Part 12

A virrasztók sötét allegóriája nyitja meg Vajda líráját. Amit addig írt, inkább fiatalos próbálkozás, önmagának keresése, – ebben a költeményben szólal meg először a maga egyénisége szerint. Ez is a legismeretesebb verse, belekerült majd minden irodalmi olvasó könyvbe és anthologiába. Annak a forradalom utáni hangulatnak a szülötte (1855-ből van keltezve), amely egész kis hazafias allegóriaköltészetet fejlesztett ki s amely Tompa néhány allegóriájában jutott legnagyobb hatású kifejeződésre. Vajda verse joggal állítható a Tompáéi mellé. Már az első szavaival megfogja az embert, megadja az egésznek sötét alaphangulatát, a tompa, reménytelen kétségbeesést, amely fásult elfáradással néz ki a csillagtalan, tenger éjszakába s csak az a rettegő gondolat tartja benne a lelket, hogy a halott, aki körül virrasztanak, „hátha meg nem volna halva s lehetne még valami“. Az egész hangulatban van valami halkan, titokzatos lépésekkel járó sejtelmesség, melyhez jól illik a beszéd fojtott, suttogó, minduntalan homályosságba bujkáló hangja. Teljesen előttünk áll a ravatal, egy falusi, nagy, sötét szobában, gyéren világító gyertyák közt, amelynek reszkető lángja csak a homályt növeli, elmosódóvá teszi a formákat. A halott körül, a szobában, nesztelenül járó, árnyszerű, félig felismerhető alakok mozognak. Az egész kép valami félelmetes, ijesztő érzést kelt, melynek félelmetességébe ideges ingerültségek siklanak bele. Ily teljes hangulatú, a képet vasegységgel összefogó, első szavától az utolsóig mindig célbataláló verse Vajdának csak kevés van. Még a ritmusnak ólmossága és a rímeknek tompa csengése is mintha hozzátartozna a hangulathoz és belőle folyna. Tompa hasonló allegoriái a maguk fájdalmas páthoszával egyszerűbbek és ép ezért közvetlenebb hatásúak, a Vajda verse komplikáltabb, a hangulat több ágból összefonó és mélyebb, tónusban gazdagabb képet nyujtó. Tompa allegoriáiban egy nagy fájdalom nyilvánul, a Vajdáéban egy mély, a lelket gyökeréig fölrázó megrendülés. De valami sivárság settenkedik a sorai közt, könnytelen, konok fájdalmában, amely megrendít és egyúttal vissza is ijeszt. Nagyon erősen a hatása alá lehet kerülni, nehéz tőle megszabadúlni, de hatása úgy marad a lelkünkben, mint valami lidércnyomás emléke.

Ime, már fiatal korában megvan és még a hazafias fájdalom allegorikusan átvitt értelmű ábrázolásában is nyilvánúl Vajdának az a tulajdonsága, amely végigvonúl egész költészetén és egész emberi valójában: a sívár, a szeretet ellágyulásait, a megértés kiegyenlítődéseit nem ismerő, semmivel lelkileg összeforrni nem tudó kiábrándultság. Neki nem voltak illuziói, csak előítéletei, nem voltak megindulásai, csak indulatai, nem volt szeretete, csak elfogultsága, nem volt gyűlölete, csak dühe. Vágyott mindenre, amije nem volt és nem tudott egészen emberi lenni: mintha teremtésekor bizonyos emberi tényezők kimaradtak volna szervezetéből. A teljes emberi életre való vágyódás elérhetetlensége az ő folyton vérző belső tragédiája. Lényének ez a tökéletlen alkata adja a kulcsot egész egyéniségének, pályájának és költészetének megértéséhez. Ezért nem tudott teljessé válni sem mint ember, sem mint költő, ezért nem tudta elérni a maga egyéniségének teljes kifejezését a költészetben, ezért nem tudta kiélni a maga életének lehetőségeit. Szertelensége a teljesség felé viaskodó erőfeszítés, egyenetlensége heves erőfeszítések és csüggesztő ellankadások folytonos váltakozása, fájdalma a kötelét tépdeső bika bőszült elkeseredettsége, amely öntudatlanúl, elvakúltan, irányt, tájékozást elvesztve, leszegelt fejjel feszíti rohamra izmait, hogy a következő pillanatban a kötelek erejétől hátrarántva visszaroskadjon önmagába.

Azt a teljes kihangzást, amely A virrasztók-at kora lghatalmasabb versei közé emeli, nem találjuk többé Vajda hazafias költészetében. Akkor egy egyetemes fájdalom, az egész magyarság lelki állapotával való kapcsolat s egy nagy belső rázkódásnak még idegeiben remegő emléke adott hangjának biztonságot. Későbbi hazafias költészete politikai költészet, még pedig a politikát ferde szemmel néző, a világot megérteni nem tudó, elsötétült kedélyhangulatú ember verses politizálása. Az egykor sokat emlegetett Luzitán dal és néhány politikai szatírája inkább egy sötéten látó, megértés és világismeret nélküli ember haragos kifakadásai, mint igazi költői művek. A Luzitán dal rhetorikájában itt-ott érzik még valami lendület, a szatirákból teljesen hiányzik a szatirikusnak az a fölénye, mely a gúnynak egyedüli jogcíme. Vajda soha sem tudott fölébe emelkedni a maga mondanivalójának, mindig benne van egész testtel s ez sehol sem olyan kirívó, mint szatirikus verseiben.

A köztudatban, jobban mondva, közemlegetésben (mert költészetét sokkal kevésbbé ismerik, semhogy köztudatról lehetne szó) Vajda leginkább mint szerelmi költő, mint a Gina-dalok költője él. Életében egyetlen egy, egész életére szóló szerelme volt: Gina. Ez a nő, tudjuk, egy akkor még nálunk meglehetősen ritka női tipus karakterben és sorsban egészen tipikus megszemélyesítője, akinek élete is olyan, mint egy erkölcsös ponyva-regény kliséje. Egyszerű polgári családból való, igen szép, jólétre, fényűzésre sóvárgó leány, aki a szerény és különben sem valami megnyerő természetű költő szerelme helyett inkább egy nagystílű demimonde életpályáját választotta; szeretője lett egy Bécsben lakó nagy úrnak, vagyont szerzett, vagyonát kalandos vállalkozásokban elpusztitotta, elszegényedett, elzüllött s nyomorúltan, kórházban halt meg. Ezt mind a kortársak előadásából tudjuk, mert Vajda verseiből néhány általánosságon kívül alig tudunk meg Gináról valamit. Egyetlen versben van valami életrajzi adat: az A kárhozat helyén czíműben, amely egy Ginánál, már mint nagyúri maitressenél tett látogatás emléke s végletes szavakban fejezi ki a költőnek szerelmese elcsábíttatása miatt érzett dühös, átkozódó fájdalmát s olyan hangon szól erről a mindennapi, de őt egész életére megmérgező eseményről, mintha a világtörténelem legnagyobb gazsága lett volna.

Vajda János egyenesen rászületett a boldogtalan szerelemre. Bizonyosnak vehető, hogy soha életében nem tudott egyetlen nőben sem olyan érzést kelteni, amely csak hasonlit is a szerelemhez. Egyetlen egy sem volt meg benne azokból a tulajdonságokból, amelyek a nőkre hatnak. Első pillantásra elég szép férfi volt, minden különösebb, feltünőbb egyéni vonás nélkül. Öreg korában bízvást nyugalmazott katonatisztnek lehetett volna nézni, fiatal korában sem lehetett másféle, mert a kor csak megöregítette, de nem változtatta meg külsejét. Szeretetreméltó sem volt, nem tudott simulni, alkalmazkodni, még kedveskedése is olyan lehetett, mint egy komondor acsarkodása, hajlékonyság, figyelmesség, szolgálatkészség nem volt a természetében, tartózkodó, szögletes, morózus és zsörtölődő volt. Erős érzékiség élt benne, amely verseiből is néha forró gőzzel csap ki, de nem szerette a nőket szeretettel, nem becsülte őket semmire és nem volt az az emberismerete, hogy bánni tudjon velük. Hozzá még a szegénység visszariasztó bélyege is elidegenítette tőle a nőket. Tragikus véletlen volt, hogy vére fiatal pezsgése idején éppen egy olyan nőt vetett elébe a sors, akiben minden nők között a legkevésbbé lehetett meg a képesség, hogy mindezeken túltegye magát.

Vajda nem tudott női ideált alkotni magának. Az ő szerelmi lírája nem trubadúr-líra, amely az ideál oltárára emeli a szeretett nőt, telerakja a szépség és jóság minden ékszerével és vakon, az imádat odaadásával hódol neki. Ő nem tudta odaadni magát a nőnek, nem tudott kilépni önmagából, hogy összeolvadjon vele. Megmarad önmagában és illuziók nélkül nézi a nőt: csak szépsége vonzza, amely felgyújtja érzékeit és vad sóvárgásban emészti egész valóját. Dühös kiváncsisággal veti magát feléje, faggatja, nagyítóval vizsgálná, darabokra vagdalná és tehetetlen dühvel vicsorog, hogy nem bírja megérteni. Önmagában is kínlódva vájkál, keresi saját lelki állapotának értelmét és egyetlen kérdésre sem tud feleletet kapni, egyetlen pillanat sem hoz számára kielégülést. Az ő szerelme folytonos zsörtölődés és marakodás a nővel. Érzékeinek tüze csak izzik, de nem tud lángot vetni. A nő nem párja neki, hanem ellenfele, akit le kell igázni, maga alá gyűrni s ez a viaskodás tulajdonképen a szerelem lényege. Szadisztikus szerelem, amely nem jut a maga természetének öntudatára s a versekben is csak tökéletlenül nyilvánul; inkább visszakövetkeztetésből, a verseknek hangjából tudjuk a lényegét megfogni, semmint szavaikból.

Merőben érzéki szerelem ez, melyre nem hat semmi más, mint Gina szépsége; sóvárogva festi ki magának azokat a gyönyöröket, melyeket ez a szépség igér s nincs egyéb vágya, gondolata, mint Ginát ölelni. A vér elönti agyát, ha Ginára gondol, vad, fantasztikus képek tolulnak szeme elé, lihegve tör ki ajkán a szó. Erdő-égéshez hasonlítja szerelmét, melyet a lány szerelme gyújtott meg: kérlelhetetlen mérgű tűzláng legel a gyepen ropogva, nem marad az erdőnek egy zöld ága, hol egy madár eldalolja: Átkozott a nap sugára!! Átkozott a romboló láng, mely nem úgy hervaszt el kéjben, együtt élve, ott elhalva virágaid mézkelyhében.

Gina szépsége végzetes, mindenható, ellenséges hatalom, a költő haragos daccal küzd ellene s mindig visszaesik rabságába. Valami sötét elégtétellel gondol ismételten a szépség mulandóságára, arra az időre, amely elrútítja Gina arcát, testét s amig maga elébe festi azt az időt, mikor

Hódító szépséged csodája Még rajtad, élőn elenyész, Arcod tündöklő színpompája Végkép örökre odavész, Hóhér idő, ádáz kezével Letörli ajkad bíborát, Bepókhálózza csúf redővel Fönséges arcod himporát –

egyben fellázad ennyi szépség pusztulása ellen.

Mindig s mindenütt csak ez a szépség foglalkoztatja. Tisztában van Gina fejének, szívének ürességével, tudja, hogy nem való egyébre, mint hogy felgyújtsa az érzékeket, de ez mintha csak annál jobban magához vonzaná, mintha csak annál jobban fölhevítené érzékiségét. Még arra sem tartja képesnek, hogy szeretni tudjon, hidegnek, érzéketlennek képzeli és arra gondol, hogy majd egykor, ha az idő eljár Gina fölött, ha egyedül marad és elhagyatott, mint hazajáró halott emelkedik fel előtte a múlt és ekkor meg fogja bánni hidegségét. Ha erről a jövőről beszél, vésztjósló páthosz van a hangjában, amelybe beleolvad keserűsége és tragikus színnel tölti el.

Vajda szerelmének mindig tragikai a hangja s mély, sötét háttereket nyit, mintha a költő érezné, hogy itt valami nagy emberi tragédia folyik le, ami kapcsolatban van az emberiség egész sorsával, mert a legnagyobb és legemberibb dolog: a férfinak a nőhöz való viszonya nyilvánul benne. A régi fajta trubadúr-szerelem költőinél a szerelem egy megható, szimpatikus magánügy, egy embernek vágya egy nő után, boldogsága vagy boldogtalansága. Vajdában az a sejtelem dolgozik, hogy az ő szerelmében van valami egyetemes vonás, mintha az egész férfinem szenvedése, rabsága, az érzékiség láncaiban való vergődése tükröződnék az ő fájdalmaiban. Ezért hangja mindig páthosszal teli s ez a páthosz még ott is kiütközik, a költő akarata ellenére, ahol enyelgő, könnyed hangon próbál szólani. Nem egyszer egyetemes eszmék szövődnek bele a szerelmi versekbe, a mulandóságról, a halálról, a megtörtént dolgok eltörölhetetlenségéről, az elmulasztott dolgok visszaidézhetetlenségéről való gondolatok. A szerelmen keresztül a költő filozófiai perspektivákba tekint.

Egy nagy szenvedés fejeződik ki Vajda szerelmi lírájában, nagyobb a visszautasított, kielégületlen szerelem minden kínjánál. A költőileg legritkábban megalakított érzések egyike: a szenvedélyes féltékenység. Már Gina iránti szerelme első fázisában, a lány bűnbeesése előtt is ott settenkedik az égő vallomások mögött a gyanú, amelyet Gina érzéketlensége, hiúsága, a sok hódolat, amelyet kelt, csak mindjobban táplál. Mikor pedig Gina bűnbe esik, ádáz, toporzékoló féltékenység fogja el a költőt. Elviselhetetlen, irtóztató neki a gondolat, hogy Ginát más öleli, szavai a szó szoros értelmében testi kíntól vonaglanak, önmagából kikelt dühvel jajgat, gúnyolódva marja önmagát, a győzelmes vetélytársat és egy világkatasztrófa rettentő összeomlásaként érzi, hogy ami után ő az elérhetetlenség belenyugvást nem ismerő szenvedésével áhítozott, azt más könnyen, játszva megnyeri a pénzével. Őrjöngő fájdalmában, rekedt gúnyba csuklik a szava: egyetlen elképesztő és önmagába visszaroskadó átkozódás.

Gina emléke sohasem hagyta el Vajdát. Több szerelme nem volt életének. Versein utóbb még átsuhan pillanatokra két-három más nő árnyéka – csak futó árnyékok, amelyek el is tünnek nyomtalanul, mint a fecske a nagy viharok után elcsöndesült tó fölött. Ginához szinte periodikusan visszatér. És a visszaemlékezésben mintha valahára, legalább pillanatokra harmóniába jutna önmagával ez a disszonanciákkal teljes szerelem. Az Utolsó dal Ginához című versbe még minduntalan belevillannak az alig elült belső harcok villámai, mintha a terhétől megkönnyebült felhő távozóban a láthatár szélén meg-megvonaglana. A Húsz év mulva már teljes kiegyensúlyozottságában mutatja érzését. Szive elcsöndesült, nem bántja újabb szenvedély, de Gina emlékétől szabadulni nem tud:

De néha csöndes éjszakán, Elálmodozva egyedül, Mult ifjuság tündértaván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen.

Ez a költemény nemcsak Vajda két-három legszebb versének egyike, hanem a legszebb, legteljesebben hangzó és legmélyebb perspektívájú versek közé tartozik az egész magyar irodalomban. A szenvedélyt és szenvedést túlélt lélek erővel teljes nyugalma és biztonsága van benne, amikor az összeomlott világ romjaiból már felépítette magának az emlékezés kunyhóját és benne él. A fájdalom már le van győzve: él még, de nem mardos többé, a sebeknek behegedtek az ajkai, sajognak, de nem véreznek többé. Az elcsöndesedett fájdalom hangjába valami titokzatos gyönyör vegyül, amely eltölti a legnagyobb fájdalmainkra való visszaemlékezést is, ha már messze túl vagyunk rajtuk. A lázongó vad keservből szomorúság lett, mert kihalt a vágy, elcsitultak az érzékek, kihamvadt a hajdani tűz, csak a fénye maradt meg. Így szépül meg minden az emlékezetben, mikor az élet párolgó vérnyomait már behavazta az idő.

Formában is oly teljes, tiszta, egyenletes ez a vers, amilyet alig találunk Vajda egész költészetében. Nyelvének van valami különös merevsége, amely Vajda minden versében megvan, de itt nem zavar, sőt még erősebbé teszi a hatást, mert teljesen megfelel azoknak a képzeteknek, melyeket az egész költemény fölidéz, összevág a vers hangulatával. Befejező és záróképe a Montblanc csúcsáról oly jellemző, annyira megérezteti a költő lelki állapotát s annyira közel hozza képzeletünkhöz, hogy a maga teljes valóságában vésődik tudatunkba a költő érzése: az érzékekből az emlékezetbe szívódott szerelem hideg ragyogása. Ez a két sor pedig:

Mult ifjuság tündértaván Hattyúi képed fölmerül –

a legszebb, amit Vajda valaha leírt. Úgy hat, mint valami csodaszép zene zengése. Ebben a versben sikerült Vajdának teljesen kifejezni magát.

Még egyszer fölmerül Gina képe a költőben: Harminc év után. Egy késői fájdalmas találkozás hozta össze a már a lejtő aljára siklott nőt s az öregedő költőt. A testi látás erősebben felidézi a mult fájdalmát, amely még egyszer átvonaglik a szíven, de már nem tud erőt venni rajta és megadó szomorúságban oldódik fel. Még egy utolsó, szép, férfias bánatú költemény és Gina eltűnik örökre Vajda költészetéből s eltűnik vele az ifjúi vér lobogása, a szerelem.

Vajda szerelmi lírája – jobb szó híjján ezt kell használnom – a modern szerelem első nyilvánulása a magyar irodalomban. A magyar szerelmi líra Balassától Petőfiig a nőimádó lovagi szerelem nyilvánulása, amely naivul, káprázó szemmel közeledik a nőhöz, megmámorosodik tőle és teljesen, fentartás és kritika nélkül adja oda magát neki. A nővel vívódó, benne ellenfelet látó, lényének megértésére és lenyűgözésére vágyó szerelem, melyben az érzékiség intellektuális momentumokkal elegyedik, a XIX. század közepe táján jelenik meg a költészetben tipikusan, nálunk először s a legújabb időkig egyedül Vajdánál. Ma nekünk ez teszi költészetét psychologiailag érdekessé, a maga idejében ez is egyik akadálya volt annak, hogy megértsék. A hang s az érzés egyaránt idegen volt az akkori magyar lélek előtt, amely akkor még teljesen benne élt a régi egyszerűbb formákban, kevesebb komplikációt mutató érzések körében. A nőről és a férfinak a nőhöz való viszonyáról akkor egészen más fogalmak éltek az emberek tudatában s az egész magyar lírai tradíció egyhangúlag ezeket a fogalmakat támogatta. Akik Petőfi bájos, fiatalosan lobbanékony, a dal pillanatában kelő s vele eltűnő szerelmeinek élvezetében nevelkedtek, azok visszariadtak a Vajda bonyolultabb, viharfelhővel és végzetességgel teli, megdöbbentő lelki szakadékokat nyitó szerelmi lírájától. Talán visszásnak találták, talán érthetetlennek és mindenesetre nyomasztónak. Vajda lírája tömegnépszerűségre úgy sem alkalmas, a maga idejében még kevésbbé volt az. A Gina-dalok hatástalanul hangzottak el és még a költői dicsőség és népszerűség oly forrón epedett vígasztalását sem hozták meg a költőnek.

Vajda egész költészete csupa emésztő, fájdalmas kérdés, amelyre nem bir választ kapni. A nő mint rejtelmes, megfejthetetlen kérdőjel áll előtte s a természettel, a világgal és a léttel szemben is mint szenvedélyes, nyugtalan, semmi feleletben megnyugodni nem tudó kérdező áll. A természetben nevelkedett költő – gyermekkorát apja erdészlakában töltötte, egész öreg koráig passzionátus vadász volt s vadászkönyvet is írt Cserszilvási Ákos álnéven – ép oly absztrakt nézéssel szemlélte a természet képét mint a nőt, ki szerelemre lobbantotta. Gyakran fordul a természethez képekért és színekért, de ezek a képek és szinek is inkább gondolatiak, mint szemléletiek, ami bennük természeti eredetű, az bizonytalan általánosságokba vész. Csak azt látja a természetből, ami a legfelületesebb szemléletre is szembetűnik, sehol semmi nyoma a gyöngédebb, bensőbb megfigyelésnek, a természettel való szorosabb kapcsolatnak. Jellemző reá, hogy ép oly gyakran fordulnak elő nála olyan természeti képek, melyeket csak elképzelésből vagy olvasmányból ismerhetett, látni sohasem volt módjában, – pl. trópikus motivumok – mint abból a környezetből valók, melyben élete nagy részét töltötte. Verseiből a legagyafurtabb filológus sem tudná megállapítani, hegyes, dombos vagy sík vidéki ember volt-e – a természet nem töltötte be lelkét látási emlékekkel s képei elárulják, hogy soha nem is látta igazában a természetet. Igy van ez azokban a verseiben is, amelyekben a természet, a tájképhangulat a tulajdonképeni tárgy. Néhány ilyen verse mégis valami igen erős természeti hangulatot éreztet, mintha a természet nem a szeme, füle révén hatolna beléje, hanem valahogy a pórusain vagy lélekzetvételével szívódna bele. Példa erre Nádas tavon című igen szép verse, amelyben nincs egyetlen szó, amely saját egyéni szemléletet árulna el és mégis oly erős a természeti hangulat, mintha a költő a természetnek egy szerve volna, akibe önmagától, természetes vezető utakon áramlik át a természet minden rezzenése. A költő lelke itt egyesült a természettel. Legtöbbször azonban csak szimbólum számára a természet, elvont filozófiai eszmék sorát megindító kiinduló pont. A bölcselkedés beleelegyedik a természethez legközelebb jutó verseibe – pl. az említett Nádas tavon-ba is – a legtöbb esetben pedig megrajzol néhány széles, pontos körvonalakat nem is adó vonással egy tájképet s képzettársítás vagy hasonlat révén átsiklik filozófiai eszméi feszegetésébe.

Filozófia alatt nála nem szabad valami pontosan körvonalazott, tudományos alapokra épített világnézetet, egy meglévő filozófiai rendszerhez való csatlakozást vagy önálló filozófiai világkép alkotására való törekvést érteni. Amennyiben mégis előfordulnak, sőt nagy szerepet játszanak költészetében filozófiai eszmék, ezek a metafizika elemi kérdései, melyekbe lépten-nyomon beleütközik s amelyekkel ép oly tanácstalanul áll szemben, mint akár a filozófia csecsemőkorának elmélkedői. Egész filozófiai programmja benne van Végtelenség című versében. Borzasztónak tűnik fel előtte az örökkévalóság gondolata: hogy aki van, az lesz is, nem létezővé nem válhatik soha. Mivé leszünk a halálon túl, mi jogon s mivégre jutottunk akaratunk, megkérdezésünk nélkül a világra, holott talán jobb lenne nem születni soha? Vajjon a sír nemcsak fiókja-e a nagy végtelenségnek, pillanatnyi szünete a létnek? Mindezek kérdések, amelyekre nem talál feleletet, legfeljebb ha a hit ősi menedékébe lehet előlük elbújni.

Ragadd kezedbe A hit koporsókötelét szilárdul S el ne bocsásd soha.

Ő azonban nem tudja megragadni ezt a koporsókötelet, mert nincs benne hit – az örök kérdések folyton kínozzák, belevegyülnek minden gondolatába és megmérgezik nehezen megszerzett nyugalmát. Alig van verse, kivált későbbi idejében, amelyben ezeknek a kérdéseknek egyike vagy másika ne foglalkoztatná. Különösen a lét illuzórius volta, a mulandóság és állandóság ellentéte foglalkoztatja s az a gondolat, hogy a mindenség

Nem lett se több, se kevesebb S Isten se dönti azt le végkép, Mi egyszer itten megesett.

Ezek mintegy vezérmotivumai lírájának, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is közelebb tudna férkőzni értelmükhöz s anélkül, hogy bele tudna nyugodni megoldhatatlanságukba. A világ, a lét, mint a folyton forgó malom, zakatolja bele agyába mindig ugyanazokat a gyötrő kérdéseket s ő mindig szenvedélyesen, vergődve, néha eszeveszett dühvel facsarja, tépdesi agyát, beleszédül és nem tud egy tapodtat sem tovább jutni.

Vajda bölcselkedése olyan, mint mikor valaki hirtelen egy sötét üregben találja magát s nem tudja hova került, próbálna előre jutni s minden mozdulatával valami áthághatatlan falba ütközik, mindenfelől érthetetlen, rejtelmes erők zárják el az útját. Szabadúlni akar börtönéből, végsőig megfeszíti szemét s mégse lát, végsőig megfeszíti erejét s mégsem bírja az útját elzáró falat meg se mozdítani. Vakon tapogatódzik, bősz, tehetetlen dühvel, szenvedélyes kitörésekkel ostromolja a sötétséget s mindhiába. Nem filozofálás ez, hanem a lét elemi erőivel való kínos viaskodás, melyben százszor leteperik és mindig újra támad. Megostromolja az egész mindenséget és mindíg csak a saját tehetetlenségének tudatával esik vissza a semmibe.