Part 4

Ez történt 12-én. A következő napon csúf esős idő következett, mely az egészségesnek is elvette kedvét. De neki megszünt halálos láza. Megszünt egy egész napra. Fölkelni sem tudott, oly gyenge volt, de a halálos beteg lelkében volt egy áldott csalódás, mely őt azzal biztatá, hogy betegségének rövid időn vége lesz.

Hiszen közel is volt már az idő, a mikor vége lett.

Még egyszer láttam, még egyszer megszoritám elszáradott kezét, fáradt szemeivel még egyszer rám tekintett.

A következő napon elhagytam csendes szomszédságát. Egy vad madár röpkedett Gleichenberg ligetein, melynek hazája a magyar alföld délibábos vidéke. A vad madár elszállt onnan és én sem maradhattam tovább. Aladárt nem láttam többé.

Harmad napon Somogyban hallám a rettenetes hirt, hogy meghalt. Szivem megnyilallott. Miért nem tudtam azt a három napot még bevárni?

* * *

Ismertem apját és jó édes anyját is. Talán némi távoli rokonság is kapcsolt családjához. Jó apja engem is figyelmére, barátságára méltatott.

Mikor még tanulók, de már nagy tanulók valánk, szóba jött köztünk az életpálya, melyet választani fogunk. Előttem és Aladár előtt is akkor a nagy franczia és angol szónokok s államférfiak lebegtek eszményképül.

– Én jogász leszek, – mondám, – független akarok lenni, s egyéb pályán ma nincs függetlenség. S ha majd egykor szabad lesz a nemzet: e pályán lehet legjobban szolgálni őt.

– Nem úgy van öcsém, – monda az öreg Molnár. – Csak a lelkész, csak az egyháznak szolgája lehet egészen független. A nemzet nem lesz szabad, a zsarnok pedig nem tisztel semmit, csak az istent, mert az istent kollegájának tekinti. És ha Aladár hallgat reám: ő pap leend.

Aladár pedig végtelen gyöngédséggel szereté szülőit, s bár vágya volt a politikai pálya, hova utóbb is eljutott: lelküzdé vágyát, hogy jó apjának kedve ellen ne cselekedjék.

Ez volt az indok, a miért a papi pályára készült.

* * *

Élettörténetét elmondák a lapok nagy bőséggel. De hogy minő érzelmek társaságában növekedett fel, miként szerette őt apja: arról én mondok el egy kis eseményt.

Molnár Dénes, az apa, épen tíz év előtt halt meg Balaton-Füreden, ősi szőlejében. Vagyonos ember volt ugyan, nagy megyei hivatalokat viselt, de a nagy nemzeti szerencsétlenség, a forradalom, az üldöztetés, a bujdosás elvitte a vagyont, csak az ősi szőlő maradt meg.

Sokáig beteg volt az öreg. Érezé a közel halálnak szellőfuvalmát. Egy szép őszi napon már gyümölcsösét se látogathatá meg. Aladár Francziaországban utazott. Kérdezém az öreget: értesitsem-e Aladárt?

– Nem édes öcsém, – mondá, – szegény Aladár meg találna ijedni, azt gondolná, halálos beteg vagyok.

Beszélgeténk a szőlő és gyümölcstermésről. Az öreg szomoruan mondá:

– Nincs kedvem édes öcsém, érzem, hogy meghalok; szilvám nem termett; pedig Aladár nagyon szereti azt és én nem tudok neki télre eltenni. Ha haza jön és én már nem leszek a világon, még tán azt is gondolhatná, hogy én elfeledtem szilvát tenni el az ő számára. Mondd meg neki édes öcsém, nem feledtem el, csakhogy nem termett az idén.

Nőm is ott volt, kicsordult szeméből a köny, hazafutott s negyed óra mulva oda hozatott egy véka szilvát.

– Itt van édes bátyám, főzessen be, a mennyit akar s aszaltasson is, a mennyit szokott Aladár számára.

Ha van a haldokló szemében áldás és annak az áldásnak van ereje: akkor nőmnek boldognak kell lenni. Úgy nézett rá a jó öreg.

Másnap meghalt.

A kit ily mélységes szeretet növelt fel: annak jó embernek kellett lenni. És Aladár jó ember volt. Annak a földnek, melybe pora vegyül, szentnek kell lennie.

RÉVÉSZ IMRE HARAGJA.

(Révész Imre debreczeni pap és tanár s nagy kálvinista iró a történet és jogtörténet hazai mezején. Szül. 1826 jan. 26-án, meghalt, 1881 febr. 13-án. Képviselő az 1861-iki országgyülésen. Nagy és becses művei láttak napvilágot.)

Révész Imre az ötvenes és hatvanas évtizedek legkiválóbb, legnagyobb irodalmi alakjainak egyike volt. Ha Budapesten székel és nem Debreczenben; ha irodalmunk és hazánk általános történetének ép oly figyelmet szentel, mint a protestáns egyház ügyeinek; ha az ország központjának szellemi életével s a fővárosi időszaki sajtóval gyakoribb és állandóbb érintkezésbe lép: köre, hatása, iskolája nagyobb s jótékonyabb lett volna, mint irodalmi férfiaink bármelyikéé, kiknek neve negyven év óta, a függetlenségi harcz lezajlása óta fölmerült.

Egyénisége hatalmas volt. Esze, tudása, erkölcsi fönsége rányomakodott mindenkire s ellenállhatlan szeretetet és bizalmat gerjesztett mégis mindenkiben. Jó ember volt, mint igaz próféta; komoly volt és lelkiismeretes, mint őskori bölcs; tudott lelkesülni az igazságért, mint a világforradalmak legnagyobb hősei; szerény volt, mint maga Kálvin, kihez hasonlóvá lenni vagy legalább hasonlóságra törekedni volt lelkének legmagasabb eszménye. És mindezeken felül magyar volt egyéniségében és irodalmi műveiben ugy, mint tudósaink és költőink közül igen kevés.

A magyar protestáns egyház publiczistái közt a 16-ik és 17-ik század nagy alakjai óta hozzá hasonló nem volt senki. Ez egyház történeti alkotmányának s közjogi állásának ép oly nagy és ép oly tekintélyes buvára volt ő, mint a minőnek Deák Ferenczet tekintettük a hazai közjogban. És csodálatos véletlene a sorsnak, hogy neki épen Deákkal kellett összeütközni s épen jogtörténeti kérdésben ama rövid, de dicsőséges politikai pályán, mely neki saját vasakaratából részül jutott.

Ép e rövid politikai szereplésről akarok én most megemlékezni. Erről és egyuttal arról a „szavazás“-ról, melyről 1881. évi február 19-én a képviselőházban megemlékeztem s melyre nézve Tisza Kálmán felvilágositó nyilatkozatot tett. Nekem ugy tetszik, hogy a kettő között valóságos, noha titkos s eddig tudtomra föl nem fedezett összeköttetés létezik. Révész életének s müködésének ez ugyan csak legkisebb része, de nem legérdektelenebb.

Az 1861-iki országgyülésnek csak háromszázhuszonöt tagja volt a képviselőházban. Sem Erdély, sem Horvátország, sem Fiume nem volt benne képviselve, miután ez országrészek meg nem hivattak.

Két párt állott szemközt egymással. A határozati párt, mely a főszavazás előtti napokban százhatvannyolcz főre becsültetett és a felirati párt, melyről ugyanakkor azt hitték, hogy csak százötvennégy tagból áll. Amannak elismert és föltétlen tekintélyü vezére volt, mig élt, gr. Teleky László, emennek vezére volt Deák Ferencz.

Teleky elhunyt május 8-án, ép azon a napon, melyen Deák akarta fölirati javaslatát előterjeszteni. Az ő elhunytával hozzá hasonló tekintélyü pártvezér nem találkozott a határozati pártban. Az akkor még csak harminczegy éves Tisza Kálmán pártvezérsége azonban már előre veté fényét vagy árnyékát, noha mellette Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Bónis Samu sőt Révész Imre is legalább hasonló tekintélyben állottak. Annyi bizonyos, hogy az ország nagy közönsége Révész Imrét nagy beszéde után határozottan a párt első rangu vezérének tekinté s benne jövendőnk nagy tényezőjét szemlélte.

Az akkori hirlapok egyáltalán nem képesek visszatükrözni az akkori hangulatot. A két főlapban, a „Pesti Napló“-ban és „Magyarország“-ban közöltettek a parlamenti beszédek, de azokon kivül ugyszólván semmi. Az országgyülésről, a korridor élczeiről és észrevételeiről, az egyes beszédek külső hatásáról, a parlament esetleges külalakjáról, egyes szónokok plasztikájáról a hirlapok meg nem emlékeztek. A Pesti Naplót báró Kemény Zsigmond szerkeszté, a Magyarországot Pompéry János. Egyik sem akart vagy egyik sem tudott részletes krónikát irni parlamenti személyekről és eseményekről. Mindkét lap lapja volt egyuttal mindkét pártnak. A pártklubbok benső életéről, a Tigris-ben, Aranysas-ban, vármegyeházban, Deák lakásán tartott értekezletekről alig maradt valami számbavehető dolog följegyezve. Legalább a nagyközönség hirlapok utján édes keveset tudhatott meg mindezekről.

De Révész Imre szerepének nagyságát tudta, sejtette az egész ország.

Annál kinosabb volt a meglepetés, midőn meghallottuk, hogy Révész lemondott a képviselőségről, szó nélkül haza ment Debreczenbe s örökre letett a politikai szereplésről.

Nagyon emlékezem az akkori időkre. A nemzet nagy tömege sokkal izgatottabb volt, mintsem hangulatának az országgyülési pártok bármelyike is megfelelhetett volna. Gyászoltuk a nemzet halottjait. Széchenyiért, Telekyért, Palóczyért száz meg száz requiem tartatott. Számitgattuk az időt, mikor tör ki a háboru, mikor jön hozzánk Napoleon és Garibaldi, mikor jönnek haza Kossuth és társai. Ugy tetszik, mintha a nemzet akkor minden pillanatban kész lett volna a forradalomra.

És a mikor ilyen hangulatban volt a nemzet, akkor az országgyülés a pragmatica sanctióról beszélt s egy hónapon át kilenczven szónok azt fejtegette, vajjon mit jelent a pragmatica sanctió s mennyiben egyez vagy nem egyez meg ezzel mindaz, mi 1848 márczius 15-től kezdve 1861 április 2-ig történt.

Ekkor állott elő Révész Imre a felirati vitának huszadik napján s dörgő hangon belekiáltott a zsivajba: »Mit vitatkozunk mi a pragmatica sanctió fölött? Ilyen szörnyeteget nem ismer a magyar közjog, tiszta ettől a corpus juris; van örökösödési törvényünk ugyan, de annak neve nem pragmatica sanctió; van ugyan pragmatica sanctió is, de az Magyarországnak nem törvénye; könnyelmü volt még a 48-iki törvényhozás is, mely e fatális szót legelőször igtatta törvénybe. Mi állunk a népfölségi jogoknak s a történeti alkotmánynak alapján.«

Ez volt az igazi hang, mely akkor tetszett az ország nagy közönségének. Révész Imre ebben a pillanatban az ország előtt ünnepeltebb férfiuvá vált, mint a két parlamenti pártnak bármely tagja. Elképzelhető: minő kinos benyomást tett, midőn pár nap mulva hire futamodott, hogy Révész örökre lemondott a politikáról.

Sokan ma azt hiszik, hogy Deák Ferencz hatalmas czáfolata kényszerité Révészt a visszavonulásra. De ez tévedés. Révész Imre május 31-én tartá nagy beszédét, junius 2-án irta meg s küldte el Ghyczy Kálmánhoz, a parlament elnökéhez lemondó levelét, junius 3-án olvasták ezt fel a parlamentben s 4-én, következő napon tartá Deák zárbeszédét, melyben kizárólag Révész érveivel foglalkozott.

E zárbeszéd tehát nem üzte el Révész Imrét. Nem is üzheté. Deák maga mély meghatottsággal fejezte ki a házban sajnálatát Révész eltávozása fölött. »Révésznek végképi távozását – ugymond – fölötte sajnálom. Nem szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé, de tisztelem észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért ismétlem, hogy távozását veszteségnek tartom.« – Ily szavakat Deák ritkán ejtett ki egész életében.

Révész Imre visszavonulását én másutt látom indokolva. Az ő vasjelleme és puritán gondolkozása a politikában nem müködési ügyességet s alkudozási szerencsét, hanem mélységes hitet és rendithetlen kötelességérzetet keresett. És épen ezt nem találta meg a határozati párt több tagjában.

A nagy szavazás junius 5-én történt. A határozati párt vezéreinek egy része már május utolsó napjain azon gondolkodott, miként lehetne kivinni, – hogy százhatvannyolcz kevesebb legyen – mint százötvennégy, s hogy a többségben levő határozati párt a szavazásnál kisebbségben maradjon a felirati párt mellett.

Azt az alattomos, vakandok munkát, melynek ide kellett vezetni, kétségkivül észre kellett vennie Révésznek is. Nekem ugy tetszik, hogy a vita előhaladott stádiumában, midőn az emberek már kezdtek elállani a szótól, ő a maga példás szerénysége mellett csakis azért szólalt fel, hogy elejét venni törekedjék az árulásnak. Legalább megmondá beszédében, hogy inkább haza megy, mintsem ilyenre gondoljon is.

»Ha ő felségéhez – úgymond – sem mint koronás királyhoz, sem mint törvényes trónörököshöz fel nem irhatunk: nem irhatunk hozzá másként, mint meghóditottak a hóditóhoz. Ezt pedig mi, kik népfölségi jogoknak és történelmi alkotmánynak vagyunk képviselői, őrei és védelmezői, semmiképen nem tehetjük, mert ez nem egyéb lenne, mint az alkotmányos és jogi álláspontnak tettleges elhagyása vagy legalább ignorálása. A mit én ugyan részemről, mint hazámnak egyik képviselője, soha nem teszek s készebb vagyok inkább hazamenni, mintsem hogy a népfölségi jogoknak s a történeti alkotmányok álláspontját csak egy perczre is elhagyjam.«

Igy beszélt Révész. És a hogy beszélt: úgy cselekedett. A mint vette észre, hogy határozati párti férfiak alkuba bocsátkoznak: rettentő harag és bánat ülte meg lelkét, fogta utazó-táskáját, vasutra ült, nem szólt még barátainak sem s otthagyta az országgyülést, mint szent Pál az oláhokat. Lelke, mely fenséges volt, nem tűrheté a vásárt, mely piszkos volt.

Junius 5-én háromszázhuszonkét élő tagja volt a képviselőháznak. Ezek közül jelen volt a házban háromszázkilencz. Ghyczy az elnök nem szavazott, Zsarnay Imre tornamegyei követ, midőn felhivatott a szavazásra, harsányan kijelenté: »Nem szavazok.« A feliratra szavazott százötvenöt, ellene pedig százötvenkettő. Igy bukott meg a határozati párt, nagy többsége daczára is. Mert Almássy Pál és gróf Szapáry Gyula hevesmegyei, Hajnik Pál pestmegyei és Kálóczy Lajos győrmegyei követek, noha a határozati párthoz számittattak, a feliratra adták szavazatukat s ezen kivül távol volt tizenhárom képviselő, köztük tíz határozati párti. A távollevők közt volt Prónay József, Domahidy Ferencz és két bihari követ is, Tisza Kálmánnak mindannyian benső hivei.

A szavazás alatt Deák Ferencz ott szivarozott a muzeumi nagy előteremben. Hajnik Pál, szintén konvertita, mosolyogva ment hozzá s látván Deák haragos arczát, kérlelni akarta s halkan mondá neki:

– Bátyám, győz a felirat!

– Kurvák vagytok, nem férfiak, – mondá Deák fékezhetlen haraggal s elfordult Hajniktól.

Van tanu, ki hallotta e rettentő szavakat.

Juraszek Ferencz, a képviselőház titkára, később Székesfehérvár polgármestere s országgyülési követe épen ott állott Deák közelében. Ő ma is élő tanubizonyság.

Hejh mennyi szavazási alku folyt azóta a törvényhozás palotáiban! De Révész és Deák szent haragja még se lobbant fel senki szivében azóta.

Egyszer előhoztam Deáknak ezt a jelenetet. Ő azt felelte, a szavazás idején már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem boldogulunk se a felirattal se a határozattal. Az országgyülés méltóságát tehát jobban emelte volna, ha a határozati többség nem hátrál meg önmagától.

De Révész előtt többé a képviselőséget még csak elő se lehetett hozni.

SZENDE BÉLA.

(Szende Béla született 1823-ban, meghalt 1882 augusztus 18-án. Vitéz honvéd, 1849-ben Buda vára bevételekor a legelsők egyike a falon és a várban. Később ügyvéd a Bánságban, a kiegyezés után képviselő, majd honvédelmi miniszter haláláig.)

Bizalom, tisztelet és barátság kötött hozzá engem is Régen, tíz év előtt, mikor még egy politikai párthoz tartozánk, mindennap töltöttünk együtt egy vagy két órai időt. Vagy a parlamentben, vagy a klubban, vagy este a vendéglőben. Miniszteri hivatalában csak kétszer volt vele dolgom. Mindkét találkozásom emléke az ő nemes gondolkozását, az ő napsugártiszta honfiérzetét bizonyitja. Megérdemli, hogy följegyezzem mind a kettőt.

Hálópokróczot szerzett be a honvédlegénység számára. Megrendelte: mekkora legyen annak széle, hossza, vas tagsága, súlya. A veszprémi csapók is jelentkeztek vállalkozásra a brassói és ausztriai iparosok mellett. Csak hogy a veszprémi csapók olyan pokróczot egy darabban szőni nem tudtak, de két darabból még a kivánat szerintinél is jobbat tudtak csinálni. De hiába volt minden ajánlatuk, minden kérelmük: elutasitották őket mindenütt.

Egyenesen elmentem a miniszterhez Budán a várba s elmondtam előtte a veszprémiek panaszát.

– Jaj tudós, nem segithetek a veszprémiek dolgán, volt felelete.

Megjegyzem, hogy engem ő is, más is a Deák-pártban »tudós« néven nevezett, ha bizalmasan szólt hozzám. Persze csak tréfából, nem komolyan.

Én duzzogtam feleletén s összeszidtam egész intendaturáját és hadbiztosságát e pedanteriáért.

– Hiába szidsz bennünket tudós, – szólt – a rendet megbontani nem szabad. Hanem hát mondd meg csak nekem, magyar emberek azok a te veszprémi csapóid?

– Tősgyökeres magyar emberek ezer esztendeje.

– No, úgy mégis nekik adom a pokrócz-szállitást. Inkább övék legyen a haszon, mint a brassói szászoké. Majd beszélek kéz alatt Cserhalmayval.

S a veszprémiek csakugyan megkapták 1874-ben a pokrócz-szállitást.

* * *

Ezelőtt három vagy négy évvel meghallottam, hogy egy 48-as honvéd barátomat nyugdijazni s ekként szolgálatából elbocsátani akarnak. Ugyanakkor a hirlapok széltében pengették, hogy a honvédségtől el akarják kergetni a 48-iki elemeket mind.

Elmentem hozzá egyenesen.

Évek óta nem találkoztunk már s most hogy találkoztunk: ő még mindig miniszter, én pedig neki is, minisztertársainak is legerélyesebb ellenzéke.

Elmondtam neki jövetelem okát, s keményen kikeltem azon irány ellen, mely a 48-iki elemektől meg akarja fosztani a honvédséget. Komoly arczczal hallgatta végig pattogásomat s azután szeliden mondá:

– Nincs igazad pajtás, mig én leszek ezen a helyen addig a 48-iki honvédeket nem üldözheti senki, hiszen magam is csak az volnék, ha volnék.

* * *

Szerényebb embert nem ismertem soha. A megtestesült kötelességérzet s a megtestesült hallgatagság volt Önmagáról és saját dicsőséges tetteiről nem hallottam beszélni, két esetet kivéve, soha. S akkor is csak azért beszélt magáról, hogy másokat dicsérhessen. Legalább háromszor megkértem: mondja el, miként mászta meg 1849-ben Buda várát, de mindig másra vitte át a beszédet készakarva.

Hanem Budavár ostromából mégis elbeszélte egyik kalandját.

Fent volt már a várban s zászlóaljának élén vonult előre az uri-utczán a királyi várpalota felé. Görgey kiadta a napiparancsot, hogy kegyelmet nem szabad adni senkinek, a ki fegyverrel áll ellent s szabad a zsákmány pár óra folyásig.

A mint egy ház előtt elmegy: épen egy osztrák katonatiszt akar kijönni kapuján kezében kivont fegyverrel. Egyszerre három-négy honvéd ugrott oda, hogy leszurják.

Szende észrevette, hogy a tiszt mellett ott van neje s egy kis gyermeke is. Hirtelen oda lépett, leütötte a honvédek szuronyát s azt mondta a tisztnek:

– Nem szabad önnek e házból kijönni, mig érte nem küldök. Legyen nyugodt.

S aztán oda fordult a honvédekhez.

– Fiaim, neje és kis gyermeke szeme láttára nem szabad ezt a tisztet leszurni. Őrizzétek meg ezt a házat.

Bezáratta a kaput, oda rendelt őrnek két legényt s a vár teljes elfoglalása után maga kereste fel azt a házat, hogy átvegye a tiszt fegyverét s őt magát mint foglyot átadja az uj várparancsnokságnak. Az asszony és gyermek térden állva akartak neki életükért kezet csókolni. Szende ezt meg nem engedte, de még a nevét se mondá meg a megmenekült osztrák tisztnek.

Ez pedig egy ismert nevü horvát családból származott s később a zsarnoki boszu borzalmas napjaiban a temesvári helyőrségben magasb katonai rangot viselt.

Egyszer meglátja ott Szendét valami rendőri vagy katonai hivatalban.

Szende akkor üldözött internált, rendőri felügyelet alatt álló szegény ember volt, polgári ruhában. Akkor is zaklatás gyanánt rendelték a hivatalba.

Az osztrák tiszt csak nézi, nézi mereven. Egyszer hozzá fordul.

– Volt ön honvéd 1849-ben?

– Voltam.

– Jelen volt ön Budavára bevételénél?

– Jelen.

– Nem ön mentette ott meg ebben és ebben a házban egy osztrák tisztnek és családjának életét?

– Meglehet, nem emlékszem már.

A tiszt elsietett s pár percz mulva nejét és gyermekét oda hozta.

A nő egyszerre biztosan felismerte Szendét s ő a hála kitörő nyilvánulásai közt többé nem tagadhatta nemes tettét.

Ez osztrák tiszt rögtön elkövetett mindent, lótott-futott a legmagasabb helyekig, hogy Szende minden üldöztetéstől megmenekedjék, sőt ügyvédi diplomáját s az ügyvédkedés jogát is visszanyerje.

Ez után és igy lett gyakorló ügyvéddé.

* * *

Volt Lugoson egy kliense, a ki később Veszprémbe költözött.

Midőn Szende miniszterré lett, ez a kliense kérdezé tőlem, hogy ugyanaz a Szende Béla-e a miniszter, a ki Lugoson ügyvédkedett.

– Ugyanaz, – mondám, – de miért kérdi?

– Kérem, az olyan derék, becsületes ember volt, sohasem tettem volna fel róla, hogy még miniszer is lehessen.

Elmondám Szendének e vastag anekdotát. Még csak el se mosolyodott, mikor mondá:

– Bizony, tudós, magam sem hittem soha, de nem is örülök neki most sem.

* * *

Oly szelid ember volt, mint maga az irgalmasság. Ha haragudnia kellett volna, akkor csak elkedvetlenedett. De ha nevetnie kellett volna: akkor is csak komoly maradt. Tele szivvel, tele jó kedélylyel, de azért nevetni alig emlékszem, hogy hallottam volna.

Régóta beteges volt már, régóta küldözgették orvosai fürdőkre. Elhizott, teste elnehezedett és sokan mondták sok évvel ezelőtt már, hogy nem sokáig huzza, egyszer csak összeroskad. Ő is tudta, de önmagáért egy cseppet sem aggódott, hanem családját az imádásig szerette.

Egy álma, egy vágya, egy reménye volt: letenni a miniszterséget, letenni a politikát s elvonulni Gavosdiára, Szendelakra s élni és gazdálkodni ott szerettei körében.

Néhány év előtt Lugoson voltam s ott mutatták nekem a távolban Gavasdiát. Haza jöttem, mondtam neki: láttam családi fészkét a távolból.

– Ne emlegesd pajtás, ha ott nem lehetek, rágondolni se szeretek.

* * *

Ellenjelöltek voltunk a mult képviselő-választásnál a szegedi első kerületben. Midőn találkoztunk, féltréfásan mondá:

– Nem hittem volna, tudós, hogy mi még igy is szemközt állunk egymásal.

– Lehet még azon segiteni, – mondám.

– Lehet ám, de nem addig, mig miniszter leszek.

* * *

Most már nem miniszter. Most már nem állunk szemközt egymással. Ő elment haza, a hová vágyakozott s elbuvik a sirhant alá, a honnan csak fényes emlékezete jár el hozzánk a vitéz honvédnek, a jó hazafinak, a hű barátnak s a becsületes magyar embernek. Elfelejtjük az államférfi gyöngeségeit és sokáig meg fogunk emlékezni az embernek erényeiről.

Régi alak volt már, nem is egészen illett a mai nemzedékhez. Zsinóros atillája, fényesre kefélt magyar csizmája is kirítt már a miniszteri piros székek közül. De még jobban kirítt szelleme, gondolkozása, egyéniségének nemes táblabirói egyszerüsége. Politikai életünk zavaros szenvedélyének viharai úgy vonultak el csak az ő lelke fölött, mint az égi háboru az aranyásó bányász fölött, ki sem a villámlásnak fényét, sem a menydörgésnek csattogását nem veszi észre a földnek kincses méhében.

A régi gárdának ismét egy oszlopa dőlt ki. Függetlenségi harczunk dicsőséges hősei ismét egyik bajtársukat vesztették el. Kevesen vannak már s a kik vannak, azok is kidőlnek nemsokára. Mint a luxori sphynxek fenséges oszlopsorozatát a beduin: úgy tekinti szemünk e hősök táborát, mikor visszanézünk a fényes multba. Az oszlop omlik, omlik s századok folytán lassanként kidől valamennyi: de a beduin tudja, hol álltak ama ragyogó épitmények s az évezredek előtti nagy tettek emléke szent lelkesedést gerjeszt szivében.

Ugy vagyunk mi nemzeti harczunk hőseivel. E hősöknek innen-onnan csak neve marad meg a serdülő nemzedékek kincse gyanánt. De ez a kincs olyan örökség, a mely el nem fogy soha, a melyet idegen faj el nem foglal tőlünk soha.

Ha ez is elfogy, ha ezt is elvesztenők: akkor már e földön nem lesz többé magyar. Pedig ez örökké lesz.

Adjon isten – ád is – jobb fiakat a hazának, mint az eddigiek voltak; mi azonban, csüggedt kornak szegény napszámosai megelégszünk azzal, ha legalább szivünk érzelmeiben lehetünk méltók ama nagy idők fényes alakjaihoz.

Szende Béla is egy volt közülök, áldásunk emlékezetén!

LŐW TÓBIÁS.

(A leghiresebb magyar rabbinak, Lőw Lipótnak fia. Szül: 1844 jun. 5-én, meghalt 1880 junius 7-én. Hirlapiró, jogtudós, legutóbb Kozma Sándor kir. főügyész oldalán kir. főügyész helyettes. Kiváló tehetség és jellem.)

Szép tavaszi nap volt márczius 24-én. Föl a budai várba, a »Fortuna« épületbe ballagtunk fel védők, közvádlók, hirlaptudósitók, vádlottak, kiváncsi közönség, gyalog, siklón, fiakkeren, bele-beleütközve egy-egy esküdt urba, ki komoly arczczal mászta a hegyet, hogy itéljen ma elevenek és holtak felett.

Az az, hogy nagyon is elevenek felett. Az »Egyetértés«-nek két ifju munkatársa, László és Rudnyánszky barátaink voltak megidézve a haragos közvádló panaszára biróságnak pöcsétes végzésével, hogy Váczra sétáljanak, a miért a kaszinó előtti zavargásról lelkes czikkeket irtak lapunkba.