Part 10

A falu Móricznál nem a csöndes, idillikus nyugalom tanyája, hanem fülledt, nehéz, fojtó levegőjű, mindenfelől ezer korláttal körüldeszkázott börtön, amely nyomasztólag hat minden egyéni nyilvánulásra, amelyben befelé emésztődve évődnek, elrejtekezve s a válságok pillanataiban annál brutálisabban kitörve az emberi szenvedélyek. Móricz minden regényében, de legtöbb novellájában is sűrű, villamossággal telített a levegő s ez a megsűrűdöttség csak nagy robbanások alakjában tud könnyíteni magán. Milyen más képet kapunk tőle a faluról, mint a gyönyörködő Jókaitól, a mulatságot szerető Mikszáthtól és az idillizáló Gárdonyitól! Neki más a szempontja, a benne élt, gyökereit még ma is benne érző, de szellemileg és erkölcsileg belőle kiemelkedett ember szólal meg, amint a város magasabb kulturájú, szabadabb levegőjű, szélesebb mozgási körű életéből visszatekint az elhagyott faluba, mint egy olyan fázisába az életnek, melynek hatását még érzi magán, de már tulfejlődött rajta. Mennyire tipikusan mai magyar dolog ez!

Móricz falu-rajza több oldalú, teljesebb, a dolgok gyökereit és árnyalatait jobban felmutató, mint akármelyik elődjéé. Neki legerősebb tulajdonsága a szemlélet elevensége, amely mindent egyszerre, egész teljességében tud meglátni és plasztikailag megrajzolni s ez érvényesül a falu rajzában is. A nagy realisták módján, rendkivül objektiven lát s objektivitását csak egy indulai elem szinezi meg: a felháborodás, melyben moralista szelleme nyilatkozik. Ez a morális felháborodás legvilágosabban erotikus részleteiben érezhető; az erotikum nála mindig végzetes, tragikus, fekete lánggal lobogó, az embernek a érzékiségével vívott örök harca ég benne. Munkáinak ez az eleme találkozott legtöbb ellenmondással. A magyar irodalom eddig nagyon szemérmetes irodalom volt; a nyilt erotikát félénken kerülte, a paraszterotika brutális őszintesége, durvasága, érintetlensége a kulturától, mely az uraknál a szerelmi ügyeket a pikantéria gáláns fátyolával vonja be, sokakban kényelmetlen érzést támasztott. A magyar intelligencia különösen van a paraszttal: a valóságban nem törődik, rendszerint rossz viszonyban van vele, nem érti, ha lehet, elnyomja, mindenesetre elhanyagolja, az irodalomban aztán idealizálja, megdicsőiti s ebben az idealizálásban valami hazafias dolgot lát. Móricz azonban máskép bánik vele: cseppet sem idealizálja, összes hibáival, bűneivel mutatja be, de érti, átérzi és törődik vele, megértő szemmel kiséri el élete legkisebb zúgába, az idősebb, jobb és kulturában különb testvér haragjával korbácsolja bűneiben s a testvér együttérző szeretetével öleli magához szenvedéseiben. Ez általában a magyar társadalom minden rétegéhez való viszonya: mindenütt családtagnak érzi magát köztük s érzi a családtagok közösség-érzetét, de érzi azt a jogát is, hogy megmondja nyiltan, brutálisan a maga véleményét.

Minden előtte járt írónknál a paraszt mint egyszerű, néhány elemien tipikus vonásból összetevődött, kevés komplikációjú lény jelenik meg. Móricz megmutatja, hogy a paraszt is ép olyan sokrétű, komplikált, az érzés, az indulat, a szenvedély, az érdek végtelen sokféle árnyalatából összetevődő lény, mint minden ember s ép oly hullámzó, viharos, válságoktól gyötört, hevülésektől felmagasztalt belső életet él. Egész irodalmunkban, Kemény Zsigmond óta, alig találunk olyan komplikált, annyi sokféle szálra felbontható regény-alakot, mint a Sárarany Túri Danija. A lelki komplikációknak, az ember belső életének ez a gazdagabb rajza az, ami Móriczot az irodalom modern áramlatához köti. Az emberrajz nála is, mint minden modernnek nevezett irónál, a pszichológiai komplikációk rajza.

A másik vonás, ami legközvetlenebbül köti a magyar irodalom legifjabb nemzedékéhez: az elégedetlenség szelleme, amely tisztán láttatja vele a magyar élet minden baját, elmaradottságát, bűnét. Innen a dacos vonás benne, a haragos igazmondás, az öklével az asztalra csapó felháborodás. Minden nagyobb munkája egy-egy indulatos tiltakozás a magyar élet valami jelensége ellen. A maga módja szerint ő is forradalmi szellem – nem politikai forradalmár, mint Ady, inkább morális forradalmárnak lehetne mondani. Minden irónk közt ő mondja a leglesujtóbb kritikát a mai magyar társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, még pedig épen azokon a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség illuzióival vettünk körül.

V.

Nem mi vetjük fel itt először a kérdést: mi az, ami mint közös vonás összeköti és egységbe foglalja az egész új irodalmi nemzedéket. Nem vagyok barátja a szellemi élet mozgalmaiban a jelenségek túlságos egy pontra centralizálásának, de annyit meg kell engedni, hogy bizonyos közös vonásokat már csak az egyazon generációból valóság is megállapít. Esztétikai egységbe szorítani annyi és oly különböző egyéniséget, akiknek mindegyike önálló művészi jelenség, bizonyára hiábavaló kisérletezés volna, csak szaporitanók vele azoknak a túl-elasztikus fogalmaknak a számát, amelyek csak a dolgok tisztázódásának megnehezitésére valók. A lelki motivumoknak bizonyos közössége azonban meg szokott lenni az egy ivadékból való szellemekben.

Ez a közös vonás a mi legfiatalabb irodalmunkban: az intellektuális nyugtalanság szelleme, amely míg egyfelől a lelki motivumok kimélyitésére, erősebb és hevesebb átélésre sarkal, másfelől fokozza a lelki érzékenységet, az egész lelki életet árnyalatokban gazdagabbá, erősebb hullámzásúvá teszi. Ebből származik az elégedetlenség szelleme is, amely az embereket eltölti, a tiltakozás a meglevő és megvolt ellen, amely az újnak, az eddig még nem próbáltnak keresésére vezet. Olyan világézetet teremt ez a lelki állapot, amelyben nem maradnak helyükön az eddigi értékek, új értékek alakulnak és régiek szűnnek meg. A formákban is innen az újnak keresése, a kisérletezés szelleme, amely legtipikusabban e nemzedéknek Ady és Móricz mellett legkiválóbb tehetségén, Babits Mihályon figyelhető meg. S ez fűzi az egész irodalmi mozgalmat legszorosabban a mai politikai progressziv mozgalmakhoz: ennek is, annak is az a törekvése, hogy megküzdjön a régivel, a tradiciókban megcsontosodottal, hogy megteremthesse az újat. Mindegyik mozgalom a maga külön területén dolgozik, de kiegésziti egymást, az egyiknek terjedése a másiknak is sietteti diadalát. Mind a kettő a magyar lelkeknek egyazon pszichológiai állapotából fakad s egy tőről metszettségük, ha néha a területek egymástól távoleső volta miatt elhomályosodik is, a legfontosabb pontokon mindig nyilvánvaló annak számára, aki a dolgokat figyelmesen és magasabb szempontokból szemléli.

(1912.)

GYULAI PÁL POSTHUMUS KÖNYVE

Az a Gyulai Pál, akit mi ismertünk, a kilencvenes évek Gyulaija, egy bájos, peckes öreg úr, aki mint egy darab történelem járt közöttünk, történelmi nagy idők szemtanuja és részese, történelmi emberek barátja s küzdőtársa, egy hátrahagyott emléke a multnak, amely nagy volt, szép volt, dicső volt és – mult volt. Ami eszmét nem nagyon gazdag, de erőteljes agya termett, az már nem volt új számunkra, az előttünk járt nemzedék köztudatként hagyta ránk; amiért valaha küzdött, az már ki volt küzdve és nemcsak Gyulaié volt, hanem az egész nemzeté, mindenkié. Már a gimnáziumból úgy jöttünk, hogy tudtuk mindazt, ami Gyulai tudásában lényeges volt, persze mi úgy tudtuk, hogy tankönyveink, tanáraink készen adták át nekünk, ő pedig úgy tudta, hogy egy életen át verekedett érette. Az egyetemen, az Akadémiában, a Kisfaludy-társaságban, ha előadást tartott, vagy jobban mondva felolvasott, akár előre tudhattuk, mit fog mondani s vajmi ritkán is mondott már olyat, amit valamelyik régi munkájában megírva ne találtunk volna. Nekünk ő már történeti alak volt, csak testileg a jelenhez tartozó, lelkileg egy régebbi generáció maradéka, akinek a jelennel vajmi kevés kapcsolata van. Az új idők új nemzedékét nem értette, nem is igen akarta érteni, nem volt épen ellensége, csak kívülről, kissé csodálkozva, kissé bosszankodva nézte, lelkileg egészen idegen volt tőle. Szellemileg, akkor még, nem volt megcsökkenve, az értékeset még az új dolgokon is meg tudta látni, de fejlődésében már régen megállott, különben sem elasztikus gondolkodása már nemcsak átalakulni, de bővülni sem tudott. Az ő gondolatainak világa, egész gondolkodásának köre és jelleme már kész volt a hatvanas években, azóta nem termett benne semmi új s a haladó életkor csak egyre kiszélesítette az űrt, amely közte és a felnövekvő új generációk között meredezett. Negyven évvel élte túl az utolsó alakító benyomást, melyet az élettől, az irodalomtól és a tudománytól kapott, negyven éven át csak állott az idő sodrában, engedte magán keresztülfolyni hullámait. Hatással nem voltak rá, mint ahogy nincsenek hatással az ablaküvegre, melyen átömlenek, az egymásután kelő napok sugarai. Aközött a Gyulai között, aki a Vörösmarty életrajzát írta és aközött a Gyulai között, akivel a milennium ideje táján az egyetemen vitatkoztunk, nincs semmi különbség, legfeljebb némi quantitativ különbség, amely az öregségből magából folyt.

Példátlanul egységes lélek volt, hullámzás, átalakulások, belső válságok és ellenmondások nélküli ember. A tizenkilencedik századi ember szkepsziséből nem volt benne egy szikra sem, nem volt tehetsége a kételkedésre, amit egyszer kigondolt és igaznak ismert, az többé nem lehetett előtte vita tárgya. Valamit átgondolni annyit jelentett, mint örökre elintézni, úgy hogy többet ne is kelljen, ne is lehessen róla gondolkodni. Nemcsak a tartalma nem változott nála az egyszer elgondolt gondolatnak, hanem a színe, a formája, a hangulata sem, mert nála a szín, forma és hangulat is szervesen hozzá tartozott a gondolathoz s csak ezzel együtt tudott változni. Ez a szilárd egységesség, amely egyúttal fejlődésre való képtelenséget is jelent, volt az ő lényének alapvonása s ez határozta meg az élettel és az irodalommal szemben való helyzetét is.

Nem tartozott a nagy megértők közé, akik bele tudják magukat élni mindenbe, ami elébük kerül, a dolgokat minden oldalukról és minden vonatkozásukban meg akarják érteni és hozzá tudnak alakulni mindenhez, amit átélnek vagy olvasnak. Mindig ő maga volt, semmihez és senkihez nem hasonuló. A költőkből csak annyit tudott magába fölvenni, amennyi vele vegyileg rokon volt, tulajdonkép csak önmagát olvasta ki mindenből, Vörösmartyból csak annyit látott meg, amennyi ő benne Vörösmartyval rokon volt. Az igazi Vörösmarty tízszerte gazdagabb és sokfélébb, mint az ő Vörösmartyja, ezt most kezdjük csak igazán észrevenni, amikor mindjobban szabadulunk Gyulai rendkívül szuggesztiv egyéniségének szuggesztiója alól. Petőfit ő méltatta legelőször értékéhez méltóan, de csak az eszthetikai értékeket tudta benne méltatni, egyéniségét, amely övétől lényegesen különböző volt, soha nem tudta egészen megérteni, sőt igazán rokonszenvezni sem tudott vele. Arany a legjobb barátja volt, az az ember, aki érzelmileg és szellemileg a legnagyobb hatással volt rá, de Arany tépelődése, önmagával való küzködése, kételyektől és a belső válságoktól szaggatott lelke legfeljebb baráti szánalmat keltett benne; hogy Arany lényének ez volt a lényege, költői alkotásának igazi meghatározója, az talán az eszébe sem jutott.

Sajátságosan egocentrikus lélek volt, aki sohasem tudott kihelyezkedni magából, semmit tudott a saját szempontjából nézni, hanem mindent csak a maga egyéni szempontjából. A világ örökös, hullámzó változásaiban egyetlen fix pontja volt: önmaga, minden más a világon csak ehhez a fix ponthoz viszonyítva létezett.

Mindezért az ő egész gondolkodásában és kivált kritikájában nem a megértésen van a hangsúly, hanem az értékelésen. Megállapitott magában bizonyos erkölcsi és eszthetikai értékeket, amelyek tulajdonképen az ő emberi jellemének és írói gyakorlatának érték-fogalmakká való átfogalmazásai voltak s ezekhez mért mindent. Ami ezeknek megfelelt, azt elfogadta, ami velük ellentétben állott, azt elvetette. Értékei tehát teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, megvolt az általános érvényük is. Komolyság, emelkedett erkölcs, szilárd lelki és szellemi egyensúly, erős művészi ösztön, föltétlen emberi és művészi becsületesség, bizonyos merev, de nem inhumánus puritánság, eleven szimmetria-érzék, szinte csalhatatlan stílus-érzék, jóravaló polgári realitás, ezek voltak az ő fő qualitásai s ezeket kereste másokban is. Ami ezeken belül esett, azt meg tudta érteni és szeretni tudta. Ezek velejükben klasszikai, még pontosabban római qualitások s az ő kritikai felfogása alapjában véve egy sajátságos, magyar talajba oltott klasszicizmus, a római kultúra emlőin nevelkedett generációk izlésének leszűrődése. Ami a költészetben a klasszicizmussal ellentétben álló: a misztikus elmélyedés, a fantasztikus szertelenség, a vergődő meghasonlottság, kínzó kételkedés, az aszimmetria szépségei, a forradalmi szellem, a szabálytalanság heves lendületű tobzódása, az Gyulaitól annyira idegen volt, mintha egy más glóbuszról való volna. Heinét szerette, élvezte, lírájára – miután hamar levetkezte Petőfi hatását – Heine volt a legnagyobb hatással, de csak elmésségét, metszően éles elméjét, mély hangulatait értette és érezte át, meghasonlása, iróniája, önkínzása előtt idegenül állott. Ugyanígy állott Vörösmartyval és Petőfivel szemben s általában minden költővel szemben.

Azért tudta annyira megőrizni mindenkivel szemben a maga önállóságát. Nem is tud nem önálló lenni az olyan ember, mint ő, az olyan kerek, mindenfelől erős korlátokkal körülhatárolt egyéniség, mert nem tud semmi másba átolvadni, nem tud semmi máshoz hozzáhasonúlni, minden centrifugális erőt kiközönbösít magából, csak a centripetális erőket engedi hatni magára. Ez az önállósága idővel az elszigeteltség egy nemévé alakult, élete utolsó szakában úgyszólván egymaga képviselte az ellenzéket az egész új irodalmi fejlődéssel, az izlések, a tendenciák és a művészi formák egész átalakúlt világával szemben. Hogy ez elszigeteltségében is rendkívüli hatása volt, az nem mindig azt jelenti, hogy igaza volt, hanem sok esetben abból magyarázható, hogy vele szemben nem állott a másik, többségben levő párton egyetlen hozzá fogható nagyobb szabású egyéniség, a fejlődés ügye többnyire gyenge kezekbe volt letéve s az az új ízlés, amely őt ellenmondásra sarkalta, nem tudott olyan remekművekben nyilvánulni, amelyeket cáfolatára lehetett volna felmutatni.

Méltó ellenfele csak az egy Jókai volt. Egész kritikai pályáján, melynek első felét közhelyeslés kisérte, mert ismert vagy legalább sejtett nemzeti értékeket mutatott fel – Petőfit, Vörösmartyt, Katonát stb. – a legnagyobb ellentmondást Jókaira alkalmazott kritikája támasztotta. Jókairól való ítéletét együtt kapjuk 1861 és 1903 közt írt bírálatainak most megjelent gyüjteményében.[5] Három cikk szól itt Jókairól, az 1869, 1873. és 1875. évekből s még egy-két más cikkben is vannak rá hivatkozások vagy alluziók. Könnyű volna belőlük egy kis Jókai-essayt, a nagy regényíró összefoglaló képét összeállítani, úgy ahogy ez a kép Gyulaiban tükröződött. S amit ez az essay mondana, annak tartalmával többnyire egyetértenénk mi is, akiket már nem téveszt meg a kortársi viszony, akik a mult perspektivájában látjuk Jókait. És mégis, az a Jókai, aki bennünk ma él, más, mint akit Gyulai megrajzolt. Ha még annyira igaz is ennek a rajznak minden vonása, az egész kép lényegesen máskép alakul, mert az egyik vonáson túlerős, a másikon túlgyönge a hangsúly. Gyulai kitünően meglátta Jókainak fogyatkozásait és erényeit egyaránt, de nem tudta megérteni Jókai egyéniségét. Másfajta volt, mint ő, tehát tőle idegen. Még rokonszenvezni sem tudott vele, kritikáján mindig keresztülérzik valami akaratlan ingerültség, amelyet a kritikusi tárgyilagosság csak elleplezni tud, elhallgattatni nem.

Jókai a modern író tipusának első kifejezett jelentkezése irodalmunkban. Regényíró, akinek munkássága átvetette a magyar irodalmi termés súlypontját a versről a prózai elbeszélésre. Az irodalom nemcsak művészete, áhítatos áldozásának tárgya, hanem kenyéradója is, ebből s csak ebből akar élni, sőt jól akar belőle élni. Ez magával hozza a közönséggel való kontaktus keresését, a népszerűség fontosságát, a tömeges, tehát gyors és kevéssé megfontolt termelést, munkája sikerének azokra a tulajdonságokra való támaszkodását, amelyek könnyen, bármikor a kezeügyében vannak s elhanyagolását oly posztulátumoknak, amelyek a könnyű, gyors és népszerű munkának akadályára szolgálnak. Főgondja az olvasó szórakoztatása s ezért nincs szüksége elmélyedésre, sem a szerkesztés zárt, mindenfelől teljes harmóniával ható művészetére, elég neki a kellemes, hol vidám, hol megható előadás, az olvasó fantáziájának lángra gyujtása s azok a fogások, amelyek a könnyen szuggerálható tömegben hamar felkeltik az illúziókat. Amit adni akar, az alig több az úgynevezett „unterhaltungslektür“-nél s valóban Jókai ennek a sokat becsmérelt, de nélkülözhetetlen és soha ki nem irható irodalmi fajtának egyik legkiválóbb képviselője a tizenkilencedik század egész irodalmában. A világfelfogás szinvonala dolgában nem több, nem is akar több lenni átlagos olvasójánál, csak írói tehetségével emelkedik ki belőle.

Gyulaiban az írónak egészen más ideálja élt. Már maga az is, hogy valaki anyagi eisztenciáját teljesen az irodalomra alapítja, visszás volt neki. Ő olyasforma világi pályát tartott méltónak az íróhoz, amilyen az övé vagy az Arany Jánosé: egy, ha nem is fényes, de tisztes megélhetést nyujtó közhivatal, mely bizonyos társadalmi dekórumot is ad s amely mellett mintegy az áhitat óráiban, a közönség kegyétől függetlenül, legfeljebb a kevés kiválasztottak helyeslésére támaszkodva lehet dolgozni az irodalomért. Az ő erősen kifejlett morális hajlama valami immoralitást látott abban, hogy az író anyagilag és társadalmilag is függővé tegye magát az olvasók tömegeitől. Álláspontjában volt valami abból a régi felfogásból, amely a költőben valami az emberi gyarlóságoktól menteset, erkölcsileg is példaadót, igazi vatest akar látni. Az írók társadalmának mintegy kötelességeül érezte, hogy olyasféle társadalmi disztinkcióra törekedjék, mint amilyent a köztudat a bírák vagy a papok magasabb tesületeinek tulajdonít. Valahogy az írói gentlemanlikebe ütközőnek érezte a szabad író helyzetét, aki függ a kiadótól, az olvasóktól, a közízléstől s nagyon kevés dolgot tudott kevésbé megérteni, mint a bohémeséget. Polgárias józansága előtt érthetetlen volt, hogy valaki, aki egy egész ország közfigyelmének tárgya, ne úgy rendezze be életét, hogy annak minden részlete köztiszteletet kelthessen. Bizonyos, hogyha a magyar író tipusa a fejlődés során a Gyulai ideálja szerint alakul, az írók társadalmi kasztja ma sokkal előkelőbb, tiszteltebb és dekórumban gazdagabb sorban állna társadalmunk hierarchiájában, csak az a baj, hogy a Gyulai ideálja ellenkezik az író psychológiai tipusával és azzal a szereppel, melyet az író a társadalmi fejlődés rendje szerint mindenütt a világon betölt. S ha az írók társadalmi megbecsülésének talán nem használt, az irodalomnak mindenesetre használt az író tipusának az a modern kifejlődése, melyet Gyulaival szemben Jókai képviselt, mert jelentékenyen kitágította az irodalmi alkotás lehetőségeinek körét, nem szorította az írókat egy bizonyos magasabb társadalmi osztályba, hogy éppen csak annak világnézetét és ízlését fejezzék ki, hanem kívül emelte az összes társadalmi osztályokon s ezzel lehetővé tette, hogy az egész társadalom tükröződjék bennük, minden osztályával és minden árnyalatával.

Jókai zsurnaliszta is volt és pedig született zsurnaliszta-temperamentum, akiben elsőül jelentkezik kifejezetten az irodalomnak a zsurnalizmussal való kapcsolata, sőt bizonyos tekintetben tőle való függése. Gyulai világnézetéből kifolyólag ellensége volt a zsurnalizmus modern formájának. Ő a hirlapíró foglalkozást is irodalmi mértékekkel mérte – abból a nemzedékből való volt, melyben a lapok ujdondásza is irodalmi ambicióval írta a naphíreket. Egész életében harcban állott a sajtóval – soha nem tudta megérteni a szemeláttára kifejlődő modern hirlapírást, amely az értesülés gyorsaságára, a percipiális friss impulzivitására, a közönség pillanatnyi szükségleteinek kielégítésére van alapítva s ezeknek érdekében háttérbe juttatja a tájékozódás alaposságát, az ítélet megfontoltságát, a közönség pedagogikus kezelését. Jókai impulziv, kissé könnyelmű és hangulatoknak készségesen engedő szelleme kiélezetten mutatta Gyulainak a modern zsurnaliszta fogyatékosságait, sőt megmutatta ezeknek az irodalmi termelés területébe való behatolását is – ez is nyomós ok volt, amiért túlélesen látta és fejtette ki Jókai hibáit s nem birta eléggé méltányolni nagyszerű művészi tulajdonságait. Féltette hatásától az irodalmat, ellenszenvvel nézte benne a zsurnaliszta-szellemnek irodalmi térfoglalását, mely csakugyan, ha bizonyos hasznokkal járt is, sokkal többet ártott s mely alól csak ma kezdi nagy nehezen függetleníteni magát az irodalom, – amely azonban az irodalmi fejlődésnek szükségszerű, kimaradhatatlan következménye volt.

Gyulai nem szerette a genialitást, már t. i. abban az értelemben, ahogy ő ezt a szót használni szokta. Nagy tehetség szertelenséggel, egyenetlenséggel párosulva, a genienek bizonyos középszerűségekkel való elegyedése, a fellobbanások és ellankadások közti váltakozás, egészben véve tökéletlen művek, melyek egyes vonásaikban vagy részleteikben nagyszerűek, másokban viszont eltörpülők – ezt nevezte ő genialitásnak. Ő a részletek szépségét csak a szép egészben tudta igazán élvezni, sohasem nézte a dolgokat részleteikben, csak egészükben. Jókaiban pedig óriási tökéletességek, nagy, gyakran szinte naiv tökéletlenségekkel járnak együtt s Gyulai, aki egyáltalán nem volt az eszthetikai megbocsátások embere, nem tudta úgy élvezni Jókai regényeinek szépségeit, hogy tökéletlenségeik ne lettek volna folyton a tudatában.

Jókai lelke a magyar közvéleménynek érzékeny manométere volt, a közönség hangulataitól irányított finom készülék, amely reagál a közönség köréből jövő nyomás minden változására. Neki életeleme volt a népszerűség, ettől kapott minden impulzust munkájához. Gyulai ebben valami jellembeli fogyatkozást érzett, férfiatlan hajhászását a népszerűségnek – ő a férfi és különösen az író elsőrendű kötelességének tartotta, hogy justus ac tenax legyen, tudjon szembeszállni a közvéleménnyel az igazságért, amelynek az ő szemében csak egy arca volt. Szemmellátható, hogy eszthetikai ellenvéleményein kívül Jókaival szemben őt bizonyos erkölcsi antagonizmus is tüzelte. A népszerűség különben is mindig gyanús volt neki, szatírát is írt ellene. Disputáló, ellentmondani szerető ember volt, akit sokszor ellentmondásra csábított már az is, hogy valami népszerű, a tömegek tetszésének megfelelő s aki gyönyörködni tudott a maga népszerűtlenségében. Amit mi már csak mint öreguras zsörtölődést láttunk benne, az java erejében kemény, harcias szellem volt. Ezért Jókai népszerűsége már magában is bántotta és arra vezette, hogy ellentmondjon neki.

Sokféle emberi, eszthetikai és társadalmi incompatibilitás magyarázza meg Jókaival szemben elfoglalt álláspontját, de egyúttal figyelmeztet arra is, hogy az a kép, melyet Jókairól rajzol, ha nagy részben megfelel is a valóságnak, sok tekintetben korrektúrára szorul s irodalmunk legnagyobb igazságtalanságainak egyike volna, ha legnagyobb regényírónk képe teljesen úgy menne át a hagyományba, ahogy Gyulai megrajzolta.