Part 5

Kora reggel, pontosan a kitüzött órában siettem meglátogatni a királyi ügyészt, Séllyei barátomat. Azt hittem, megint ő lesz közvádló ellenfelem s megint egész erővel akarja védenczeim nyakát kitekerni. Előre is szép szóval, tréfaszóval akartam őt ifju barátaim iránt kiengesztelni, noha tudtam, hogy törekvésem hiában való lészen.

Szobájában Löw Tóbiást találtam.

Régóta nem láttam már. Tán hat éve mult, hogy utoljára találkoztunk. Régi ismerősöm volt már, de utaink nem haladtak együtt s a véletlen találkozásra Budapest mégis nagy erdő. Most, hogy láttam, első pillanatra őt is csak hallgató közönségnek véltem. Tudtam, hogy beteges s nem hittem, hogy az esküdtszéki párviadal izgalmainak neki menjen.

Tévedtem. Első szava mindjárt az volt: »Együtt fogunk ma megfürödni az esküdtszéki fürdőkádban«. Értette alatta azt a rettenetes izzadást, melyet a szűk terem, a nagy publikum s a szónoklás nehéz mestersége fog belőlünk kisajtolni.

Arcza halvány volt. Szine hervadt, mintha hosszu halálos betegségből kelt volna fel. Sem ő, sem én nem hittem, hogy ilyen betegségben csak ez után, csak néhány nap mulva fog lefeküdni. Pedig tán mindketten hihettük volna. Arczbőre már akkor oly fényes volt, mint szokott lenni azoké, a kik már többé nem vádolnak és nem védelmeznek senkit, még önmagukat sem.

Politizálni kezdtünk. Mig az esküdt urak összeszedkőznek: van a politizálásra elég idő. Ő nem volt politikus, hanem igazságügyi szakember. A miből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot. Minden szakember ezt cselekszi mai napság. Még maga az igazságügyminiszter is ezt cselekedné, ha szólni merne.

Aztán áttértünk az esküdt urakra. Komoly arczczal fejeztem ki azon reményemet, hogy Helfy Ignáczot, Ráth Károlyt, és Kovács Gyulát meghagyja az esküdtek közt.

– Csak épen ezt a hármat nem hagyom meg, – ugymond. – Helfy nagyon lágyszivü, Ráth nagyon keményszivü, Kovács Gyula pedig teljesen szivtelen s azon felül még jogász is. Én esküdtnek csak a hausherrt szeretem.

Csakugyan visszavetette mind a hármat.

Beszéde kitünő beszéd volt. Mind alakja, mind tartalma beillett azon mesterművek közé, melyek nálunk, a mi szakférfiaink között s a mi szóbeli eljárásunk liliputi birodalmában eddig szokásosak voltak. Nagy bátorsággal, nagyobbal tán, mint kellett volna, fejtegette az esküdtszéki intézmény czélját, rendeltetését, feladatát s az esküdtek kötelességeit. Angliából idézett példát. Azt a példát, midőn a világhóditó Napoleon sajtó utján elkövetett sértésért bepörölt és esküdtszék elé állittatott egy angol irót. »Akkor – ugymond – Angliában nem volt gyülöltebb ország, mint a franczia köztársaság s nem volt gyülöltebb egyén, mint Napoleon. A vádlottat Mackintosch, a legkitünőbb szónok védelmezte, kinek beszédei mind maig a törvényszéki szónoklatok legelső remekei közé tartoznak. Az esküdtekben a politikai szenvedély, a nemzeti gyűlölet s a védelem hatalma küzdött a vádlott iró mellett s ők mégis elitélték a vádlottat, mert – igy végzé – az igazság utjáról sem a multban szenvedett sérelmek, sem a jövőben bekövetkezhető sérelmek gondolata által eltántorittatni nem szabad.«

Beszédét nyugodtan, csaknem bágyadt erővel, száraz, tompa, lassu hangon kezdé. Később a beszéd folyamában neki hevült. Halvány arcza lázasan kipirult, fekete szemei lángban égtek, ajkáról csodálatos folyékonysággal, tiszta, elegáns kiejtéssel folytak a lelkesült és lelkesitő szavak árjai. Tudtam – hiszen ismertem jól, – tudtam, hogy nagy tehetség, bevégzett szakember, kitünő jogász, de szónoki képességét még nem ismertem. E képesség meglepett s bámulatomat költé fel. Néha majdnem elfeledtem szavait feljegyezni. László és Rudnyánszky barátaink ott a vádlottak padján lélekzetöket visszatartva hallgatták a hatalmas támadást s aggódó pillantással néztek rám és az esküdt urakra, hogy vajjon mi lesz már ő belőlük.

Bizony magam sem tudtam azt. Csak annyit tudtam hogy ama nagy és nemes pathosz ellen nem tanácsos hasonló fegyverrel küzdenem s tanácsosabb lesz a humor.

A vádlottakat felmentették. Kilencz szóval három ellen. Nem az ő hibája volt s nem az én érdemem volt ez eredmény.

Mig az esküdtek tanácskoztak: mi ujra a királyi ügyész szobájába vonultunk vissza.

Hevült, izgatott volt. Kabátját kigombolá s én akkor vettem észre, hogy a mell és gyomor táján rendkivül fel van dagadva, mintha igen erős hizásnak indult volna. Hervadt, sovány arczához sehogy sem illet ez a vastag termet.

– Beteg vagyok – mondá. – Évek óta vesződöm már mindenféle gyomorbajjal és vízkórral. A mai volt egyelőre utolsó nyilvános szereplésem. A mint kitavaszodik: megyek utazni és fürdőkre. Most már nem hanyagolom el többé magam, gyökeresen ki akarok gyógyulni.

A fiatal tudósnak és jelentékeny szónoknak e reményére ma egy nyitott sír a felelet.

Apját is ismertem kis gyermekkoromban.

Apja pápai rabbi volt a negyvenes években. Mikor mint kis diák Pápára mentem: az ó-szövetség pátriárchája elevenedett fel előttünk, ha tisztes, komoly, tekintélyes alakjára tekintettünk.

Nagyhirü rabbi volt már akkor és országosan ismert szónok. Az első rabbi, ki kimondá, hogy a magyarországi zsidóságnak magyarrá és hazafivá kell lenni. E szent eszmének szentelte hosszú és nemes életét.

Pápán a reformátusok kollégiumában egy időben tanitotta a héber nyelvet. A zsidó ifjaknak és öregeknek pedig tanitotta a magyar nyelvet. Mikor egyházi beszédeket tartott: a nagy és fényes zsinagóga gyakran annyi keresztyén hallgatót látott falai között, mint zsidót.

Midőn az első honvéd zászlóaljakat ki kellett állítani: összehivta a zsidó ifjakat s felszólitá őket, hogy menjenek honvédnek s védelmezzék a hazát. Beszédét kéziratban, rejtve, titkon olvastuk a gyász napjaiban.

Minő beszéd volt az!

»Jeruzsálem falai összedőltek s istennek választott népe elveszté hazáját.«

»Azóta mi erényekben szegények valánk, mert a legnagyobb erényt, a hazaszeretetet nem ismertük.«

»Oh népem, légy te méltó nagy őseidhez, a szent prófétákhoz és ragadj fegyvert és siess védelmezni a magyarok hazáját, mely a te hazád is.«

»Ha meg nem tudsz halni e hazáért: nem vagy méltó, hogy élj ennek földjén.«

Igy beszélt az öreg, ősz rabbi Pápán, a függetlenségi harcz napjaiban.

Aztán őt is üldözték és sanyargatták, mig végre Szeged adott neki tanyát.

Széchenyi és Teleky László halálakor mondott beszédei az egyházi gyász-szónoklat felül nem mult remekei.

Ilyen apa oldalánál, ilyen szellemben növekedett fel Löw Tóbiás.

Utoljára velem állott szemközt s velem küzdte utolsó nemes párbaját. E pert ő veszité el.

Aztán a halállal állt szemközt s vele állott perbe. E pert mi veszitők el – mi barátai. Mi és a tudomány és a haza, mert mind sokat vesztett ő benne.

Emléke áldott s példája legyen lelkesitő örökre.

UGRON LÁZÁR.

(Ugron Lázár, udvarhelyszéki birtokos, ősrégi előkelő székely nemzetség, a mult század huszas éveiben született, 1885 szeptemberben halt meg. Ugron Gábor és Ákos képviselők apja, a főrendiház tagja volt 1848 óta, mint erdélyi regálista. 1875-ben meglátogattam udvarhelyi udvarházában.)

A legelső és legbüszkébb székely feküdött le az örökké való álomnak hideg ágyába, mikor Ugron Lázár örökre behunyta szemeit. Őseinek földjén, őseinek öröklött birtokán költözött el tőlünk, hogy hamvai egyesüljenek annak a földnek porával, mely az ő ősapjáé volt már akkor, midőn Árpáddal napkelet ifjainak dobogó paripái elindultak Etelközről, hogy a hősök soha el nem pusztuló hazát alapitsanak a bujdosó magyarnak.

Ott élt és ott áldozott Budavár ormán a magyarok istenének Zandirhám, mikor Árpád bejött e földre. És ott éltek már az ő ősei Attila óta, kinek világbirodalmát összedönté az idő és az ellenség, de székely népét nem ronthatá meg se idő, se ellenség soha. Ennek a Zandirhámnak volt egyik gyermeke Ugron, a ki látta szemeivel Árpádot és a megszületendő hazát és ennek nemzedéke volt az az Ugron, a ki most feküdt le örök álomra.

És míg le nem feküdt: birta és művelte azt a földet, melyet Attila óta száz őse birt és művelt. A meddig irott betü és iratlan hagyomány felhatolhat a rég mult századok és ezredek ködébe: attól kezdve az Ugronok birtoka mindig az volt, a mi mostan. A bretagnei gróf, a ki ősét és családi nevét a keresztes háboruból származtatja; az angol lord, kinek őse ott ült a hóditónak asztalkörénél s a magyarországi nemes, ki büszkén mondja, hogy az ő birtoka nem királyi adomány, hanem »foglalás«: mind, mind csak ujdonság az Ugronok családjához és családi birtokához.

E családnak volt a mostan élők közt legkiválóbb tagja Ugron Lázár, kinek szivén az ősi erény, kinek kezén az ősi birtok meg nem fogyatkozott, hanem inkább megsokasult.

Minden tisztességnek részese volt, melyet a népnek szeretete és a királynak bizodalma nyujthat. Volt képviselő, volt főkirálybiró, volt főispán, volt a főrendek táblájának tagja, de minden állásában, mindig igazi székely volt. Komoly, munkás, takarékos, szigoru és büszke.

Eleven, piros arcza, kemény, szilárd, komoly vonásai, korom-fekete bajusza, hatalmas szemöldökei és villámló szemei tették őt büszkévé, nem lelke, mely telve volt gyöngédséggel és emberszeretettel. Oly arcz és oly alak volt, mely uralkodott némán is, s mely mellett fiai: Gábor és Ákos ugy tünnek elénk, mintha most is édes tejjel élnének. Az én emlékezetemben legalább tíz év előtti időről ez az alakja maradt.

A politikában nem volt barátja a rohamos haladásnak. A szabadságharcz előtt a konzervativekhez, a szabadságharcz alatt a hazafiakhoz, a kiegyezés után a Deák-párthoz tartozott. Sokan, sokszor a lángoló hazafiak közül szemrehányást tettek neki ezért, kivált ha nem hallá.

De lehetett volna-e ő más, mint nyugodtan haladó? Hiszen el kellene már akkor veszni a világnak, ha az is rohamos ujitó volna a politikában, kinek ősei másfél ezer éven át meg tudták tartani családjukat, tekintélyüket, birtokjukat, befolyásukat száz világháboru és forradalom közepette is.

Birtokánál, állásánál fogva lehetett volna báró is, gróf is s lehettek volna ősei is már századok előtt. De minő megalázkodás lett volna az egy Ugrontól: gróffá lenni! Mintha a bércznek szüksége volna arra, hogy valaki egy virágcserépben egy marok virágzó füvet ültessen az oldalára. Hiszen az ő ősei országnagyok voltak már akkor, a mikor a pusztaszeri országgyülésen letették az alkotmánynak alapkövét s ő maga is tagja volt az országnagyok táblájának s meghivót kapott a királytól pusztán azért, mert Ugronnak született. A székely nép így volt büszke ő rá. És ő maga is így volt megelégedve önmagával.

Mennyire ragaszkodott a röghöz, melyet őseinek vére öntözött! Mily kegyelettel őrzé a multnak hagyományos intézményeit lelkében! Mily kis véleménynyel volt a rajongók, a lázas ujitók, a nagy szavak barátai iránt! Mily sajátságos volt véleménye mozgalmas korának embereiről és eseményeiről! Mily bölcs és nyugalmas lélekkel nézte a világnak változásait szombatfalvi egyszerű udvarházából! Mintaképe az igazi magyar nemesnek, az igazi székely primornak.

Budapesten nem érezte jól magát. Ha állásának feladatai ide vonzották: sietett haza innen. Itt már annak a szellemnek hullámcsapásait vette észre, mely nem ismer hazát, hanem csak hasznot; nem ismer nemzetet, hanem csak társaságot; az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az örökséget s az örökséget nem kötelességek teljesitésére, hanem mulatságra és élvezetre használja.

Most már igazán haza tért. Az ősi sírbolt fogadja be egyikét e nemzet legjobb fiainak. Akkor hunyt el, midőn a fák hullatni kezdik elsárgult levelüket s a bérczek ormán támadni kezd az őszi köd.

Budvár romjai közt üdén tenyészik az ifju erdő s ennek hervadó lombja oda hull az Ugronok sírboltjára és oda küldi ködeit és hideg szelét a Hargita is. Oda, a hol patak öblén vagy bércznek fokán, vagy barlang mélyén aluszik Zandirhám, az Ugronok őse. Aluszik ezer éve. Lesz Budvárnak egy falevele, lesz Hargitának egy szellősuhanása, mely tudtul adja neki, hogy aludjék békén tovább; egy unokája feküdt mellé most is, a ki méltó volt hozzá, de hazája és népe azért ujabb ezredig fog virágozni, mert az unokák száma, kik hozzá méltók, nem fog elfogyni soha.

SIMONYI ERNŐ.

(Honvéd, bujdosó, kereskedő, történetiró, képviselő, a függetlenségi párt egykori országgyülési vezére, szül. 1821. deczember 18., meghalt 1882. márczius 28.)

I.

Sokat zaklatott élet, próbált jellem, nagy tudománynak és nagy tapasztalatnak bősége, erős hazafiság hunyt el Simonyi Ernőben. Élete két nagy tanulságot állit elénk. Az egyik az, hogy a sorsnak viszontagságai, a pályából kizökkentett életnek keserü küzdelmei még a legnagyobb szellemi erőt s a legjobb erkölcsi tehetséget is sulyos megpróbáltatások alá kényszeritik s kifejlődésének, czélra jutásának utjába hatalmas akadályokat görditenek. A másik tanulság pedig az, hogy az erős jellem, az elszánt akarat s a lankadni nem tudó munkásság és csüggedetlen lélek még a legnehezebb akadályokon is keresztül tör s száz meghiusult kisérlet után is elvégre eléri vagy megközeliti igazi czélját. És még egy tanulság. A valódi hazafi távol honától és nemzetétől a mindennapi kenyérért folytatott verejtékes harczban is lelkének legmagasb ábrándjaiban hazájának törekszik élni s megtesz érte mindent, a mire csak képes.

Simonyi Ernő a barsmegyei és varsányi Simonyi család ivadéka. Ősrégi nemesi család ez, mindkét ágon három-négy felvidéki vármegyében elterjedve. E családból született 1821-ik évi deczember 18-án Nyitra-Zsámbokréten. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Váczott, Nagy-Szombatban és Pozsonyban végezte s mint az időben a nemesi ifjak szokása volt, a jogi tudományok hallgatása után ügyvédi oklevél elnyerésére törekedett. Már 1848 előtt, különösen a 47-iki követválasztásoknál a politikai közügyekben mint ifju részt vett s Nyitra, Trencsén és Pozsonyvármegye közgyülésein szót is emelt.

Az ellenzékhez tartozott, melynek ekkor Kossuth és Deák voltak vezérei. Működése már oly figyelemreméltó s neve oly népszerü volt, hogy 1848 juniusban a privigyei kerület őt választá meg az első népképviseleti országgyülésbe képviselőjéül, itt azonban szerepet nem vihetett, mert választását alaki szabálytalanságok miatt megsemmisitették. Később ugyan bejuthatott volna ez országgyülésre, de a bekövetkezett függetlenségi harczban másutt, a parlamenten kivül keresett foglalkozást.

Hurbán ugyanis Jaroszláv társaságában egy a bécsi kormány által titkon fölszerelt 500 főnyi cseh csapattal 1848 szeptember 17-én Szenicze táján betörvén az országba, Trencsén és Nyitra megyékben fölkelést támasztott a nemzeti kormány ellen s tót nyelvü proklamácziókban a népet a feketesárga és szláv zászló alá törekedett összegyüjteni. E mozgalom elnyomására s a pánszláv lázadás elfojtására Simonyi Ernő, mint a nyitrai nemzetőrség egyik tisztje lelkesen közreműködött. Mint ilyen vett részt amaz expediczióban, melyet Knőhr vezérőrnagy a Brezova, Miava és Ó-Tura közti hegységben tanyázó lázadók ellen vezetett s melynek következtében Hurbán csapatai mindenütt szétveretvén, maga a lázadó Hurbán czinkostársaival együtt Morvaországba szökött.

A következő hónapban szintén részt vett a hadjárat fáradalmaiban. Simunics osztrák tábornok október 22-én egy hadtesttel Galicziából betört a csáczai szoroson Trencsénmegyébe s egyenesen Lipótvárat akarta elfoglalni, melyet Ordódy őrnagy csak pár század gyalogsággal védett. A kormány Beniczky és Jeszenák kormánybiztosokat s Justh barsi főispánt utasitá, hogy minden erőt központositsanak, mely kezükön van, Simunics ellen, azonban a nyitrai nemzetőrség s köztük nem utolsó szerepben Simonyi Ernő félvén attól, hogy a vár a segédcsapatok központositása előtt eleshetik, Simunicsnak eléje ment s a mintegy kétezernyi s pusztán kaszával és vasvillával fegyverkezett felkelt nép Kosztolánynál október 28-án elfogadta a csatát. Volt e hevenyészett csapatnak hat ágyuból álló tüzérsége is Wolff kapitány vezénylete alatt. Simonyi itt a tüzérségnél ekkor mint önkénytes működött. Népünk az ellenséges ágyuzásra rögtön megfutott s azt Simunics lovassága eltiporta volna, ha a kis tüzérség helyt nem áll s a lovasságot háromszor-négyszer vissza nem veti. E tüzérség csodálatos hősiességet fejtett ki ez alkalommal és Simonyi katonás hidegvérrel vett részt a kis üteg minden veszedelmes működésében.

Novemberben a minden oldalról előnyomuló osztrák sereg ellen már csak Komárom falai közt lehetett sikerrel működni s ekkor Simonyi ide vonult be – mint önkénytes báró Majthényi vezérlete alá; a vár ostromzárolása alatt minden kirohanásban részt vett s ügyes tájékozása s hideg vére által észrevehetőleg kitünt.

1849 tavaszán ott hagyta a várat, hazament Nyitramegyébe s ott portyászcsapatot toborzott, melylyel Nyitra és Barsmegyékben zaklatta az osztrák sereget. Hadi képessége s tanulmánya azonban nem állván arányban vakmerőségével, csapatja egy összeütközés alkalmával teljesen szétveretett s ő ekkor Debreczenbe ment, hogy ott a nemzeti ügy vezetőivel a nép felfegyverzésére vonatkozó eszméit közölje. Innen nyomban hazament, s a vármegye közönségének bizalma juniusban a központi főbirói állásra emelte. Ez álláson a hadcsapatok szervezésében s az előre majd hátra mozgó hadsereg élelmezésében óriási tevékenységet fejtett ki.

Midőn a hadiszerencse elfordult fegyvereinktől, otthagyta a polgári szolgálatot s ismét mint önkénytes honvéd, fegyvert ragadt s bevonult Komáromba, ekkor már Klapka vezérlete alá. Végig élte és harczolta itt a várvédelemnek és a védő sereg kirohanásainak minden viszontagságait s utolsó perczig egyike volt azoknak, kik föltétlenül ellenzék a vár feladását s az utolsó emberig való harcza állottak készen. Elszántságuk mit sem használt. A feladási szerződés szeptember 27-én megköttetett és Simonyi megtört honfilélekkel ment a menlevél birtokában haza Nyitrába.

Itt azonban nem volt maradása. Nem üldözték ugyan ama pár napig, mig otthon volt, de erős, hajthatatlan, konok lelke nem akarta, nem is tudta tűrni az osztrák zsarnokságot s azért családjával való értekezés után elhatározta, hogy önkénytesen számkivetésbe megy. A komáromi kapituláczió 2-ik pontja szerint útlevelet minden kapituláns kap külföldre, ki ez iránt 30 nap alatt jelentkezik. Simonyi jelentkezett, az útlevelet akadály nélkül megkapta s néhány száz forinttal külföldre ment s egyelőre Hamburgban telepedett meg.

Itt és így kezdődik sokat hányatott életének második és leghosszabb korszaka. A huszonnyolcz éves ifju egy élet előtt áll, melyre nincs semmi előkészülete. Nincs vagyona, hiszen a mennyit magával vihetett, alig elég egy évre. Nincs tanulmánya, hiszen Verbőczy jogászának vagy a magyar függetlenségi harcz hevenyészett önkénytesének mi hasznát veheti a külföld? Nincs elegendő nyelvismerete, hiszen a franczia és angol nyelvet kezdetlegesen és csak könyvből ismeri. S mégis ott hagyja az ősi hajlékot, a rokonokat és jóbarátokat, a kenyéradó hazaföldet, mert érező szive nem tudja nézni nemzetének kínoztatását s kemény lelke nem tudja tűrni a zsarnoki kény paczkázásait. Csak erős, elszánt akarata s éles elméje volt meg az ifjunak s ezzel kellett magának uj sorsot alkotni, uj életpályát teremteni.

Hamburgban eleintén, mig pénzében tartott, kenyérpálya után nem nézett, hanem a nyugati nyelvekben gyakorlá magát s a kereskedelem és hajózás ismereteit törekedett elsajátitani. De olvasással s tudományos elmélkedéssel is sokat foglalkozott s a nagy európai forradalmi iskolához s a szoczializmus tanaihoz ekkor kezdett fordulni elkeseredett lelkülete. Szerencsére ennél nem gyökeresedett meg. Időközben levelezésbe lépett a magyar emigráczió külföldi s kivált Párisban telepedett tagjaival, kik közül itthon keveset ismert személyesen, miután ő az egész függetlenségi harcz alatt, sőt ez előtt is, Pesten és Debreczenben ritkán fordult meg s az ifjabb irodalmi köröktől is távol állott.

Midőn pénze Hamburgban fogyni kezdett s ő még mindig nem határozá el, minő uj pályát kezdjen vagy talán sikertelen is volt minden pályakezdési kisérlete, a párisi emigráczió tagjaihoz s ezek közt Csernátonyhoz is fordult, hogy őt Szilágyi Ferencz lapjához külföldi levelezőnek ajánlják. Ez meg is történt s ő valósággal a »Magyar Hirlap«-nak levelezője lett Hamburgból s később Londonból is. Az 1850-ik év nyarán ugyanis végleg elköltözött Londonba.

Itt még akkor kevés magyar emigráns volt, de ezek mindegyikével se sietett Simonyi megismerkedni. Ellenben megismerkedett a világ minden nemzeteinek menekültjeivel s különösen a Louis Blanc vezetése alatt állott szoczialista klubbal állott legjobb viszonyban. Az elkomorodott ifju lélek a maga határtalan tudnivágyával egy pillanatig a kozmopolita szoczializmus tanainak kezdett meghódolni. E körülmény nagyon feszélyes helyzetbe hozta őt egykor Kossuthtal.

A mikor ugyanis Kossuth 1851-ik év szeptember havában Londonba jött: a különböző nemzetek menekültjei testületileg siettek nála tisztelegni. A párisi magyarok is csaknem teljes számban átmentek Londonba, hogy addig, a mig lehet, vezérük és büszkeségük társaságában legyenek. Simonyi azonban csak később, a deczemberi államcsiny után kereste fel Kossuthot és pedig a franczia menekültek társaságában.

A francziák két csapatban voltak ekkor. A tiszta republikánusok Ledru Rollin, a szoczialisták Louis Blanc vezetése alatt. Simonyi ez utóbbiak küldöttségi tagjai közt ment Kossuth elé. Kossuth Louis Blanc üdvözlő szavaira franczia nyelven felelt, de az ünnepélyes szóváltás befejeztével magyar nyelven Simonyi Ernőhöz fordult s azt az óhajtását fejezte ki, hogy a magyarok minden körülmény közt maradjanak magyarok és honfiak, tartsanak együtt s kerüljék a kozmopolitizmust s a szabadelvüség szoczialista túlzásait. Az ifju ezt szemrehányásnak tekinté, a jó tanácsot szótalanul, de némi kedvetlenséggel fogadta s bár azt egész lelkületével helyeslé s később egész életében annak megfelelni törekedett és pedig jelentékeny sikerrel, mindamellett sok év telt el e jelenet után, mig ő valaha elhatározá magát föltétlenül Kossuthhoz csatlakozni. Habozását kétségtelenül Szemere Bertalan epés informácziói idézték elő, kivel egész angolországi tartózkodása alatt legtöbbször volt együtt.

Simonyi ez időtájt nagyon szükes anyagi körülmények között élt. De minden idejét, mely levelezéseiből fenmaradott, tanulmányokra forditá. Mohó lélekkel egymásután és egyszerre tanulmányozá a vegyészetet, a botanikát, a tengeri faunát, a nyelveket, az ipar és kereskedelmi tanulmányokat s különösen a geológiát s szorgalmasan eljárt a nagy világváros intézeteiben és egyleteiben a mindennemü előadásokra, felolvasásokra és tudományos kisérletekre s ezenkivül éjet napot egygyé tett a szakkönyvek olvasásában. Azt a sokoldalu tudományos műveltséget, mely neki később tisztességes jövedelmet biztositott s melynek később politikai szereplésében is nagy hasznát vette, ekkor sajátitá el.

Főtörekvése volt azonban bármily szerény, de állandó és biztos állásra tenni szert s szerencsés véletlen folytán czélját csakhamar el is érte.

II.