Part 9

A bungalow-ban (sátor), amelyben az első éjszakát töltöttem, egész éjjel hallhattam a sakálok vonítását és amint álmatlanul nézelődtem a sötétségben, néhány nagy világítóbogár volt a szórakoztatóm, amelyek a sátramban röpködtek. Amerre szállottak, tűnő fénysugárnak tetszettek s addig--addig nézegettem őket, amíg végre minden sakálhangverseny mellett is el nem nyomott az álom. De nagyon keveset alhattam, mert már pirkadáskor felzavart az egyik sikarim (vadász), akinek a szavait a nagy álmosságtól alig birtam megérteni. „Bag--bag", ismételte többször, ami azt jelenti: "tigris". Végre kitaláltam, hogy miről van szó és abban a pillanatban talpon voltam: már teljesen elmúlt az álom a szememből.

Mire gyorsan felöltöztem, a rádzsa már várt rám a hajtókkal, akik--elefántok voltak. Volt vagy húsz; egyik nagyobb a másiknál és mindegyiknek a nyakán egy mahout (hajcsár) ült, aki vezette, vagy helyesebben szólongatta, biztatta az okos állatokat.

Nem telt bele félóra, már megérkeztünk a jungle olyan pontjára, ahol a tigrisek az éjjel levágott tehenet felfalták. Többen lehettek, mert a riskából alig maradt a helyszinén más, mint a nyomorúságos kajla szarva, meg a lábszárcsontjai; a puha talajon látszottak is a különböző nagyságú tigrisnyomok, amelyek közt egy kétszer akkorának tetszett mint a többi.

A haditervet a rádzsa hamarosan megállapította és engem otthagyott a szerinte legjobb helyen az öreg „muknával", meg a mahoutjával, aki Mohamedet mindegyre „kedvesemnek" szólongatta; őmaga a rádzsa, nem messzire tőlem állott meg az elefántjával az aránylag keskeny nádasszalag szélén, amelyen a hajtóelefántoknak végig kellett jönniök, mifelénk.

A hajtók a rádzsa utasítása szerint vagy félkilométerre húzódtak le a jungle ritkásain s csak ebben a távolságban bontakoztak szét csatársorba, hogy azután felénk induljanak.

Mindez teljesen emberhang nélkül történt; zajt csak a csörtető roppanttestű állatok okoztak, amint a jungle közt gőzmozdony erejével haladtak.

Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha kőszobor lett volna;--éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis foglalkozása,--leszakított egy--egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta a csemegéjét. A „howdah" (az elefánt hátára erősített kosárféle), amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a bozót sugdoshatott volna.

A forrón tűző nap úgy elbágyasztott eközben, hogy a szemem lassankint le--leragadt; elbóbiskoltam a how--dahban.

Arra riadtam fel, hogy mintha az egész jungle égne, olyan ropogás--pattogás verte föl az imént még mélységes csendet. Ismertem már ezt a különös zajt. Tudtam mi okozza. Húsz hajtóelefánt csörtetett a kefesűrűségü, két embermagasságot meghaladó gazosban, amelynek a száraz részei pattogtak--töredeztek, mint az üveg; szálas, fonalas szövedékei pedig szakadoztak, mint a túlfeszített húr. Húsz elefántnak nyolcvan talpa zúzta--törte az első utat ennek a vad világnak a járatlant vonalain. Ember ott mászva sem bírt volna a labirintos sűrűségből kibontakozni; az elefánt ellenben minden legkisebb nehézség nélkül haladt benne.

A hajtók már nem voltak messzire; alig lehettek tovább száz lépésnél. Azt hittem, eredménytelen lesz a hajtás és a tigrisek más sűrűségben lapulnak valahol; de még mielőtt a figyelmem lankadni kezdett volna, veszett ordítás támadt s a hajtóelefántok közül egy ideges bika izgatottan kezdett trombitálni. A mahoutok kiabáltak: bag--bag!

A tigris tehát mégis jelentkezett!

Nagyon is közel ugorhatott fel az ideges elefánt előtt, mert az úgy megriadt tőle. hogy világgá akart futni; de a mahout alaposan fejbe veregette vastag botjával, amíg csak vissza nem fordult és be nem állott újra a hajtósorba.

A nyugtalanság, az ideges feszültség most már végigterjedt az egész vonalon.

A tigris bent volt a hajtásban és ha a rádzsának jó sejtése volt, akkor valószinüleg erre tart azóta, hogy felugratták a vackából.

A jungle legsűrűbb része terült előttem; olyan sűrű, hogy még a szememmel sem bírtam közéje hatolni. De a járhatatlan szövedék közt egy nagyon keskeny tisztás ér húzódott felém, kacskaringósan. A tigrist ezen vártam.

Majd kinéztem a szememet; cordit--puskámat lövésre készen tartottam, úgy lestem, hol pillantom meg őt a várva--vártát; hol villan meg sárgás teste a bozót között; hol látom a magas gaz ringását, amit a csúszó tigris hosszukás testének a furakodása okoz.

A „mahout" összerezzent előttem az elefánt nyakán és előre mutatott.

Mintha a földből nőtt volna ki, úgy állott,--alig tíz lépésyire,--az elfánt előtt egy nagy tigris és a szájában egy apró tigriskölyköt hozott. Hogy bírt odajutni anélkül, hogy a legcsekélyebb jelt is észre vettük volna, azt én máig sem értem.

Mohamed látta és meg sem moccant. Amikor a puskámat felkaptam, a mahout elkiáltotta magát zavart ijedtségében: lőjj uram, lőjj!

A tigris erre letette a kölykét maga elé és borzalmasat ordított; a szeme villámokat löveit; a torka vérvörösen tátongott; a fogai vadul villantak ki a szájából; pofáján ráncokba verődött a düh vonaglása.

A mi húsz vagy huszonkét elefántunk között talán egyetlen másik sem lett volna, amelyik erre a pokoli hangra és látványra nyugodtan maradt volna. Pedig ha az elefánt izeg--mozog, vagy éppen ijedten megfordul, akkor lehetetlen a hátán levő vadásznak kedvező lövésalkalomhoz jutnia. Mohamed nem moccant. Csak az ormányát emelte föl, s oly állást vett így, mint a bajvívó, aki „en garde" áll a kardjával. Egész lényében ez volt: gyere no! csak rajta!

Nem tanakodhattam sokáig. Rövid célzás után eldördült a puskám. A tigris borzasztó nagyot ugrott, neki Mohamed homlokának. Az elefánt orrmánya lecsapott rá röptében; átkapta a derekát, egyet csóvált rajta s a földhöz teremtette.

A tigris elnyúlt, mint a béka.

Mohamed várt egy másodpercig, azután egyet lépett előre és mielőtt a holtra vált mahout rászólhatott volna, rátette egyik felső lábát a tigris fejére. Egy pillanattal később az a fej palacsintává lapult a talpa alatt.

Hanem a gyönyörü csíkos bőr épen maradt, kivéve azt a lyukat, amelyet a golyóm ütött rajta. De Mohamed nélkül ez a golyó talán kevés is lett volna!

*

Még némák voltunk az elképzelt jelenet hatása alatt, amikor Dombory folytatta:

--A kis tigriskölyköt a rádzsa nekem adta egy bayadérrel együtt, akit tisztességből el kellett fogadnom; de aztán a hazája határán szélnek eresztettem.

Hanem a szebbik leányzót, ezt az én Zulejkámat, elhoztam magammal és felneveltem.

Látjátok, milyen szelid, milyen hizelkedő; mint egy valóságos asszony, a legveszedelmesebbjéből. Még eddig mindig szabadon volt: játszott a gyerekekkel, meg a háziállatokkal; szereti a nappalt átaludni, de amint alkonyodik, Zulejka megéled; kisampolyog a kert bokrai közé és lassú lépéssel haladva nyujtózik el, úgy les mindenre, úgy figyel mindenre. Nagy fejét lógatja--gondolkodik; keres valamit, amit nem talál. Ha aztán feljön a hold és megérkezik a csendes éjszaka: Zulejka eltűnik, mint az árnyék és én rendesen ott fedezem fel az istálló tetején, ahol elfekszik, elnyujtódzik. Nézi a fényes éjszakát, amely ezernyi bizonytalan sejtést kelthet benne.

--És nem tartasz tőle--kérdeztem--hogy egyszer valami nagy veszedelmet okoz? Hogy kitör belőle az indiai tigris?

Dombory vállat vont. A zsebébe nyult és elővett onnan egy nagyon komoly kis fegyvert, egy jókora öblű pisztolyt.

--Máról holnapra semmiesetre sem történhetik baj; hisz olyan szelid, hogy valami átmenetnek feltétlenül kell majd mutatkozni a természetében. Ha így történnék, arra is készen vagyok. Csak egyetlenegyszer ne fogadjon szót, amikor hazaparancsolom!...

--Akkor?...

A barátom egy buja juharfára mutatott, amely lent zöldelt a parkban, vagy húsz lépésnyire tőlünk. --Látod azon a fán azt a sárga levelet?--kérdezte.

Még nem is mondhattam, hogy látom, már eldördült a pisztolya. A sárga juharfalevél közepén kerek lyuk volt.

Zulejka meg sem rándult. A durranásra felemelte a fejét s kinézett a parkba.

ODA A MILLIÓ!

A galagonyási kasznáréknál nagyban készülődtek a vendéglátásra, minthogy afféle disznótor volt nálok úgy tél vége felé.

Jó kis tél volt s amióta a havazás elállott, harapósabbá vált a hideg. Reggelenkint olyan zuzmara rakodott a fákra s a bokrokra, hogy gyönyörűség volt azt a meleg szoba ablakán át nézni. Az ereszről hosszú jégcsapok csüngtek olyan hegyesen és meredten, mintha ezernyi tőr lett volna egymás mellé akasztva. De csak annál igazibbá vált az ilyesmik által a téli hangulat, ami nélkül nem is lehet a disznótor az, aminek lennie kell.

Amikor itt volt az ideje, jöttek--érkeztek a környékbeli vendégek;--a darázs sem igyekezhetne jobban a mézszagra. A kasznárné ténsasszony a konyhán sürgött--forgott, buzgólkodott, őneki az volt legnagyobb büszkesége, hogy jövő ilyenkorig beszéljenek az emberek erről a disznótorról. Az édes ura pedig a pince körül szorgoskodott, ahonnan a finom borokból is hozott fel kóstolót erre a különös alkalomra. Ő hozta rendbe a kártyaszobát is;--mert a harminckétlevelű biblia forgatása el nem maradhatott. Enélkül a férfiak csak ittak és pipáztak volna, ami okos embereknek mégsem elég az egész éjszakára; pedig hajnalig tartó mulatságról volt szó.

A behavazott utakon még szánkóval is bajos volt a közlekedés; a ló elakadt a hófúvásban;--a bennrekedt szánkót néhol ökörrel--bivalylyal kellett kivontatni. Amit a kasznárék két bivalya mozdított, az mozdult is esze nélkül.

A keszi jegyző ilyenformán lemondott a szánkázásról és elhatározta, hogy inkább lóra ül, úgy léptet át a Galagonyás--majorba. Peterdi kasznár úrékhoz. Egy óra alatt így is szépen odajuthat.--Kis mokány lova prüszkölve ballagott vele az esti időben is szép hóvilágos tájékon. A jegyző elgondolkodott útközben erről--arról és már előre örült, hogy valahára megint lesz egy kis „párti". Az ilyen „murik" nem esnek meg anélkül, vagy kaláber vagy tarokk, vagy ami mindegyiknél különb:--egy kis ferbli, egy kis „hazai csendes";--hej, ez az igazi!

--Bizony szép játék az,--mormolta magában, --csak érteni kell hozzá. A balekot könnyen pőrére vetkeztetik a nálánál gyakorlottabb--ügyesebb huncutok. Más egyéb hazárdjáték is van a világon, de ész csak ehhez kell; bája, zamatja csak ennek az egynek van; a többi mind a buta vakvéletlen esélyétől függ. A jó ferblistának ellenben a rossz kártya sem rossz, mert azt éppen úgy el tudja titkolni, mint a veszedelmesen jót. Az igazi ferblijátékos olyan, mint a szfinx:--kitanulhatatlan, megismerhetetlen. Ő rajta a kártyája meg nem látszik; ő sohasem ideges, nem kapkodó, nem siet, de el sem késik, soha. Mindig nyugodt és mindig megfigyel, anélkül, hogy valaki sejtené. Igazi szinész a jó ferblista, még pedig az univerzális tehetségüek közül, akik néha olvadó lirikusok, hogy a következő osztásban már cselszövő intrikusokká, vagy álmodozó melankolikusokká, esetleg zajos hősökké változzanak, akik hevesen támadnak kis erővel is; még olyankor is, amikor a félénkek reménytelenül mondanak le és eldobják vigasztalan kártyájukat Az ilyen játékos előbb-utóbb kivárja a maga úgynevezett negyedóráját,--amikor tudniillik jár neki a kártya,--s akkor végigsöpri viharos szerencséjével az álmélkodó, megfélemlített kompániát.

Ilyen „matador" volt például a d--i „főúr", a jókedvű plébános, akit az ő szelid, szentes ábrázata, állandó mosolya, rendíthetetlen nyugalma közveszélyessé tett, ha kártya volt a kezében. Senki sem tudta a „kasszát" olyan ártatlan ábrázattal „behúzni" és senki sem értett hozzá, hogy olyan kígyósimasággal forgassa meg a „visszavágások" éles tőrét aggódó ellenfelei veséjében, amelybe különös talentummal látott bele.

A „ferblit" el sem lehetett képzelni a kasznáréknál a „papunk" nélkül, ahogy a főurat Peterdi papa nevezni szokta. És ha játékközben magán érezte a pap szelid, kérdő tekintetét, ráförmedt:

--No, mit les úgy rajtam, maga baziliszkus szemű?!...

Ma megint volt reménység efféle évődő mulatozásra; --de előbb végig kellett enni a disznótort, ami még jógyomrú embernek sem utolsó feladat lehetett. Hisz ami egy másfélmétermázsás kövér disznótól jó csak telhetett, az mind a vendégek elé került. Először is a fáintos kocsonya, füléből, körméből. orrából;--azután a tormás hús, meg a nyomon követő mindenféle kolbász és hurka; a borsos kolbász, a fokhagymás kolbász, a véreshurka, májashurka, tüdőshurka; mindehhez káposztasaláta, vörösrépa, uborka, krumpli pirítva, nyers káposzta, savanyú mustár, édes mustár, friss sertéskaraj, tepertős pogácsa, új tepertővel sütve. No meg egy kis túróscsusza, meg egy kis kompót a--sült pulykához, amit azok számára találtak fel, akik a „disznóságokat" kevésbbé szeretik.

Bizony ilyen vacsora megkivánta a különféle vidámító italokat is; a kadarka--fröccsöt, a rizlingkvaterkát, a muskotály--kóstolót, meg egy kis vöröset a bikavérű burgundi fajtából; aztán az asszonynépnek holmi ürmöst, konty alá való édességet...

Mire a kártyaasztalokhoz kerültek a vendégek, valamennyinek kétfelé állt a füle és csak szuszogni bírt; még azt is nehezen.

Ilyen testi és telki állapotban kezdődött a „csöndes", --amelyhez persze hozzáült a keszi jegyző is, aki csak akkor éledt fel egészen, minthogy félig megfagyva jött volt meg lóháton.

A pap évődni kezdett vele:

--Hallja--e, nótárius uram, miféle csacsija van magának? Földig lóg le róla a lába! (Tudniillik a jegyző meglehetősen nyurga ember vala.)

A jegyző sunyított:

--Tudja, főuram, Jézus Krisztusnak sem derogált a csacsi; és mégis jobb, ha magam ülök rajta, mintha megfordítva volna.

Azután nekifogtak annak, "amiből éltek";--tudniillik a kártyának--és csudák csudájára mindjárt az első "kasszát" a jegyző söpörte be.

Besöpörte a másodikat és a harmadikat.

Megnyerte a negyediket, az ötödiket.

Amikor a hatodik, hetedik, nyolcadik is hozzá vándorolt, akkor már mindenki babonát, ördöngösséget, huncútságot, gonosz lélekkel cimborálást stb. emlegetett. Még a főúr is mintha egy kicsit veszített volna nagy hidegvéréből. Nem kritizált ugyan, nem heveskedett; de ümmögött és csóválta a fejét.

Mindez semmit sem használt. A jegyző csak nyert, nyert, mintha fizették volna érte. Utoljára több volt már előtte száz forintnál. (Akkoriban még forintban beszéltünk.)

Ekkor a lelke fenekén egy titkos hang szólalt meg és nem hagyott neki többet békét. A hang ezt sugdosta:--Kelj fel! Szedd a sátorfádat és menj haza! Szökjél meg, mert ha itt maradsz, visszaveszítesz mindent!...

A bekvaterkázott jegyző fel is kelt; de annyi esze volt, hogy a tervéről egy árva hangot sem szólt. Csak kikivánkozott egy kicsit, ami ellen elvégre is senkinek sem lehetett kifogása.

Kiment és kissé bizonytalan lépésekkel botorkált le az istállóba, ahol a lova volt. A ködmönét nagy bölcsen, szintén magával vitte.

Sebtében maga nyergelt; még csak segítséget sem: hívott, hogy meg ne súghassa valaki odabent, hogy szökik.

Amikor nagynehezen felkapaszkodott a lovára, az minden biztatás nélkül elindult vele hazafelé.

Szelid, alázatos, báránytermészetü lovacska volt, a mindenbe belenyugvó fajtából. Nyugodtan lépdelt s a jegyző úgy érezte magát rajta, mintha karosszékben ringatnák. Lassankint el is bóbiskolt. Először behunyta az egyik szemét, azután felváltva a másikat; azután időnkint mind a kettőt is. Eközben folyvást hallotta a ferbli-jelszavakat, avizókat, kommandókat: „mi a vizi?!..." "besszer"! „rebesszer"! --„hivok"! „blindre! megadom! mije van"?!

Mindig őneki volt legtöbbje félálmában is és mindig elvitte a kasszát;--olvasta a sok nyereséget: tíz, húsz, száz forint, ezer forint, egy millió forint!... No, ez már valami!...

Erre maga is megijedt, felriadt.

Ohó, ni,--az imént olyan jó csöndes idő volt most pedig fúj a szél és mintha havaznék! Dehogy! Csak a zuzmarát verdesi le a fuvalom az útszéli fákról s annak a jégmorzsái csapkodják szemközt.

Ettől ugyan még lehetne egy kicsit bóbiskolni. Hisz olyan szépeket álmodott az imént. Megpróbálta, hátha folytathatná. A milliónál hagyta volt el; most lehunyt szemmel mormolta magában:--egy millió, egy millió, éppen egy kerek millió!... Farkas! --ordított fel hirtelen, minthogy valami veszett morgást hallott álmában.

A szelid lovacska is megzavarodott a bősz kiáltástól és amit még sosem tett, elkezdett forogni, ágaskodni.

A nótárius tágra meresztette a szemét, de semmit sem látott. Horkoltam álmomban és azt gondoltam farkasmorgásnak;--állapította meg a saját vígasztalására; azután megnyugodva sarkantyúzta meg a lecsendesült lovacskát, amely újra visszaesett békés szamártürelmébe.

A szél csakugyan feltámadt és egyre söpörte a jégmorzsákat a fákról. A jegyző már vágyott volna az útja végére, de bizony az még sehol sem volt. Addig még lehetne tán egy verset bóbiskolni. Vagy nem?!--Csak azért sem?!... Hát jól van: nem!--és éppen ezért: igen. Az ember ilyenkor fölteszi magában, amit akar, de csak azt cselekszi, amit lehet.

A nótárius nem akart aludni és máris megint aludt. Álomképzetei zagyvák és kalandozók voltak. Érzései különösek, földöntúliak.

Ugy érezte, mintha hullámok sodornák; a szél is taszította; már nem hasogatta az arcát. Közben a muskotály illatát szimatolta. Ej, be jó finom borai is vannak a kasznár úrnak...

Jó ideig tartott ez, amikor végre valóságos kutyaugatásra riadt fel. Hálaistennek, csakhogy itthon vagyunk!--mormolta fennhangon.

Amikor a lova az istálló előtt megállott s felnyeritett, a jegyző letoppant róla. A kutyák majd megették; ott hörögtek, vicsorogtak körülötte, amíg szorongó káromkodására valami rekedt hang el nem parancsolta őket onnan.

--Ki maga?--kérdezte a jegyző meglepetve.

--Én itt a bakter vagyok, kérem alássan.

--Hol: itt?! Én nem ösmerem magát.

--Itt a Galagonyás--majorban; itt vagyok én a bakter. És ösmerem ám a téns jegyző urat.

--Megbolondult maga?--hörkent fel a rémüldöző falupennája; hogy lehetne maga a galagonyási bakter, ha én a keszi jegyző vagyok?

Erre a különös logikára viszont a bakter nézett nagyot. Nem érthette a furcsa összefüggést, ami abban volt, hogy ha a jegyző úr Keszin hiszi magát, akkor hogy mondhat mégis olyan bolondot a bakter, hogy ez itt a Galagonyás--major.

--De pedig mégis az volnék, instálom a téns jegyző urat. Láttam is, amikor úgy egy félóra előtt el tetszett lovagolni, oszt' most vissza tetszett jönni.

A jegyzőnek leesett az álla. Szépen vagyunk, mormolta, boros fejében keresgélvén a helyzet nyitját. Hirtelen a fejére csapott. Eszébe jutott, hogy a lova megbotlott az úton és a zuzmarát szembe csapkodó szélben ide--oda forgott maga körül. Bizonyos, hogy megfordult akkor és minthogy könnyebb volt neki, ha hátulról fújja a szél, a gazdája beleavatkozásának a hiányában visszaporoszkált ide, ahol egyelőre közelebb is érte az istállót.

Mit tehetett? Ebbe már bele kellett nyugodnia. Minthogy mindeközben úgyis megint megszomjazott arra a fáintos muskotályra, visszabotorkált a kompániájához, a kártyaszobába.

Éppen jókor. Ott már kurrentálták, életrehalálra keresték; rögtön le is ültették előbbi helyére és osztottak neki ferblit. Egyik kezében a kártyát szorongatta, a másikban a kvaterkás poharat.

Egy óra múlva egy garasa sem volt, nemhogy a nyereségből, hanem még a magáéból sem. Mindent a pap nyert el tőle.

Amikor plűre vágódva feltápászkodott a zöldasztal mellől, kissé bárgyún, de azért vidáman motyogta:

--Fuccs a milliónak!

PÁRBAJ FEGYVER NÉLKÜL.

Alkonyodott. A mező sárga fényben úszott. A leszálló nap végigsimogatta sugaraival a nagy pusztát, amelyben bágyadt mosolygással gyönyörködött. A mezőn alig volt már valaki. Egy pár kaszás mindössze. A szedresárok táján kaszálgatott Kondor Peti is, de éppen abbanhagyta, mert észrevett valamit.

A Nyitra védőtöltése felől egy lovas ügetett az Irtás--major irányában. A lova ugyancsak kinyujtózkodott, szinte röpült, pedig csak ügetve haladt--suhant. Aki rajta ült, tudott vele bánni. Ló és lovas szinte fürdött az esti aranyfényben.

Peti összehúzta >a szemöldökét, megcsikorgatta a fogát. Vállára dobta a kaszáját s nagyot nyögve indult a vadkörtefa alatt ácsorgó fogatához. A szekér előtt a lovai ki voltak akasztva az istrángból.

Befogott hamarosan; egy saroglyára való friss lucernát dobált fel a szekérre vasvillával, azután elkocogott ő is az Irtás--majorba vezető úton.

Amikorra odaért, már beesteledett. A nagy pusztát végigsimogatta az esti szél. A legény nem érezte a hűvösséget, az ő feje forró volt. Kifogott, bevezette a lovakat az istállóba; friss szénát adott nekik s úgy sietett aközben, hogy az öreg kocsis meg nem állhatta, hogy rá ne szóljon: „Mán megint bomlasz valamiért, te fiú; nem csuda, iszen holdtölte van."

A legény olyasmit dünnyögött, hogy kinek mi köze ahhoz; de csak halkan mondta; nem akart volna most civakodni, hiábavaló szavakat váltani. Legsietősebb dolgát is csak nagyjából végezte s aztán ellépett az istállóból; körülkerülte a szérüskertet s a kazlak mögött sebes lépéssel indult a juhászszámadó lakása felé, amely az utolsó házban volt a pusztai major cselédlakásai közül Alighogy az akácos mellett arra fordult, nagyot dobbant a szive. Ugy volt, ahogy gondolta. Az irnok úr lova oda volt kötve a ház előtt nyujtózkodó fiatal hársfához.

A szénahányó vasvilla most is ott volt a Peti kezében. Azt, tudja Isten miért, magánál felejtette. Most először is beledöfte a gyepes földbe, de úgy. hogy a villa két ága elgörbült bele; azután kirántotta a földből heves, indulatos mozdulattal. Lihegett, fujt; olyan kongó hördülés szakadt fel a melléből, amilyen a gulyabeli vadbika dünnyögése.

A számadó kutyája elébe jött s farkát csóválva hízelkedett volna neki. Elrúgta magától. A szegény kutya nyiffant egyet s eloldalgott. Peti a homályban élesen világító ablakhoz lopódzott s be akart nézni rajta, de az ablak alsó fele el volt takarva belől valami kendővel s a lámpa fénye csak a felsőrészén özönlött ki. A függönyt pótló kendőn keresztül mintha két egymáshoz nagyon közel levő árnyék látszott volna. Petinek nem is a szeme, hanem a szive mondta meg, hogy kiknek az árnyalakjai azok. Az egyik bizony a számadó leányáé volt, a másik nem is lehetett másé, csak az írnoké.

Ilyenkor, estennet, szokott az úrfi ellátogatni ide a felső udvarból, lóháton. Valami jómódú fiú volt, aki csak tanulni jött a gazdaságba s maga tartott lovat magának. Azt, ha nyúzta is, nem kifogásolhatta az ispán úr. De még csak nem is nyúzta; iszen repült az a nagyszerű állat és a felső udvarból jó negyedóra alatt könnyen itt volt. Jönni úgy jöttek, hogy a madár se gyorsabban; hanem annál lassúbb volt az elmenetelök. Az írnok úr ficoltatta a lovát a ház előtt; Ka indult is, megint csak visszafordult; úgy tett, mintha nem bírna a lovával, amely mindig visszakivánkozott a fiatal hársfa mellé. Amikor a számadó otthon volt, akkor kevesebb ideig tartott a fincoltatás; de ha úgy talált érkezni az úrfi; hogy az öreg juhos még nem került haza, akkor annál tovább virtuskodott a leány előtt, szinte a leánynak, akitől nyilvánvalóan nehezen vált el. Pedig mit akarhatott tőle? Hisz az ilyen pusztai vadvirág nem holmi csélcsap úrfiak keblére való, ahol nagyon is hamar elhervadhat.

A számadóné csendes, szűkszavú asszony volt, aki, ha gondolt is valamit, nem igen merte azt elárulni. Ha meg a kis leánya kérte, hogy ne szóljon az apjának, akkor éppenséggel megnémult; bomlott a gyermekéért s minden kivánságát teljesítette volna. Mindössze ennyit szokott mondani: „Bözse. vigyázz!" és ebben benne volt minden elképzelhető intés és jótahács.