Part 7

A königgrätzi csata után a fegyverszünet pár nap mulva megköttetett. Ennek daczára azonban Klapka légiója, mely már akkor a határon állott, nem szüntette meg működését, hanem vonult előre s részben be is jött a határokon. Simonyi a seregnél volt, de a mint a fegyverszünet megkötéséről értesült, rögtön kijelenté, hogy ő nem megy tovább egy lépéssel sem előre. »A legnagyobb bűnnek tartanám – úgymond – e kalandot. A fegyverszünetet béke követi, az osztrák túlnyomó erőt küld ellenünk, a porosz cserben hagy s embereink haszon nélküli áldozatokká válnak az osztrák kezében.« E felvidéki betörésben természetesen nagy hasznát vették volna az ő helyi ismereteinek, kecsegtették is Klapka környezetében mindennel, ő megfordult, ott hagyta a csapatot s Berlinbe ment, hol ezt maga beszélte el Irányi Dánielnek. A következő napokban Klapkáék is belátták Simonyi elhatározásának helyességét.

Az a körülmény, hogy a prágai béke után mind a porosz, mind a franczia, mind az olasz udvar cserben hagyta a magyar ügyet, továbbá az 1867-ben létrejött kiegyezés, megsemmisitő hatást idézett elő az emigráczióban. Ennek minden szervezete felbomlott, miután fennállásának közeli és konkrét czélja nem volt többé, a távol fekvő és bizonytalan jövőnek reményei pedig többé a bujdosók társaságát nem voltak képesek együtt tartani. Haza jöttek tehát mindazok, kik társadalmilag nem vertek gyökeret külföldön. Haza jöttek és részben föltétlenül elfogadták a kiegyezést s a Deák-párthoz csatlakoztak, mint Klapka, Pulszky, Türr, Horváth Mihály stb.; részben a balközépen foglaltak helyet, hogy a kiegyezést lassankint fogadják el, de mégis elfogadják úgy, a hogy van, mint Perczel Mór, Ludvigh, Csernátony s még néhányan.

Három férfiu volt köztük, kik a kiegyezés által alkotott uj alkotmányos állapotra ráléptek ugyan, de nem azért, hogy azt elfogadják, hanem azért, hogy legyen működési alapjuk, melyen állva épen ezen állapot gyökeres megváltoztatásával az ország államjogi önállóságát kivívják. Ezek: Irányi Dániel, Helfy Ignácz és Simonyi Ernő.

Kossuth, mindannyiak vezére egykor s az eszményi függetlenségnek jelképe mindenha, egyedül maradt, mint az uj állapotnak élő tagadása.

Kezdetben Simonyi se akart bejönni. Vagy ha akart is, nem kizárólag politikai működés volt czélja. Sőt sokan azt hitték és hiszik ma is, hogy ő is hajlandó volt kezdetben a 67-iki kiegyezést elfogadni s hogy ettől csakis az első kormány rideg, visszautasitó magaviselete riasztotta el.

Tizennégy év óta folytatott egész működése ellenkezik e feltevéssel. Beszédeiben és irataiban én kerestem nyomát annak, mi igazolhatná e feltevést. Nem találtam sehol. Lapjában, a »Szombati Lapok«-ban, Deákról jelent ugyan meg egy biráló tanulmány név nélkül, melyben azt mondja az iró, hogy kezdetben ő is híve volt Deáknak, de e névtelen közleménynek, mint illetékes férfiak mondják, nem is a szerkesztő Simonyi Ernő, hanem Pétery Károly volt irója, egy korán elhunyt tehetséges publiczista és képviselő.

Irányitól tudom azt, hogy a kiegyezés megtörténte után 1867-ben ő összejött Simonyival Párisban és Simonyi kifejezte azt az óhajtást, vajha Kossuth személyesen nyilatkoznék a kiegyezés tényéről s világositaná fel a nemzetet az álláspontról, melyet a kiegyezéssel szemben elfoglal. Irányi megjegyzé, hogy ez kissé késő, noha nézete szerint is czélszerü volna. Együtt elmentek Kossuthhoz s ott Simonyi ismétlé nézetét és óhajtását. Első pillanatban maga Kossuth is későnek tartott ilynemü nyilatkozatot s megjegyzé azt is, hogy az ő álláspontját mindenki ismeri a hazában. Mindamellett Simonyi és Irányi érveire elhatározá, hogy nyilatkozni fog és pedig Deák Ferenczhez intézendő nyilt levél alakjában. Igy és ekkor jött létre ama páratlan manifesztum, mely oly óriási hatást keltett akkor a nemzetben a kiegyezésnek mind hivei, mind ellenzői közt.

Az emlitett feltevés egyébiránt valószinüleg onnan eredt, hogy Simonyi hazajötte után is kereskedelmi megbizottja akart az angol háznak maradni s ezért mindent elkövetett, hogy házának gyártmányaira Magyarországon, sőt a magyar kormánynál is vevőket keressen. Sineket s egyéb vasuti felszerelvényeket ajánlott eladásra Lónyay pénzügyminiszternek, Hollán közlekedési államtitkárnak s egyebeknek. Az emberek e tényből frivol erkölcsérzettel úgy okoskodtak, hogy Simonyi értékesiteni akarja politikai pártállását.

Silány felfogás, melynek alaptalanságát maga Simonyi Ernő mutatja ki egy 1872-ik évi augusztus 31-én kelt nyilatkozatában. Kifejté itt, hogy a tisztességes kereskedelmi üzlet nem ellenkezik a politikai pártállással s hogy ő felajánlott áruczikkeivel nem magának és nem megbizójának, hanem az országnak akart jó üzletet csinálni. Úgy vélekedett – mondá – hogy a mit idegenek idegen országban megtettek vele, hogy tudniillik saját hasznukra vele üzleti viszonyba léptek: azt itthon saját honfitársai, sőt épen a kormány férfiai sokkal inkább megteszik, ha meggyőződnek arról, hogy az angol gyártmányok olcsóbbak is, jobbak is, mint az osztrákok.

Csalódott.

A magyar társadalom messze van még a demokracziától s aztán némely államférfi Magyarországon az üzletben politikát s a politikában üzletet szokott csinálni. Ez az, a mit Simonyi Ernő a külföldön meg nem tanult.

V.

1868-ik év május hó közepén jött haza Párisból már mint megválasztott képviselő. Baranya vármegyének német-üröghi vagy később úgynevezett szalántai kerülete tisztelte meg mint távollevőt bizalmával. Megbizó levele ápril 22-én adatott be, választása ugyane hó 29-én igazoltatott s május hó 28-án már felszólalt a képviselőházban.

Napirenden volt a Poroszországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat. Az ülésszaknak vége felé járt már az idő, képviselők nem voltak jelen nagy számmal, a szónokokat nem hallgatták figyelemmel. Hozzá épen nem kötöttek az ellenkező pártok nagy várakozást, alig ismerték névről is, személyesen pedig egyáltalán nem. S aztán szélsőbali képviselőtől épenséggel nem várták, hogy oly kérdésről, melynek tárgya nemzetközi vám- és kereskedelmi szerződés, szakavatottan, tüzetesen tudna szólani. Az akkori szélsőbal főleg csak államjogi és közjogi természetü tárgyaknál szokott felszólalni, felszólalásai rendszerint általánosságok körében mozogtak s bizonyos stereotip szólamokkal voltak teletömve. A beszédeket, ha bennük személyekre vonatkozó erőteljes kifejezések hiányoztak, nem igen szokták figyelemmel meghallgatni. Nem lehet tehát csodálni, ha Simonyi Ernő első beszédét általános figyelmetlenség és zajongás közt volt kénytelen megtartani.

S e beszéd mégis megmutatá, hogy a szónok nem közönséges tehetség, hogy a kérdéshez tüzetesen és szakavatottan szól, s hogy benne a szélsőbal uj és nagy erőt nyert, mely e pártnak parlamenti működésére elhatározó befolyást fog gyakorolni.

Pártján kivül talán csak maga Deák Ferencz hallgatta egész figyelemmel. Jellemző, hogy a mikor a beszéd végével Gorove szakminiszter oda lépett Deákhoz s ennek mondá: »Milyen bolondságokat beszél ez az ember«, Deák hidegen mondá neki:

– Én pedig azt mondom, hogy ettől az embertől valamennyien sokat tanulhattok.

Ettől kezdve tagja volt minden országgyülésnek. Az 1869-iki és 1872-iki országgyülésre szintén a német-üröghi, az 1875-ikire a szentesi kerület választá meg. Népszerüsége oly nagy lett lassankint, hogy az 1878-iki országgyülésre három kerületben is megválasztották, úgymint Szentesen, Szegeden és Debreczenben. Utóbbi helyen épen magát a miniszterelnököt Tisza Kálmánt buktatta meg s azért e kerületet képviselte ez országgyülésen, valamint a most folyó 1881-ikin is haláláig.

Már az 1865-iki országgyülés utolsó idejében pártját uj parlamenti eljárásra bírta. Eddig e párt, mint főleg a balközép is, rendszeresen negativ álláspontot foglalt el a Deák-párttal szemközt. Eszmék nem hiányoztak ugyan nála, de megelégedett azzal, hogy ezeket a kormány javaslatainak birálata közben töredékesen rendszertelenül adta elő. Simonyi nem helyeslé e taktikát. Ő azt mondá s nem egyszer mondá, hogy puszta tagadással többséget szerezni soha nem lehet, s hogy a pártnak nem szabad pusztán az államjogi és közjogi kérdések általánosságaira szoritkozni, hanem az állami élet mindennapi kérdéseiben is folyton állást kell foglalni. És pedig határozottan formulázott eszmékkel, rendszeresen kidolgozott javaslatokkal. Nem elég – szerinte – a nemzetnek azt tudni, hogy a szélsőbal mit nem akar, hanem tudni kell azt is, hogy valósággal mit akar, hogy tájékozva legyen az iránt, vajjon a belpolitikai szerves kérdésekben, pénzügy, adópolitika, közigazgatás, kulturális ügyekben, nemzetiségi, egyházi és közoktatási téren minő politikát követne a szélsőbal, ha többségre jutva, a korona által az ország kormányzatával megbizatnék.

Uj hang, eddig szokatlan eszmeáramlat volt ez a régi szélsőbalnál, de Simonyi nem minden vita és nehézség nélkül, diadalra tudta juttatni eszméit.

Ő maga csakhamar még az 1868-ik év nyarán rendszeresen dolgozott ki törvényjavaslatot a katonai biróságokról s ezt még ez országgyülésen benyujtá. A következő országgyülésen s 75-ig folytonosan ő terjeszté elő a párt válaszfelirati javaslatait s ezekben a párt részéről folyton határozott, részletes pozitiv programmot adott elő nemcsak az államjogi, hanem a belpolitikai kérdésekről is. Sőt Helfy Ignáczczal együtt 1872-ben a következő évre óriási munkával részletesen kidolgozott költségvetési javaslatot is terjesztett elő a pénzügyi bizottságban. Ily szakadatlan munkássággal jelentékeny tehetségnek s gazdag törvényhozási ismereteknek birtokában csakhamar pártjának mindenki által elismert vezérévé vált.

A 69-iki országgyülésen mindjárt az első ülésszakban megválasztatott a vasuti és jegybankügyi bizottságnak valamint a közalapok és alapítványok jogi természetének megvizsgálására kiküldött bizottságnak tagjává. Később a képviselőház pénzügyi bizottságának lett állandó tagja. Mind e bizottságok, valamint a Deákpárt idejében rendszeresen működő osztályok tanácskozásaiban folytonosan részt vett s tanulságos, néha nyomatékos szavát mindenütt fölemelte. Nagy szellemi erők voltak akkor a Deák-párton, de a legnagyobbak is tisztelték s egész figyelmükre méltatták észrevételeit. Éles, bonczoló elmére, nagy kritikai tehetségre, sokoldalu tanulmányra mutattak ezek folyton. Ezen kivül a parlamenti tárgyalásokon is mindig részt vett s 1868 óta alig merült fel 1880-ig nagy kérdés, melyhez kimeritőleg, gyakran a képviselőház osztatlan figyelme közt, ne szólott volna.

Erkölcsi bátorsága a vakmerőséggel volt határos. A korrupcziót minden jelenségében engesztelhetlenül üldözé s e miatt nem egyszer keserü személyes összeütközései valának, melyek pár esetben lovagias uton voltak csak elintézhetők. A Lónyay-kabinetet gyakran hevesen megtámadta parlamentben, sajtóban, választási népgyüléseken egyaránt. 1873-ban a keleti vasut visszaéléseinek kérdésében Szlávy miniszterelnökkel volt keserü összeszólalkozása. Midőn Deák meghalt s a nemzetben a részvétnek eddig még soha nem tapasztalt demonstrácziói támadtak: ő ez áramlat ellenére nem hallgatá el a legkeményebb kritikát, mely valaha államférfi és működése fölött elhangzott. S midőn Bosznia okkupácziója végrehajtatott s ez az 1878-iki országgyülés elején szóba jött, harsány hangon mondá, hogy Andrássy grófot ezért fel kell akasztani.

Mindezt erkölcsi bátorságának jelzésére hozom fel, a nélkül, hogy minden felszólalását helyeseltem vagy minden nézetét osztottam volna. Működésének jellemzését különben is utolsó czikkemre hagyom.

Parlamenti szereplése mellett jelentékeny publiczistikai működése is volt. Az 1870-ik évben kevés ideig szerkesztője volt a »Magyar Ujság«-nak, de folyton írt, noha később betegsége sulyosodtával mind ritkábban, pártjának többi közlönyében is.

1872 elején maga adott ki s szerkesztett egy heti lapot »Szombati Lapok« név alatt. Angol minta állott szeme előtt, feledvén, hogy nálunk angol irói kar és angol olvasó közönség nincs. E lapnál Mende Bódog, Pétery Károly, Mezei Ernő, a szépirodalmi részben Degré Alajos voltak munkatársai. Czikkei névtelenül közöltettek. Volt egy rovata »Szabad a vásár« czím alatt, melyben különösen a korrupcziót s annak egyes eseteit és személyeit ostorozá szakadatlanul, éveken át. E lap névleges szerkesztését 1772 október elején Mende Bódogra bízta, de czikkeivel azontúl is támogatá. 1874-ben szünt meg, vagyis alakult át e lap Mende lapjává és tulajdonává.

1874 tavaszán belső alakulás s uj szervezkedés jött létre a szélsőbal kebelében. Eddig egy pártot képezett mindenki, ki a szélsőbalhoz tartozott, bár némi nézeteltérések miatt gyakran élénk viták fejlődtek ki a pártkör tanácskozásaiban. Egyik árnyalatot Irányi képviselé barátaival együtt, mely pozitive hangsulyozá programmjában a perszonális-unió elvét s mely magát negyvennyolczas pártnak nevezé. A másik árnyalat élén Simonyi Ernő állott, mely a perszonális-unió elvét ugyan nem zárta ki, de elengedhetlen föltételül sem köté ki. 74-ben uj elemek, uj férfiak jöttek a párthoz, az úgynevezett elvhű balközépiek: Gubody, Ugron, Csávolszky, Duka Ferencz, Szluha stb. Élénk viták után ekkor alakult mai nevén és alakjában a függetlenségi párt s egy 1874 május 17-én tartott országos népgyülés helyeslé azt. Irányi és barátai kezdetben s néhány éven át külön klubbot tartottak fenn s a függetlenségi párt vezérlete most már egészen Simonyi Ernőre maradt, melynek fáradalmait azonban különösen Helfy Ignácz osztá meg vele.

A közérzületnek amaz óriási föllendülését, melyet a legutóbbi török-orosz háboru alatt 1876-tól 1878-ig átéltünk, ez uj alakjában vezette már a függetlenségi párt s illetőleg Simonyi Ernő. Bár hanyatló egészséggel s mindinkább elkomoruló kedélylyel, mégis lankadatlanul megállott a mozgalom élén. Ama nagy, a külföldön is feltünt népgyülések, melyek 1877-ben és 1878-ban úgy felvillanyozták a közvéleményt, mind közreműködésével, sőt részben vezetésével tartattak. Tudtával, tanácsával, közreműködésével készittetett elő ama székely vállalat is, melynek czélja lett volna Romániába rontani s az oroszok szállitó vasutvonalát megsemmisiteni s ekként a plevnai hősöknek közvetve segitségül jönni. Ő vezette pártja részéről a 78-iki választásokat is, melyek az addig oly kisded függetlenségi pártnak tagjait megkétszerezék.

Ezek voltak utolsó nagyobb politikai cselekményei. A 78-iki országgyülésen még felszólalt néhányszor s bár szelleme erős, de hangja és alakja már megtört. Akaratereje még a régi, de idegeit már halálos kór zsibbasztá el!

VI.

Abból, a mi Simonyi élettörténetének nevezhető, e rövid vázlatban már csak keveset kell megérintenem.

Nagyon szerény vagyonnal jött ő be az országba. Lassan gyűjtögetett tőkepénzét a gödi nyári lakba fektette, mely Váczon innen, a budapest–bécsi vasut egyik állomásán fekszik, gyönyörű kilátással a Dunára s az átellenben fekvő szentendrei hegyekre. Ide hozta könyvtárát s tudományos gyűjteményeit is. Könyvtára, melyet szintén külföldön gyűjtött, hét ezer forintba került. Itt élt ő mintegy hét éven keresztül. Innen járt be a képviselőházi ülésekre s itt keresték őt fel gyakran barátai, kiket mindig gazdag vendégszeretettel fogadott.

Lakása és háztartása nem állott arányban sem vagyoni állásával, sem jövedelmeivel, melyek túlnyomó része képviselői napdijaiból állott. De nem könnyelműség, hanem a hazai viszonyok nem ismerése vezette őt félre. Angol kereskedelmi házának franczia és olasz képviseletét barátjának, Helfy Ignácznak adta át, ki 1868-ban még kinn maradt s csak két év mulva jött haza, mint szintén már megválasztott képviselő s ő maga megtartá ama sheffieldi gyárnak magyarországi és ausztriai képviseletét. Azt hitte, hogy a politikai pártállással összeférhető e tisztes foglalkozás hoz neki évenkint akkora jövedelmet, a mekkora külföldön is megszokott háztartásának igényeit teljesen fedezendi.

Nem ugy történt. 1872-ben maga irja meg egyik nyilatkozatában, hogy a magyar kormány s az ennek befolyása alatt álló vállalatok visszautasítólag bántak vele s inkább drága és selejtes árúczikkeket rendeltek, mintsem az ő ajánlatát, mint szélsőbali politikusét, elfogadták volna. A osztrák vasutak nagy megrendeléseket tettek nála, a magyarországiak nem. Sőt megtörtént, hogy itt Budapesten a svájczi vaggongyár és a belga gépgyár tetemes értéket rendeltek nála, de a mint ezek az állam kezére kerűltek, azontúl nála minden megrendelést megszüntettek, természetesen kárával magának az államnak is.

Mindez őt rendkívül elkedvetleníté. Anyagi zavarok kezdék őt fenyegetni. Egyik alapitója s igazgatója lett a pesti cottage építő-társaságnak. A pesti munkás osztálynak s szegényebb kézműiparosoknak szándékozott olcsó lakásokat építeni. Ez volt e társaság czélja. Az 1873-ban bekövetkezett óriási hitelválság ezt a vállalatot is megrendíté vagy legalább a virágzásban megakadályozá.

Ezekhez járúlt régóta meggyökeresedett betegségének mindinkább előre való fejlődése. A különben is komoly férfiúnak kedélye lassankint elborúlt. Anyagi baj s betegség-roncsolta idegzet szövetkezett lelkének derűltsége ellen. Anyag és szellem, test és lélek nem függetlenek egymástól. Egyiknek ereje a másiknak erejét fokozza, egyiknek bénúlása megbénítja a másikat. Elméjének ereje nem gyöngűlt, ez áll ellent legtovább a sors viszontagságinak s a test gyarlóságának, de hangúlata komorrá változott. Az 1875-ik év végén kezdett arról gondolkozni, hogy nyomasztó bajai ellen ismét a külföldre fog menekűlni. S e gondolat annyival inkább kínozá őt, mert a 75-iki fuzióval eszméinek győzelme is a kietlen távolba taszíttatott. Ő legalább azt hivé, s mindig mély keserűséggel nyilatkozott arról a tényről, hogy a mikor a Deákpárt kész volt már lemondani s a tért a közjogi ellenzéknek átadni: akkor a közjogi ellenzék hatalmasabb árnyalata, a balközép mondott le elveiről szükség nélkül és föltétlenűl, sőt csak azért, hogy sokkal rosszabb kiadásban, benső hit és külső eredmény nélkül folytassa a régi kormányok politikáját.

Ekkor álltak össze barátai, hogy az anyagi zavartól megmentsék őt. Mocsáry Lajos buzgó fáradalmainak, de egyúttal áldozatkészségének is sikerűlt ez. Az áldozatban vele egyenlő részt vettek Sembery István, Fornszek Sándor, Ragályi Nándor saját pártjából. De a készség nemcsak saját pártjában nyilatkozott erre. Voltak barátai, jellemének s elméjének tisztelői a vele szemközt álló pártban is, kik szintén tiszteletreméltó előzékenységgel siettek a kiváló férfiú nyugalmát visszaszerezni. Hosszú a névsor, melyből Somssich Pál, Samassa érsek, Szitányi, Andaházy nevei jutnak eszembe. Megérdemlik a jók hálás elismerését. Nemcsak nálunk fordúlt elő ilyen eset. Angliában Foxot kétszer is kisegíték hasonló bajból barátai. Lamartinenak a nemzet adott nagy összeget s e tény egyik államférfi jellemére se vetett homályt soha. Én elhallgathattam volna e tényt, a nemzet ugy se tudta, mert nyilvánosságra soha nem jött. De nem akartam elhallgatni. Élettörténetéhez tartozik a megboldogúltnak s aztán a barátságnak oly ritkán előfordúló nemes ténye ez, hogy semmi okot se láttam arra, miért hallgassam el.

Ezzel befejeztem a kis vázlatot, melyet Simonyi életéről akartam közleni. Még csak írói és szónoki működéséről s működésének jelleméről akarok pár megjegyzést tenni.

Simonyi Ernő szoros értelemben vett írónak nem tekinthető, vagy legalább nálunk nem tekintetik. Írói működése főleg hirlapi czikkekben nyilvánúlt. Ám hirlapi czikkek irása nálunk iróvá nem kvalifikál senkit. Irodalmi társaságainknak, az akadémiának, a Kisfaludy társaságnak hivatalos nézete ez. Másod, harmadrangú költő egy kis kötetnyi verssel vagy novellával vagy pár, többé-kevésbbé sikerűlt színművel rögtön hivatalosan fölvétetik a Parnasszusra. De a ki csak politikai publiczista: annak ott helye nincs. B. Kemény, Falk, Török János, báró Kaas s 48 előtt Kossuth, gróf Dessewffy Aurél pusztán politikai czikkekkel is jobban fejleszték a nyelvet, jobban gazdagíták annak szépségeit s hatalmasabban növeszték a nemzet értelmi erejét, mint legtöbb költőnk vagy beszélyírónk. Lángész, tanúlmány, munkaszeretet, gondolatok gazdagsága több volt bennük, mint belletrisztikai iróink legtöbbjében. S mégis mindezek publiczistikai működése, a mennyiben az politikai czikkek írására szorítkozott, éltükben alig ismertetett el hivatalosan s holtuk után alig jegyeztetett s jegyeztetik föl az irodalomtörténet örök táblájára. E sorsot megosztja velük Simonyi Ernő is. Őt a nevezettek egyikével se akarom összemérni, de jelentékeny publiczistának tartom.

Hogy a politikai czikkirást nálunk csak igy veszik vagyis inkább igy nem veszik számba, annak egyik oka ugynevezett irodalmi köreink léhaságában keresendő. Francziaországban is napi-érdekü a napi-czikk s ott az irodalmi körök a kitünő hirlapirókat mégis másként méltányolják. Másrészről sajátságos sorsa van a publiczistának, akár politikai czikkiró, akár parlamenti szónok legyen bár. Hatása hasonlit a szinészéhez. Mig a szinpadon, a szószéken, a hirlap élén van: addig él, hat, eszméket támaszt, érzelmeket fakaszt, tettekre hí, foglalkoztatja egész nemzetének elméit és kedélyét. A mint ott hagyta a szinpadot, a szószéket, a hirlapot: vége a szerepnek, vége a hatásnak, gyakran neve is nyomban elenyészik.

Simonyi czikkeiben különös egyéniség nem domborodik ki s irmodora a hangulatkeltés sajátságos eszközeivel nem rendelkezik. Sem erős humora, sem erős szatirája nincs, sem a személyek egyéni gyöngeségeinek ostorozásában nem mester. Őt mindig a tárgy vezeti, annak mélyéről szedi az érveket s ha valamely kérdésről szól: mindig csak azt az igazságot törekszik kideriteni, mely arra a kérdésre tartozik. Szónoklata is ilyen. S mert a politikai kérdések rendszerint vagy jogiak, vagy pénzügyiek, vagy közgazdaságiak, sőt az ugynevezett alkotmányi kérdésekben is gyakran az ily természetű elemek a tulnyomók: tehát érvei is vagy a jogtan, vagy a számtan, vagy a statisztika mezejéről szedvék. Keleti fantáziáju népünk előtt száraz dolog ez mind. Nem izgató szónok ő, hanem érvelő. S ilyen mint iró is. Az észhez ir és beszél, a szivről nem vesz tudomást.

S aztán egyénisége nem egészen illett ama küzdelemhez, melyben 1868 óta részt vett. A 67-iki kiegyezés hatalmas hullámokat vert a nemzet kedélyében. Erős forradalmi szellem volt akkor még a nemzetben. A függetlenségi harcz szomoru, de dicsőséges emlékein elborongott, de föl is lelkesült a nép mindenütt, a hol szónokai és irói ezeket fölidézték. Kossuth levelei folyton jöttek és mindig gyujtó hatással voltak. Az ő irmodorát tekinték a publiczistikai irmodor eszményének. S jöttek irók, kiknek rikoltozó hangja közt veszély fenyegeté az igaz érvek hatalmát s a nagy emlékek valódi dicsőségét is. Évekig tartott ez a hangulat. Hogy ily hangulatban Simonyi mint hirlapiró feltünő nem lehetett: természetes. Akkor bizonyos lázas lelkesedés tartá fenn a függetlenségi pártot, most igazságainak meggyőző ereje nemcsak fentartja, hanem folyton szaporitja. Simonyi egyénisége, irói és szónoki modora most nagyobb hatásu volna, mint tizennégy év előtt.

Történeti okmánytárának első kötetében van egy hosszabb tanulmánya a londoni és edinburgi könyvtárakról s a brit muzeum könyvtári gyüjteményeiről. Ez tanulságos mű. Utazásainak egy részéről is irt és pedig igen érdekesen. 1860-ban épen akkor utazta be Spanyolország keleti részét, Barcelona, Tarragona és Tortosa vidékeit, midőn Don Carlos a baleári szigetek kormányzójával, Ostegával együtt a tortosai kikötőben kiszállt, magát királynak kiáltatá s a karlista forradalmak egyikét rendezé. Ez utazását szépen és érdekesen irta le. Különösen érdekes benne Lady Franklinnal, ama gyászos végü hires északsarki utazó még akkor is bájos özvegyével való megismerkedése.

Irodalmi becsü több és nagyobb művéről nincs tudomásom. Iratai közt azonban – ugy hiszem – több becses jegyzet lesz található.