Part 14

Kaffka Margit tehetségének lényege a megfigyelés. A megfigyelés abban áll, hogy az ember agyveleje állandóan gyűjti magába öntudatosan, de legtöbbnyire öntudatlanul a látott, átélt, tapasztalt dolgok tömegét, ezek hosszú ideig elrejtőzve szunnyadnak valahol tudata alatt, ismeretlen mélységekben, de egyetlen képzettársulás vagy másféle vegyrokonság nyomására hirtelenül felébrednek és a tudat előterébe nyomulnak olyanformán, mint ahogy egyetlen elefántcsont-gomb megnyomása után a mindenfelől összefutó villamosvezetékek mentén egész óriási rendszere gyullad ki a villamoslámpáknak. A dolog azon múlik, hogy azoknak az elraktározott életbenyomásoknak van-e elegendő rejtett energiájuk, amely az adott pillanatban a felszínre lendíti őket, mint ahogy a nyomással mozgásba jutott áram kilobbantja a lámpák fényeit. Akiben ezek az áramok erősek, abban könnyen és nagy számban támadnak fel az elraktározódott képzetek, azt erős megfigyelőnek nevezzük s az csakugyan élesebb megvilágításban látja a dolgokat, mint más, akinek emlékképei nehezen vagy egyáltalán nem tudnak a kellő pillanatban kezeügyébe jutni.

A megfigyelés a művészetben analitikai, apró részletekkel jellemző módszert jelent s minden irodalmi forma között a regény a leginkább analitikus természetű, megfigyelésre utalt. A nagy regényírók mindig nagy megfigyelők is és mindenki, akinek lényege a megfigyelés, előbb-utóbb a regényre terelődik.

Kaffka Margit regénye – maradjunk egyelőre a Szinek és évek-nél – az apró megfigyelések rendkívüli tömegéből van összerakva. Az egész tulajdonképen nem egyéb, mint egyetlen asszony élettörténete, azoknak a lelki, gazdasági és társadalmi bonyodalmaknak a története, melyekből ez az asszonyi sors kialakúl s egyúttal története azoknak a rezonanciáknak, melyeket ezek a bonyodalmak az asszony lelkében keltenek. Minden, ami a regényben történik, erre az egyetlen asszonyra van vonatkoztatva, az olvasó mindent ennek az asszonynak a lelkén keresztül lát. Ennek megfelelően kitünő érzékkel van megválasztva a forma is: az asszony maga néz vissza, mindenbe beletörődött s mindenből kimaradt öregségében, életére s úgy mondja el annak eseményeit, ahogy most utólag elfeledett vagy eddig soha tudatossá nem is vált benyomások nyomán feltámadnak benne. Eleitől végig az ő szemén keresztül látunk mindent, csak olyat látunk, amit ő átélt és látott. Ezzel a dolgok maguktól, organikusan lépnek kapcsolatba vele magával. Ő pedig, a főalak, teljes, minden oldalról való megvilágítottságában áll előttünk. Nemcsak látjuk és értjük élete folyását, hanem vele együtt átéljük úgy, ahogy ő is viszatekintésében újra átéli. A végén aztán az egész történet: az asszony alakja és sorsa úgy áll előttünk, olyan mindenfelől megvilágitott teljességben, hogy az egész teljesen az élmény hatásával van ránk. Ez a teljes megvilágítottság pedig az apró, sokszor egészen aprólékos részletek roppant tömegéből keletkezik. A regényírónak, hogy mondanivalóját az olvasó élményévé fokozhassa, részletesebben és pontosabban kell a dolgokat felmutatnia, mint ahogy az élet a maga dolgait felmutatja, mert csak ezzel egyenlítheti ki a differenciát a valóság és a valóság illuziójának hatása között.

Az ilyen részletekben való ábrázolás szükségszerűen magával hozza a rajznak realisztikus voltát: minden valóságokra bomlik, az egész történet számtalan apró történetnek eredő vonala s mindig meglátszik rajta ez az összetevődött volta. Semmi rendkívüli dolog nem történik: Pórtelky Magda élete egészen közönséges izgalmaknak, beletörődéseknek, viszontagságoknak, bajoknak a története – ezer meg ezer magyar kisvárosban élő, a szegényedő és degenerálódó, belsőleg is elgyengült, társadalmi és erkölcsi tartalékaikat elköltő úri osztályból való magyar asszonynak a története lehetne. Báli diadalok, egy fellobanó és félbemaradt szerelmes felhevülés, beletörődés a házasságba egy kelletlenül fogadott, de aztán könnyen elviselhetővé váló férjjel, kisvárosi jólét és apró társasági sikerek, bosszantó, dacosan provokált és mégis rettegett pletykák, hirtelen összeomlás a férj öngyilkosságával, vergődő, akarat és céltudatosság nélküli, az ötleten túl alig jutó kisérletek valamiféle exisztencia alapítására, egy szavakban, hosszú levelekben kimerülő szerelem, menekülés az új házasságba, amely sívár, ideget ölő, lelket elsilányító civakodásokba fullad s végül megszelidült, tompa, mindent megértő, semmit sem bánó, mindent mintegy kívülről, idegenül néző öregség – egy asszony élete. Igazi szenvedély és akarat nélkül folyt le, nem volt benne küzdelem, nem volt célja, nem voltak szándékai, sohasem volt benne semmi, amiben az asszony erősen kiélte volna magát – csak történt vele minden, csak sodródott mindenben, csak zuhogott le rá, tehetetlenre, minden ami vele történt.

De épen ezzel a mindennapiasságával válik Magda története szimbólikussá. Egy asszony-ivadék egész sorsát példázza magában, az anyáink ivadékáét, az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő, szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó asszonyok sokaságáét, akik nemcsak nem tudtak a maguk sorsának uraivá lenni, hanem eszükbe se jutott, hogy ez lehetséges, akik beleszülettek az úri cselédsorba, természetesnek, végzetszerűnek érezték, se akaratuk, se gondolatuk nem volt rá, hogy kiszabaduljanak belőle. Nevelésük nem szerelte fel őket az életküzdelem semmiféle eszközével, tulajdonképen nem is állt egyébből, mint bizonyos társadalmi és osztályelfogultságok átörökítéséből. A maguk helyén, egy, az ő származásuknak megfelelő s elég szerény anyagi igényeiket kielégítő férj oldalán, szóval egészen normális körülmények között be tudták tölteni a maguk szűkös, kicsinyes szerepét, amely nem állt egyébből, mint apró-cseprő háztartási és gyerektisztogatási gondokból és kicsinyes társasági diadalok utáni versengésekből. De amint útjuk a normálistól eltért, elvesztettek minden tájékozást, tehetetlen bárányok módjára hajtották elébe a fejüket mindennek, ami akárhonnan rájuk jön. Régebbi nemzedékekben, amikor az a társadalmi osztály, a magyar vármegyei úri rend még szilárdúl állt ősi vagyonában, hagyományos világnézetében, egységes erkölcsében, az asszonyi sorsok ilyen kisiklása ritkaságszámba ment. Abban a nemzedékben azonban, amelybe Pórtelky Magda beleszületett, már minden feloszlott vagy legalább is ingadozott, a régi gazdasági, erkölcsi és szellemi kapcsok meglazultak s ennek a feloszlásnak az asszonyok voltak első áldozatai, mert ami feloszlott és meglazult, az nekik egyetlen menedékük, fentartó erejük volt – ők az átalakulásban elvesztettek mindent, amijük anyáiknak még megvolt. A teljes asszonyi kiszolgáltatottság – ez Pórtelky Magdának a sorsa s ebből ered minden külső-belső komplikációja. Ennek az átmeneti asszony-tipusnak átfejlődése egy új, legalább a létfentartásban fegyverzettebb nő-tipussá már jelezve van a Szinek és évek-ben, Magda leányainak silhouette-képeiben s ennek mélyebb, differenciáltabb, lelkiebb, de épen ezért degeneráltabb komplikációiról szól Kaffka Margit másik regénye, a Mária évei. A gyökér, önmagának ez a tompa, akarattalan, iniciatívára képtelen átengedése a vak végzetnek, itt is megvan. A Magda életének erotikátlansága Máriánál már a szerelmi vágyakat a fantáziába szűrő hisztériává fejlődik s a vak történésből sikoltó tragédia lesz – a két regény két egymásután következő nemzedék hirtelen átzuhanását jelenti két ellentétes világba. A régi asszony alól kiszaladt a talaj s az utána jövő új asszony még nem tudja hova akasztani a gyökerét. A Szinek és évek a régi asszonyi tipus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei a még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára megnyilt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába rettenő nyugtalan vibrálását. Mind a kettő a mi mai életünkből való, a két tipus egyes példányai mindennap a szemünk előtt vannak – Kaffka Margit két regénye a mi átmeneti, a régitől már elszakadt, az újba még bele nem nőtt magyar életünk fontos és gyökeres jelenségeit példázza a nőnek az életben elfoglalt helyzete szempontjából. S ebben mind a két regény megközelíti a regény műformájához kötött és belőle folyó követelményt, hogy cselekvénye sugarával az életnek egy széles ívet befoglaló szelvényét világítsa meg.

Az alakok mögött háttérül a magyar kisváros áll, az első regényben részletesen, az alakok egész sorában megrajzolva, a Mária éveiben csak néhány vázlatos vonással odavetve. Ezt a levegőt, mely pedig a magyar életnek legjellemzőbb része, a mai irodalom fedezte fel. Kicsinyességét, füllesztő voltát, perspektiváinak szükösségét, amely mindent, embereket és dolgokat eltörpít, gondolattalan ürességét, családi összeszövődéseit, társadalmi tagozódását a paraszt-néptől fel a vármegye, fel a grófi kastély uraiig, a Szinek és évek a megfigyelés és a megjelenítés megkapó erejével mutatja elénk. Az előtérben csak Magda rokonsága áll, megannyi típus-szerű, mindenütt megtalálható alak, de a háttérben, egyes alakokban ott vannak az idegen eredetű nyárspolgárság, a cselédnép, a parasztok képviselői is, – meg vannak a megyei gyülésre, megyebálokra időnkint beránduló falusi urak alakjai is, – szóval minden, ami egy vármegyei székvárosnak színét és rajzát adja. Kaffka Margit kitünően ért az alakok beállításához, egymással kapcsolatba hozatalához, néha egy-két vonással, néha részletesebb rajzzal, de minden alakot meg tud eleveníteni. Lehetetlen menekülni attól a gondolattól, hogy itt csupa látott alakokról van szó és mindig bámuljuk azt az átható tekintetet, mely mint az üvegen néz keresztül minden emberen és fel tud fedni mindent, ami bennük van. Ebben a tekintetben nincs még két modern regény, amely a magyar élet ekkora körét ily mindenfelől való plasztikusságban tárná fel. Mint társadalom-rajz a Szinek és évek mindenesetre a legnagyobbszabású magyar regények közé tartozik.

Kaffka Margit látásában van valami objektivítás, amely sokszor szinte a kegyetlenség és kegyelettelenség hatását teszi. Olyan dolgokat rajzol, amelyekhez valamikor lelkileg is köze volt, de nagyon messze elszakadt tőlük, nagyon is magasra fölébük került s úgy néz rájuk, mintha valami tőle egészen idegen világot nézne. Minden van benne: megértés, elnézés, megbocsátás; megvan az a megnyugvás is, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, csak az elfogultság nincs meg, amely a szeretetből fakad. A nagyon éles, penetráló intelligencia hűvös fénye ez, amely pótolja a veleérzést, de csak pótolja és nem feledtetheti el hiányát. Ő benne is megvan az, ami a Mária évei hősnőjének tragikuma: a mindig résen álló, önmagát soha egy pillanatra sem felejtő tudatosság. Ez a különös vonás adja meg sajátságos hideg ragyogását verseinek is, melyekben mindig lefojtva vagy az öncontrollon átszűrve találjuk az önkéntelenül feltörő érzést s regényeinek ez adja meg tulajdonképeni alaphangulatát. Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túl vannak, amitől elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog. A mások dolgán való megrendülés nem asszonyi kenyér; hiába beszélnek ezer év óta asszonyi lágyságról, az élet legtöbb dolgában a férfi a lágyabb, megindulásokra képesebb, impulzivebb, hangulatoknak könnyebben engedő. Kaffka Margit pillantása az acél hegyességével, de az acél keménységével is fúródik mindenbe és mindenkibe, – látva a módot, ahogy alakjaival bánik, mindig az az érzésem van, hogy nem szeretnék a tolla hegyére kerülni. Regényeinek egész hadseregnyi alakja közt nincs egy sem, akivel lágyabban bánna el a többinél – legkegyetlenebbül pedig azzal bánik, aki szemmelláthatólag lelkileg legközelebb áll hozzá: Máriával. Épen ezzel árulja el azokat a kapcsokat, melyek tőle alakjához vezetnek.

Kegyetlensége nemcsak abban áll, hogy mindent meglát, hanem épen úgy abban is, hogy mindent szavakba foglal. A szónak talán egy írónál sincs olyan fontos szerepe, mint éppen ő nála. „A természet legdrágább ajándéka a szó“ – ilyesformát mond a Szinek és évek-ben s a másik regényben is ismételten előfordul, egész kis elméletté kiszélesítve ez a gondolat. Az emberi élet túlnyomó része nem akcióban folyik le, hanem szavakban s a szó lényegesebb az emberre nézve, mint a tett, – ez az alapja ennek a gondolatnak. Objektiven nézve teljesen hamis alap, a szó magában véve nem rejt életet, csakis valami akcióval kapcsolatban válik élővé; az ember egész életét nem a szavakban öntudatra jutott belső rúgók irányítják, hanem az öntudatlanok, a szó tudatosságáig sohasem jutók. A szónak, mint életértéknek ilyen túlbecsülése csakis olyanoknál lehetséges, akik az életet nem élik, hanem elgondolják, mint a Mária évei hősnője s a nőknél éppen azért van a szónak nagyobb fontossága, mint a férfiaknál, mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát szavakban pazarolják el fölösleg élet-energiájukat. Kaffka Margit női mind töredék, csonka életet élnek s náluk csakugyan szavakba foszlik minden. S éppen ebben a mindent-kimondásban, amely lelküket mintegy üvegen keresztül láttatja, van meg a kegyetlenség: a minden sugarat átbocsátó üveg hidegsége.

A szónak ez az uralkodása bélyegzi Kaffka Margit előadása módját. Innen kifejezésének nagy szóbősége; mindent teljesen, tisztán akar látatni, semmit sem akar a sejtésre bízni, tehát sok szóra, a jelzők, a mondatok halmozására van szükség. Novelláiban ez néha modorosságokra vezet, itt-ott regényeiben is, bár a Szinek és évek ebben a tekintetben is legérettebb és legtisztább munkája. Itt a nagy szóbőség nagy feszültséget is jelent s nem esik a tömörség rovására, nem csupán a mindent kifejezni törekvést árulja el, hanem a mindent kifejezni tudást is. A Mária évei nyugtalan szóhalmazása ismét más hatást kelt. Összekapcsolódik az egész regénynek psychologiájával, hiszen itt nem is történik egyéb, mint hogy Mária beszél – másokkal és magamagával – a szerelemről és ezekben a beszédekben éli fel minden szerelmi képességét, úgy hogy mikor tettre kerülne a sor, már nem marad semmije.

Beszédközben gyönyörü szók, szólások, ragyogó ötletek pattannak ki Kaffka Margit tollából, nyelvének megragadó belső ritmikája van. A mai magyar stilus legfinomabb művészei között kell őt emlegetni; nyelvi készsége, anyagbeli bősége, ereje, egyéni zamata, az a simulékonyság, amellyel a nyelv a mondanivaló tartalmához és hangulatához alkalmazkodni tud – talán ez a legigazibb művészi vonás Kaffka Margit írásában. S mint megfigyelésének s általában munkája egész tartalmának, a stilusának is leginkább jellemzője az átéltség; minden szón, amelyet kimond, az élet hamva érzik, a kimondó belső életével való kapcsolat s mondatai is életet kapnak ebből a kapcsolatból. Stílusa roppantul feszült gondolati életet árul el, mintha csak érintenie kellene az agyát, hogy dúsan pattanjanak ki belőle a villamos szikrák. Mennyire ki tudja adni ez a stílus nemcsak a dolgok tartalmát, hanem a hangulatukat is, annak fényes példái a Színek és évek-ben a nagy tűzvésznek zakatoló rémülettel teli, borzalomtól és valami szinte gyönyörteljes izgalomtól reszkető s mégis szűkszavú leírása, vagy az a messziről hangzó melódiához hasonló gyöngéd, ellágyult hangulat ugyanannak a regénynek talán legszebb és mindenesetre legmelegebb jelenlétében, mikor az öregedő, fáradt, elgyötört Magdához betér hajnali muzsikaszóval lánykori szerelmese. Ennek a képnek szavaiban olyan visszasíró őszi hangulat bujkál, hogy mindig és mindig elfogódottan gondolunk rá vissza.

*

Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták az irónő nevet, amely selejtes minőségű és gyanús jóhiszeműségű írással vált egyértelművé. Kaffka Margitot mindenekfelett írásának becsületessége emeli ki; ő csak magát adja, a maga különös asszonyi lényét, amely kissé még nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog az új gondolatok világában, sokon meglepetten csodálkozik, amit a messzebb gondolkodási tradiciójú férfiagy már rég magától értetődőnek tart, sokat újra gondol, ami a férfi számára már régen végig van gondolva, sok olyan problémával elbajlódik, ami már nem is probléma többé, sokat vakmerőség számba vesz, amin a férfigondolkodás már régen túl van. Ép ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránt szinte gyermekes kiváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát és frisseségét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött tudtunk, ő nála új életet kap, mert másféle, másképen működő, asszonyi agyon szűrődött keresztül. Irása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszony-generációk hosszú sora ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel. Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében. Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új, eddig nem sejtett, de egészen asszonyra való képességek pattannak elő. Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik, amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fentartás nélküli testi odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna hozzá, mintha magától jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész világon.

(1913.)

LOVIK KÁROLY

Nemrégiben Lovik Károly egy önéletrajzában melyet a Pesti Futár számára írt, csöndes iróníával állapítja meg, hogy dolgozik már vagy húsz év óta, írt novellát, ujságcikket sok százat, adott ki könyvet tíznél többet és soha a kritika érdemlegesen nem szólt róla, irodalmi társaság nem vette észre, könyveit alig vette valaki. Szóval mindabból, az író észre tudja venni, van-e munkájának valami hatása az emberekre, foglalkoznak-e vele, figyelembe veszik-e a szavát, ő neki nem volt semmi része. Az a visszhangtalanság, amellyel a magyar iró küzködik s amely egyik főoka annak, hogy a magyar írás nem tud igazi és benső kapcsolatba jutni a magyar élettel, az ő esetében a rendesnél is némább volt.

Most azonban, legutóbb, mintha változott volna ez is. Lovik Károlyt kezdik észrevenni. Itt is, ott is bámuló szavakat hallunk róla, élvezői támadtak, akik ki is mondják, mennyire élvezik, fiatal írók esküsznek rá s a fiatal írók értékelését szankcionálja a tartózkodó s olyan írókkal szemben, akik csak írók és semmi egyebek, rendszerint szigorú magatartású Budapesti Szemle is, amely szívesen közli novelláit és róla írta legteljesebben elismerő kritikái egyikét. Az a bizonyos százszavú visszhang, amelyre az írónak olyan szüksége van, mint a színésznek a közönség szeretet-nyilvánítására, még mindig csak kevés szavú, de ma Lovik Károly sem szólhat olyan teljes visszhangtalanságról, mint még néhány hónappal ezelőtt.

Aki ismeri Loviknak a kilencvenes évek közepe táján kezdődő írói munkásságát, az kissé meg is lepődhetik, hogy mért csak most kezdik észrevenni s mért veszik most észre, ha eddig nem vették. Nem látni rajta a tehetség váratlan kiterjeszkedését, sem hirtelen felszökkenését, új dolgai csak annyiban különbek a régieknél, amennyiben teljesebb zamatú a télire eltett alma a fáról most leszedettnél: megférfiasodott, kitelt a szava, biztosabb és nyugodtabb lett a keze és végkép meghatározódtak a lelki perspektivái. Azért ugyanaz a szó, ugyanaz a kéz és ugyanazok a perspektivák. Az egyes munkák közt semmi lényeges színvonalbeli különbség. Az író nem változott, csak úgy látszik, a beállítása változott és úgylátszik olvasói egy részének ízlése változott. Az író nem tett egy lépést sem az emberek felé, akiknek novelláit, regényeit írja, – megvárta, hogy ezek jőjjenek hozzzá.

Ez az úrias tartózkodás, az emberek véleményével való udvarias nemtörődés a legjellemzőbb vonása Loviknak írásának is. Mikor az ő munkáit olvassuk, – s ha az új könyve elébe tett jegyzék minden munkáját felsorolja, akkor e sorok írója annak idején, megjelenésükkor valamennyit olvasta – mindig ilyenformán marad meg bennük az író képe. Egy hűvösen, előkelően tartózkodó ember, aki sokat ad a társadalmi formák, a külső megjelenés korrektségére, gondosan ügyel arra, hogy egy-egy kelleténél szenvedélyesebb gesztus, hangosabb szó, erőszakosabb fordulat meg ne zavarja ezt a korrektséget s aki férfiúi szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg önmagából, belsejéből, kicsi és nagy lelki ügyeiből, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Írtózik a feltünéstől, mint valami közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól s inkább eltűri, hogy mások hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza saját különállását. S éppen ezzel éri el, hogy mégis külön áll: nem megy semmihez igen közel, nem bocsát semmit igen közel magához, nem olvad bele teljesen semmibe, mindig ura marad önmagának és mondanivalójának. Mégis mindig elárulja magát, bár semmit nem mond ki közvetlenül, mindent, csak úgy éreztet, legnagyobb felindulásait közvetetten közli velünk a hangjának modulációival, egy-egy önkéntelen, diszkrét, de eláruló mozdulattal, egy-egy hirtelen és mindenbe bevilágító hangsúllyal. Elegáns tartózkodása folytonos küzdelemben van az ember természetes közlékenységével, hűvössége palástja alól nagy érzékenység melegszik ki és biztosan, másíthatatlan zártsággal, szűkszavúan odavetett formáin mindig érzik a kéz ideges remegése. Írói intelligencia fékezi beszédét, ezzel tud fölébe emelkedni a „dolgok könnyei“-nek és a maga könnyeinek, de ez alól a fölény alól valami megbékélt szomorúság fojtott sóhajai szállnak fel. E kettőnek elegyedéséből lesz az irónia.

Az ilyen dispoziciójú emberekből lesznek a kellemes elbeszélők, akik diszkrét hangon, külsejükben, mozgásukban, beszédjükben egyforma választékossággal, hatásvadászat nélkül, mégis el nem ejtve semmi hatást, ami az elmondandó dolgokból magukból jön, egyszerűen és mindig finoman tudnak elmondani finom és elmés, kellemesen izgató és elegánsan szomorú történeteket. Effélék lehetnek azok a francia marquisk és vicomteok, akik finom illatú szivarral a kezükben, kényelmesen elvetve magukat az angol karosszékben, a párisi nagyúri klúbok megértő látogatóinak szórakoztatására mindig tudnak elmondani valami diszkrétül meglepő történetet, – ha ugyan hinni lehet Maupassantnak és más francia íróknak, akik ezekkel az előkelő clubmanekkel megismertettek minket. Történeteikben nagy szerepet játszanak a szabad levegőn űzött férfias testgyakorlatok, a vadászat, lovaglás, mindenféle sport s elbeszélők és hallgatók mind szakértők bennük; szerepet játszik a galantéria, a szerelem örök, fájdalmas játéka, az asszonyi nem örök, megoldhatatlan rejtelmén való elcsodálkozás, egy kis diszkrét romantika is színezi a történeteket, elmult időknek képei tünnek fel egy-egy pillanatra, préselt virágok rég elföldelt szerelmeket hívnak vissza az életbe, de mind e dolgok fölött valami halk, finom és bánatos illat lebeg, valami csöndes lemondásnak az illata, az emberi dolgok illuzórius voltának az illata.