át tud röppenni a végtelenségbe, ahol a fantázia éli a maga korlátlan játékát. Valami a fantasztikumból Babits majd minden munkájában, csaknem minden versében van, ha több nem, hát egy-egy képben, amely egy pillanatra túl-billen a reális valóságon, egy élettelen tárgy megelevenítésében, egy irreális rímben. Kedvelt játéka a szavakkal, némely rímeinek sajátságos, első pillanatra mesterkéltnek látszó, de finomabb fül számára azonnal meggyőző összecsendülése, a különös vagy elavult vagy nagyon is újszerű formákkal való kisérletezés sem merőben filológiai kedvtelés eredménye, hanem a fantasztikumra való hajlamában gyökerezik. Szójátékai a nyelv fantasztikumát érintik és technikai kisérletezései a fantasztikumnak a technikába való bevitelét próbálgatják. A fantasztikum a művészet metafizikája; ugyanaz a kiváncsiság vezeti Babitsot hozzá, amellyel időnkint elmerül a filozófia meg a mathematika tanulmányozásába. Megszabadulás ez neki az élet milliónyi apró realitásának terhétől, mely éppen az erősen reagáló s belül koncentráltan élő lelkeket azzal fenyegeti, hogy agyonhalmozza és elfödi előlük önmagukat. Lehetőség arra, hogy a részleteken túl megtalálja az összefoglaló nagy egész hatalmas körvonalait.

Teljesen hamis beállítás, mikor Babitsot mint a való élettől elvonatkozott, önmagával játszó art pour l’art művészt akarják megérteni. Ellenkezőleg: az életérzés benne minden, az életnek semmi benyomása nem marad idegen tőle. Csakhogy az élet drámája nem kívüle, a külső világban játszik, hanem belül a lelkében; nem gesztusokkal és cselekvésekkel éli az életet, hanem belső izgalmakkal s ezért alapjában véve intenzivebben éli, mint a cselekvők, mert mindennek azt kapja meg, ami a lényege: a a feszültségét, az izgalmát, a hangulatát. S ahogy így, mintegy leszürten kapja a benyomásokat, ép úgy szűri át önmagán az érzést; többnyire nem közvetlenül, a maga primär mivoltában közli, hanem közvetve, objektiv képek és gondolatok közegén át. Sokszor első pillantásra úgy tünik a szava, mintha egyszerűen, egész tárgyilagosan csak konstatálni akarna bizonyos jelenségeket, de a hangjában mindjárt megérezni az áruló remegést, amely tudtunkra adja, hogy a költőnek valami nagy köze van a dolgokhoz, amiket elmond. Mint ahogy nyugodt szavakkal beszélő embernek megérzik a hangján a belső feszültség, amely fűti. Egy helyen „rejtett kincsnek“ és „takart sebnek“ mondja ő maga a líráját. Úgy is van; mintha el akarná rejteni objektiv képek mögé, szimbolumok mögé. Az önérzetesen érzékeny, tartózkodó ember szemérmes lírája ez, amelyet elfogódottá tesz a teljes nyilvánosság, félszegül érezné magát benne. Ebben lelki rokon Arany Jánossal, – e rokonságának tudatában is van, hozzá fordul a sérelemnek órájában, mikor hidegnek, érzéstelennek mondják. Ellenkezőleg, az érzékenység túlsága van benne; ami másoknál kitombolja magát a cselekvésben, ő benne az is érzéssé fojtódik le s azt az érzelmi fölösleget termi, amely szüntelen nyugtalanságban tartja. Ez a meggyülemlő belső izgalom néha áttör a magára vont fátyolon s ilyenkor mintha megmámorosodnék a saját merészségétől, ideges, lelkendező szavakkal, önmagából kikelve mondja el dithirambusait. Ilyenkor mindenki megláthatja, a belső nyugtalanságnak milyen lávája kavarog bene; olyan ez nála, mint a vulkanikus kitörés, mikor a belső tűz egy szempillantás alatt leolvasztja a külső, kihült fedő réteget s a mélyből jött forróság sustorogva, a kráter szélein túláradva robbanna ki. Van néhány verse, mely úgy süvít fel, mint egy önmagába bebörtönzött léleknek sikoltása a szabadulásért. A félénk, érzékeny ember, amint átvetette magát félénkségén és érzékenységén, a legnagyobb vakmerőségekre képes. Másfelől azokban a dolgokban, melyek kívül esnek félénksége körén, szeret játékból is vakmerősködni, – Babits bizonyos vakmerőségeit a tárgy megválasztása s a kifejezés módja dolgában ez magyarázza.