Part 11

Gyulai nem tartozott a sok szempontú írók közé. Azok a szempontok, amelyekből Jókaival szemben való állásfoglalását igyekeztem megmagyarázni, magyarázatát adják egyúttal más írókkal és irodalmi jelenségekkel szemben elfoglalt állásának is. Kritikaiból, de még inkább a Budapesti Szemle szelleméből, míg e folyóiratot ő szerkesztette, tudjuk, hogy egyálatlán ellenzéki állásban volt az egész körülötte folyó és fejlődő irodalommal. Vajda Jánosra nem volt egyetlen elismerő szava, Rákosi Jenővel, Dóczy Lajossal folytonos harcban állott, Kiss József ellen munkatársai kíméletlen polémiát folytattak, Mikszáthról egyetlen egyszer írt, akkor is egyik legkevésbbé jelentékeny művéről, melyet azonban alkalmasnak talált arra, hogy bizonyos fogyatkozásait – melyek mintegy Jókai hasonló fogyatkozásainak továbbfejlesztései – pellengérre állítsa. Az ő kritikáinak gyüjteménye számra is nagyon kevés – negyvenkét évi időközben harminckilenc cikk s ezek között is néhány teljesen jelentéktelen felszólalás jelentéktelen ügyben és lexicon-cikkszerű vázlatos életrajza Arany Jánosnak – s egyáltalán nem adja semmiféle képét irodalmunk 1861–1903 közé eső fejlődésének. A kor legnevezetesebb jelenségeiről sohasem írt, aki jelentékenyebb írót megkritizált, rendszerint kevésbbé fontos és jellemző műveikkkel foglalkozott. Hogy az akkori irodalmi közvéleményre mégis nagy hatása volt, az elsősorban személyiségének hatásából magyarázható: nézetei – mert azért mindig figyelte az irodalmi jelenségeket s egész élete végső szakáig tájékozva volt mindenről – megíratlanul is elterjedtek mintegy szájhagyomány útján s ha nem hatottak is alakítólag az irodalmi termelésre, ha az írók úgy írtak az ő dacára is, ahogy írniok adatott, az irodalomról való közvélemény alakulására mindig nagy hatással volt. Kritikánk nagy részben az ő szempontjai szerint igazodott, az akadémiai kritika voltaképen csak az ő kritikájának visszhangja volt, a középiskola, az egyetemről a tanári székekbe került tanítványai révén úgyszólván a maga egészében vette át az ő érték-ítéleteit irodalmunkra vonatkozóan.

Az a kritika, melyet ő űzött, lényegében véve ellenőrző, polemikus kritika volt, nem az értékek felkutatása, megmagyarázása és elfogadtatása, hanem a hibák, fogyatkozások, az irodalomra esetleg ártalmas tulajdonságok kimutatása. A valóságos értéket fel tudta ismerni még a lényével ellentétes írókban is, de kritikájában mindíg túlnyomó helyet foglal el a nyesegető munka, az íróval való vitatkozás olyan dolgokról, melyeket a műben helytelennek tartott.

Mint a fajtájabeli erős, zárt karakterű emberek, mindvégig megmaradt a maga nemzedéke s a maga írói köre ideáljai mellett s ezért nem tudott az előtte felnövekvő új nemzedékek új törekvéseiért fölmelegedni. Egyes jelenségeket, egyes írókat, egyes műveket tudott méltányolni, de az egész fiatal irodalmi élet, amely lábánál felzsendült, mindíg kissé idegenszerű maradt előtte. Fiatalkorából nagy szellemekkel, Petőfivel, Vörösmartyval, Arannyal, Kemény Zsigmonddal, Eötvössel való társalkodás emlékeit hozta magával, lelke a fiatalabb kortárs tiszteletével vagy az egykorú jóbarát s azonos világszemléletű pályatárs benső érzéseivel fűződött hozzájuk. Értük tudott lelkesedni, róluk szeretettel, melegséggel, bámulattal tudott szólni. Az utána jövő nemzedékek nem vezettek elé hasonló nagyságokat s ezért a valóságnál is törpébbeknek tünhettek fel szemében, másféle ideáljaik, másféle törekvéseik, másféle izlésük idegenek voltak a számára. Ami jót elismert bennük, azt megdicsérte, de alapjában véve mindig a zsörtölődő, öregségére pedánssá vált öreg úr attitudejében állott előttük. A lelki kontaktust mindinkább elvesztette velük. Hatása, mely egykor közvetlen és eleven volt, mind közvetettebbé vált s az az irodalom, amely a század fordulója táján zsendült fel, már nem is az ő ellenére, hanem ő nélküle fejlődött ki.

(1913.)

VAJDA JÁNOS

Vajda Jánossal egyetlen egyszer találkoztam életemben. 1894 őszén, mint akkoriban Budapestre került egyetemi hallgató, véletlenül ismeretségbe jutottam Nagy Miklóssal, a Vasárnapi Ujság akkori szerkesztőjével, akinek lapjában még vidéki diákkoromban néhány apró munkám jelent meg. Ő meghítt magához s mikor sok, hosszas habozás után elszántam magamat és meglátogattam, egy erősen ősz, császárszakállas, szikár, csontos férfival találtam a szobájában. Vajda János volt.

Akkor állott oly gyöngén sikerült jubileuma előtt s a jubileumra készülő öreg írók rendszerint igen udvariasak szoktak lenni a fiatal írók iránt. Vajda is tőle telhetőleg kedves igyekezett lenni. Rám mosolygott – a mosolygásában volt valami a buldogg vicsorításából. Mondott néhány udvarias szót s én éreztem, hogy nem is gondol arra, amit mond. Ezzel alaposan zavarba hozott, könnyen zavarba jövő, mértéktelenül félénk fiatalembert. Még aznap este találkoztam vele az utcán s a módból, ahogy köszöntésemet fogadta, láttam, hogy nem ismer meg. Sok mindenféle anekdotát hallottam morcosságáról, hát nem is köszöntem neki többet, pedig még három évig, amig élt, igen gyakran láttam az utcán sétálni, mindig morózus arccal, mindig kemény, feszes lépésekkel és mindig egyedül.

Legjobban a tekintetére emlékszem. Ugy nézett rám, mintha üvegből volnék, mintha keresztülnézne rajtam, valami messze, mögöttem levő dologra. A befelé fordult tekintet ez: olyan embernek a nézése, aki egész életében nem látott az emberekből, a világból semmit – a látási benyomás nem hatolt bele a lelkébe. Munkáinak olvasása, régi embereknek róla való beszéde alapján ez a magába forduló nézése egész lényének, pályájának, alkotása módjának szimbólumává lett gondolatomban.

Az ember a megfigyelése által jut leginkább bizonyos viszonyba a világgal. A megfigyelt dolgok sok millió részletéből részben öntudatlanul, részben tudatosan alkotom meg magamnak a világ képét, értékelem a magam haszna vagy kára szempontjából az élet jelenségeit s meghatározom a magam álláspontját mindezekkel szemben. A megfigyelés segítségével értem meg az engem körülvevő dolgok mindenféle kapcsolatait, a nyilvánosakat és a rejtetteket egyaránt. S a megfigyelés vezet rá leginkább a minden ismeretek leghasznosabbikára: az emberismeretre s az emberekkel való bánni tudásra. A nagy karriercsinálók, a szerencsések rendszerint kitűnő megfigyelők. Ők azok, akik fel tudják találni magukat az élet minden helyzetében s ösztönné vált érzékkel tudnak megragadni minden alkalmat, amely kedvez nekik.

Vajda nem tartozott ezek közé a szerencsések közé. Ő sohasem tudta magát beletalálni semmiféle helyzetbe, még hetven éves korában sem értett meg semmit a körülötte zajló életből; a külső világ képeiből csak az általánosságok ragadtak meg a figyelmében, nem értette meg az embereket – köztük legkevésbbé önmagát. Azt mondják, akik érintkeztek vele, hogy öreg korában is úgy gondolkozott a világ dolgairól, mint egy gyermek. Korlátoltnak, félszegnek, sőt együgyűnek tünt fel ő, a kultureszmékért lelkesedő, nyelveket tudó, olvasott, művelt ember. A műveltség nála merő nyersanyag maradt, csupa absztrakció, mert megfigyelés híján nem tudott annyi élettapasztalatra szert tenni, hogy ismereteit életbenyomásaival világnézetté forrassza össze. Erre vallanak kisérletei a politika terén: ifjabbkori politikai röpirataival mindig az ellenkezőjét mondotta annak, amit abban a pillanatban a politikai okosság tanácsolt – akkor hangoztatta a kiegyezés szükségességét, mikor ez a nemzet hangulata szerint hazaárulás számba ment és akkor támadt ellene a kiegyezésnek, mikor az egész ország a kiegyezés örömmámorában úszott. Mind a két esetben pórul járt, mert nem tudott számolni azzal, hogy minden politizálásnak a pillanatnyilag adott helyzetekből és hangulatokból kell kiindulni. Nem volt világos tudata arról, hogy mi megy végbe körülötte a világban, nem megfigyelt, tapasztalati tényeken alapuló meggondolások vezették, hanem teljesen magában, absztrakt módon elgondolt, merőben önkényes szempontok. A megfigyelés csaknem teljes hiánya látszik meg elbeszélő versein, amelyekben irreális emberek irreális viszonyokba kerülnek egymással és irreális dolgokat cselekszenek. Lírájából sem alakul ki a világnak semmiféle határozott képe, alaktalan általánosságok közt zajlanak belső viharai, nincs egy kép, egy mozdulat, amely átvezető kapocs volna a valósághoz, alig van szál, amely érzéseit hozzáfűzné a többi emberek érzéseihez, az emberiség érzéseinek egyeteméhez. Egy kopár és lakatlan szigeten élő ember gondolkodása és költészte ez, nem egy társadalomban, emberek közt élő emberé.

Ilyen lelki alkat mellett természetes, hogy Vajda sohasem tudta megérteni az embereket. A maga tapasztalatlanságával nem tudta elsajátítani még azokat a mindennapos társadalmi formákat sem, amelyek az emberekkel való érintkezés elengedhetetlen feltételei. Csak kétféle modort ismert: vagy érdesen visszautasító volt vagy édeskésen alázatos. Leginkább azért is idegenedett el az emberektől, mert nem tudta a velük való érintkezés módját, nem tudta magát megértetni velük s állandóan félreértette őket. Csekély, sokszor igazán semmi okokból összeveszett legjobb jóakaróival, kész volt gyanúval kísérni legjobb indulatú tényeiket, de viszont kész prédája volt a hízelgésnek. Igy aztán korán elvadult az emberektől, de nem a maga akarata szerint, hanem kényszerűségből, átoknak, a gonoszság üldözésének érezve egyedülvalóságát s folyton kikívánkozva belőle az emberek közé, a világba, mely – úgy érezte – adósa neki s amelytől joga volna behajtani az adósságát. Sokat emlegetett embergyűlölete tulajdonképpen nem egyéb, mint az embereket nem ismerő, a világi dolgokban járatlan, félszeg embernek mindenben sérelmet kereső résenállása. Olyasfélekép járt az emberek közt, mint az ügyetlen, szögletes modorú szegény diák, aki hirtelen fényes társaságba csöppen s úgy érzi, mintha itt mindenki rosszindulattal volna iránta s mindenki csak őt nevetné ki. Az élet legcsekélyebb apró kényelmetlenségeit vagy kellemetlenségeit személyes sérelemnek tekintette és mértéktelen haraggal viszonozta. Képes volt valakit gazembernek tartani egy szóért, amely rosszúl esett neki. Egyáltalán csak kétféle embert ismert: feneketlen sötétlelkű gazembert és angyalt. Az utóbbiak persze nagyon kevesen voltak s csak ideig-óráig voltak azok. Az emberek aztán nem tudták, hogy bánjanak vele s mivel akárhogy bántak vele, mindig csak keserűség lett a vége – csakhamar visszahúzódtak tőle vagy nem is mertek közeledni hozzá. Magányossága ily módon kettős kényszerűségből fakadt s természetesen annál rosszabbul esett neki, annál jobban haragudott az emberekre, mennél jobban elriasztotta őket magától.

Hogy állítólagos embergyűlölete mennyire nem volt belső meggyőződés, hanem külső kényszerűség, saját megférhetetlen természetének folyománya, arra több illusztráló példát találunk a róla szóló följegyzésekben. Endrődi Sándor idézi egy szavát, amelyet akkor mondott előtte, midőn jubileumakor átadta neki az írók üdvözletét tartalmazó iratot:

– Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harminc év óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világon, hogy itt mindenki gazember. Nem volt igazam…

Lehet-e igazi embergyűlölő az, akit kiforgat harminc évig táplált embergyűlöletéből egy olyan semmiség, egy rosszul sikerült jubileum roncsa? Akkor, amikor még az aktualitás élénkségével volt emlékezetben Jókai jubileumának világraszóló fényessége és Gyulai jubileumának meleg bensősége, az ő jubileuma mindössze egy néhány száz ember által aláírt üdvözlő iratban fejeződött ki. És az ünneplésnek ily kicsiny, semmis jele is könnyekig és a megengesztelődésig fel tudta olvasztani embergyűlöletét. Nem volt ő embergyűlölő, csak nem értette, vakon nézte az embereket, szerette volna magához édesgetni őket, de nem tudta a módját. Ezen elkeseredve, az embereken kereste az önmagával való számadását. E miatti keserűsége tört ki szeszélyességeiben, melyekből ugyan nem hitte volna senki, hogy egy nevezetes költővel állt szemben.

Mindent és mindenkit végletekben látott. Az apjában, a szegény jobbágyból lett erdészben egy Napoleon nagyrahivatottságát látta, Petőfi annyira elkápráztatta, hogy emiatt nem tudott vele közelebbi viszonyba jutni. Viszont – ami hallatlan dolog a világon – az anyjában sohasem látott egyebet, csak a tudatlan, faragatlan parasztasszonyt. Kortársai legnagyobb részét megvetésre méltó hitványnak tartotta. Ember- és világismeret híján csupa elfogultságon keresztül látott mindent s elfogultságait a teljesen indokolatlan rokonszenv vagy ellenszenv szinezte fényesre vagy pokoli sötétre.

Az évek folyamán aztán mind jobban és jobban elidegenedett az emberektől, az egész élettől, mind jobban behúzódott önmagába, saját keserű, tehetetlen gondolataiba. Igy lett ő, aki sokféle jel tanúbizonysága szerint társaságos, vidám életre érezte magát születettnek, a nagyváros remetéje, aki évtizedeken át élte eseménytelen, üres életét egy kis, szegényes földszintes udvari lakásban, amely egész világa volt. Korával együtt fejlődött betegsége, amely úgylátszik alapjában véve neuraszthénikus hypochondria volt s ez is fokozta kedélyének elkeseredettségét. Ha aztán véletlen, vagy kényszerűség mégis kivitte az emberek közé, folyton résen álló apprehenzivitásával csak újabb sérelmeket hozott haza. Nehéz természetű, tüskés különcködő lett az élet minden java, jólét, társaság, úri mód, népszerűség, hirnév után áhítozó emberből, kiben a magány, a folytonos önmagával foglalkozás, a kapcsolatok és érdekek nélküli, napról-napra való élet mind jobban elhomályosította azt a kevés alkalmazkodó képességet is, ami eredetileg volt benne.

A dolgok reális megfigyelésére való képtelenség és a beteges érzékenység az a két határpont, amellyel psychológiai képét meg lehet jelölni. A központban aztán a tehetetlenség, az erős, elszánt akaratra, céltudatos cselekvésre való képtelenség áll, amely ama két tényezővel szorosan kapcsolatos. Soha életében nem tudta magát következetes, valami meghatározott cél felé törekvő cselekedetre elszánni, mindíg passziv maradt, hagyta az eseményeket lefolyni kedvük szerint, mintha rá nem is tartoznának, mintha csak kivülről nézné őket. Ebből az akaratlanságból származik szkepszise. Nem volt benne igazi hit. Már egész fiatal korában is ilyen passziv szkeptikus volt. A forró márciusi napokban, a Pillwaxban, mikor az egész ifjuság lángban volt, heves gesztusokkal, lelkes szónoklatokkal volt tele a kávéház s a forradalom illúziója részegített meg mindenkit: a fiatal Vajda vállát vonogatva billiárdozott, míg a többiek lelkesedve szónokoltak az asztalok tetején. A szabadságharcban honvéd volt, de hit és lelkesedés nélkül, – maga mondja – csak azért, mert mit szólnának a többiek, ha ő otthon maradna? Egész életében ilyen volt: kételkedve nézte a fejleményeket, az élet lehetőségeit, soha nem nyúlt feléjük. Ez a szkpszise volt az oka, hogy mindíg kívül állott az időn, sohasem volt kontaktusban vele, mintha más korból, sőt egész más világrészből csöppent volna bele. Volt érzéke az aktualitás iránt, megvolt benne a jó újságíró néhány igen fontos tulajdonsága, kellő vezetés mellett igen jóravaló ujságirómunkát is tudott végezni. De lélekkel belemerülni a világ sodrába nem tudott s ezért mindíg kimaradt mindenből. A béna akaratú szkeptikus mindig akkor szólalt meg benne, mikor ösztönszerű, önfeledt cselekvésre lett volna szükség. Amit aztán tett is, ferdén tette, nem a maga idejében és nem a maga módján.

Helyzetét az irodalmi életben is ez határozta meg. Nem lehet mondani, hogy pályája kezdete ne lett volna biztató. A forradalom előtt mindjárt abba a társaságba – a Petőfi körébe – jutott bele, amely az akkori irodalomban hangadó volt s amelynek kezében volt a jövő minden igérete. Az ötvenes évek zajos, de szegényes vásárjában rögtön feltünt a Petőfieskedőknél komolyabb törekvésével, nagyobb ambiciójával és szélesebb lendületével. De mert lelkével nem élt benne korának sodrában, nem bírt az akkori irodalmi és ízlésirányzatok egyikével sem összekapcsolódni. Akkor vívta meg a maga diadalmas harcát az Arany-Gyulai iskola s ő nem tudott sem az iskolához csatlakozni, sem vele szemben pártot ütni. Hozzá vonzotta volna magasabb irodalmi kulturára s nemesebb művészi célokra törő iránya, de elidegenítette tőle egész szelleme, amely semmitől, sem állott távolabb, mint Aranyéknak a népiest tovább fejlesztő tősgyökerességétől. Maga is érezte, a benne, ha fejletlenül is, meglevő aktualitás-érzékkel, hogy a kor divatja, a siker ezen az oldalon van, meg is próbált úszni az árral, de efféle kisérletei bizonyítják legjobban, mennyire idegen a lelkétől az a hang, melyen szólani próbál. Néhány Petőfi modorában játszinak, egyszerűnek, naivnak lenni akaró lirai verse csak a hozzá nem illő pózban való esetlenségét mutatja, az Ábel és Aranká-ban és többi verses meséjében, melyek a János vitéz-zel és talán a Toldi-val is versenyre akartak volna kelni, nyomról-nyomra elárulja, hogy valójától idegen területen kisérletez. Hasztalan próbálta magát hozzákapcsolni Petőfihez, ő a Vörösmarty romantikájának volt az utódja, olyan korban, mely szintén romantikát akart, de egészen másfélét. Az ő korának ízlése a romantikának a realisztikus felé való elhajlása s ő épen a realisztikussal ellenkező irányba, az absztrakt és a szimbolisztikus irányába fejlesztette a Vörösmarty romantikáját. Mint Ignotus találóan mondja róla, az utolsó romantikus és az első modern. Ez annyit jelent, hogy máshova tartozott, mint ahol élt, félig a multhoz tartozott, félig a jövőhöz és egyáltalában nem a jelenhez. Ez volt főoka a népszerűtlenségének, mert népszerűvé az irodalomban csak az válhatik, ami a maga korának, a jelennek levegőjéből való, azoknak a szellemi és erkölcsi tényezőknek valamelyikéből ered, melyek a jelen szellemét és izlését meghatározzák. Abban a korban, mikor a nemzet tömegeire, egész egyetemére való hatás volt mindenben az uralkodó jelszó, ő a tömegtől való elzárkózás arisztokratikus hangját szólaltatja meg s beleburkolózik a zord fenség palástjába. Nála sokkal nagyobb szellem sem tudta volna ily módon a hatást kierőszakolni, – ő a maga egyenetlenségével, nagy tulajdonságok mellett is kirívó tökéletlenségeivel egészen idegen maradt a maga korában. Nem volt az irodalmi fejlődés tényezője, tagja a közös középpont körül keringő s egymással folytonos vonzásban levő csillagok egy rendszerének, hanem – hogy egy versének allegóriáját idézzem – egyenes pályán, egyedül végighaladó üstökös volt, amely ismeretlen messzeségekből jött és ismeretlen messzeségekben tünt el.

Ilyen lelki dispoziciókból, a világban és az irodalomban elfoglalt ilyen helyzetből miféle költészet keletkezhetik?

Első sorban nyilvánvaló hogy csakis líra keletkezhetik. Az olyan állandó ingerültségben élő, szüntelen izgatottsággal fűtött lélek, mint a Vajdáé volt, teljesen képtelen önmagának objektiv formákban való kialakítására s ezt mutatják Vajdának elbeszélői kísérletei is. Valamennyi mélyen alatta áll költészete általános színvonalának. Az Ábel és Aranka, mint már mondottuk, nem különben a Béla királyfi és a Törzsök Jankó középszerűen sikerült utánzatok, melyeknek utánzat volta annál kirívóbb, mert szerzője nem tudja a maga igazi mivoltát eléggé elrejteni, a naivnak látszani akaró hangba minduntalan belevegyül a maga minden naivitástól mérföldre messze eső igazi hangjával. A Találkozások annak a sikernek a visszhangja, melyet az Anyégin keltett nálunk a Bérczy-féle fordításban, csak épen a Puskin világfiassága és mindenekfelett elragadó szeretetreméltósága hiányzik belőle. Az önkritika s az önismeret csodálatra méltó hiányára vall, hogy Vajda épen Puskinnal próbált versenyre kelni. Itt is az ő élhetetlensége nyilvánul. Észrevette, hogy most (1877-ben) sikert lehetne aratni egy Anyégin-stilusú verses novellával, de annyi öntudatosság már nem volt benne, hogy felismerje, mennyire alkalmatlan épen ő arra, hogy ezt a sikert learathassa. Nem is egyéb az ő elbeszélése, mint egy külső és belső valószínűtlenségekkel terhelt, nehézkesen és erőltetetten elméskedő történet, ép oly nyomós bizonyítéka szerzője járatlanságának a világ dolgaiban, mint az önmaga határai felől való tájékozatlanságának. Legjelentékenyebb még az Alfréd regénye. Ez is Byron és Hugo Viktor utánzat, tele színfalhasogató, szertelen romantikával, de itt a hang, az egész stílus jobban talál a költő egyéniségéhez és valami heves, izgatott líra vibrál a hangos bombasztok mögött, amely elárulja, hogy a költemény mégis csak valami átélés eredménye. Érezzük, hogy nem csupán az írói becsvágy szüleménye, hanem ott áll mögötte a költő maga is a maga zaklatott, szertelen, önmagában szétszaggatódó lelkével. A Gina iránti szerelem egész életre szóló, tátongó sebe vonaglik a költemény páthosza mögött.

Vajda lírája, – hogy az ő szótárából vett szavakkal fejezzem ki magamat – cikázó villámokkal terhes, sötét felhőktől övezett havas hegycsúcs, melyen sívár szenvedélyek süvöltő förgetegei szágúldoznak, amelyen virág nem nő, csak kopár sziklák, tátongó hasadékok ásítoznak. A felhőkben fekete fényben villan meg néha-néha a villám, a vakító hómezők el-elborulnak, sötét árnyékokban. Minduntalan attól kell tartanunk, elveszítjük az útat, amely elérhetetlen csúcsok felé vezet. Néha kigyúl fölötte a napfény és ilyenkor csodálatos, kápráztató hideg ragyogású színek tünnek fel, hogy mindjárt beleolvadjanak az általános zord hangulatba.

Normális nyelven szólva: Vajdánál a líra alapja mindig valami igen heves, túlfeszített, folyton elpattanással fenyegető és épen túlfeszítettségénél fogva tehetetlen indulat. Könnyed, futó hangulat, hirtelen fellobbanó, forró szenvedély, lágy elborulás, az élettel és a saját lelkével való művészkedő játék, a líra annyi más szelidebb eleme nála ismeretlen. A feloldódást nem találó nagy diszharmóniák költészete ez; folytonos díszharmóniája az anyagnak és a formáknak. Sehol a megnyugvás, az ellágyulás egy pillanata, a folyton háborgó indulat felett sohasem száll olajágat vivő galamb. Békétlenül évődő, nyugtalan, önmagát véresre hasogató költészet ez: egy nagy, gyógyulásra képtelen meghasonlás égő szenvedése szólal meg benne. És megvan benne a legszörnyűbb emberi kínlódás; a szavakban való kifejeződésért vívódó némaság vergődése. Mintha a költőben roppant nagy, kimondhatatlan dolgok forrnának, melyek épen kimondhatatlanságukkal kinozzák legjobban, hogy tépje, korbácsolja, facsarja magamagát, amíg ki tudja mondani, ami benne dúl.

Vigasztalan, sívár költészet ez, örömtelen és zord, amily örömtelen és zord volt az élet, amelyből fakadt. Jellemző, hogy a leggyakrabban előforduló két szó Vajda szókincsében: átok és kárhozat. Egy elátkozott világ az ő költészetének világa, amelyen át egyetlen kietlen, még oly csekély enyhülést sem nyújtó út vezet át. Nincsenek derült völgyek, szélesen elterülő, szabad kilátást nyújtó síkságok, az út egyetlen folytonos szakadékon vezet keresztül, mely fölött szédelgő fejjel, minduntalan botló lábbal halad a költő. Egyhangú vidék, amelynek egyhangúságában szinte körvonal nélküli összeolvadásban sötétlenek a képek és bizonytalanokká válnak a formák. Mindenfelől érthetetlen rejtelmek meredeznek fel, amelyeknek megfejtését tehetetlenül vívódva keresi a költő és tompa elfásulással jut el mindíg újra megfejthetetlenségük tudatáig.

Az ilyen vidék nagyon kevés változatosságot nyújt. Vajda lírájában rendkívül kevés a változatosság: egész költészete visszavezethető néhány motivumra s a formák és a nyelv tompasága még hangsúlyozza ezt az egyhangúságot. A hang pedig – leszámítva a költő gyakran megújuló kísérleteit fölvett, hozzá nem illő hangokkal – mindig változatlanúl egyetlen erősen megfeszített húrra van hangolva, átmenet nélkül és modulációk nélkül. Néha halkabban szól, néha hangosabban, néha rekedten, néha tisztábban csendül, – de mindig egy és az a hang.