Part 9

Czenkről haza jöve s a nagy reformátor eszméivel felgazdagitva egész lelkesedéssel kezdé meg az ifjuság nevelését. Tudományos előadásait szellemmel, élczczel, nemes reformeszmékkel fűszerezé s az ifju, ki végig hallgatá az előadást, nemcsak tudományban, hanem demokrata míveltségben, hazafi érzületben s nemes nagyravágyás ábrándjaiban vált gazdagabbá.

Sietett felállitani, szervezni és vezetni az ifjuság önképző körét. E körnek »Képzőtársulat« volt neve. Ennek elnöke ő volt az ötvenes évekig. Első tagjai közül Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Ballagi, Orlai-Petrich s többen váltak ki, kisebb-nagyobb nevü férfiak az irodalom, a politika, a tudomány, a közélet terén. E körnek jegyzőkönyve ma már nagybecsü kéziratokat tartalmaz. S az első évkönyv, melyet nyomtatásban kiadott, még az Athenaeum korában s az Aurorák után is irodalmi becscsel birt. Pedig csak serdülő ifjak voltak munkatársai.

Később tornacsarnokot állitott fel. Az ifjuság testi és lelki neveléséről egyaránt gondoskodott. Az ifjak, kik keze alól mentek el tömegesen, hogy a szabadságharcz honvédfegyverét vegyék kezükbe, hősi vitézség legendáit hagyták emlékezetül az utánuk jövő nemzedéknek.

Tanitó, bölcs, szerető apa s példás honfi volt az ifjuság számára.

A kollégiumban nem volt s most sincs kathedra a mezőgazdaság számára. De ő érezte, hogy a magyar embernek, ha boldogulni akar, jó mezőgazdának is kell lennie. Ő tehát tanfolyamot nyitott a mezőgazdaságtanból s gyakorlati oktatásul saját szőlő, kert és mezőgazdaságát használta fel. Kicsinyben mintagazdaság volt ez.

Maga mellé vett bennünket s előadások után tavaszi és nyári napokon kivezetett vagy a kertbe, vagy a szőlőbe, vagy a böröllei gazdaságra, mely ott feküdt a város mellett. E tanulságos és szép napok feledhetetlenek lesznek előttem örökké.

A Bach-rendszer sötét hatalma uralkodott fölöttünk, mikor én már tanitványa lettem. De mi ifjak ő mellette nem éreztük ennek sulyát. Derült lelke, hatalmas kedélye, a nemzet jövendőjébe vetett rendithetlen hite s az osztrák iránti kiolthatatlan gyülölete fénynyel, szabadsággal s honfibizalommal árasztá el azt a kis kört, melynek ő volt czentruma s melynek mi ifjak valánk perifériái.

Sétáltunk vele a szabadban; tanultuk a fák oltását, ültetését, nemesitését; oktatott az okos gazdálkodásra s becsületes takarékosságra. »Ha mi magyarokul – úgy mondá – nem leszünk különbek, mint szomszédaink: akkor elpusztulunk, megöl bennünket a czivilizáczió.« Előhozá őseinket, a nemzet nagy férfiait s azok tetteit s tetteiknek dicső emlékezetét lelki erőink edzésére használta fel. A legnagyobb görög bölcsek sétaoktatásai voltak az övéihez hasonlók.

Évtizedek óta az évnek május és szeptember havát Balaton-Füreden szokta eltölteni. Ezelőtt négy évvel pár hetet társaságában töltheték el ott. Kimentünk a parkba s eltévedeztünk a szőlők közé fel a hegyekre.

Kedélye még meg volt, de szellemének sugárzó ereje gyengébb, mint egykoron. Hetven éves volt már; a tudomány nem érdeklé annyira, mint hajdan, de nemzetünk sorsa tán jobban nyomta szívét, mint bármikor. Vitatkoztunk is egy kissé a politika fölött.

»Politikátokat – úgymond – én már nem értem. Lehet, hogy jó; lehet, hogy jobb is lehetne, ti tudjátok. De én arra kérlek benneteket: ha van előttünk még idő, kövessetek el mindent, hogy a magyar faj szaporodjék, hogy a mikorra betelik az ezer esztendő ránk itt e földön, ne találjon az itt mást, csak magyart. Nem érem meg, én nem, oh pedig még azt szeretném megérni!«

Élénk nagy szemeiből kicsordult a köny.

Vigasztaltam. Szavaimra forrón szoritá meg kezem.

Halála váratlanul sujtott le. A legjobb tanárok, a legnemesebb szellemek egyike hunyt el. A megujuló nemzeti közélet félszázad előtti nagy bajnokai közül oly kevesen vannak már. Most már ő sincs. Tanitványai sokan maradtunk. Tudományát tudjuk tán pótolni, bár pótolhatnók nemes, nagy szellemét. Áldásunk emlékezetén.

CSERNÁTONY HALÁLAKOR.

(Csernátony Cseh Lajos hirlapiró, képviselő, egykor Kossuth Lajos kormányzó titkárja, 1849 után bujdosó, szül. 1823 aug. 21-én, meghalt 1901 márczius 4-én, 1875-ig mint képviselő a közjogi ellenzékhez, azután haláláig a szabadelvű párthoz tartozott. Éles és keserü harczot honositott meg politikai irodalmunkban.)

I.

Csernátony halálakor sok dolog jut eszembe, a mi az irodalomra, a politikára, a közéleti szereplés okaira és mértékére, az ember fölismerésére s az emberi és állati lelkek természetére tartozik.

Én Csernátonyt nem ismertem.

E szavamat úgy kell venni, a hogy én értem. Az emberek mindennapi beszéde szerint igen is ismertem. Hiszen innen-onnan harmincz éve lesz, hogy együtt vagyunk a képviselőházban. Egy párton soha sem voltam vele. A nemzet nagy napi kérdéseiben soha se voltam vele egy nézeten. Nem hiszem, hogy valaha vele együtt éreztem volna emberek, tünemények, dolgok becsülésében. Közel tehát soha se volt egymáshoz gondolkozásunk. A közmondás azt tartja: együtt lakva ismeri meg az ember egymást. Hát mi soha se laktunk együtt se szobában, se politikában, se gyöngeségben, se erényekben. Még egy asztal mellett is, ha emlékezetem cserben nem hagyott, csak egy izben ültünk. Samassa érsek asztala hozott egyszer össze vele ezelőtt épen nyolcz esztendővel.

Tehát nem ismerhettem őt tökéletesen.

Számüzetésből haza jötte előtt soha nem láttam s irásaira nem ügyeltem. A mint az egykori balközép soraiból mint politikai hirlapiró elkezdett a Deákpárt férfiaira lövöldözni: nekem is feltünt azonnal. Nyilai mérgezettek voltak. Támadásai eleinte nagyon fájtak, azután dühbe hozták az embert, erős haragra s keserű boszuállásra izgatták gyakran a báránylelküt is.

Azt a hangot, mely tőle indult ki, az előtt a magyar időszaki sajtó nem ismerte. A harminczas-negyvenes években is kemény harczokat vívtak a pártok, de egymás tagjaiban s kivált vezéreiben a hazafit látták és becsülték. Egymás iránya, elvei és érvei ellen súlyos támadásokat intéztek, de egymás személyét meg nem gyalázták, egymás érzékenységét meg nem szaggatták.

Csernátony felfogása, tüze, szenvedélye, keserű gyülölete meg volt már a franczia sajtóban. Onnan jól ismertük, de az soha se jutott eszébe senkinek, hogy a franczia modor hozzánk is eljut. Csernátony czikkeit irtóztatóknak találtuk.

Engem nem bántott. Talán egyszer-kétszer vett úgy mellékesen tolla alá. Valószinüleg kicsinylett ahhoz, hogy felgyűrkőzzék ellenem. Igaz: nem is voltam kortársa, én még ifjabb nemzedékhez tartoztam. Okom tehát nem volt személyes gyülölségre s én nem is gyülöltem őt. De nem is tudtam szeretni.

Erős vágyam támadt azonban őt igazán megismerni. S támadtak ujabb és ujabb alkalmak, melyek e vágyamat időnként csak fokozták.

Deák Ferencz gyakran beült Visontai Kovách Lászlóhoz a háznagyi irodába, helyet foglalt a sarokpamlagon s dohányzott és adomázott. Egykor Zichy Manó gróf, Kvassay Laczi, Neherebeczky, Visontay Kovách László s én voltunk körülötte. Csernátony valamit írt vagy mondott az napon, a miért nehezteltünk rá. Szidtuk keményen. Deák közbe szólt:

– Ne bántsátok! Nem ő a legrosszabb ember azon a párton!

Nagyon feltünt nekem e szó. Magam is gyülölködő, keseredett és boldogtalan léleknek tartottam Csernátonyt. S én az ilyen lelkű embert s nem a bűnös embert tartom rossz embernek. A rossz embert a bűnös emberrel nem szabad összetéveszteni.

S ime Deák megkegyelmez Csernátonynak!

Sokat gondolkoztam e fölött. Más észlelésem is kényszerített a gondolkozásra.

A balközép hajdan az én vármegyémben csillapíthatlan haraggal és gyülölettel támadott bennünket. Akkor, a kiegyezés első éveiben én is a Deák-párthoz tartoztam s természetesnek tartottuk, hogy a harag és gyülölet engem se kimélt.

De hát miért?

Nagyon sokáig nem tudtam e kérdésre a feleletet megtalálni. Sokszor kishitüvé lettem. Kételkedni kezdtem gyakran saját gondolkozásom erélyében és tisztaságában. A mikor a balközépi férfiak csodálatos buzgóságát, örökös fáradalmait, soha nem alvó tüzét, lelkesedését, szenvedélyeit, nagy gyülöletét láttam: gyakran elmerültem gondolataimban. Hogy lehet ez? Mi hajtja őket e végtelen harczba? Elvük nemesebb vagy ők nemesebbek mint én? Azt éreztem, hogy tudásuk nem nagyobb, látásuk nem élesebb, hazafiságuk nem nemesebb, mint az enyém. Miért buzgóbbak tehát, mint én? S mi hajtja buzgóságukat egészen a személyes gyülöletig?

A nagy fuzió alkalmával szomorú kiábrándulás következett rám.

A balközép ama nagy szenvedélyű férfiai kivétel nélkül mind hivatalban ültek s kivétel nélkül mind a kormány pártjához csatlakoztak. Tehát nem a függetlenség nagy eszméje töltötte be tűzzel-lánggal a lelküket, hanem az önzés és irigység. Tehát az egyéni érdek nagyobb erő a tömegek vezetőinél, mint az eszmény után való lelkesülés.

Ez észlelethez a magam vármegyéjében jutottam. De bizony nagy részben ehhez jutottam a képviselőházban is, a mikor az egész balközéppártot a kormánypártba, az »átkos« közösügy árnyékába vonulni láttam. Mert hogy Tisza Kálmán és néhány társa egy szép napon arra ébredt föl, hogy a közjogi ellenzékesség csak lyukas mogyoró s hogy a 67-iki alkotás bölcsebb mű, mint a bihari pontok elmélete: ezt lélektanilag lehetőnek s politikailag indokolhatónak, sőt akkor indokoltnak láttam.

De hogy ugyanazon a napon nemcsak Tisza Kálmán, hanem vele együtt hetvenkét elvtársa is ugyanerre a meggyőződésre jutott: ez sehogyse ment a fejembe.

Ördögség. Szemfényvesztés. Vagy isteni csodatétel.

Vagy pedig a lelkekben korábban is mindig élő csúf önzésnek kitörése, fölkerekedése s fölül kerülése.

De hát akkor mi volt az elmúlt nyolcz év története? Mi okozta azt a csillapíthatlan vihart, melylyel a balközép nyolcz éven át döngette a 67-iki alkotást? Mi táplálta akkor Csernátony lelkében 1867 óta a bősz haragot a Deák-párt ellen s annak minden valamire való tagja ellen?

Ez után is figyelemmel kisértem Csernátony tollát. S láttam, hogy jobban védi a 67-iki művet s a kormányt, mint valaha a Deák-párt védte s láttam, hogy bennünket ott a függetlenségi párton jobban öldököl czikkeivel, mint valaha a deákpárti hirlapirók cselekedték.

Elvekről tehát s elvek-szitotta szenvedélyekről ne beszéljünk se a balközépnél, se Csernátonynál.

Én a nagy fuzió előtt a Deákpárt főlapjának voltam vezérirója. S bizony nem kedvelt engem a balközép.

Annál nagyobb volt bámulatom, mikor ezelőtt huszonhat évvel épen márczius hónapjának egyik napján a képviselőház folyosóján megszólitott engem Csernátony.

– Tegyük teljessé a fuziót a hogy a politikában, úgy a publiczisztikában is. Jöjj az Ellenőrhöz és vedd át annak vezetését.

Az Ellenőr volt Csernátonynak s az egykori balközépnek lapja.

Nem fogadtam el ez ajánlatot. Sehogy se tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy én az uj kormánynak legyek ennyire bebonyolitott hive. Nem biztam az uj kormányban. Inkább békét kötöttem azzal az eszmével, hogy többé nem leszek a törvényhozás tagja. Veszprémi barátaim előtt azt fejtegettem, hogy hivő lélekkel, igaz lelkesüléssel, az elvekhez való szilárd ragaszkodással nem lehet magát az embernek otthon érezni a politikában. Kell oda még taktika is, számitás, önzés is és kell az elvekből is, mint a ruhából, több öltözet. Ki hétköznapra, ki ünnepnapra való. – Ez volt az én vigasztalan tapasztalásom.

Később ismét Csernátony felé fordult figyelmem.

Szegény Simonyi Ernőt haldoklása utolsó hónapjainak egyikén meglátogattam a tengerparton. Beszélgetésünk közben rátértünk Csernátonyra is. Elmondta Simonyi Ernő, hogy valami angol vagy skót városban miként éltek, miként laktak együtt Csernátonyval bujdosó korukban.

– Üres időnkben – úgymond – kártyáztunk. De csak krétára, mivelhogy pénzünk nem volt. Kártya közben azonban néha úgy összevesztünk, Csernátony oly indulatos lett, oly sértő modorban vitatkozott velem, annyiszor megbántott, hogy egyszer letettem a kártyát s azt mondtam neki: Barátom, egymás pénzét el nem nyerhetjük, mert egyikünknek sincs. Csak krétára játszunk s játék után a krétát is letörüljük. S mégis ily botrányosan marakodunk. Mi lenne akkor, ha te veled valaki pénzben játszana? Mit csinálnál te azzal?

Sokszor eszembe jutott e kis elbeszélés.

Csernátony, mig balközépi volt, csakugyan krétára játszott és se a maga pénzét el nem vesztette, se a más pénzét el nem nyerte. Mégis indulatoskodott s mégis ki akarta a közügyek mezejéről irtani az ellenpárt férfiait.

Sőt krétára játszott akkor is, a mikor kormánypártivá lett s a mindenható Tisza Kálmánnak ő volt legbizalmasabb embere. Befolyását önző czélra, vagyonszerzés vágyából soha föl nem használta.

Borongós felhők boritották élete egész egét. De a vagyoni önzés hiánya tiszta napsugár azon az égen. A felhők ezen a helyen szabad nyilást hagytak.

Nagy lélektani fejtegetés tárgya lehet e tünemény, de ebbe most nem bocsátkozom.

Négy éven át minden karácsony tájban egyszer felkerestem Angol Királynő-szállodabeli lakásán. Nem várt, nem is nagyon örült látogatásomnak, de madarait bemutatta mindig. Bizalma nem melegedett föl hozzám, mintha kémnek tartott volna.

Az voltam. Közelébe akartam férkőzni lelkének, hogy azt a lelket kitanuljam. De ezen a módon kevés alkalmat nyujtott erre nekem.

De azt hiszem, lassanként mégis csak fölismertem.

Érdekes tünemény, hogy ő oly ismert névre, oly nagy befolyásra s oly jelentékeny szerepre juthatott, a minőt a sors biztositott neki az utolsó harmincznégy év egész történetére.

E tünemény vizsgálata sok tanulságot is nyujthat. A sötét indulatok nem vezetik boldogságra se azt, a kiben támadnak, se azt, a kiben felszittatnak. Csernátony nem volt boldog ember. Talán nem is a boldogságért küzdött küzdelmes életén át.

II.

Ismerem korunk és nemzedékünk gondolkozását Tudom, hogy szokott bánni a holtakkal s azok emlékezetével.

Meghalt, eltemették. Holtnak holt a barátja. Az élő többé nem barátja. A ki meghalt, annak nincs élete. A kinek élete nincs, annak nincs hatalma. S a kinek hatalma nincs, attól se félni, se remélni nem lehet. Nyugodjék tehát békével s menjünk dolgunk után.

Ez nemzedékünk gondolkozása.

De én Csernátony életénél elmélkedni akarok még kis ideig. A tanulságokat akarom belőle levonni. De ehhez egyéniségét kell ismernünk.

Erős figyeléssel képesek vagyunk erre. Alakja sokat jelent. Irásai, beszédei gondolkozását világitják meg.

Közép termet, sovány, sőt szikár alak.

Szemeinek fénye gyanakvással volt tele. Lassan forditotta szemeit is, fejét is, ha valakire akart nézni. Szemei körül finom redők, de nem a vidámságnak, hanem a komorságnak redői. Vékony, hosszu, csontos orr és vékony ajkak. Haj, bajusz és szakál határozatlan szinü, szőke, de szennyes barnás szinvegyülettel. Az utolsó tiz évben erősen szürkülő.

Egyik szemén egyszemüveget viselt folytonosan. Nemcsak rideg lelkü emberek viselnek egyszemüveget. A közélet alakjai közt Ürményi Miksa is viselt, a ki pedig vidám lélek; Beőthy Algernon is viselt, a ki vidám és bölcs lélek volt. De az bizonyos, hogy az egyszemüveg viselői többnyire rideg lelkek. Vagy természetüknél vagy az élet viszontagságainál fogva.

Ha az utczán ment Csernátony, vagy valakivel beszélt vagy székén ült a képviselőházban, fejét mindig lehajtotta. Szokása volt nyitott tenyerét álla alá tartani, mintha fogná állát. Ha bősz zivatar dult a parlamentben s kipirult arczok és harsány és dühös hangok összejátszása uralkodott minden oldalon: Csernátony nyugodtan ült, mereven nézett egy pontra s állát tartotta kezével.

Düh és harag sohase látszott arczán, de nevetni sem tudott.

Nagy szó ez. Csak az öreg isten nem tud nevetni s a világtörténet nagy bölcseinek némelyike. A nevetés a lélek egészségének bizonysága. A ki nem tud nevetni ott, a hol mindenki nevet: attól félni kell. Csernátony a nagy nyilvánosság előtt soha nem nevetett.

Járása lassú és óvatos volt. Tekintete aggodalmas. Keze mozdulatai, ha mikor beszélt, vontatottak és merevek. Hangja recsegő, beszéde egyhangú, kimért, minden lelkesedéstől, ábrándtól, bölcselő elmélettől ment. Sohasem a dolgok, a kérdések, az ügyek, az elvek birták a felszólalásra, hanem mindig a személyek. És sohasem azért, hogy megvédjen, hanem mindig azért, hogy megtámadjon valakit.

Arcza, alakja, mozdulatai, beszéde, hangja, kézjátéka mind hozzá illetek irásaihoz.

És élete is.

Ifju korában nagy erkölcsi tévedés következései üldözik. Forradalmi korban lép a nyilvánosság elé, a mikor az ábránd és lelkesedés, de a mikor egyuttal a harag és gyűlölet is uralkodik. Nagyratörő vágyai nem teljesülnek. E helyett üldözöttként, halálra itéltként bujdosóvá, földönfutóvá kell lennie.

Bujdosó, földönfutó!

Kétszáz év előtt a menekülő hazafit nevezte a nép bujdosónak. Azután bujdosónak nevezte s ma is annak nevezi, a ki elment, de nem tudni hova s életéről-haláláról senki se tud. S földönfutónak nevezi, a kit üldöznek s a ki itélete elől menekül.

Bizony földönfutó volt Csernátony is.

A gazdagnak, a főúrnak, a pénzes embernek a bujdosás is könnyű. Jóllét, kényelem, szórakozás, egészség, biztos kenyér, jó barát mindenütt akad számára.

Ritkaság az olyan eset, a minő gróf Karacsay esete. Ő vagyona daczára se találta fel otthonát az idegenben. A honvágy emésztette. Száradt marhaganéjt vitetett lakására, meggyujtatta ablakja előtt, hogy a magyar puszta pásztortüzének füstszaga hatoljon el hozzá. Könyei csorogtak, a mig el tudott ábrándozni a fölött, hogy mégis hazájának, szülőföldének levegőjében él.

Ez se használt. Megölte a honvágy.

Hát a ki még azon felül szegény ember. A kinek nincs meg mindennapi kenyere és ruhája se. A ki itthon úr volt, mert dolgozhatott s hivatásszerű munkát végezhetett s mert ősi örökségéből is ha nem csurrant: legalább cseppent. A kit az idegenben üt, dob, tovalök, lenéz mindenki vagy meg se lát senki. A ki csak bajlódik az ismeretlen nyelvvel is s a ki ha kint van, nincs czélja: hova menni s ha haza indul: nem várja az otthon s nem várja vaczkában senki.

Ilyen sorsa volt a bujdosás első éveiben Csernátonynak.

Csoda-e, ha nősülésre nem is gondolhatott? A családi élet édes és illatos melegét pedig nem pótolja semmi. Még a legfölségesebb bölcsesség se.

S életét még sem e miatt hibázta el. Mert hogy elhibázta: ez tisztán áll előttem.

Haza jött, politikai iróvá és pártemberré vált s a törvényhozásba csakhamar be is választották.

Két út állott előtte.

Vagy szolgálni az eszmét magáért az eszméért. Szivesen tűrni érte még a balsorsot is s örömet, dicsőséget, reményt és vigasztalást találni eszméjének szentségében.

Ha ezt teszi: nem idézi föl maga ellen önnön multjának emlékezetét. Csak barátja támad, de ellensége nem támad. Nyugodt élete lehet, de feltünés nélkül. A dicsőség vágya vagy föl se támad, vagy elsorvad nála, de az egyéni boldogságot nem zárja el magától.

Vagy pedig keserű indulattal támadni mindenkit, a ki nem az ő táborához tartozik s személyválogatás nélkül megmarni, a ki útjába jön.

Ezt választotta.

Vajjon eszébe jutott-e, hogy azok, a kikre lő, visszalőnek s mérgezett nyilai ellen épen az ő multjából szedik össze a még mérgezettebb fegyvereket – ellene?

Szentül hiszem, hogy eszébe jutott.

Hiszen nemcsak eszes ember volt, hanem azon felül fontolgató is.

Tizennégy év előtt gróf Károlyi Gábor barátom képviselői megbizó levelét megtámadták. Szerettem volna, ha gyorsan igazolják. Oda fordultam Csernátonyhoz.

– Beszélj Tiszával, ne bántsátok gróf Károlyi Gábor választását s mi nem bántjuk gróf Széchenyi Pál minisztertek választását.

Mereven nézett rám. Kis idő mulva azt felelte:

– Majd meggondolom, beszéljek-e Tiszával? Az ülés végén vagy holnap megmondom, beszélek-e?

Ez pedig kis dolog volt s mégis annyira fontolgatta. Képzelhető-e, hogy 1867-ben, a mikor haza jött, meg ne gondolta volna, hogy politikai és irói működésének minő irányt és módszert válaszszon? És képzelhető-e, hogy eszébe ne jutott volna, hogy rettenetes vihart idéz föl maga ellen, ha vakon és keserün és becsületirtó szenvedélylyel támad mindenkit?

Bizonyára ez is eszébe jutott. S ha mégis úgy tett, a hogy tett: ebben bátorság, vakmerőség, hősiség volt. Volt azért, mert érezni mélyen tudott, habár lelke háborgásait el tudta is leplezni.

Ismertem én gazembert a közélet terén, a ki bűnei daczára is volt olyan vakmerő, mint Csernátony, de annál a vakmerőség nem bátorság volt, hanem üzlet s a ki, ha hozzá méltó módon verték vissza, csak kaczagott.

Csernátony nem ilyen volt. Azért az ő életében kitörés és csattanás nélkül bár, de valódi és mély tragikum is volt.

Ez magyarázza meg barátaihoz s kivált Tisza Kálmánhoz való mély ragaszkodását is. Én nem állitom, hogy e ragaszkodás e nélkül is meg nem lett volna. De azt igen is állitom, hogy önmaga által fölidézett balsorsában gyakran volt szüksége olyan menedékre, a minőt csak hatalmas egyéniség barátsága nyujthatott.

Irásai, czikkei borzasztók. Nem hiszem, hogy ezeket valaki valaha összegyüjtse. Jó lélek nem találna élvezetet ezek olvasásában. Nem is értené meg a legnagyobb részét. Hiszen mindenki elmult már vagy csakhamar elmulik, a kit egykor bántott s az esetek, vádak, támadások okaira nem fog emlékezni senki.

Beteges önérzet s megfelelő erő nélkül való nagyravágyás lakott Csernátony lelkében. Sok forradalmi jellem természete ez. De mégis érvényesülni akart s ehhez az alkotmányos élet egyik egyoldalu s bizony nem rokonszenves eszközét választotta: az egyének ellen irányzott erkölcsi birálatot. S ezt is keserü szenvedélyességgel alkalmazta.

A történetirás fel fogja jegyezni, hogy ő maga a szó valódi értelmében nem volt rágalmazó s ez lenni nem is akart, de iskolája, mely körülte megalakult, kifejlesztette nálunk a rágalom rendszerét. S utódaiért bizony Csernátony is felelős.

Ő még tudott lelkesülni s bár szűk körben, szeretni is. Számára enyhitő, sőt talán mentő körülmény ez.

De utódai számára nem találok mentséget s enyhitést is csak országunk borzadalmas közjogi helyzetében találok, de nem az egyéniségekben.

Csak üres és sivár lélek folyamodik a rágalom fegyveréhez. A ki szeretni nem tud, csak gyülölni tud. A ki alkotásra nem képes, de rombolni élvezetesnek találja. A ki magasra vágyik, de a nemes versenyben érzi silányságát s azért társait megsebezni törekszik, hogy azok vagy elvérezzenek a pályafutás közepén, vagy megutálják a versenyt s félre vonuljanak.

Beteg az a nemzedék, mely közéletében megtűri a rágalom rendszerét. S a hazának nem tud az a nemzedék jobblétet teremteni.

Mert vagy az egyének személyes dulakodásává válik a közélet, vagy pedig a jók és nemesek, az érző és magasra szárnyaló lelkek unottan és szárnyukszegetten vonulnak félre magányukba s átengedik a közügyeket azoknak, kiknek a dulakodásban telik kedvük.

Bölcsek igen is támadnak a rágalom korszakában azokból, a kik félre vonulnak. De az országok boldogulását nem a bölcsek teremtik meg, hanem az államférfiak.

Valódi államférfivá pedig a rágalmazó soha se válhat.

NESZMÉLYI ARTUR NYUGSZIK.

(Neszmélyi Artur komáromi származásu fiatal hirlapiró. Alig 24 éves korában halt meg Budapesten 1899-ben. Az „Egyetértés“-nek volt utolsó éveiben politikai tudósitója. A hirlapi tudósitók mintájának tekintette mindenki s szerette és becsülte mindenki. Erős és tiszta itélet, magas emberszeretet s hirlapiró létére is mély és tiszta meggyőződés töltötte be lelkét.)

Neszmélyi Artur nyugszik. Első és utolsó nyugalomra hajtotta le fejét s nem is emeli fel többé. Nekem nagyon fáj az ő halála.

Nem régóta ismertem igazán. Hírlapiró volt. Más táborban küzdött. Volt olyan nyolcz-tíz év, a mikor ritkán fordultam meg a hírlapiró világban. Ő e nyolcz-tíz év alatt nőtt fel, virágzott s lett azzá, a kit bámultunk, irigyeltünk, szerettünk, lelkünkbe öleltünk s a kinek munkájára, jövendőjére büszkék voltunk.

Mindennek vége – meghalt. Csak szeretetünk s fájó emlékezetünk maradt meg utána.

Alig egy év óta ismerem igazán. Ha együtt lakunk, együtt dolgozunk; ha búnk, örömünk, vitánk, lelkesülésünk együtt forr, együtt pezseg: akkor ismerjük fel egymást tökéletesen. A sors úgy intézkedett, hogy más-más irányból induló utunkon egy hírlapnál találkozzunk. A találkozás barátságot szült. Elvek, érzelmek és törekvések rokonsága volt e barátság.