Part 13

Vajda ahogy képekben aránylag szegény, gondolatokban sem gazdag. Egész gondolkodása visszavezethető kevésszámú hatalmas eszmére s ezekben sincsenek gazdag árnyalatok, a gondolkodás differenciáltságát eláruló, finom átmenetek. Ezért gondolkodása olyasforma, mintha mázsás, faragatlan terméskövekkel dobálózna, melyek minduntalan azzal fenyegetik, hogy visszaesnek rá. Nem bír a gondolattal, nem uralkodik fölötte, inkább a gondolat ragadja magával sötét mélységeibe, melyekben félvakon topog. Vajda nem birt soha életében semmin uralkodni, sem önmagán, sem az élet, sem a gondolat világán, mindenben láncait vad haraggal tépdeső rab maradt. Indulata ragadja még legelvontabb gondolatai közben is, gondolkodása mindíg nagy lelki izgalom eredménye. A művészi nyugalomtól senki sem áll távolabb, mint ő, akinek vizei sohasem csöndesednek le, aki folytonos háborgásban van s akinek örök nyugtalansága nem ismer pihenő pontot. Csak az életből kivezető küszöbön ömlik el rajta a fájdalmas megnyugvás érzése. Két utolsó költeményében, a Búcsú a naptól és a Hosszú éjjel címűekben (az utóbbit úgyszólván közvetlenül halála előtt írta) – még egyszer visszatekint azokra a kínzó kérdésekre, amelyek egész életében gyötörték, még egyszer megforgatja elméjében a lét halhatatlan problemáit, de már nem az egykori indulattal, nem a semmibe belenyugodni nem tudó lélek vívódásával, hanem a változhatatlanban megnyugodott, kitisztult lélekkel, megvilágosodott elmével, az élettől való végleges elszakadás elborongó bánatával. E két költemény teli, tiszta hangjában lebben át lelke a díszharmóniákkal teli életből a halál mindeneket feloldó harmóniájába. S aki csak a legritkább esetekben tudta megtalálni a kifejezés teljességét, a halál közelségében fölemelkedik a formai művészet magasságára. Két utolsó versében kristályosan, biztosan halad együtt a szó a gondolattal, amelyet a maga teljes valóságában ad át tudatunknak, a hozzátapadó hangulattal együtt.

Vajda János költészete az önmagába sülyedt ember lírája. Aki, mint ő, soha nem tudta megérteni, önmaga előtt tudatossá tenni sem a világot, sem saját magát, aki nem tudott szervesen összeforrni semmivel és nem tudott uralmat nyerni sem önmaga, sem az őt körülvevő dolgok felett, – az önmagába menekül és önmagában elmerülve keresi az élet minden megoldását. Minden, ami van a világon, alaktalanúl, ködszerűen gomolyog körülötte, az egyedüli pozitív, megfogható valóság egymaga ő. De mivel ez a valóság is körül van véve megoldhatatlan rejtelmekkel, folytonos nyugtalanságok közt, belső viharról belső viharra vergődik és nem tud megállapodásra jutni.

Ezért maradt Vajda egész életére kiforratlan költő. Nem volt világos, körvonalozott tudata semmiről és ezért nem tudott semmit önmagában tisztázni. Egész költészete a felelet nélküli kérdések, az eldöntetlen harcok költészete. Minden verse új csatára hívja lelke katalaunumi kísérteteit és mindegyikből diadal nélkül, végleges vereség nélkül hozza vissza őket, meglapulva új csata jöveteléig.

Ezért nincs benne igazi fejlődés sem: öregkori verseiben ugyanazon a ponton van, mint a fiatalkoriakban, sem a kérdéseire való feleletekhez nem jutott közelebb, sem a formák művészi megoldásaihoz. Egész költészete egy helyben topogás, előrejutás nélkül. Egy-egy pillanatban meg tudja közelíteni a művészi teljességet, de öregkorában sem gyakrabban és jobban – igaz, hogy ritkábban és kevésbé sem – mint fiatal éveiben. Verseinek abban a válogatott gyüjteményében, melyet ő maga állított össze élete végén, 1895-ben s melyben meglepő kritikával végzett selejtező munkával gyüjtötte össze mindazt, amit verseiből maradandónak, költői pályája megítélése szempontjából fontosnak tartott, – nem ragaszkodott szorosan az egyes versek időrendjéhez. Magukból a versekből, akár tartalmukból, akár formájukból teljesen lehetetlen volna csak nagyjában is megítélni, melyik való korábbról, melyik későbbről, annyira egyhúrról való valamennyi s annyira nem nyert s nem is vesztett biztonság dolgában a kéz, amely a húrt pengette. És ha könyvét betéve át akarjuk gondolni verseit, észrevesszük, hogy összeolvadnak emlékezetünkben. Egy-egy hang, egy-egy kép, egy-egy gondolat, néha csak szó felvillan emlékezetünkben, néhány vers is különválik a többitől s önállóan cseng bennünk, – az egész költészet, mint egyetlen alaktalan tömeg gomolyog agyunkban, mint egy vége-érhetetlen monológ, amelyben nincsenek szünetek, elválasztó pontok, csak ellankadások és fellendülések, amelyben összefolynak a formák és egymásba olvadnak a valőrök. Az olvasó is olyan lesz ezzel a költészettel szemben, amilyen a költő: tudatosság nélkül való.

Az önmagába roskadó tudatosság-hiány tette, hogy Vajda csak alkotása ritka pillanataiban tud művészi egészet adni. Alig van tíz verse, amely teljes hatással hozza ki mondanivalóját, a többi mind csupa egyenetlenség, csetlés-botlás. Nagyszerű lendületű sorokat prózai ellapulások húznak le, életerős eszmék fennakadnak egy rímen és a legszebb színeket fakulttá teszi egy odafércelt rikító folt. Vajda legtöbb költeményében vannak fordulatok, képek, amelyek csakis egy geniális költő agyából pattanhattak ki és majd mindegyikben akadnak olyan kisiklások, melyeket bármely tucatból való versfaragó játszva eltudna kerülni. Némelyik vers olyan, mintha ketten írták volna: egy zseniális költő és egy esetlen rigmus-gyártó, annyira idegenek egymástól, annyira egyenetlenek az egyes részletek. Néha háromszor-négyszer is nekigyűrkőzik ugyanannak a gondolatnak és mindannyiszor tehetetlenül esik vissza. Mint a dadogó, néha tisztán, folyamatosan, sőt szépen, kifejezően tud szólani, aztán egyszerre elbotlik a nyelve és elveszti az uralmat fölötte. Technikája is néha bosszantóan kezdetleges, soha nem tudott eljutni még az átlagos jó verselésig sem, melyet gyakorlattal és kitartással mindenki elsajátíthat.

Megvolt benne a nagy költő néhány igen fontos tulajdonsága, néhány ép oly fontos tulajdonsága azonban teljesen hiányzott belőle. A lángész és a kontár csodálatos, megdöbbentő keveréke, amilyennek alig találni párját az irodalmakban. Egy hatalmas, nyers márványtömb, melynek egyes részeit nagy művész keze faragta ki csodálatos tökéletességűre, más részei megmaradtak a maguk nyers bárdolatlanságában. A teremtésnek egy érthetetlen töredék-műve, amelyet ott hagyott félbe, ahol a tökéletesség utolsó véső-vonásait kellett volna megtenni rajta.

A magyar irodalmat mindenesetre nagy, új szépségekkel tette gazdagabbá. Legalább tíz olyan költeménye van, amelyek egész líránk leges-legjavából valók. Többi verseiben is egész tömege van olyan szépségeknek, amelyekhez hasonlókat csak nagyon kevés költőnk képzelete tudott létrehozni. Ha verseire visszagondolunk, mintha mindúntalan színes, kápráztató tüzek lobbannának ki a hamuból és bevilágítanák egy-egy pillanatra az egész tájékot. Alig van magyar költő, akiben több volna a lendület a líra nagy stílusához és ha lendületét mindúntalan lehúzzák is belső nagy tökéletlenségei, igen gyakran bámulatos erejű kilendüléseket mutat. Élete és költészete egyike azoknak a cselekménytelen, nagy belső tragédiáknak, melyek mellett nem lehet megrendülés nélkül elhaladni.

(1912.)

EÖTVÖS (GONDOLATOK EGY TANULMÁNYHOZ)

Nem kell éppen a százévi évforduló naptári alkalma hozzá, báró Eötvös József mindennap aktuális ma is. Akárhova nézünk, a magyar élet akármely területére, még ma is mindig találkozunk vele: majd minden politikai, társadalmi és kulturális intézményünkhöz vagy ő adta az első gondolatokat, vagy ő vetette meg az alapjukat, vagy ő csinálta meg őket, vagy legalább is benne volt a csinálásukban. Amit hetven-nyolcvan év alatt kultúra dolgában csináltunk, azt mind vagy ő gondolta ki, vagy legalább gondolkodott róla, ami megoldatlan problémánk van, annak probléma voltát már ő is felfedezte és próbálta a maga módja szerint keresni megoldása módját. Ahogy az egész modern gondolatvilág embrionálisan benne van Rousseauban, úgy van benne az egész magyar gondolatvilág Eötvösben. Nem hiába indult ki Rousseauból s igézete alatt maradt egész pályáján, – igazán rousseaui lélek volt, folyton, izgatottan gondolkodó, a gondolatok nyugtalan egymásra halmozódásával túlfűtött világboldogító, aki szüntelenül érzi az egész emberiség és benne minden egyes ember fájdalmait, vágyait és hiányosságait és agyveleje szüntelenül azon dolgozik, hogy mikép lehetne mindezeken segíteni. Alaptermészete a rousseaui szentimentális humanitás, amely vele érez mindenki bajával, felháborodik minden igazságtalanságon, felizgatódik attól a legigazságtalanabb látványosságtól, melynek élet a neve, keresi a világrend megtalálhatatlan harmóniáját és azzal próbálja helyre állítani a maga egyensúlyát, hogy mindig a gyöngék, az elnyomottak és a szenvedők pártjára áll. Folyton filozófiai eszmmékkel bajlódik, holott nincs benne semmi a filozófus temperamemntumából, mert belsejében minden lírává olvad és minden gondolata lírailag színezve tör elő lelkéből. Folyton művészi formákat keres, holott nem művészi természet, mert kevés érzéke van a konkrét, az egyéni, a megfigyelés, a művészi értelemben vett reális iránt, amit megérez, az rögtön absztraktióvá sűrűsödik elméjében. A tudomány, a költészet, a cselekvés határai elmosódnak benne, mindig van benne valami mind a háromból. Egyik irányban sem differenciálódott, a benne egyesülő irányok nem szervesülnek össze nagyszabású szintézissé, mint az igazi nagy filozófusokban és az igazi nagy költőkben, hanem egymásba szövődve, külön-külön, elválaszthatóan és megkülönböztethetően elegyednek. Talán nem is volt Rousseaun kívül annyira rousseaui lélek, mint Eötvös. Csak épn Rousseau gyermeteg, mindenen a ma világba lépett gyermek módjára elképedő és mindent egy gyermek öntudatlan naivitásával újra gondoló közvetlensége tompult benne az élet dolgain tépelődő aggodalmaskodássá.

A magyar életben magában álló alak. A magyar agyvelő, amely évszázadok óta tunyán, gondolattalanul tenyészett s mikor lassacskán derengő félöntudatra ébredt, akkor is beérte idegen gondolatok félénk, lassankint nekibátorodó utángondolásával, ő benne jutott először öntudatára a gondolkodás gyönyörének és a gondolkodás kínjának. Eötvösben egyszerre egész raja lebbent fel a gondolatoknak, amelyeket, ha nem is ő gondolt ki először, de átélte valamennyit, átmelegítette a maga lényén, új, egyéni, saját életet adott nekik és belemélyesztette őket a magyar élet talajába. Ő az első gondolkodó magyar a szónak igazi értelmében, ahogy Széchenyi volt az első cselekvő magyar. S máig is ő a leginkább gondolkodó magyar, azóta sem volt emberünk, aki annyi gondolatot termelt s dobott bele a magyar életbe s akinek általában annyira a gondolkodás volt a élete. A negyvenes évek nagy politikai átalakulásához ő szállította a legtöbb eszmét; azt lehet mondani, Eötvös az egész nemzedék helyett gondolkozott. Semmi sem jellemzőbb, minthogy gondolatai, melyek kezdetben idegeneknek, koraiaknak, aktualitás nélkülieknek tetszettek, igen rövid idő alatt, három-négy év, sőt sokszor rövidebb idő alatt is megértek a megvalósulásra s meg is valósultak. Ő, az utópista, bizonyult az igazi gyakorlati gondolkodónak s ő, a külföldi példákon és külföldi tanulmányokon induló elmélkedő látta meg leghamarább a magyar élet szükségleteit. Eszméit mások valósították meg, akik hajlandók voltak megfeledkezni arról, hogy amiket megvalósítanak, azok az Eötvös eszméi, de Eötvös már akkor új eszméken tépelődött, mert folyton működő agyveleje nem ismert szünetet. Annyira átgondolatlan, kritikailag feldolgozatlan volt az egész magyar élet, hogy akármerre nézett, mindenütt új gondolatok támadtak benne, a mindenüvé a javítás szándékával nézőben.

A mai korban talán szervesebben alakult volna ki egész valója. Talán teljesen a tudomány felé fordult volna, talán felemelkedett volna a nagyszabású költészet magasságaiba. Mai életünk már megadja a lehetőségét annak, hogy a gondolatok embere bármely tér felé koncentrálja magát és bármely téren nagyot és hasznosat művelhessen. Eötvösnek a maga idejében, akármennyire nem volt a politikára termett természet, okvetlen a politikára kellett adnia magát, mert csakis ott volt szükség reá, tehát csakis ott fejthette ki magát. Mi helye lett volna abban a politikailag izgatott és csakis politikában élő korban az elvonult tudományos gondolatnak? Mikor még a költők is át voltak hevülve politikával s a történetírás is teljesen politikai célok és politikai szempontok igazolását tűzte maga elé. S olyan humanista szellem, mint Eötvös, akiben a gondolkodás szenvedélyénél csak a magát hasznossá tevés szenvedélye volt erősebb, még kevésbbé maradhatott a tisztán tudományos gondolkodás hűvös magaslatain, csak gondolataival törődve, nem pedig gondolatainak az életre való hasznosságával is. De nem maradhatott a költészet virággyüjtő szépségeinél sem, mert búzát kellett vetnie, hogy a kalász-éréskor jövendő aratóknak legyen mit learatni. S a költőt, aki mégis csak benne élt, a magvetés szolgálatába hajtotta; hadd tegye magát hasznossá, segítsen érlelni a magvakat. Az olyan lázasan tevékeny korban, mint az övé volt, eszközzé vált az is, ami tulajdonképen természete szerint az önmaga célja lett volna.

Európéerek, a nyugati műveltséget ismerők és a nyugati intézmények és eszmék iránt lelkesedők voltak előtte is, mellette is, de ő az első igazán európai magyar. Európaibb Széchenyinél is, mert teljesebben és egyetemesebben vette fel magába az európai kultúrát, nem maradt előtte idegen egyetlen eszméje és egyetlen törekvése sem. S nem a tanítvány attitudejében állott ezzel az európai kultúrával szemben, mint Széchenyi is, hanem a benne élő s alkotólag résztvevő kultúr-ember attitudejében. Annyi és olyan köze volt a nyugati kultúrához, mint akármelyik hozzá hasonló sorsú és képességű német vagy angol embernek. A magyar politikai gondolkodás és a magyar irodalom benne emelkedik igazában európai színvonalra. Annak a szellemi golfáramlatnak, amely akkor egész Európán végigömlött s meghatározta az egész kor szellemmi karakterét, ő volt a legkeletibb hulláma. Rousseauból kiindulva, a byroni mélabún, a kor egyetemes gyermekbetegségén átesve, törvényszerűen fejlődött az irodalomban a romantizmusig, s a politikában ennek egyenértékeséig, a liberalizmusig. Eötvös mind a kettőbe beolvasztott valamit az angol utilitarizmusból, ami egész világfelfogásának humanisztikus és szociális ízét adja meg. Az európai kultúra ily teljességének magaslatáról belenézve a magyar életbe, jobban meglátott minden hiányt, hézagot, jogtalanságot és szegénységet, mint azok, akik egészen a magyar levegőben éltek, s csak onnan tekintgettek ki Dévényen túlra. Ezer dolog, ami a szellemileg itthonülőknek magától értetődő, természetes, változhatatlan és változást nem is kívánó volt, őt izgatta és bántotta s változás után kiáltozott benne. Élesebben látta a magyar élet bűneit-bajait, mint más, mert nem volt bennük elfogulva. Mindenki tudta például a megyei rendszer bűneit és hibáit és mégis mindenki mint valami fetist imádta a vármegyét. Eötvös mert először általános rohamot indítani ellene, mert csak ő látta meg, hogy itt nem szimptomatikusan, toldó-foldó intézkedésekkel gyógyítható bajokról van szó, hanem maga a szervezet beteg s nem lehet addig rendszeres reformja a magyar életnek, amíg ezt a beteg szervezetet ki nem küszöbölik belőle. Bizonyos dolgokat kívülről kell nézni, hogy az ember jól megláthassa; Eötvös is azért látta meg olyan pontosan a magyar élet szükségleteit és betegségeit, mert kissé kívülről nézte, egy nyugateurópai kultúr-ember szemével.

S kívülről nézte a magyar életet azért is, mert nem volt szorosan hozzánőve a hagyományos magyar társadalmi osztályok egyikéhez sem. Nemcsak műveltségével vált el tőlük, hanem származásával és helyzetével is. Az arisztokráciából származott, de nem a nagybirtokos arisztokráciából, amely éppen nagybirtokos érdekeinél fogva tömörült egy egységes társadalmi osztállyá, hanem a hivatalnoki arisztokráciából, amely a nagybirtokos arisztokráciával mérsékeltebb vagyonánál fogva csak lazább természetű érdekkapcsolatokban állott, a középnemességtől pedig, melyből eredetileg kiemelkedett, a városi élethez idomított másféle életmódjával, magasabb műveltségével, arisztokrata voltával és külön érdekeivel többé-kevésbbé elidegenedett. Arra pedig ez a hivatalnoki arisztokrácia nem volt elég erős és nem volt elég számos, hogy különálló társadalmi osztállyá szervezkedjék, – így tehát bizonyos osztályközi állást foglalt el. Eötvös ennél a helyzeténél fogva mentes maradt azoktól az osztályelfogultságoktól, melyek Széchenyiben is megvoltak a nagy arisztokrácia, Kossuthban pedig a köznemesség irányában. Ezért látta meg olyan jól az összes osztályok bűneit és bajait s ezért tudta a Falu jegyzőjé-ben olyan – akármit mondanak is – hű, pontos és valószerű képét megrajzolni a magyar vármegyének az arisztokrata főispántól az analfabéta bocskoros nemesig s ezért fordult őszintébb, fenntartásoktól mentesebb hévvel az elnyomott föld népe felé, mint akárki más. Anélkül, hogy a szó igazi értelmében demokrata lett volna, a lázadásig fel tudott izgatódni a jobbágynép százados elnyomatásán; különben szenvedélyesség nélküli hangja jóformán csak akkor izzik szenvedélyessé, ha erről szól és vasvesszővel sietteti az időt, amely meghozza a sok százados bűnök jóvátételét. Kívülről néző helyzeténél, osztályhoz nem kötött voltánál fogva látta a magyar társadalmat egész osztályok szerinti rétegezettségében: az osztályok bűneinek és szenvedéseinek visszatükröződését az egyesek sorsában, az osztályok harcát az intézményekben. A Falu jegyzője a magyar kiváltságos osztályok s különösen a vármegyei nemesség kritikai képe, a Magyarország 1514-ben a magyar történelem egyetlen nagy osztályforradalmának rajza. Eötvös látta először a magyar társadalmat a maga különleges szociális tagozottságában, ahogy azóta sem látta senki. Munkásságának szociológiai fontossága még ma sincs kellő világításba helyezve, ami nagy mulasztása szociológiai kutatásunknak.

Eötvös gondolkodásának az adja meg sajátságos jellemét, hogy nála a gondolatot mindig valami érzelmi megindulás indítja meg. Ebben is hasonlít Rousseauhoz. A lélektani folyamat nála ilyenformán megy végbe: meglátja az élet valami jelenségét, amely valami érzést, legtöbbnyire szánalmat vagy részvétet kelt benne. A kiinduló pont tehát az érzelmi ember kiinduló pontja. Fájdalmas érzésétől szabadulni akar, tehát módot keres, hogy mikép lehetne megszüntetni az okokat, melyek megindulását előidézték. Az érzésből ezzel áttér a gondolkodásba. Mikor a gondolat megvan, akkor keresi megvalósításának módjait, – innen ered nála a politikai cselekvés vágya. Igy megy végbe a költői művet nemző lelki folyamat is; az érzés mindig és pedig hamar átolvad reflexióba s a cselekvést itt a minduntalan előtörő tendencia helyettesíti, az olvasó meggyőzésére, cselekvésének maga felé hajlítására való törekvés. Ezért nem lehetett soha művész a szó igazi értelmében, pedig sok megvolt benne a művész anyagából. A felindulás, az érzelmi forrásból szakadtság azonban mindig meglátszik minden gondolatán s innen van gondolkodásának páthosza, amely bizonyos költői szint ad olyan gondolat-sorainak is, melyek látszólag messze esnek minden költészettől. Gondolatai úgy, ahogy keletkeznek, sorakoznak mondatokba: az olvasó előtt, szemeláttára gondolkozik s innen mondatainak terheltsége, mely azonban lassú nehézkessége mellett is néha művészi hatásúvá tud lenni. Nem stiliszta, de gondolatának néha olyan lendülete és súlya van, amely lendületet és súlyt ad a kifejezés formájának is. Ahhoz azonban, hogy a nagy stílushoz eljusson, hiányzik belőle a szenvedély: sokkal hamarabb válik benne minden reflexióvá, semhogy szenvedéllyé tudjon hevülni.

Mint írót nem annyira az ember érdekli, inkább az emberi csoportok, a társadalmi osztályok, voltaképen az egész emberiség. Psychológiája ezért nem gazdag és nem mély, ellenben a tömegeket erővel és igazsággal tudja rajzolni. S ugyanezért inkább típusokat ábrázol, akikben szélesebbkörű emberi közösségek tükröződnek, mint különlegesen bélyegzett egyéneket. A maga módszerén belül azonban megközelítette, bizonyos tekintetben azt mondhatni, jobban, mint bárki más magyar író, a regény csúcspontját: nagy összefoglalásban, hatalmas képét tudta adni az élet nagyarányú darabjainak. Az ő regényeiben tükröződik nálunk először s maig is csak részben felülmultan az élet s különösen a magyar élet egy egységes világnézet kereteibe összefoglalva. Nemcsak a magyar regény, hanem általában a magyar irodalom ő benne jut először európai érvényre. Az ő regényei voltak a magyar irodalom első termékei, melyek a külföldön is hatást tettek, nagy olvasóközönségre és irodalmi megbecsülésre találtak. Vele vonult be irodalmunk az európai kultúra közösségébe s még ma is – másod, harmadmagával – ő képvisel itt bennünket a legtöbb nyomatékkal.

(1913.)

KAFFKA MARGIT

Kaffka Margitról csak most, két regényének megjelenése után vesszük észre, hogy ő, aki mint különös, ideges, lelkendező nyugtalanságú és zárkózottan rejtezkedő lírájú versek és erősen, de rendszerint elnagyoltan kidolgozott, belső rezgésekkel teli, a dolgokat a fényszóró fénysávjaihoz hasonlóan megvilágító novellák írója állt előttünk, tulajdonképen regényírásra termett író. Verseiben, novelláiban majd mindig találtunk olyan dolgokat, amelyek kikívánkoznak megszabott korlátaikból s szélesebb lendületű forma felé kívánkoznak: alakokat, amelyek egy-két pontjukon a divináció biztosságával vannak megjelenítve, mégse tudnak teljesség híján egészen megelenedni, történeteket, melyek vázlatosaknak tünnek fel, helyzeteket, melyek mögül hiányzik a széles hattér. Csalódtak azok, akik ezt az író ereje fogyatékosságának tulajdonították és csalódtunk, akik azt hittük, ezeknek a disszonanciáknak feloldódására egy további fejlődésre van szükség. Most látjuk, hogy nem a készség, nem is az eszközök feletti uralom hiányzott belőle, hanem a neki való forma, amelyben teljesen, külső korlátok és feszélyező megkötöttségek nélkül beszélheti ki magát. Ebben az utólagos megvilágításban egész máskép látjuk novelláit is, mint azelőtt: egy részük úgy tünik fel, mint elnagyoltan kidolgozott, novellává préselt regény, másik részük mint összefüggéséből kikapott s új összefüggésbe erőszakolt regényfejezet és csak kisebb részük az, ami akart lenni: igazi novella, mely koncepciójánál, a mondanivalója természeténél fogva novella, nem pedig külső körülményeknél vagy az író novellaírási szándékánál fogva az. A maguk nemében kiváló, nem egyszer fényes munkák, de legtöbbjüket akkoriban bizonyos kielégítetlen érzéssel tettük le. Sok szépet, sok értékeset kaptunk belőlük, de azt az érzést is, hogy ezeken kívül még többre is lett volna jogunk.

Most aztán a teljesség, a kielégítettség érzését is meghozták regényei. Egy százféle megkötöttségből hirtelen, egyetlen iramodással kibontakozó tehetséget látunk regényeiben, amelynek fővonásai már eddig is ismeretesek voltak, de egész sereg olyan új, meglepő vonás került hozzájuk, melyekről még az író legjobb ismerőinek is alig lehetett fogalma. Ez a kibontakozás, eddigi írói valójának ez a megtöbbszöröződése úgy hat, mint egy nagy fellélegzés: végre rátalált a módjára, hogy mikép adhassa ki magát egész valójában, egész sokszínűségében, – megtalálta azt a formát, amelyre rendeltetve van. Innen regényeinek, különösen az elsőnek, a Szinek és évek címűnek meglepetésszerű hatása mindenkire, aki Kaffka Margit eddigi munkáit ismerte. Móricz Zsigmond czikke, melyre a Nyugat olvasói még emlékeznek, ennek a meglepetésnek a felkiáltása – még pedig sokak meglepetéseé.