Part 8

Tiz év előtt már képviselőtársa voltam, de ritkán váltottunk szót egymással. Nagy nézetkülönbség választott akkor el bennünket egymástól s távolról azt hittem: egyénisége is oly rideg, mint hatalmasan, de szárazon érvelő beszéde. Csalódtam. Az utóbbi években többször volt alkalmam vele találkozni s a benső bizalom, mely köztünk kifejlődött, megnyitá előttem nemcsak ismereteinek bámulatos gazdagságát, hanem egyuttal kedélyének gyöngédségét is s egész lényének szeretetreméltóságát. Meggyőződtem ekkor, hogy keserü támadásait, melyeket egyesek és kormányok ellen intézett s melyekkel igen gyakran egyet nem érthettem, sohasem féltékenység vagy személyi gyülöség, hanem mindig az ügy iránti mély lelkesedés vezérelte. Még akkor is, midőn a sirjában nyugvó Deákot oly engesztelhetlen keserüséggel támadta meg s midőn előre tudta, mert barátai is figyelmeztették, hogy e támadással saját tekintélyének fog ártani: még akkor is mély kötelességérzet volt az, melynek eleget tenni törekedett.

Ez esztendőnek, az 1882-ikinek tizedik napján láttam őt utoljára. Élt még, szenvedett már, halálnak fuvalma lengett fürtei körül, de hazájának ügyén csüngött egész lelke. Elmondám neki a parlament fontosabb ügyeit s közlém vele különösen, hogy pártunk derék, uj erőkkel s ifju erőkkel szaporodott. Áldott mosoly reszketett szemein, a mint azok az isztriai tenger azurjában elmerültek. Percznyi hallgatás után mondá: »Igen örülök, hogy boldogultok, a tavaszra én is haza megyek közétek.«

Haza jött. Itthon van a temetőben.

SZITÁNYI BERNÁT HALÁLÁRA.

(Szitányi Bernát, a gazdag Ullmann család ivadéka, született 1816-ban, meghalt 1889 január 6-án. 1849-ben honti alispán, azután forradalmi tevékenysége miatt üldözött és bujdosó, korán kegyelmet nyert, a 67-iki kiegyezés után folyton képviselő, Előbb Deákpárti s mindvégig szabadelvü. Egyszerű, igénytelen, de nemes és jó ember.)

Tizenöt év óta keveset érintkeztem vele s ritkán kinálhatott meg czukorcsemegéjével. A mérgesebb ellenzéki férfiaknak kedveskedni nem igen volt bátorsága. Hanem tizenöt év előtt a Deák-párton együtt voltunk s volt alkalmam megfigyelni minden nap.

Az úgynevezett »jó ember«-ek közé tartozott. Azok közé, a kik »unalmasok és mégis kellemesek«. A kik nem követelnek mást a politikától, mint mandátumot, mosolygó minisztert, csendes parlamenti ülést s vita nélküli klubbtanácskozást. Különösen nem követelnek udvarlást, elismerést, szónoki babérokat, hivatalt, vasuti engedményt. Nincs szenvedélyük, erős hangjuk, követelő meggyőződésük, szembeötlő elvük. De mindenki számára van egy kézszoritásuk, egy elismerő szavuk, egy bizalmas üdvözletük.

E férfiak mintaképe volt a mi »urunk.« Mert ennek nevezték szemközt is, hátmegett is.

A Deák-párt félkomolyan, féltréfásan különböző osztályokba sorozta tagjait. Voltak »notabilitások.« A kik 48 előtt vagy 48-ban már nevet szereztek, vagy miniszterek voltak, vagy a kire többen hallgattak. Szentiványi, Gorove, Justh s többen. Voltak »kapaczitások.« A kik irányadók vagy legalább jelentékeny tényezők voltak a klub-, osztály- és parlament tanácskozásaiban, a javaslatok készitésében és birálatában. Csengery, Kerkapoly, Horváth Lajos, Szilágyi Dezső stb. Voltak »táblabirák«, »bankárok«, »frondeurök«, »vacsorapártiak«, »liberálisok«, »konzervativek«, »tudósok« stb. Mindegyik csapatnak megvolt a maga vezére, vendéglője, házigazdája, hirlapja, legénysége s különös története Deákról s a nagy kérdések körül.

Ily csapat volt a »jó ember«-ek csapatja is. Zichy Antal, Perczel Béla, Urbanovszky Ernő, Kandó Kálmán, Szende Béla, Molnár István, stb. ezek közé tartozott. Ezeket Deák is különösen kedvelte, mert ezek soha pártot nem ütöttek, az ellenzékkel soha se paktáltak, se össze nem vesztek, a »zöm«-től soha el nem szakadtak, külön kapaczitálást soha nem vártak, az »öreg ur« egy intése nekik elég volt.

Ezek közé tartozott tehát Szitányi is, a mi »urunk«.

Mindig képviselő volt. A klubban, a házban, osztályban, elnöki és osztály-ebéden, a trónbeszédeknél és udvari estélyeken mindig jelen volt, soha sehonnan el nem maradt, de soha semmire nem vállalkozott, soha semmit nem cselekedett és soha nem beszélt. Sok ideig minden nagyravágyását kielégitette az, ha a delegácziónál póttaggá megválasztották.

Tekintélyes vagyonú ember volt. Szülei még zsidók voltak s ő még üzleti körökben nevelkedett, de az üzleti szellem nem vert benne mély gyökeret. A magyar nemes ifju gavallér volt az ő eszménye és ezt később el is érte a parlamentben, noha már nem ifjan. Annyira gavallér lett, hogy a törvényhozás fontosabb közjogi kérdéseivel soha tisztába jönni nem tudott.

Az igaz, hogy nem is sokat törődött velük.

1870-ben, 71-ben az aradi, csanádi, temesi és torontáli követek fölvetették a »telepitvényesek« kérdését. Az ellenzék is törekedett ebből nagy kérdést csinálni.

»Telepitvényes«: e szó sehogy se ment a mi urunk fejébe. Hallott, olvasott ugyan valaha valamit farmerekről, kolonistákról, de szentül hitte, hogy efféle emberek csak Amerikában és Ausztráliában léteznek.

A Deák-párton legtüzesebb telepitvényes volt Dániel Pál. Megkérdezte tehát a mi urunk Dániel Pált, hogy mik is hát voltaképen a telepitvényesek?

– Hát tudod, – felelte Dániel, – ezek voltaképen »czenzualisták«.

– »Czenzualisták?« – furcsa. De hát ezek mifélék?

Ezt meg az öreg Justhtól, a »tótkirály«-tól kérdezte meg Szitányi.

– Hiszen neked is van elég – felelte Justh, – ezek voltaképen a »kurialisták«.

De most meg ezen a szón akadt meg a jó Szitányi. Mi a manó lehet az?

Megkérdezte most Paczolay Jánost, hogy mik is hát azok a kurialisták?

– Egy szóval megmondva, – szólt Paczolay – ezek valósággal »taxalisták«.

Erre már nagyot nézett, de nagyot is gondolt a jó »mi urunk«. Különösen okos embernek tartotta azonban Zeyk Károlyt, most tehát ehhez fordult felvilágositásért, mondaná meg, kik és mik azok a taxalisták.

– Nálunk Erdélyben – felelt Zeyk – sokan vannak s »famulus konvenczionátusoknak« nevezik őket.

Most már Szitányi épen nem értette a dolgot. De csodálatra méltó hősi elszántsággal tisztába akart jutni a kérdéssel s azért elkisérte a klubból Zsedényit, hogy ettől töviről-hegyire megkérdezze az egészet.

Zsedényi aztán megmagyarázta neki.

– Tudod Szitányi, ezek nem urbériálisták, nem is zsellérek, nem is szubinkvilinusok, hanem voltaképen skultecianusok, csakhogy szerződésük nincs, vagy ha van is, nincs időhöz kötve, földjük nem jő szessziószámba, beltelkük allodiatura, kültelkük dominális birtok, szuperedifikátumukat elvihetik, a dikába nem vették fel őket. Érted?«

– Természetesen, természetesen – felelte Szitányi.

Hanem ettől az időtől kezdve soha egész életében egy szót se szólt a telepitvényesekről, de nem is kérdezett soha senkitől semmit a dolgok és ügyek állásáról és természetéről.

Nagy versenytársa volt Zichy Manó grófnak.

Zichy Manó mindig vaskos burnót-szelenczét hordott magával, mely tele volt öregszemü, fekete, fölséges barátburnóttal s ezzel kinált meg a házban, klubban, folyosón mindenkit.

Szitányi meg egy köteg finom czukorcsemegét hozott magával mindennap s ezzel kinálta, a kivel találkozott. Mindig röstelte, ha Zichy Manó szelenczéjéből többen csippentettek, mint az ő czukorstaniczlijéből. Pedig többen megcselekedték ezt, mert a szelencze tovább győzte.

Egymást is mindig megkinálták szabályosan, de szó nélkül. Akadozva beszélt mindakettő s azért egymással keveset beszéltek.

Üldögélni nem szeretett. Lassu, tipegő járásával mindig ott lehetett látni vagy a padok előtt vagy a folyosón. Mindennap benézett a háznagyi irodába és a büffébe is. A klubban sorba járta az asztalokat s a társalgó csoportokat. Egy-két szó, egy czukordarab s ment odább.

Sohase akart egyéb lenni, mint a kormány hive. S hiába is akart volna, nem tudott volna egyéb lenni.

Utóbbi időben nagyon meglátszott rajta az aggság. Gondosan kezelt parókája se tudta az évek haladását meggátolni.

Régi alakja volt a parlamentnek. Mindenki ismerte, mindenki el fogja feledni s mindenki kellemesen emlékszik meg róla, mikor ráemlékezik.

EMLÉKEZÉS CSENGERYRE.

(Csengery Antal, Bihar szülöttje, született 1822 jan. 2-án, meghalt 1880 jul. 13-án. Jeles publiczista már 1848 előtt, később tudós, akadémikus, pénzügyi tekintély, kiváló törvényhozó, jeles iró s a tudományok hazai nyelven terjesztésében fáradhatlan férfiu. Emlékiratokat irt. Korának történetirásához bő és tiszta forrást nyujtanak ez emlékiratok, ha egykor napvilágot látnak.)

Csengery az az ember volt az ujabb kor politikusai közt, kiről mindenki tudta és mindenki beszélte, hogy »poziczió«-ja van.

Vajjon mit tesz ez a szó a magyar politikusok nyelvén? Mi ennek a szónak: »poziczió«, igazi értelme ujabb parlamentáris életünk történetében? Mert ezzel kell megismerkednünk, ha Csengery parlamenti és államférfiui állását ismerni akarjuk.

Kik azok az emberek, kiknek 1867 óta pozicziójuk volt?

Deák Ferenczről ne beszéljünk. Róla és az ő pozicziójáról ne vegyünk mértéket. Ha a »poziczió« az volna csak, a mi az övé volt: akkor rajta kivül senkinek se volna és senkinek se lett volna pozicziója.

Volt pozicziója Andrássynak és volt Lónyaynak. Amazé nagyobb, ezé kisebb, de mindkettőé teljesen hasonló természetü. Mert mindkettő gazdag, tehát mindkettő nyithatott szalont s adhatott lakomákat. Mindkettő miniszterelnök, tehát mindkettő adhatott kitüntetést, hivatalt, javadalmat, előnyös bérletet, jó hirlapi szubvencziót, képviselői mandátumot. Mindkettő deákpárti volt, de azért a Deákpárton belül, sőt kivül is mindkettőnek volt külön pártja, mely szükség esetén jobban ragaszkodott hozzá, mint Deák Ferenczhez.

Volt pozicziója Szlávynak, volt Bittónak s volt és van minden miniszternek. De csak addig, míg miniszter. Minden miniszter rendelkezik hatalommal, míg miniszter, de igen kevés rendelkezik, ha már nem miniszter. Szlávynak és Bittónak valószinüleg soha se lett volna pozicziója, ha miniszterré s miniszterelnökké nem lesznek véletlenül.

Van pozicziója Sennyeynek, pedig nem volt miniszter s lenne Tisza Kálmánnak, ha már nem lenne is miniszter. Mert mindkettőnek valószinüleg mindig lesz pártja, mely reméli, hogy vezére egykor miniszterré lesz, de egyuttal mindkettőnek mindig lesz vetélytársa, mely fél ettől s ezt megakadályozni törekszik.

Csengerynél mind az, vagy legalább az többnyire hiányzott, a mi Andrássynál, Lónyaynál, Szlávynál, Bittónál, Sennyeynél, Tiszánál a pozicziót alkotá. Ő sem gazdag, sem miniszter, sem szónok, sem pártvezér, sem hatalombirtokos nem volt. S neki mégis hatalmas pozicziója volt.

A képviselőházban gyakran döntő volt felszólalása.

A pénzügyi bizottságban rendesen döntő volt befolyása.

A miniszterek törekedtek vele jó lábon állani.

Sok képviselő és sok publiczista kereste kegyét.

Hirlaptudósitók és hirlapirók gyakran mentek hozzá tanácsért és értesülésért.

Államkölcsönt sohase kötött, vasuti engedélyt sohase adott, pénzügyi, közoktatási és közigazgatási törvényjavaslatot sohase nyujtott be a miniszter Csengery megkérdezése nélkül.

Mindez mutatja, hogy Csengerynek nagy pozicziója volt.

* * *

De vajjon hogy szerzé Csengery e nagy befolyást?

Érdekes kérdés ez, melyre a találó felelet még érdekesebb. Sok titkáról lerántja a leplet parlamenti életünknek.

Mindenek előtt higyjük el, hogy a tehetség, a lángész, a tudomány, a fáradhatlan munkásság, a kiváló szakértelem, a becsületesség s mind e nagy erények csak másod sorban képesek a politikusnak nagy befolyást s államférfiui hatalmat biztositani. Ezek jó ajánló levelek, de semmi egyebek.

A politika küzdtere csodálatos természetü.

E téren az ügyesség többet ér, mint a tehetség, a lángész és a tudomány összevéve. E téren a nyegle gyakran megveri a komoly munkálkodót, a szédelgő a becsületest, a szónok a szakférfiut.

A szerencsés ember pedig mindig megveri azt, ki a világ minden nemes erényével bővelkedik, de véletlenül szerencsétlen.

Csengery kiváló tehetség volt, komoly tudós, fáradhatatlan buvár, sok eszmének birtokosa, jelentékeny magyar iró, ki pénzügyi, közigazgatási és közgazdasági kérdésekben Európa összes mivelt államának minden politikai és tudományos mozgalmát apróra ismerte. De ő még sem ezzel szerzé hatalmas politikai befolyását.

Ha mindez elég volna arra, hogy valaki befolyásra tegyen szert: akkor Kerkapoly, Szilágyi Dezső, a nagy és a kis Pulszky szintén hatalommá váltak volna, báró Eötvös plane nagyobb hatalommá vált volna, mint Andrássy, Sennyey, Tisza Kálmán összevéve.

De Csengerynek volt két szerencséje.

Az egyik szerencséje az volt, hogy nevét már 1848-ból és 1848 előtti időkből ismerték.

Csodálatos hatalma volt e szerencsének.

A ki az 1865-iki országgyülésre 48-iki vagy 48 előtt jól hangzó névvel bejuthatott: az már ennél fogva miniszteri kandidátus volt, akár a Deákpárthoz, akár a balközéphez csatlakozott. Azt a magasabb politikai körök eo ipso elfogadták, mint »régi« embert. Olyan tehetség például, mint Szlávy, Gorove, Wenckheim, Rajner, Bartal, Trefort, Ordódy stb. feles számmal volt az ifjabb nemzedékben, de azért sok évi nehéz munkát kellett végeznie vagy Deák Ferencz különös kegyét kellett megnyernie, hogy az ifjubb nemzedékből valaki a régi nevekkel mérkőzhessék, vagy azokat csak utól is érhesse.

Csengery is a régi nevek közé tartozott. Tehát a nemzet őt is kész államférfinak, kétségtelen miniszterjelöltnek tekinté már 1865-ben.

De volt ennél még sokkal nagyobb szerencséje is.

Benső bizalmas embere, valóságos titkárja lett Deák Ferencznek.

De ezt az állást Csengery nem ugy szerezte, hanem ugy örökölte.

Ezt az állást Szalay László tölté be, mióta hazajött az emigráczióból.

1861-ben Szalay László volt Deák Ferencz Csengeryje, mint később Csengery lett Deák Szalay Lászlója.

Szalay László halálával, ez előtt tizenhat évvel, megüresedett ez az állás. Három ember lett volna hivatva betölteni. Az egyik: Eötvös, a másik b. Kemény Zsigmond, a harmadik Csengery.

Eötvös nem volt rá hajlandó. Ő mindig önálló államférfi törekedett lenni s azon törte fejét, miként reformálhatná az eszmék világát s miként tudná kiegyeztetni Magyarországot Ausztriával. Azt pedig Eötvös belátta, hogy ha ő és Deák egy katonasorba állanak: semmi esetre se ő lesz a káplár Deák mellett és semmi esetre se Deák lesz a közlegény ő mellette. Tehát nem volt kedve Deák titkárjának beállani.

De Deáknak se lett volna kedve őt titkárjává tenni, Eötvösnek nagyon sürün jöttek gondolatai s gondolatait nyomban leirta s iratait nyomban kinyomatta. Igen becses és igen érdekes gondolatok ezek, de Deáknak az a csodálatos természete volt, hogy ő azt az államférfit, aki a politikában mindig brosűröket ir, csak olybá vette, mint azt az embert, aki a társaságban mindig fecseg.

Eötvös tehát átengedményezé ezt a nagyfontosságu állást báró Kemény Zsigmondnak.

De Kemény nem született erre az állásra.

Ő nagyszabásu, valódi lángész volt. Sokkal eredetibb, eredetiségében sokkal termékenyebb, irónak és gondolkodónak sokkal nagyobb, a politikai tudományokban sokkal avatottabb, mint Csengery. S ezen kivül ép oly komoly, hideg, számitó s üres jelszavakra semmit nem adó és munkás, mint Csengery. Szónok ő se volt, de a férfias higgadtságban s a szerénység nagy erényében ő is oly nagy volt, mint Csengery. És őt bizonyára becsülte oly nagyra Deák, mint akkor vagy később Csengeryt. Vele Szalay Lászlónak mind életében, mind a halála utáni néhány évben többet tanácskozott s kaszinóban és az Angol Királynőben többet volt együtt, mint Csengeryvel.

De Kemény Zsigmond mégis alkalmatlan volt e különös állásra.

Neki Deákkal szemközt nem volt véleménye, nem volt akarata. Ha volt, pedig oly óriási elmének, oly gazdag tanulmánynak s oly nemes szivnek kellett lenni: lemondott véleményéről, lemondott akaratáról Deákkal szemközt.

Az ő állása Deák mellett nem volt egyéb, mint az engedelmes, jó gyermeké a gondos apa mellett, de a ki gyakran játszik a gyermekkel s minduntalan feddi azt, akár van arra szükség, akár nincs.

S aztán Kemény Zsigmond az 1865-iki országgyülés elején elkezdett már nehezedni. Agya és tettvágya elkezdett már zsibbadozni.

Igy maradt Csengeryre az a nagy szerep.

És az csakugyan nagy szerep volt.

Deák kivételes helyzetben volt a parlamenttel s a párttal szemközt. Ily helyzete alkotmányos államokban soha senkinek sem volt még a világon.

Minden miniszter állása tőle függött.

Minden törvényjavaslat sorsa felett ő döntött.

Minden miniszter neki nyujtá be először a törvényjavaslatot, az után a királynak s végre a parlamentnek.

Minden ellenzéki javaslat és módositvány csak akkor fogadtatott vagy utasittatott el a kormány által, ha azt előbb Deák elfogadá vagy elutasitá.

De Deák nem volt mindentudó s huszonnégy óránál többet az ő napjai sem számláltak. S aztán a képviselőházban, az osztályokban, a klubban, a pártértekezletekben ott kellett lenni Deáknak s ezenkivül fogadnia kellett a látogatókat, kik közt néha idegen fejedelmek, gyakran idegen miniszterek, hires tudósok és utazók valának.

Tehát Deáknak szüksége volt egy komoly, tehetséges és tanult férfiura, kivel ő bizalmasan megbeszélhesse a napi teendőket.

E férfiu volt Csengery.

S mert ezt tudták miniszterek, képviselők, kormánypártiak és ellenzékiek, hivatali és javadalmi aspiránsok és mert Csengery tanácsától igen sok függött arra nézve, miként intéztessenek el a nagy politikai kérdések Deák belső tanácsában: ezért volt az ő befolyása a parlamentben, a bizottságban s a Deák-párti klub-értekezletekben oly óriási.

És ő becsületesen betölté e szerepet. De épen azért mindabban, ami történt s mindabban a mi elmulasztatott, a történetiró előtt az ő felelőssége is óriási.

TARCZY LAJOS.

(Született 1807 deczember 6-án, meghalt 1881 május 1-én. Bölcselő és természettudós, gyakorlati magyar nyelvtudós s kitünő mezei gazda. A reformátusok pápai kollégiumában ötven éven át tanár s hazai felsőbb közoktatásunk dicsősége. Nekem tanárom s később nemes barátom.)

Kis termet, egyenes testtartás, hátraszegzett fő; élénk, piros, magyar jellegű kerek arcz; hatalmas homlok s nagy, okos és kedélyes szemek; sötét szinü öltönyök, kissé hanyag öltözködés: ime ez volt e kiváló szellemnek, egykor kedves tanáromnak külseje.

Kiváló szellem volt.

Ifju korában kedvencz tanitványa Márton István tanárnak, a pápai kollegium refundátorának, kinek emléke ép oly állandó s hagyományokkal ép oly teljes Dunán tul, mint Hatvanié a Tiszának mindkét partján. Csak hogy Hatvani emléke az alchymia misztikus kalandjaiban, Márton Istváné pedig a korra és annak tudományos szereplőire szórt voltairei hatalmas élczekben és adomákban bővelkedék. Élczes szellemét a tudományos alaposság mellett összes tanitványai közül legnagyobb mérvben Tarczy Lajos örökölte.

Tarczy már 1830 körül az ujabb kornak, a tudomány, az irodalom s a politika ujabb szellemének volt bajnoka. Beutazta Németországot s megjárta annak egyetemeit. Onnan hozá haza a hegeli bölcsészetet, mely akkor uj dolog volt nálunk. Beutazta Francziaországot is s onnan hozá haza a modern demokráczia szellemét, mely ép annyira uj dolog volt a vidéki nemesség, a vármegyék kortesei s az agg táblabirák köreiben.

Három jelentékeny férfiu állt vele együtt és egyidejüleg vagy csaknem egyidejüleg a pápai kollégium élére. Az egyik ő, a másik Zádor György, a harmadik Bocsor István. Ő fizikus, Zádor jurista, Bocsor historikus. Zádor Györgyöt Deák Ferencz hozta el a kathedráról s ültette a birói székbe. Bocsor most is él és tanít, a híres triumvirátusnak utolsó tagja. Ősz, rokkant aggastyán, csak lelke erős már, de az még nagyon erős. Tarczyt most temetjük el.

A pápai kollégium a világi javakban ötven év előtt is szegény volt, még sokkal szegényebb, mint most. Tarczynak, az ifju tanárnak filozofiát, fizikát, eszthetikát, magyar és német irodalomtörténetet s több ezekkel rokon tudományt kellett előadnia. Hol egyszerre, hol egymás után, a mint a szükség parancsolá. Sok tanárt alkalmazni nem lehetett. A felsőbb oktatás terén a munkafelosztás elve nem is volt ugy gyakorlatban, mint most. Szaktudósunk nem volt annyi, mint napjainkban, de nekem ugy tetszik, mintha valódi tudósunk mégis lett volna annyi, mint most.

Azonban tudós barátaimat provokálni nem akarom, miután velük vitába keveredni nem szeretnék. Kalapot emelek a szakférfiak előtt, habár azok atómokra osztják is maguk között a nagy világot s ugy veszik azt birtokukba. Az a tudós, a ki egyedül a szivacsfaunát buvárolja, vagy a ki a gombán kivül egyéb istenteremtését nem ismeri, vagy a ki csak a polgári perrendtartással fekszik le és kel fel egész emberéleten keresztül: egyaránt birja tiszteletemet. Hanem azt is ki kell mondanom, hogy nem az ily tudóst tartom legalkalmasabbnak arra: vezetni az ifjuságot; felgyujtani szivében az eszmék tiszta szerelmét; teremteni nemzedéket, mely ne csak megélni, hanem meghalni is tudjon azért, a miért lelkesül. Hitért, hazáért, szabadságért.

Tarczy Lajos azok közé tartozott, a kik így vezették az ifjuságot s ily nemzedéket alkotni törekedtek.

Nem tudományos működése volt legáldásosabb, ámbár ez is nagyszerű volt.

Alig foglalá el tanári székét; sietett korának legujabb bölcseletét magyar nyelvre átültetni. Hegelnek »Phaenomenologie des Geistes« czimü bölcsészeti müvét ülteté át nyelvünkre akkor, a mikor nyelvünk anyagából bizony nehezen lehetett efféle épületet felemelni. Ő megküzdött a nehézségekkel. Megküzdött az eszthetikában és irodalomtörténetben, sőt a magasabb számtanban is. E küzdelemben edzé meg erejét arra, hogy a fizika magyar műnyelvét megteremtse. Mert ezt ő teremté meg, akkor, mikor Bugát Pál az orvostanét, Fogarassy a törvénytudományét. És én ugy látom, hogy körülbelül Tarczy volt társai közt a legszerencsésebb. Műszavai közt legalább igen sok van, melyek ellen sem Szarvas Gábor, sem a barbarusok és antibarbarusok kifogást nem tesznek, lévén azoknak tőrülmetszett magyarsága minden kétségen felül álló.

Nagy fizikája több kiadást ért s minden ujabb kiadást nagy gonddal dolgozott át. A legutolsó, a néhány év előtti, nem állt már a kor szinvonalán, az ujabb buvárlatok magaslatán. Mayer hőegyenértéki elméletének ujabb vivmányait az agg tudós már nem volt képes feldolgozni. Betegségének rohamos előhaladása s lelkét romboló családi szerencsétlenségek megernyeszték már a hatalmas szellemet s elpusztiták a kedélynek ifjuságát.

De ez csak az utolsó pár évben volt így.

Fizikájának első kiadása fölgerjeszté gr. Széchenyi István figyelmét. A nagy gróf lehetetlennek tartá 1836-ban, hogy a természettani tudományokat aránylag oly nagy tökélylyel lehessen magyar nyelven visszaadni. A mű meglepte őt. Tevékenyen közreműködött, hogy Tarczyt az akadémia rögtön tagjává válaszsza. S midőn vele Budapesten, akadémiai ülésen találkozott: meghivta őt Czenkre, a czenki gazdaság megtekintésére.

Nagy megtiszteltetés volt ez az alig harmincz éves, ifju kálvinista professzorra. Nagy birtoku főur, első rangu államférfi, országszerte ünnepelt politikus Magyarországon nem igen szokta akkor a vidéki professzorokat észrevenni. Sőt még most sem szokja. Hiszen vidéki városainkban társadalmi rang tekintetében a tanárok ma is negyed-ötöd sorban állanak. Az uraság, a papok, a tisztviselők, az ügyvédek, a tekintélyesebb birtokosok és kereskedők mind megelőzik a tudomány szerény bajnokait.

Hanem hát az is igaz, hogy mostani főurainkat Széchenyihez hasonlítani nem is szokás másutt, mint a kaszinóban. (Van hasonlat, a mely sántit; ennek a hasonlatnak se keze, se lába.)

Széchenyi a czenki homokból akkor teremtett virágzó mintagazdaságot. Ezt mutatá meg, ennek titkait magyarázta meg Tarczynak. De nemcsak ezt. Feltárta előtte fenséges lelkének minden gazdagságát. Elmondá neki, miként kellene az elpusztuló szegény magyar fajból művelt, gazdag és szabad nemzetet teremteni, irodalmában, nyelvében, jogaiban, alkotmányában, hatalmában őt ujjá, dicsővé tenni, de ugy, hogy maradjon meg magyarnak.

Ah minő tanitás volt ez a lánglelkű ifju tudósnak! De ötven évi tanári pálya s tíz ezer tanitvány tesz róla tanuságot, hogy Tarczy méltó volt arra.