Part 8

--Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az, hogy „megcsaltalak!" De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!"--ezt nem! ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy, ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát tépjek--szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is fel--felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat nyügözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal, hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél volna--e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes drága uram!"--de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna? Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!..." Nem bírtam el ezt a gondolatot.

--Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja.

--Nem kerestem.

--Találtál.

--Az lehet.

--Akivel megcsaltál. "Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira".

--Milyen gúnyosan mondod, látod!

--Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes" levele.

--Olvastad?

--Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a kezemben van! Ha már elvesztetted nálam.

--Úgy--e, milyen gyönyörű stilus.

--Talán el legyek ragadtatva?

--Igazad van.

--Nekem mindig igazam van.

--Most az egyszert kivéve.

--S ugyan miben nincsen most igazam?

--Abban, hogy megcsaltalak volna.

--„Volna?!"

--Hisz' nem csaltalak meg.

--S ez a levél?

--Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is, aki tudna velem szerelmesen beszélni.

--És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd mondani?

--Ha akarod, rögtön.

--Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem mondtál...

--Mit tennél, Boriskám, életem?!

--Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem.

--Kikaparnád a szememet, mondd, mondd!

--Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt.

(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a lába elé. Akkor még rá is topantott s arrább taszította.)

--Édes. édes, édes!--búgta a férfi boldogan.

--Hozzám ne nyúlj!

--Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés.

--Utállak, gyűlöllek.

--Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani. Hogy áldom azt az asszonyt, meg a levelét!

--?!

--Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem törődnék, ha...

--Ha?

--Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél.

--Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz meg többet.

--Soha többet! esküszöm.

--Kinek? bánom is én.

--Boriskám, mondd, hogy szeretsz.

--Ne szorítsd a kezemet... hagyj békét a karomnak.

--Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet, egyetlen egyszer, most.

--„A szerelem hangjai" (!) hisz' megkaptad, megkapod; csak akarnod kell. Menj az asszonyodhoz.

--Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok.

--Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz...

--Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága.

--Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom.

--Úgy--e, gyönyörű stilus?

--Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörü! tudom is én; ilyen levelet minden bakfis írhat; helyesírást sem tud; két „t"--vel írja, hogy "szerettlek".

--Nem az van ott, te drága: „szerettelek".

--Fogadjunk!

--Jól van, fogadjunk.

--Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad!

--Ha csak olvastam volna!

--Hát még? mit tehettél egyebet is?

--Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a stilus.

--Te fogalmaztad?

--Persze, hogy én. Azután leirattam. Azután elveszítettem nálad.

--Hogy én megtaláljam?!

--Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet veszíteni?

--Akkor mégis megcsaltál.

--Féltékenynyé akartalak tenni.

(Az asszony fülig pirul.)

--S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette uracskám? értette?

(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos galyat. A szobában hirtelen árnyékos borúlat támad egy pillanatra. Az asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.)

--A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam.

EGY KIS „FENSTRÁLÁS".

Kancsal Pál gazduram csakugyan elvette özvegy Hornungnét, a módos sváb asszonyt, aki gyermek nélkül maradt így egyedül; míg ellenben Pál uramnak már--már eladó leánya vala.

Az egész eset kissé különös módon történt. Tudniillik Kancsal az ő asszony nélkül való árvaságában átjárogatott vasárnaponkint Bogátról Pedmérre, minthogy emitt templom is vala, meg jobb korcsma is; aztán itt lakott valami atyafia, aki olyan kedvetlen agglegény volt. Ezzel szeretett elbeszélgetni a nagy kertben, amely a lucernással együtt lehetett három holdas. Egyéb azután nem is igen volt benne, mint néhány gyümölcsfa; kivált egy pár hatalmas diófa. Annak is az árnyéka ért legtöbbet nyáridőben; mert teremni, nagyon ritkán termett. Finnyás fa volt; hol elfagyott virágzásakor, hol jég érte, hol pediglen okát sem lehetett tudni, csak nem termett. Hanem legalább gondozni sem kellett. Még a termés leszedése--leverése se igen adott munkát. Kukorica meg krumpli volt a kertben a lucernán kivül. Ezekre szükség volt a ház körül. A kukoricát a gazda a hizónak szánta; a krumplit maga is szivesen fogyasztotta. A kapálással, töréssel, kiszedegetéssel, elpepecselt,--és emellett pipázott, punktum. Ilyen emberrel jól megfért Kancsal Pál és ha templom után a kertbe vonultak ketten, némán is jól elmulatoztak pipaszóval.

A leánykája nem volt velök. Azt a magányos ember beadta a városba, pesztrának. De amikor felcseperedett, hazahozta. Akkor sült ki, hogy szegényke semmihez sem ért, amihez falusi háztájon érteni kellene; még tésztát gyúrni sem tudott; kisasszony--féle volt, akinek Kancsal nem bírta rendes hasznát venni. Így érlelődött meg benne mindjobban az a gondolat, hogy mégis csak muszáj újra megházasodnia, különben csára indul minden a ház körül.

Sokáig nem nyilatkozott erről a tervéről; csak főzte magában; és aközben szétnézegetett itt is, ott is; szemlélődött; keresgélte a neki valót, aki aszszonynak is eléggé asszony legyen még, azaz formás legyen;--dolgozni is tudjon, akarjon, szeressen; --legyen is valamije, mert az sohasem árt. Ő maga ugyan már nem volt fiatal; de jó erőben maradt mindenképen; derék ember volt külsőleg is, a gazdaság körül is. Attól nem tartott, hogy nem kap fehércselédet maga mellé. Vasárnap kihúzta magát s rálépett a lábára keményen, délcegen;--tartott magáról valamit ilyenkor.

Egyszer, amig az atyafia magára hagyta a kertben, a szomszéddal határos sövény mellett pompázó vén diófa alatt a lócán,--csöndes dudolászást hallott a másik kertből s erre kiváncsian kukucskált át a sövény résén. Megakadt a szeme valakin, aki a vetemény közt le--lehajolgatott;--borsót, vagy. mit szedett kosárra;--a nyári melegben, egymaga lévén, csakúgy könnyedén volt felöltözve; rövid szoknya volt rajta, meg kurta ujjú ing s--harisnyátlan lábán papucs. Gömbölyded menyecske tettvett odaát;--piros volt, mint a főtt rák; a karja meztelen, erős, barna; felért vastagságra a kiváncsi gazdáéval; amikor le--lehajolt, a szoknyája megfeszült rajta és fellibegett, térdhajlásig. Kancsal anynyira belemerült a csudálkozásba. hogv észre sem vette az atyafiát, aki visszajött és lassan sompolygott a háta mögé. Egyszer csak rácsapott a vállára: --Mit néz kend odaát olyan szemdülledve?--kérdezte.

Kancsal elugrott a sövénytől, mint a csínyen ért gyerek; ő is piros volt, akár a főtt rák és zavartan hebegte.--Kicsoda az az asszony? derék aszzony lehet...

A rokon helyben hagyta:--Az a',--Most. vette meg a szomszédos árvatelket s csak egy pár hete, hogy itt lakik. Özvegyasszony! Sováb! Hornungnénak hívják. Senkije sincs;--de mondják, módos asszony.

Minek kerítenék a dolognak nagy feneket; Pál uram még aznap megösmerkedett az özvegygyel és szüretkor elvette, minthogy az asszonynak is megtetszett a derék szál munkásember, aki másforma volt, mint a borotvált nehézkes svábok, akik. közül a gyöngébbeket az új ura akár a bajusza hegyére tűzködhette volna.

Könnyen ment minden; még az is, hogy Kancsal Pál azután otthagyta Bogátot és átjött ide a jobbik gazdaságba, a kényelmesebb házba, a svábok közé. Persze, elhozta magával Tercsikét is, az édes leányát, akit a mostohaanyja most már kinevelhetett a falusi életre, amíg majd meg nem csinálja itt a maga szerencséjét, ahogy férjhez adandó leányzóhoz illik.

Rendben folytak a dolgok és Kancsal Pál nem bánta meg a bátorságát, mert el volt ezentúl látva mindennel; Hornungné Kancsalné korában is gömbölyded és jólelkü maradt; dolgozott, ha kellett kettőért, ahogy megszokta volt. Kevésszavu asszony volt, aki, ha az urára nézett, mindig mosolygott; látszott rajta, hogy ő is jól járt; megkapott ő is mindent, amit kivánt; a mostoha leányával jól bánt, mindenre tanítgatta, jó gazdaasszonynak nevelgette.

Csak egy valami volt, ami Kancsalnak nem tetszett; de azért sem hibáztathatta a feleségét, mert nem ő rajta múlt, hogy ilyen volt a szokás a svábok között.

A lakóházuk végén ugyanis, ahol a leány hálókamrája volt, ősi hagyomány szerint "fenstráló" ablakocska nyílott a szögletre, hogy alkalma lehessen az arravaló legénynek, egy pár szót váltania esténkint a kiválasztottjával, akinek így udvarolt sváb módra.

Magyar helyen ez nincsen; ha a legény bekivánkozik és ha arravaló, bejöhet a kis kapun és nyiltan beszélhet, amikor annak van ideje. Kancsalnak ez tetszett jobban; a fenstrálást illetlennek, gonosznak tartotta, mert ámbár az a kis ablak legfeljebb a fejét engedte látni a kikandikáló leánynak, mégis csak rejtett udvarlás volt az, ha a szülők nem tudhattak róla. Minthogy pedig Tercsike lassankint a legszebb leánynyá virult a faluban, el lehet gondolni, hogy milyen settenkedés--lopakodás támadt akörül a kis ablak körül, amikor már nem volt más dolga a legénységnek.

Kancsal váltig célozgatott is arra, hogy be kéne rakatni azt a „lyukat". De akkor még világosság se juthatott volna a kamrába. Ha erről szót ejtett, kinevette a felesége, aki maga is ilyen "lyuknak" köszönhette az első urát, a boldogult Hornungot. Nem vitatkozott ugyan a másodikkal, hanem sok beszéd helyett megölelte. S ha Kancsal azt a két meleg kart a nyaka körül érezte, elfelejtett egyebet; más dolga akadt neki, mint hogy a leányára vigyázgasson, aki a kamrájából ki sem léphetett volna, hogy azt az "öregek" ne tudják.

De azért nem szűnt meg egészen a Kancsal nyugtalankodása; sőt amikor egyszer a Mánherzék Tóniját vette észre a kisablak alatt, egyenesen meg bosszankodott. Mert Tóninak nem volt valami jó híre;--dologkerülő legénynek hirlelték, aki. ha mást nem is, de az istenadta napot folyvást lopta. Elég csinos legény volt sovábnak; csináltvirágos kalapot viselt és a bajuszát sem nyírta; a rossz híre miatt talán még jobban tetszett a falubeli szüzeknek, akik tudták róla, hogy a maga fajtájabeli legényeket kiszokta taszigálni néha a korcsmából. Duhaj volt és verekedésért ült is. A leányok pedig nem tartják ezt tisztességtelen dolognak; inkább még szívesebben táncolnak a virtusossal, mint az anyámasszony katonájával, amilyen elég akadt a faluban.

Kancsal Pál ezt még a maga fiatalságának az idejéből tudta. Ő is ezen a réven kapta volt első feleségét. A többi kérőfélét tudniillik hamarosan megrázogatta, mint a lisztes zsákot. Csakhogy ő helyt állt a dologban is és tudott keresni az asszonyra, illendően. A virtust még nem bánta volna; de a léhaságot utálta és féltette a leányát, hogy utoljára is belebomlik a nem neki valóba.

Addig--addig, hogy nem állhatta tovább, szóba ereszkedett magával a legénynyel, ilyenformán:--Hallod--e te Tóni, nekem ne járj többet azután a fruska után, mert ha még egyszer a kisablak alatt kaplak, megpuhítlak.--Nyomatékképen felkapott a kovács udvarán levő szekérrudak közül egyet és könnyedén megforgatta a feje fölött.

Tóni úgy elbámult ezen, hogy még a szája is tátva maradt. A goromba szót, ami már--már a száján volt, visszanyelte. Volt esze, hogy ne puhíttassa magát; kivált efféle pálcával. Magába fojtotta, amit gondolt és eloldalgott. Kancsal gazduram pedig megkönnyebbülten dobta le a rudat és hazaballagott.

Nap--nap után leste azután a kisablak tájékát esténkint, de nem vett észre gyanusat.--Tercsike semmitsem tudott az esetről;--jókedvü volt és nem látszott rajta, hogy valami hiányossága volna. Nyilván nem búsult azért, hogy Tóni elmaradt.--A ház teljes békessége ilyformán zavartalanul meg volt és Kancsal gond nélkül végezte a maga dolgát, ami néha--néha fuvarozásból is állott. Jó lovai voltak és ha „forspont" kellett, még a bíró is mindjárt őt rángatta elő. Megtette szivességböl, hogy vállalta a fuvart, jó pénzért. Főképen minthogy maga is szeretett egy kicsit kódorogni, világot látni.--A kocsin elüldögélt, amíg hajtott; pipázott a közben és gyönyörködött a változatos határokban, amelyeken áthaladt. --Csikót is nevelt s azt tanítgatni kellett;--ha már jól tűrte a hámot s a zablát, akkor öröm volt nézni a járását, hogyan szokik a vén ló mellé. Ez mulatsága volt Kancsalnak s így nem sokat szabódott, ha mennie kellett valahová; többnyire a vasútra, vagy néha vadászokkal ide--oda; azok még szivarral is ellátták s megkinálgatták egy pohár jó borral.

Egyszer egy ilyen fuvarból kocogott hazafelé jó későn s mégis korán, mert otthon nem várták. Úgy volt hogy csak reggelre jön meg, de az urak a rossz idő miatt nem maradtak kint, hanem elvasutaztak és a fuvarost haza eresztették. Kancsal nem sietett; kímélte a csikót; lépésben hajtott inkább, mint ügetésben. Tizenegy óratájt jutott az utcájába, amikor már tele volt hintve az égbolt csillaggal.

Hát amikor a saját lakóházához közelednék, lát ám valami emberforma árnyékot a kisablak alatt, amely fölé erősen hajlott egy akácfa.

A fejébe nyilalt.--Ez Tóni,--gondolta és már erre a puszta gondolatra is elöntötte a méreg.

--No lám, nem valék itthon s máris...--dörmögte vastag bajusza alá, nagyot fújva dühében. De itt az utcán nem hagyhatta magára a csikót, amelyre folyvást vigyázni kellett; nem is állott meg, hanem folytatta az útját és kieszelte sebtében, hogy a kapuhoz áll előbb; ott a lovak nyugodtan várnak a kapunyitásra; hisz' ők is szívesen igyekeznek itthon a jászol elé. Úgy tett; de amikor a bakról leszállott; nem a kaput nyitotta, hanem ostorral a kezében, lábujjhegyen futott a szögletre s úgy csapott le a fenstráló legényre, mint héjjá a varjúra. Felemelte az ostorát és végig akart vele suhintani a meglepett „árnyékon". Előre rákiáltott:--rajtakaptalak most, kötnivaló...

De még mielőtt lesújtott volna, ijedt hang szolalt meg, amely nem volt a Tónié:--Az Istenért, gazduram, meg ne üssön;--tisztességes szándékban járok én itt!

Remegett a félős hang s így közelről az „árnyék" is jóval kisebb volt mint Tóni. Kancsal hallotta, hogy becsapódik a kis ablak belülről és hirtelen megösmerte a jegyzősegédet, akit éppen jegyzőnek jelöltek a szomszédos községben; híre járt, hogy bizonyosan meg is választják ott, rokona lévén távolról, a főszolgabírónak.

Kancsal megszeppent.--Tyüh! Ez baj lett volna, gondolta; a hivatalos urak nem ijednek ám meg a kocsirúdforgatástól;--a „csendér" se kutya!... hm!

Lassan eresztette le az ostort.--De azért forrott a vére és alig tudott nyugodtan beszélni.

--Úgy,--úgy!--tisztes a szándék, no lám... Most mindjárt éjfél lesz; lám!--De ha már így van, akkor csak tessen beljebb kerülni; akkor mindjárt elintézzük;--megkérdezzük Tercsit; --ha minden úgy igaz, ahogy maga mondja, akkor majd meglássuk.

A fiatalember nem mert ellenkezni. Lehet, hogy nem is akart.--Az az őzszemü fruska megérhette neki ezt az ijedtséget; talán komolyan is olyasmit gondolt, hogy így van rendjén; hisz' szerelmes, hát akkor kinek mi köze ahhoz másnak, ha bomlik; csak az ő baja az. Mindenekelőtt pedig most legalább kisül, hogy Tercsike hogy érez. A többit azután vigye el az ördög, ha neki úgy tetszik.

Elől ment; Kancsal Pál pedig utána. A mélyen alvó kövér svábasszonyt, ez idő szerint Kancsalnét, alig lehetett feldörömbölni, hogy nyisson ajtót. Amikor felriadt, ijedten kiabált tüzet, rablót. Tercsike vigasztalta meg valahogyan, hogy semmi baj sincs, csak a gazda jött meg.

Amikor Kancsal végre bejuthatott, ott látta maga előtt a kedves életepárját olyan kevéssé felruházva, hogy első dolga volt rádobni a subáját, amelyet még kánikulában sem hagyott el, ha fuvarba indult.

--Jesszus ná! Kiabálta az asszony az idegen férfi láttára és beszaladt kendőért, miegymásért. Mire visszakerült, akkorra Kancsal már ki is faggatta Tercsit.--No beszélj most, te fruska;--mi igaz, hogy igaz;--de úgy hazudjál, hogy mindjárt kitaposom a beledet.

Tercsike, rémülten fakadt sírva. Ijedtében megnémult. De a segédjegyző bátran toppant a gazda elé.

--Mondtam már, hogy tisztességes szándékkal vagyok; ha Tercsi hozzám jön, elveszem. Kell--e még több?

Ennél több még Kancsal Pálnak sem kellett.

Szeliden fogta meg a kisleány karját s odalódította a legényhez.

--Aszondom, nekem ne rezonirozz, hogy ha fenstrálni nem rösteltél; most tedd ám jóvá.

Tercsi abbanhagyta a sírást. Olyan lett az arca hirtelen, mint a nyári égbolt hamarosan múló zápor után: ragyogott, mosolygott.

Egy szót sem szólott, csak rákacagott az apjára és szemérmes boldogságát belerejtette a legény mellébe, amelyhez szorosan simult, bíztatás nélkül is.

Még a mostoha mamája is elégedetten és hangosan nevetett és a jó példán buzdúlva ő is odasimult az urához.

Kancsal rácsapott a felesége kövér hátára:--Eredjetek aludni, no;--a többiről ráérünk beszélni.

*

S a végén a kis Kancsal Tercsiből csakugyan jegyzőné ténsasszony lett.

ZULEJKA.

Dombory László valamikor „globetrotter" volt, a szó legszebb értelmében. Igazán elmondhatta, hogy látta a nagy világot. Ki tudná azt, hogy amikor esztendőkig alig vettük hirét, hol s merre utazgatott.

Az ösmerősei valami nagyon is titkos szerelmi okát emlegették ennek a szakadatlan önmaga elől bujdosásnak; de erről senki sem tudott bizonyosat. Végül az itthoniak elfeledték azt a keveset is, ami a dologban talán igaz volt, sőt azt is, amit már csak ők magok találtak ki hozzá. Elfeledték már magát Dombory Lászlót is, aki nem igyekezett az emlékezetét visszaidézni az ő számukra. Annál nagyobb volt a környék meglepetése, amikor hirtelen hazajött és hosszabb időre beült a dominiumába. Ezt is a tiszttartójától tudták meg az emberek; mert László úr egyelőre teljesen visszavonultan élt a birtokán, ahol sok rendezkedni valója lehetett a hosszú távollét után.

Az igaz, hogy úrnak tipikus úr volt Dombory. Azok közül való volt, akik a szenvedélyeket mindig alárendelik az akaratuknak s akik az akaratukkal az élet minden viszonya közt arisztokrata--mérséklettel, de annál férfiasabban tudnak élni. Elköltött ugyan egy nagy vagyont az utazási passziójára; de olyan nobilisan költötte el, hogy azt még nézni is öröm lehetett. A trópusi éghajlatot éppúgy ösmerte, mint a jéghegyek világát; pörkölte az Egyenlítő napja és végigcsápolta a fjordok szele. Amikor aztán „hosszabb szabadságra" hazakerült, már kissé őszbehajló volt, pedig alig haladta meg a negyvenet. Magas és szikár, de csupa izom; a szeme szúrós, sötét; a homloka közepén állandóan egy függélyes mély ránc, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak egyedül és sokat gondolkodnak.

Ilyennek láttuk, amikor egyszer--ez is váratlanul történt--meghivott magához néhányunkat, akikkel valaha baráti viszonyban volt.

A virágosvölgyi kastély, ahol én akkor már évek óta nem voltam, nagy park közepén rejtőzött; a parkot nem nagyon gondozták; fa és bokor úgy nőtt benne, ahogy az Isten növesztette. Közvetetlenül beleolvadt a park a több száz holdnyi erdőségbe, amely hires volt a vadállományáról. A kastély tele volt mindenféle néprajzi érdekességgel és vadásztrofeával. Annak mindnek megvolt a maga izgató története, s a tigris--és medvebőrök, vadbivalyszarvak, vizilófogak, megannyi nagyszerű napnak az emlékét képzeltették el velünk.

Ebéd után átmentünk a dohányzóba, amelyből ajtó nyilt a verandára is, meg a billiárd--terembe is. A fekete kávét a verandára hozták s mikor az inas körülhordta a szivaros--ládikát, a házigazdánk így szólt:--Egy kis meglepetést tartogattam a számotokra; azt hiszem, meg lesztek vele elégedve.

És mialatt kiváncsian néztünk rá, intett az inasnak: --Zulejka bejöhet.

Zulejka... visszhangzott bennünk a keleti szépséget sejtető szó. Az ebéd finom borai élénkítették a képzelődésünket; azt hiszem, senki sem volt köztünk, aki előre is ne irigyelte volna házigazdánkat az ő Zulejkája miatt.

Szinte izgató várakozásunknak a szomszédos biliárdteremből fölhangzó vad hördülés vetett véget; az inas, aki az ura parancsára odament Zulejkáért, feltárta az ajtót és a következő pillanatban roppant szökéssel termett köztünk egy gyönyörű szép--tigris.

Hogy milyen riadalom tört ki erre a vendégkoszorú közt, azt nem kisérlem meg leírni; még magam is éreztem, hogy elhalványodom. Hogyne, mikor az egész dolog teljességgel váratlanul vett ilyen fordulatot.

A tigris ellenben nem törődött velünk, hanem amint a házigazdánkat meglátta, kecses, játékos szökéssel lendült eléje s roppant pracliját a vállára tette, úgy nyalta végig az arcát, hizelegve. Nincs az az angora--macska, amelyik különbül cselekedhette volna.

--No, ugy--e, remek kisasszony ez az én Zulejkám?--kérdezte Dombory dicsekedve, anélkül, hogy a legkevésbbé is észre látszott volna venni megdöbbenésünket, amely jóval több volt meglepődésnél.

Ezt persze el kellett ismernünk;--most már megjött a szavunk is. Tudhattuk, hogy a gazdánk feltétlenül parancsoló ura a tigrisnek és így az épségünkben baj nem eshetik. Dicsértük a remek bestiát, de túlságosan közel még sem kivánkoztunk hozzá.

--Ezt én magam fogtam Asszamban, Angol--Indiában--mondta Dombory;--akkor alig volt nagyobb egy házi macskánál. Persze, a mamájával volt egy kis affairem.

--Mondd el. mondd el--kértük egyszerre. mindnyájan.

--Nem olyan nagy eset volt--felelte a barátunk, szinte meghökkenve, nehogy túlságos várakozást keltsen.--Inkább az elefántomé a nagyobb érdem. Ő, az öreg "mukna", (fogatlan elefántbika) nagyszerű vadásztárs volt. Rendíthetetlen nyugalmú vénség, aki a tigrist úgyszólván semmibe sem vette. Ilyen segítséggel gyerekjáték a tigrisvadászat.

Magunkban köszöntük szépen ezt a gyerekjátékot. De mégis szerettük volna hallani, hogy folyt le az affaire a tigrismamával. Ismételtük a kérdést. László most már nem kérette magát.

*

--Kalkuttától vagy negyedfélszáz angol mérföldnyire voltam akkor--kezdte;--a sidlii maharadzsa meghivására tértem el eredeti irányomból, miután Bilasiparában eredménytelenül vadásztam néhány ideges elefánttal tigrisre az ottani junglekben (dzsöngl). A sidlii maharadzsa, akit már egy korábbi találkozásunk óta indiai barátaim közé számíthattam, felajánlotta volt nekem az ő legjobb vadászelefántját, az öreg Mohamedet s elvitt a saját területére, amely Bidyapur vadonját és feneketlen mocsarait foglalta magába. Ez a járhatatlan ősjungle tele volt tigrissel s a nagy, csíkostestű bestiák naponkint elhordták a szegény nép néhány tehenét--borját.