Part 6

Volt ugyanis Bridgewaterben, Sommerset grófságban egy vagyonos kvekker család, mister Payne családja, melynél a gyermekek házi nevelője Nagy Péter magyar emigráns volt. Mikor azonban Kossuth az amerikai útra elszánta magát, Nagy Péter is vele ment s ekként a nevelői állás üresen maradt. Payne – meleg részvéttel a magyar ügy s ennek áldozatai iránt – ujra csak magyar embert óhajtott gyermekei mellé s Nagy Péter Csernátonyt ajánlá, ki akkor Párisban lakott állandóan s ki csakis Kossuth látogatására ment át a csatornán. Csernátony azonban Páristól elszakadni nem akarván, ez állomást nem fogadta el, hanem maga helyett Simonyi Ernőt ajánlá. Simonyi szivesen vállalkozott erre, kiment Bridgewaterbe, a családnak megtetszett s az állomást csakugyan elfoglalta. Később közte s a családfő közt benső barátság fejlődött ki s ő a család lakóházában foglalt el egy lakosztályt. Ide költözött azután Csernátony is, mert Párisból III. Napoleon által az államcsiny után kiüzetvén, neki is Angliában kellett menedéket és kenyeret keresni; annyival inkább, mert Szilágyi Ferencz lapja is, melynek ő szintén külföldi levelezője volt, hivatalos lappá alakulván át, ezzel egyetlen szerény, de biztos jövedelmi forrása is bedugult. Csernátony nyilvános iskola tanára lett Bridgewaterben s ettől kezdve itt a két emigráns állandó barátságban élt egymással több éven át. Simonyi honoráriuma az első időben némi ellátáson kivül mintegy száz fontra (1200 frt o. é.) ment évenkint.

Itt és így élt ő több-kevesebb megszakitással 1862-ig. Más foglalkozási tereken tett sikertelen kisérletei után ide tért vissza ismételve. Payne lelkesült elbukott ügyünk igazságáért, lángolón szerette a magyarokat, hű és jó barátja volt gyermekei nevelőjének, vendégszerető házát Simonyi barátainak is megnyitotta és Simonyit, midőn átszenvedett keserü csalódások után hozzá vissza-visszatért, mindig úgy fogadta, mint családtagot, mint régi, hű barátot. A jó kvekker ma már agg férfiu, tán nem is él. A fiuk férfiakká s a lánykák asszonyokká váltak, de Simonyival ők a gyöngéd baráti viszonyt mind végig, még az utolsó években is fentartották. 1875-ben az egész család eljött Magyarországba az egykori bujdosó szegény emigránst meglátogatni és Simonyi abban a szerencsében részesült, hogy gődi villájában magyaros vendégszeretete mellett háláját is kitüntetheté egykori jótevői iránt. S mikor egy év mulva Simonyi sulyos anyagi körülmények miatt vagyonát elveszité: Payne és családja figyelmes gyöngédséggel hívta meg őt, hogy legyen az ő vendégük élete fogytáig, örökre. A büszke és önérzetes férfiu ezt nem fogadhatá el, de azért megérdemli ez angol, hogy mi is tisztelettel emlékezzünk meg nevéről és családjáról. Nem egyszer mondá Simonyi, mikor már politikai pályájának itthon magaslatán állott, hogy a politika keserü küzdelmei között nagy enyhülést ad lelkének az emlékezet, melylyel külföldi barátainak s kivált a Payne családnak gyöngéd szivességeire visszagondolhat. Igaz, hogy ezeket meg is érdemlette. Lelkiismeretesebb, gondosabb, eszesebb és tanultabb tanitója alig volt valaha angol polgári család gyermekeinek, mint Simonyi Ernő, ki a modern európai államférfi minden képességével gazdagon fel volt ruházva s kit mégis a honát sujtó iszonyu csapás szerény házi tanitó sorsára kárhoztatott annyi éven át.

Mielőtt bridgewateri állását elfoglalta: pár évet töltött Londonban. E pár évi itteni tartózkodásáról egyet s mást meg kell jegyeznünk.

Emlitém már, hogy ő 1850 nyarán vonult Londonba Hamburgból. Szilágyi F. lapjában a »Magyar Hirlap«-ban 1850-ik évi deczember 31-iki kelettel jelent meg első londoni levele. Ettől kezdve két egész éven át, tehát 1853-ig, havonkint nyolcz-tíz levelet írt e lapnak, de levelezését folytatta még 1853-ban is. Igaz, hogy e lap az akkori osztrák kormány hivatalos közleményeit is hozta s e tekintetben hivatalos lapnak volt tekinthető, de nemhivatalos részével épenséggel nem törődtek sem Bécsben a miniszterek, sem Pesten Haynau és a sajtóczenzorok. A nemhivatalos részt Szilágyi Ferencz nagy tárgyilagossággal s nagy tapintattal ugyan, de a reakcziónak ama szomoru éveiben is határozott szabadelvüséggel szerkesztette. Munkatársai voltak itthon legjobb publiczistáink, kik ekkor vidékre vonulva, szabadon lehettek s egyelőre legalább nem üldöztettek, de az emigránsok közül is báró Jósika Miklós, Csernátony Lajos, sőt mások is állandó külföldi levelezői valának. Szemere Bertalan is írt a lapba s ha ma, harmincz év mulva, a hirlapirodalom határtalan kifejlettségének magaslatán e lapot mai hirlapjainkkal összehasonlitjuk: külföldi tudósitások dolgában e lap ma is fölötte áll minden hirlapunknak. Londoni, párisi és berlini levelei mind a jólértesültség, mind az irály, mind a tanulmány, szakavatottság és szellemesség tekintetében valósággal páratlanok. Természetes. Hiszen iróik kitünő irók, kitünő szónokok és státusférfiak valának.

Simonyi levelei mindenről szólanak, mik akkor a művelt világ elméit foglalkoztatá, vagy a mik kiválólag a magyar nemzetet érdekelheték. Az általános politika, az angol parlament dolgai, a magyar menekültek ügye, az Amerikába való kivándorlás kérdése, nemzetgazdasági ügyek, a londoni világkiállitás, az orvostani fölfedezések, az angol könyvtárak, a vallásbeli téritgetések, a készülődő keleti bonyodalmak – – mind, mind kiváló alapossággal valának tárgyalva e levelekben. Ama bámulatos sokoldaluság, melyben Simonyi később a politikai téren kitünt, már e levelekben előttünk áll. El lehet képzelni, mily sokat kellett Simonyinak tanulni, hogy mind e kérdésekben oly szigoru és lelkiismeretes férfiu, mint ő, magát annyira tájékozottnak tekinthesse, hogy ezekről még írni is merészeljen.

De a sok tanulmány s a sok szükséges utánjárás aztán nem is engedett időt arra, hogy minden tehetségét a magyar emigrácziónak szentelhesse. Sőt ez időben tán akkor sem szentelte kizárólag ennek, ha ez módjában állhat. Az ő magasan szárnyaló lelke előtt akkor nemcsak az oly gyászosan elbukott magyar ügy állott egyedül. Ott, Londonban, hol a fejlődés nagy kérdései oly roppant embertömegek és szenvedélyek által vannak képviselve, hol a franczia, német, olasz, orosz és lengyel menekültek között a magyar menekültek csak egy részt képeztek s a nemzetek fájdalmai közt a magyar nemzet gyásza sem legnagyobbnak, sem legmélyebbnek nem látszott: ott az eszmékkel küzködő ifju elme, mint Simonyié, könnyen átcsuszamlik, legalább egy időre, azon a vonalon, mely Magyarországot a világtól, a magyar nemzetet az emberiségtől elválasztja s hamarosan hajlandó lehet arra, hogy szivében a honfiérzelem helyét az emberbaráti érzelemnek engedje át. S aztán oly ifju és tekintélytelen férfiunak, mint akkor Simonyi volt, alig lehetett kitérni oly nagy szellemek hatalma elől, mint Hugo Viktor, Louis Blanc, Mazzini és a többiek. Ezek pedig nem a hazafiság szűkkörü álláspontját, hanem a világforradalom eszméit képviselték. S képviselték oly szenvedélyességgel, hogy magát Kossuthot nyiltan kiátkozák maguk közül, midőn ez honának és nemzetének szabadságáért III. Napoleonnal tárgyalásokba bocsátkozott.

Simonyi ekkor a magyar emigránsok közül legtöbbnyire Szemerével érintkezett, de gyakran találkozott Pulszkyval, valamint a többi londoni emigránssal is. Ezek pedig mindinkább szaporodtak.

Az 1851-ik év első napjaiban osztrák csapatok vonultak Holsteinba Hamburgon keresztül. E körülmény veszélyezteté hamburgi menekültjeink biztosságát s azért ezek seregestül fölkerekedtek s 1851 január 14-én Londonba érkeztek. Májusban Madarász László és báró Majthényi József érkezett oda, hogy mindkettő Amerikába bujdossék Ujházyhoz, Jowa állam területére. Mindezeket Simonyi fölkereste s ügyükben, a mennyire lehetett, segiteni iparkodott.

Junius 5-én Southamptonbe ment, hol akkor kötött ki Mészáros Lázár kilenczven bujdosó társával. Az őszszel megjött Kossuth, kiutahiai kisérőivel s a deczemberi államcsiny után átjöttek a párisi menekültek is. Simonyi mindezekkel fentartá ugyan az érintkezést esetről-esetre, de azért a nagy forradalmárok klubjainak állandó tagja s ezek tanácskozásainak állandó részese lett. Azt hitte, inkább ezek közt van helye, mint a magyar bujdosók közt. S midőn a nagy forradalmárok és magyar bujdosók közt véleményösszeütközés támadt: Simonyi a nélkül, hogy magyar voltát megtagadná, a forradalmárokkal tartott. Legbensőbb meggyőződése volt ekkor, hogy a magyar nemzet csak úgy vívhatja ki függetlenségét, ha a világforradalom hőseivel tart föltétlenül. S azért, midőn Bem halálának gyászünnepélye 1851 február 11-én megtartatott: Simonyi Ernő elment ez ünnepélyre, noha rajta kivül egyetlen magyar se jelent ott meg. Mert ez ünnepélyt a világforradalmárok rendezék: Louis Blanc, Sawaskiewicz, Berthélemy, Teggia és a többi, a kikkel pedig a magyar emigránsok együtt járni nem akartak. Bemnek, a magyar szabadsághősök egyik legnagyobbikának halála ünnepén tehát csak egyetlen magyar ember volt jelen Londonban, 1851-ik évi február 11-én.

III.

Simonyi mindjárt az első hónapokban bizonyos tekintélyre tett szert az idegen nemzetek menekültjei és forradalmárai közt. Kitünik ez ama jubiláris lakoma lefolyásából, melylyel Londonban 1851 február 24-én a párisi februári forradalom emléke ünnepeltetett meg.

Ez ünnepet a francziák inditványozták, noha ők maguk is két ellenséges táborra voltak – mint emlitém már – oszolva. Louis Blanc tábora sokkal népesebb volt, mint Ledru Rollin-é, mert a németek, lengyelek, olaszok nagyobb tömege is amahhoz tartozott. Ledru Rollinék csak egyszerü meghivót bocsátottak ki a lakomára, ellenben Blanc-ék meghivója hatalmas forradalmi manifesztum volt. Ezek nagy konferencziát tartottak s a manifesztum készitésére s a lakoma vezetésére igazgató komitét választottak. E bizottság tagjai valának: Loudolphe, Mihalóczy, Barthélemy, Schopper, Rouchi, Teggia, Louis Blanc, Sawaskiewicz, Waszkovszky, Vidil, Simonyi Ernő és Willich. Ők írták alá azt a manifesztumot, mely Simonyi forditásában magyarul is megjelent s itthon a hirlapokban tétetett közzé. A lakoma megtartatott. 960 forradalmár és menekült jelent meg rajta s köztük többen magyarok is. A világ minden nyelvén mondattak itt tüzes felköszöntő szónoklatok. Magyarul Simonyi Ernő beszélt és Xántus János. Ledru Rollinék lakomája szűk körben tartatott meg, de magyarok, köztük Pulszky, ebben is vettek részt.

Simonyi világforradalmi működése körülbelül csak ilynemü élményekből állott. Nem vett ő részt sem Mazzini, sem Blanqui és Louis Blanc összeesküvéseiben, nem írt lázitó kiáltványokat és röpiratokat, de nem is engedé magával elhitetni, hogy a reakcziónak mindinkább elsötétedő napjaiban honának felszabadulása közellévő dolog volna. Külső jelenségekből nekem úgy tetszik, hogy Simonyi minél több időt töltött a nagy tettek, nagy eszmék és nagy szavak világforradalmi hősei közt s minél többször volt alkalma közelről szemlélni a magyar emigráczió szomoru belviszályait s keserü személyeskedéseit: annyival inkább magába vonult s tettvágygyal terhes lelkét annyival inkább tudományos buvárlatoknak engedé át. Már 1851-ben és még inkább 1852-ben kezdé látogatni a British Muzeum könyvtárait s nagy szorgalommal tökéletesité magát az angol és franczia nyelvek ismeretében. A pezsgő és rajongó forradalmi szellem a tudományok néma buvárlatát s a könyvtárak dohos levegőjét nem igen szereti és Simonyi Ernővel forradalmi téren 1859-ig nem is találkozunk. Nem, még csak a magyar emigráczió kebelében sem.

Levelezéseit a »Magyar Hirlap«-nál 1853-ik év folyamán már megszüntette. E lapra napról-napra jobban ügyelt a rendőrség s Szilágyinak nagyon sok baja volt párisi, londoni, brüszszeli és berlini levelei miatt, melyet bujdosók küldtek neki. Hogy a kormányt kiengesztelje, ilyenkor egy-egy ellenséges czikket közölt Kossuth ellen, vagy lenyomatá a »Times«-nak egy-egy Kossuthot piszkoló vezérczikkét. Természetes, hogy ily előzmények után lapjában a függetlenségi harcz férfiai többé nem írhattak. A lap 1854 elején különben is egészen hivatalos lappá alakult át.

A bridgewateri állomást 1853-ban foglalta el s itt egész lélekkel neki feküdt növendékei oktatásának. Üres ideje e mellett természetesen elég maradt. De ő ez időt kitünően használta fel. Sétái gyakran a tengerpartra vezették. A bristoli öböl igen szép itt s a tenger faunája gazdag. Simonyi tanulmányozá e faunát s ez időben gyönyörü tengeri kagyló-gyüjteményt állitott össze, mely ugyan még most is Angliában van, de a melyet kár volna haza nem hozatni. Bármely vidéki nagyobb tanintézet nagy nyereségnek tarthatná ennek birtokát. Ezen kivül tüzetesen foglalkozott földtannal és vegyészettel s e tudományoknak csakhamar gyakorlati hasznát is látta. Ugyanitt kezdé olvasni az angol és német remekirók műveit s politikusaink közt alig van egy is, ki a klasszikus római, az angol, a német és a spanyol költészeti irodalomban járatosabb volna, mint volt Simonyi. A spanyol és olasz nyelvet később 1859 után sajátitá el.

Ötödfél évig, 1857 végeig volt Payne családjánál. Ez idő alatt fölnevelte a legidősb fiut s e közben jelentékeny utazásokat is tett. Növendékével átment Párisba is s ott az École des mines, Collége de France, Jardin des Plantes és a Sorbonne elődásaira rendesen bejárt s különösen a geológiában alapos készültségre tett szert. Csinos geológiai gyüjteményt is szerzett, melyet azonban hazajövetelekor szintén nem hozott magával. Kagylógyüjteményével együtt most is útra készen van becsomagolva Shetfieldben.

Már első londoni tartózkodása alatt bejárt a brit muzeumba, melynek könyv- és kézirattári gyüjteményeit különösen hazánk története szempontjából alapos vizsgálat alá vette. E könyvtárról érdekes tanulmányt is írt, mely magyar történelmi okmánytára első kötetében van közölve. Kutatásait kiterjesztette Edinburgra is s ott az egyetemi könyvtárt s az Advocates Libraryt vizsgálta át.

Magának természetesen nem volt ideje a másolatokat végezni, tartott tehát jelentékeny költséggel másolókat. Az angol és franczia szövegü diplomákat leforditotta magyarra s úgy vette fel gyüjteményébe két nyelven. Minden gyüjteményt bibliografikailag is leírt úgy, a miként találta. Gyüjteményének I. kötete a Magyar akadémia kiadásában 1859-ben jelent meg s nagyérdekü közleményeket tartalmaz 1521 és 1717 közti időből.

A második kötet 1875-ben jelent meg. Vagyis ez voltaképen meg sem jelent. Ez is kiszedetett az akadémia kiadásában, de sok másolási és sajtóhibával levén tele, gondos korrektura nélkül kiadható nem volt. Ám e korrekturát már bokros politikai teendői miatt nem teljesitheté, az akadémia pedig a helyett, hogy segitségére sietett volna, a szedés széthányatását rendelte el mintegy öt évi heverés után. Szerencsére néhány történészünk, nehogy a becses anyag, mely szakférfiak által így is használható, végkép elveszszen, hatvan példány kefelevonatot megőrzött, s ezekből néhány könyvtárnak adott egy-egy példányt.

Ugyanezen időben gyüjté Rákóczi kora okmánytárát is. Ez két kötetben s pedig vaskos kötetben jelent meg: Angol diplomácziai iratok II. Rákóczi Ferencz korából czímmel. Az első kötet 1871-ben előbeszéddel, a második kötet 1873-ban előbeszéd nélkül. E gyüjteményekkel a magyar történelem kutató irodalmában megörökité nevét.

Midőn Payne családjánál betölté feladatát: akkor ugyan Bridgewaterben mister Browne czementgyárában keresett és talált foglalkozást, és pedig mint a gyár vegyésze. Ez állásban azonban nem sokáig maradt. A vegyészetben ugyan oly mértékben, mint a czementgyárhoz szükséges, teljesen jártas, sőt ügyes volt, de ő mechanikus munkánál már sokkal többre érezte magát képesnek és méltán s azért csakhamar Board czementgyárához ment át művezetőnek.

Itt s így foglalkozott az 1858-ik év tavaszáig. Elképzelhetjük, hogy a magas műveltségü férfiu lelkét e foglalkozás ki nem elégitheté. A ki honának multjával, a politikának és nemzetgazdaságnak legnehezebb elméleti kérdéseivel már előszeretettel s komoly alapossággal tudott foglalkozni, a ki a művelt világ legmagasb költészeti irodalmaiban kereste és találta élveit: annak czementgyár igazgatása, gépszerü munkások százaival való vesződség, gyárgépek zakatolása nem lehetett oly foglalkozás, mely lelkének minden vágyát betöltötte volna. Kivált mikor állása még a teljes függetlenséget is nélkülözte. Felhasználta tehát a legelső alkalmat az ettől való szabadulásra s a mint elég tőkét gyüjtött, átment Bristolba s ott magának fényképészeti műtermet rendezett be, ez iparág elég jövedelmezőnek mutatkozván az időben.

Itt sem maradhatott sok ideig. Egy sajátságos eset, mely kedélyére óriási hatással volt, arra kényszerité, hogy Bristolt hagyja el. S azért műtermét feloszlatá s másutt keresett és talált alkalmazást. Olyat, mely neki tisztes jövedelmet biztositott s mely utazási vágyát is kielégitheté. Volt Londonban egy gazdag gyáros és kereskedő czég, Mapin háza, melynek Sheffieldben volt óriási aczélgyára. E gyárnál fogadott el utazó ügynöki állomást Angliára és a kontinensre s később 1862-ben e gyárnak lett párisi főügynöke, üzleti köre kiterjedvén e minőségben Franczia-, Spanyol- és Olaszországra.

Mint utazó ügynök több gyárat és czéget is képviselt, a mennyiben ez főnöke üzleti érdekeivel nem ellenkezett. Nagy utazásokat tett. Talán egyetlen magyar ember se barangolta be Európát annyira, mint ő. Szigoru lelkiismeretessége is készteté erre, hogy megbizójának érdekét minél jobban előmozditsa, de tudományszomja is folyton hajtotta előre. Ő maga írja egy polemiájában, hogy Lisszabontól Szentpétervárig mindenütt járt ama gyárak érdekében, melyeket képviselt. S hozzá teszi, hogy e foglalkozás tekintélyes jövedelmet s kényelmes állást biztositott neki.

Mindenütt, a hol járt, az üzleti érdekek előmozditása mellett törekedett a történelmi, néprajzi, művészeti s kivált közgazdasági és kivált művelődéstörténeti momentumokkal s a nevezetesebb személyiségekkel megismerkedni. Ha beszélgettünk vele s ha kedélye megnyilt: gazdag tapasztalatainak, mély észleleteinek bősége meglepett. Mindenkivel anyanyelvén beszélt. A magyaron kívül a latin, német, tót, franczia, olasz, angol, spanyol nyelveket beszélte. Mindent látott, mindent tudott, minden nevezetesebb várost jól ismert; – mint gazdag könyvtár: akként tudott mindenről felvilágositani. S nemcsak utazási tapasztalatok, hanem a politikai és közgazdasági téren, mély tanulmány alapján is. Az angol parlament tárgyalásait Magyarországon senki se ismerte oly jól, miként ő. Minden törvényhozási kérdésnek ismerte modern-kori történetét s nyilvánosságra jutott úti vázlatja igazolja, hogy ő minden kérdésnek egyszersmind multjával is foglalkozott.

Utazásaiból egyetlen kicsike részt írt meg.

IV.

1859-ben mint házának utazó ügynöke Olaszországban járt. Ekkor ismerkedett meg Helfy Ignáczczal is kihez haláláig a legbensőbb barátság érzelmei kapcsolák. Ekkor jelentkezett ujra Kossuthnál, 1851 óta először s ekkor már erős hajlamot érzett magában Kossuth terveihez csatlakozni, noha a Magyarország felszabadítására mutatkozó esélyek mérlegelésében még aligha tudott erősen bonczoló elméje végleg megállapodni.

A magyar emigráczió köreiben kezdettől fogva három irány létezett e kérdésben.

Az egyik irány, melynek gróf Andrássy, Bittó, Gorove, gróf Eszterházy Pál s többen állottak élén, az uralkodóházzal való föltétlen kibékülés alapján belső alkuval törekedett az ország alkotmányos önállását visszaszerezni. Ezek Kossuthtal hamar megszakiták az összeköttetést, haza jöttek még az ötvenes években s Deák mögött kerestek állást, szerepkört. Simonyi ezt az irányt föltétlenül kárhoztatá.

A második irány, melyhez Simonyi s az Amerikába kibujdosottak nagy része tartozott, a magyar nemzetet az általános vagy forradalmi iskola hívei közé óhajtotta besorozni. Ez iskola föltétlenül antimonarchikus volt s vezetői tiszta republikánusok, sőt szoczialisták is valának. A magyar ügyet ők a szabadság és emberi haladás egyik kérdésének tekintették, belőle a történeti jogot kizárták s benne a nemzeti ügyről nem vettek tudomást. Kossuth ez iránynyal nem tartott egy pillanatig sem.

A harmadik irány Kossuth iránya volt, mely a dinasztia kérdésében forradalmi, Magyarország szabadsága és integritása kérdésében történelmi és legitim volt, s mely az európai hatalmakkal való szövetkezés utján, mint egykor Bethlen és II. Rákóczi Ferencz, törekedett a nemzet állami függetlenségét visszavívni.

Simonyi kételyeket táplált ez irány sikere iránt és sem a franczia, sem az olasz, sem a porosz fejedelemben nem tudott bízni teljesen. Azonban Kossuthtal szemben nem is akart, nem is tudott volna propagandát csinálni személyesen s azért 1859-ben fölvetette azt az eszmét, hogy a magyar emigráczió tagjai Keletről, Amerikából s Európából jöjjenek össze egy nagy kongresszusra Angliában, állapitsák meg közösen politikájuk irányát s erről ünnepélyes manifesztumban értesitsék mind a magyar nemzetet, mind Európa hatalmait.

Kossuthtal magával megbeszélte-e nézetét személyesen, nem tudom. Sok emigránssal közölte ezt. De e nézet nem jutott érvényre, valószinüleg Kossuth nem akarta. Letett tehát róla Simonyi is, sőt ez eszméjének elhangzása után föltétlenül hozzá csatlakozott Kossuth irányához s maga is beállott az olaszországi magyar légióba, melynek tagja is maradt 1860-ig. Nem oly tagja azonban, hogy benne maradt volna a tétlenség és pihenés napjaiban is. Fentartá gyárának kereskedelmi képviseletét. Jelszava volt: harczolni, mikor kell, de azonkivül dolgozni és megélni saját emberségéből. Demokratának s oly önérzetes férfiunak, mint ő, más életprogrammja nem is lehetett.

1860-ban ujra tett egy utazást Spanyol- és Francziaországban s 61 elején ez utóbbi helyen kapta azt a tudósitást, hogy a 61-iki országgyülésre a privigyei nyitramegyei kerület őt megválasztotta képviselőjének. Nem bizott ugyan ez országgyülés működésének sikerében, mindamellett agyában megfordult a hazatérés gondolata s ezt több emigráns társával közölte is.

Közölte Pulszkyval is, kit e végből személyesen felkeresett 1861 ápril havában Florenczben, kérdezvén tőle, miként lehetne salvus conductust szerezni a hazamenetelre. Pulszky, szintén megválasztott képviselő, mutatá neki báró Vay Miklós kanczellárnak levelét, melyet ez Bécsből hozzá ép e kérdésben feleletül intézett. Báró Vay azt irá, hogy a bécsi kormány nézete szerint a képviselőknek a magyar alkotmány alapján megvan ugyan salvus conductusuk az országgyülésen s ezt megelőzőleg és ennek bezárása után 30 napig, de csakis Magyarországon; miután pedig Ausztriát sem a magyar alkotmány, sem a képviselők immunitási joga nem kötelezi: ám lássák az emigránsok, miként őrizhetik meg személyes biztosságukat az osztrák hatóságokkal szemben.

E felelet természetesen nem volt egyéb, mint kelepcze. Teleki László drezdai elfogatása élénk intő példa volt.

Igaz, hogy Törökországon s Románián át az osztrák határ kikerülésével be lehetett volna jutni: ámde ki bizhatott volna Couzának, sőt a bécsi kormánynak is jóhiszemüségében, s miként történhetett volna a visszatérés? Simonyi nem is gondolkodott tovább a dolgon, letett egészen a hazajövetelről.

Ez év végén ujra Bridgewaterben találjuk őt Payne vendégszerető házában. Itt és ekkor fejezte be magyar történeti okmánytárának második kötetét.

A következő évnek, 1862-nek folyamán Párisba tette át lakását állandóan, a mennyiben ez volt főügynökségi telepe. Utazásait innen is folytatta, noha főügynöki minőségében már voltak vidéki ügynökei is tetemes számmal. Ez állás már tekintélyes évi jövedelmet: 25–40 ezer frankot biztositott neki 1868-ig. Addig tudniillik, mig haza nem jött, hogy törvényhozói állását elfoglalja.

E helyzetet nem zavarta meg az 1866-iki porosz-osztrák háboru sem, noha ő akkor elhagyta Párist s Kossuthhoz, majd a Klapka-légióhoz csatlakozott. Érdekesen jellemzi erős elhatározását s gyakorlati gondolkozását, de egyuttal hazafiasságát is ekkor egy kis esemény.