Part 3

– Miért volna ez bolondság? – szólt Kerkapoly. – Ha a király a kabinet tagjaiból választ elnököt, bizonyosan téged ajánlunk, – azt hiszem, az öreg ur is te rád gondol.

Az »öreg ur« volt Deák Ferencz.

Szlávy most már egészen komolynak tekintette a dolgot. Vette botját, kalapját, felöltőjét kezébe s indult.

– Ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor én a ti tanácskozásaitokban nem veszek részt. Engem ugyan meg nem hurczoltok.

Ott hagyta minisztertársait s többé azok semmiféle »összeesküvésében« nem vett részt. A mi fölött nagyot nevettünk azután, a mikor mégis Szlávy lett a miniszterelnök.

De ez azután jellemző Szlávyra is, az akkori helyzetre s az emberek akkori gondolkozására is.

Szlávy József jellembe vágó tisztességtelen dolognak tartotta gróf Lónyay ellen tenni vagy csak beszélni is valamit még a legbizalmasabb körben is, ha esetleg Lónyay helyébe és állásába ő következnék.

El is pirult, boszuságba is jött arra a gondolatra, hogy ő cselszövénynyel juthatna el valamely magas állásra s hogy ő elnöke és minisztertársa ellen titkon annak háta mögött sugdoshat valakivel, hogy azt kiturja helyéből s maga üljön oda.

Kegyetlen harag tört ki belőle arra a gondolatra, hogy őt valaki még valaha effélével gyanusithatná is.

Azután a miniszterelnökség!

Ő legyen elnöke a kabinetnek, melyben ott van például az óriás elméjü Kerkapoly?

Épen ő vezesse az ország ügyeit, a mikor ott ül a törvényhozásban Deák Ferencz?

Épen ő állitsa vissza az ország nyugalmát, a mikor rettentő pénzügyi válság fenyeget s a mikor a balközép keserü, de nyilt támadásaihoz a kibuktatott Lónyay-pártiak keserü, de alattomos cselszövénye is majd állandóan csatlakozik?

Nagy szerencsétlenségnek tartotta Szlávy önmagára nézve azt a gondolatot. De hiába tartotta annak. A válság bekövetkeztével maga gróf Lónyay is első sorban őt ajánlotta a kabinet elnökének a király előtt. Ez ugyan csak alakiság volt, de az már épen nem volt alakiság, a mikor maga Deák is helyeselte ezt a javaslatot s a mikor ezt Bittó István által egyenesen tudtára is adta a királynak.

Igy lett Szlávy miniszterelnök. Kedve, akarata, minden huzódozása ellenére.

Azóta nagyot változtak az idők. De az emberek is, az erkölcsök is.

Akkor keresni kellett a miniszterelnököt is, ma tömegesen sietne ajánlkozni mindenki, ha módjában állana. Pedig akkor, mindent összevéve s átgondolva, több volt az alkalmas férfiu legalább a parlamentben, mint ma.

De a felelősség érzete is erősebb volt az emberekben.

Miért lesz valaki miniszterelnök?

Világosabban teszem föl a kérdést: mi nyujt erkölcsi jogosultságot valakinek arra, hogy egy ország kormányzatának élére álljon?

A király akarata. – Ez, ha az alkotmány egészséges, komoly és tisztességes államférfiunak a kormány vezetésére nem elég jogczim.

Egyéni érdekek vagy önző pártérdekek előmozditása. – Ily indokból csak hitvány nemzeti képviselet könnyelmü elnézéséből juthat valaki a kormány élére.

Az egyéni nemes nagyravágyás vagy minden alkut kizáró kötelességérzet mellett szükséges, hogy a vállalkozó államférfinak eszméje, elve, törekvése, nagy elhatározása legyen a viszonyokhoz képest valami nagy nemzeti közügyet előmozditani, a nemzetet valami veszélytől megmenteni vagy az országot valami nagy előnyhöz juttatni.

Azt hiszem, Szlávynak a király akarata nem lett volna elég.

Bizton tudom, hogy őt se egyéni önzés, se jogtalan nagyravágyás, se önző pártérdek nem vezette. Hiszen neki voltaképen pártja nem is volt.

De különös eszméje, valamely megérett elve és elhatározása se volt nemzeti veszély elháritására, országos előnyök kivivására.

Elhitettük vele, hogy az átmeneti kormányzást legtöbb előnynyel s legkevesebb hátránynyal csak ő vezetheti. Biztattuk azzal, hogy a legközelebbi alkalommal megengedjük neki a visszavonulást.

Vállalkozása tehát tisztességes volt.

De kormányzata még se volt egészséges. Hiszen nem kellett, soha egy perczig se kellett neki a miniszterelnökség. Egy éves kormányzata alatt alig volt olyan hónap, melyben szabadulni ne törekedett volna a kormány vezetésétől.

Az az államférfi, a ki mindenféle eszközzel törekszik eljutni a hatalomhoz s azt minden időre biztositani akarja magának: az az államférfi a magyar viszonyok közt mindig kárt és veszélyt okoz az országnak s azon túl politikája utálatos is. De sok kárt és veszélyt okozhat az az államférfi is, a ki meg minden áron menekülni akar a hatalom birtokától.

Szlávy gondolkozása tiszteletre méltó volt. Mert benne se kezdeményező erő, se alkotási képesség, se küzdelemre való elszántság nem volt s ő ezt érezte. De azért kormányzata nem volt szerencsés. Olyan férfiu kell az ország élére, a ki nemcsak tiszteletre méltó, hanem jótékony sikert is képes nemzete javára biztositani.

Sok hiba történt kormányzata alatt, noha talán ő egyetlen hibát se követett el.

A hibák az által következtek be, hogy ő minden ellenáramlattal ki akart egyezni s minden ellenséges törekvéssel békét akart kötni.

Példa rá a horvát kiegyezés, a magyar nemzeti bank elodázása, az egyházpolitika elejtése.

IV.

(A nagy mulasztások. – Deák Ferencz megharagszik. – Rokona bajvivásra hívja a pénzügyminisztert. – Egy képviselőt kidobat szobájából. – Külföldiek nála. – Nősülése. – Szónoklata. – Becsületes ember volt.)

A horvát kiegyezéssel 1873-ban cserben hagytuk a horvátországi magyar pártot s azután ennek tagjait és az egész horvát erőt és hatalmat átengedtük Mazuranics és Strossmayer kezébe.

A magyar nemzeti bank felállitása egyedül csak tőlünk függött. Beleegyezett a király, belenyugodott Ausztria, belenyugodtak az 1872. évi szeptemberi tanácskozásokban maguk a Plener-felfogásu osztrák miniszterek is.

Még se tettük. Részletekben nagyon gazdag, keserü és tanulságos történet ez s igaz történetirója nem akar akadni.

A nagy egyházpolitikát 1873 juniusban maga Deák Ferencz hozta napirendre. Deák jupiteri tekintélyével alkothattuk volna meg a nagy javitásokat. A balközépen és a szélső balon nem akadt volna ember, a ki klerikális merészelt volna lenni még álmában is. Az ilyen embert egy nap alatt összetörte volna az erélyes és egészséges magyar érzés. A főpapok a parlamentben pártot alkotni még csak meg se kisértették volna.

E nagy kérdésekben tünt ki, hogy Szlávy nyugodni vágyó egyéniségét s nemes és tiszta gondolkozását mégis megülte már az ifju korában megszokott hivatalnoki szellem. Nem akart semmire vállalkozni. Vagy félretett mindent, vagy kiegyezett mindenkivel.

Ahhoz az időhöz s az akkor föllépett nemzeti feladatokhoz ő nem volt eléggé államférfi. De azért senki ne higyje ám, hogy a felelősség egyedül őt terheli.

Hagyjuk el azonban a részleteket. Hiszen csak tegnap hantolták be sírját; – temetés közben irni róla vaskos történetet furcsa lenne. Inkább egyéniségét jellemző egynéhány apróbb történetkét beszélek még el.

A horvát kiegyezés miatt egykor nagyon megneheztelt rá Deák Ferencz. Heteken át alig beszélt vele. Helyzete kínos volt.

Egyik parlamenti nyilt ülésben Deák haragja ki is tört ellene. Deák arcza rettenetes volt, a mikor haragudott. Van eset, a mikor az oroszlán rámordul a szeliditőre s egyik kezét ráteszi a szeliditó vállára. A szeliditő abban a pillanatban már a földön fekszik.

Ilyen jelenet állott elő a parlamentben. De az oroszlán nem csinált egyebet; levette kezét a szeliditő vállairól s kiballagott a folyosóra szivarozni. Hanem az egész jelenetet látta az egész ellenzék s a többség s a nagy közönség.

Szlávy rögtön ment Gorovéhoz, a Deákpárt elnökéhez s estére értekezletre hivatta össze a párt tagjait. Ott voltunk mind. Ott volt Deák is. Körülötte a nagy tanácsadók: Csengery, Bittó, Somssich, Gorove, Pulszky s a többiek.

Szlávy szeliden utalt arra, a mi a parlamentben történt s kijelenté, hogy nem érzi magát többé hivatottnak az ország kormányzatának élén maradni. Jelentést tesz ő felségének s erről akarta a pártot értesiteni.

– Sohasem vágytam – ugymond – a miniszterelnöki magas állásra, ez állás terheihez én gyönge vagyok s alig várom azt az időt, a mikor e terhektől megszabadulhatok. Tudjátok ti azt, hogy én őszintén beszélek s hogy fölséges urunk bizalmán kivül egyedül a ti kivánságtokra s az ország érdekében tartottam meg eddig is állásomat. De pártunk nagy vezérének rólam való véleménye elhatározásomra mindig döntő befolyással volt. Ha igyekezetemet helyeselte, hiszen egyéb érdemem ugy sincs, mint hazafias tiszta igyekezetem, ezt mindig a legnagyobb jutalomnak tartottam; ha pedig neheztelését vontam magamra, ezzel tisztán meg van az ut előttem jelölve, habozás nélkül indulok el rajta.

Beszéde nagy hatást tett ránk.

Átkozott napokat éltünk különben is. Rossz aratás, keleti dögvész, világhitelválság, pénzügyi nyomor, tömeges és milliós bukások, kegyetlen ellenzék, félesztendős költségvetési vita minden jó kedvet kiöltek. S Deák Ferencz is beteg és komor. S most még kormányválság szakad ránk.

Oda mentünk Deákhoz, magam is oda mentem s kértük, adjon egy jó szót Szlávynak, tartsa meg őt tovább is a miniszterelnöki széken, vegye elejét a kormányválságnak egyelőre.

Összeszidott ugyan bennünket, de azért teljesitette kérésünket. Szlávynak meg kellett maradni. Harmadnapra elsimult a baj. Hanem harmadnapon odajött hozzám Szlávy a körben s e szavakat mondotta:

– Te »tudós«, ha ti még egyszer az életemben ugy jöttök segitségemre, hogy nekem tovább is miniszterelnöknek kell maradnom: akkor nekem többé a szemem elé ne kerülj, mert én úgy nézlek, mint halálos ellenségemet.

És csakugyan ugy nézett rám, mintha osztozó társa akartam volna lenni.

– – Volt egy unokaöcscse, egyetlen még élő testvérén kivül legközelebbi vérrokona. Nyalka huszárkapitány s különben biharmegyei birtokos. Mint birtokos hátralékban volt adójával s a miatt az adóhivatal kegyetlen végrehajtásokat intézett ellene. Ökrét, lovát lefoglalta.

A huszárkapitány elment a pénzügyminiszterhez, Kerkapolyhoz, a rendes kihallgatási napon s megkérte: adjon neki halasztást. Kerkapoly épen emberirtó kedvében volt.

– Nem adok halasztást. Tessék fizetni. Önnek már csak azért se adok, mert a miniszterelnök rokona. Ha becsüli valamire a bátyját: tessék a fizetés dolgában jó példával menni előre.

A nyalka huszárkapitány dühbe jön e szavakra.

– Miniszter ur, velem ily hangon nem szokás beszélni, én tiszt vagyok a hadseregben.

– Annál inkább tessék fizetni. A tiszt urak fizetését nekem is ki kell adnom pontosan, ők se adnak nekem halasztást. Én se adok. Tessék száraz kenyeret enni, míg az adó ki nem kerül. Az ország előbb való, mint az uraskodás.

A huszárkapitány sarkon fordult, elment s két bajtársát rögtön küldte Kerkapolyhoz kihívni őt bajvívásra.

Szlávy valahogy azonnal megtudta ezt. Elfordult vele a világ ennek hallatára. Hogy a minisztert bajvívásra hívja valaki azért, mert nem adott adóhalasztást: ilyen esetről még nem volt tudomása, mióta országokat kormányoznak. Rögtön hivatta unokaöcscsét, atyafiságosan összeszidta kegyetlenül s bezárta előtte házát és rokoni szívét örökre.

Ennek huszonhét esztendeje s azóta folyton idegen volt hozzá s talán csak most halálos ágyán engesztelődött ki iránta. Vagy talán még most se.

– – Egy este nagy felindulás látszott rajta, a mint belépett a körbe. Arcza piros volt, szemei haragban égtek, szokatlan gyorsasággal járt föl és alá a nagy teremben, alig akart valakivel szóba állani, de azért dohogott, káromkodott szörnyen.

Utját állottam.

– Mi baj? Kit öltek meg?

– A gazember! Látott már valaki valaha ekkora tolvajt? No hiszen kerüljön még valaha a szemem elé!

– Mi történt hát az istenért?

– Épen most dobattam ki szobámból egy képviselőt. Ellenzéki képviselőt! Az ősszel oda jön hozzám három francziával. Előadja, hogy a francziák valami uj találmány segélyével az erdei fák feldolgozásából tízszeres hasznot tudnak kiteremteni s hogy ezt bebizonyithassák, adjak nekik kisérletre a liptó-hradeki kincstári erdőből öt holdat. Ha sikerül a kisérlet: óriási hasznot hoznak a kincstári erdők. Adtam. Miért ne adtam volna? Szerződést kötöttünk, a mely szerint én adok nekik kisérletre öt hold erdőt ott, a hol ők kijelölik, fizetnek pro recognitione juris dominalis holdanként egy aranyat, ha pedig kisérletük sikerül: eladok nekik hasonló czélra két ezer hold erdőt. S képzeld csak, mi történik? Most eljönnek hozzám, vezeti őket a képviselő s az a képviselő előadja, hogy kisérletüket befejezték, az teljesen sikerült s most a szerződés alapján követelik tőlem a két ezer hold kincstári erdőt, holdanként egy aranyért. Én ráförmedek a képviselőre. »Elment az eszed? Hiszen az a két ezer hold erdő megér egy milliót!« A képviselő azt feleli, hogy nem az a kérdés, mennyit ér; akármennyit ér, nekik jár az a két ezer hold. Dühbe jövök. »Hiszen az országé az az erdő s te mint az ország képviselője: lelkedre tudnád venni az országnak ekkora kárát?« Képzeld csak, mit felelt rá! Azt mondta: »Én most üzletember és szerződő fél vagyok, nem országos képviselő, követelem azt, a mit a szerződésem nyujt.« A gazember! Fejembe ment a vér, becsöngettem a komornyikot s megmondtam neki, hogy azt az urat vezesse ki. Igy történt. Még most is alig tudom bosszuságomat lecsillapitani.«

Bizony igaza volt, hogy azt az urat kidobta. Se előtte, se utána nem történt olyan eset, hogy miniszterelnök hivatalszolgával dobatott volna ki képviselőt a szobájából. Pedig talán efféle alkalom akadt volna máskor is.

Rég nem él már az a képviselő. Azután alig is élt pár esztendeig. A Wenckheim-kabinetben a fuzió után magas állása volt. Nevét minek mondanám meg?

– – Huszonhét év előtt világkiállitás volt Bécsben. A nemzetközi jury tagjai összebeszéltek, hogy lejönnek Budapestre megnézni Magyarországot. Lejöttek családjukkal s nők, férfiak voltak vagy háromszázan. Szlávy estélyt adott tiszteletükre a miniszterelnöki palotában. Meghívta természetesen a törvényhozás tagjait is. Nem magyar díszruhában, hanem frakkban kellett megjelenni.

Minden külföldi ember mellén rendjelek sokasága csillogott.

A magyar díszruhához természetesen nem kell semmiféle ordó. E díszruha fénye mellett minden rendjel csillogása elenyészik. De a magyar törvényhozók csak egyszerü frakkban jelentek meg. Akkor még élt Deák Ferencz, akkor még a magyar képviselők nem akartak, nem is mertek rendjel s kitüntetés után futkosni, az lett tehát a furcsa tünemény, hogy az ünnepélyen megjelent hat–hétszáz férfi közt az volt az idegen, a kinek rendjele volt. A nemzetközi jury asszonyai, mert ők is jelen voltak, vették ezt legelőbb észre.

Egy előkelő porosz ur megszólitotta Szlávyt.

– Kegyelmes uram, Magyarországon nem szokás a rendjeleket ily alkalommal felrakni?

– Szokás biz az, föl is teszi, a kinek van. Csakhogy a magyar embernek nem szokása rendjelet kérni vagy elfogadni.

Nagyot nézett, nagyot is gondolt a porosz ur, a ki kiváló ember volt s azóta miniszter is lett, neve e pillanatban nem jut eszembe. S ezt felelte:

– Bámulom a magyar nemzetet. Nagy erkölcsi erőt bizonyit ez a nemes felfogása. S bizonyos abban Excellencziád, hogy az a felfogás mind végig megmarad önöknél?

– Azt hiszem; de abban egészen bizonyos vagyok, hogy a meddig én miniszter leszek: addig megmarad.

– – Szlávy sohase nősült. Ugy látszik: valami rajongó vagy ellenállhatlan vagy csak mély szerelem is soha nem nyomakodott lelkére. Pedig nők körül mindig gyöngéd, figyelmes volt; jó izlésü, nemes gondolkozásu nők kedves embernek tartották. Anyagi szükség, kényelmi indok, családfentartás ösztöne nem volt nála.

Férfiak gyakran enyelegnek egymás közt a szerelmi dolgok kérdéseiben. Kiváltképen a képviselők. Efféle enyelgés közt egyszer azt mondotta előttem:

– Furcsa dolog ez. Negyven esztendős koráig a szerelem üldözi az embert; azontul hatvan éves koráig az ember üldözi a szerelmet, de aztán egyik se törődik a másikkal. Én sohasem határoztam el magamban, hogy nem fogok megházasodni s alig tudnék arról igazán számot adni, miért nem házasodtam meg.

Ugy látszik, a kezdeményezéstől való irtózás, a vállalkozási kedv teljes hiánya s a nyugalom kedvelése tartotta vissza a házasságtól.

– – Nem volt nagy szónok. A 48 előtti idők izlése szerint hiányzott belőle minden szónoki tűz és arravaló képesség. De gondolatai világosak s tárgyiasak voltak, nyelve tiszta és egyszerü s felfogása nemes. Hangjának szine és ereje rokonszenvet keltett. Felvilágositó és vitázó beszédre mindig készen volt, de vitatkozása a tárgytól soha el nem tért. Erős támadásra, ha tűzbe jött, erősen vissza tudott vágni.

Egyszer Simonyi Ernő az ország kormányzására szükséges képesség hiányát vetette szemére s példaként idézte fejére azt a szakácsot, a kit a római imperator senatorrá nevezett ki.

– Hiába ölti fel – ugymond – a miniszterelnök ur a szenátori tógát, a főzőkanál kilátszik alóla.

Szlávy keményen vágott vissza.

– Simonyi képviselő ur is hiába ölti fel velem szemben Cato tógáját, kilátszik alóla a lóláb.

Csaknem bajvívás lett a tüzes feleselés következése. De Szlávynál ily eset hosszu politikai pályáján alig fordult elő egyszer-kétszer. Igaz, akkor nem is volt oly nyers a parlament hangja, mint mai napság.

Becsületes ember volt.

Tiszta kéz, kötelességét teljesitő, felelősségét mélyen érző.

Közös pénzügyminiszteri állásáról, képviselőházi elnökségéről, koronaőri méltóságáról nem beszélek. Ezek csak czifraságok. Ezekre kisebb ember is elégséges lett volna. A közös pénzügyminiszterség fontos állássá vált ugyan Kállay kezében, de Szlávy korában Bosznia inkább csak katonai kérdés volt még.

Nem volt nagy ember. A nemzet megbecsülte, a király megszerette. De időnkénti hatalmát s nagy befolyását soha nem használta fel se maga, se barátai vagy rokonai számára önző érdekekből. Még hiuságáért se áldozott fel a közjóból semmit.

A parlament, a törvényhozás s a királyi trón környezete a legjobb férfiak egyikét vesztette el benne.

MOLNÁR ALADÁR.

(Veszprémmegyei nemesi család utolsó ivadéka. Távoli rokonom, együtt tanultunk Pápán s együtt voltunk törvényhozók. Iró, tanár s képviselő volt. Iratai bölcsészeti s főleg pedagógiai kérdésekkel foglalkoznak. Ismerősei, kartársai nagy reményeket kötöttek jövőjéhez. Szül. 1839-ben, meghalt 1881 aug. 16-án. Apja Molnár Dénes 1848-iki képviselő volt.)

Eltemették. A sír bezárult felette örökre. Ott a nagy víz partján Balaton-Füred fölött van egy kopár domb. Lombos erdő nem árnyazza. Patak csörgése nem űzi el némaságát. Ó templomnak pusztuló romjai állanak tetejében. A lángoló nap nappal, a csillagsereg éjjel szabadon nézheti a dombnak avar füvét. És az avar fű közt a sírhalmokat.

A legujabb sírhalom Molnár Aladáré.

Negyvenkét éves volt és én huszonhét éven át voltam ismerőse és barátja. És versenytársa a szónak nemes értelmében. Én neki, ő nekem. De ő erősebb volt mint én; többet dolgozott, mint én s gyermekkorunk magas ábrándjaihoz közelebb jutott, mint én.

Mit ért?

A sziv elporladott, a lélek elhamvadt, czélját nem érheté. A nagy munkásságnak, a keserü fáradalmaknak, az örökké eszmeszomjas lélek buvárlatainak csak gyenge töredékei maradtak utána, melyekhez hiába köti a hű barát az emlékezetnek szakadékony pókfonalát. A fonál elszakad, vihar is elsöpri s egy emberöltő mulva kinek jut eszébe a nagy küzdelem, a sok szenvedés, mely a nemes szivet elsorvasztá. A töredékes művek, a nagy lélek romjai ott állanak, mint a füredi temető templomomladékai. Elhagyatva, födetlenül, senki sem épiti tovább.

Volt húsz év előtt egy közös barátunk. Tolnaynak hivták. A pápai kollegium falai közt ő, én és Molnár Aladár a tudománynak és az ifju szív álmainak magas élvezetében sok időt tölténk együtt.

Tolnay szegény fiu volt. A legszomorubb nélkülözések közt tölté az életnek legszebb korát, a gyermek és ifju éveket. De lelke nagy eszmékbe volt szerelmes és ő nélkülözött panasz nélkül s edzé szellemét fáradalom nélkül.

Huszonkét éves volt, mikor az élet ösvényén pihenőre jutott. Nélkülözései megszüntek, anyagi jobbléte biztossá lőn s a mindennapi kenyér gondjaitól menten szárnyalhatott fel szelleme a magasba.

Szép nyári alkonyaton együtt beszélgeténk négyen. Aladár, az ő jó apja, én és a szegény ifju. Annál a háznál, a honnan tegnap Aladár koporsóját vitték el a temetőbe. Az ég tele volt csillaggal s a Balaton csillagfénynyel. Zsarnokkény uralkodott a haza fölött s a szegény ifju lelkesülten beszélte terveit, miként fogja ő nevelni az ifjuságot, miként teremt hű fiakat a hazának, minő eszméket ültet el az uj nemzedék szivében, miként lesz egykor boldog és dicső a haza.

Másnap a szegény ifjut eltemette a Balaton, s harmadnap hideg testét, kihűlt szivét eltemettük mi ama kopár domb tetejében.

– Lásd Aladár, – mondám, midőn visszajöttünk a temetőből. – Szegény Tolnay nélkülözött, szenvedett, éhezett, fázott és dolgozott. Most kezdett megszünni szenvedése, most már lelkének kincseit akará kiaknázni, s ime most meg kellett halnia. Vajjon érdemes-e egyébért is küzdeni, mint a puszta életért s annak örömeiért?

Aladár komor volt. Nézte lábai alatt azt a földet, mely nyugodtan engedi meg, hogy kebelében bárkinek is sírt ássanak. És azután hideg arczal mondá:

– Érdemes küzdeni igenis, hátha a mi sorsunk nem az lesz, a mi Tolnayé. És ha az lesz is: a kötelességet teljesiteni kell.

Elköltözött barátom! A te sorsod csakugyan az lett, a mi ama szegény ifjué. Pedig te csakugyan teljesitéd kötelességedet.

* * *

Néhány nap előtt beszéltem vele utoljára. Fáj visszaemlékeznem az utolsó napokra, melyeket vele együtt tölték vagy együtt töltheték. Önző az ember és gyenge. S a mikor a politikában fáradt lelket akarám pihentetni: kerülém őt, mint a politikának szintén egyik bajnokát. Nem szenteltem neki annyi figyelmet, a mennyi kötelességem lett volna. Azt hivém, van időnk még együtt s elfeledém vagy nem jutott eszembe, hogy haldoklóval állok szemközt, ki gyermekkori barátom.

Ott laktunk Gleichenbergben egymás mellett. A hegyszakadék felett áll két nyári lak, melyet én magyar kolóniának neveztem el. Az egyiknek neve: Franzensburg; itt lakott Aladár. Közvetlenül mellette a másik, melynek neve: Minna’s Waldruhe. Itt laktam én. Ablakom alatt fenyves liget közepén állott egy kis méhes s egy kis erdei kápolna. Ide fáradt lelkek, amoda fáradatlan méhek jártak mézet gyüjteni és üdvösséget.

A kis kápolna mellett tölté el a délutánokat. Fapamlagon fekve, az asztalon kártya és orvosságos üvegek, körülötte rokonok, tisztelők, jó barátok. Itt szoktam őt meglátogatni s ide jött hozzá naponkint az orvos is, közös jó barátunk a pápai időkből. Aladár örök láz által gyötörve, folyton élénken társalgott. Lecsüngött fejét csak néha veté fel, hogy hervadó arczával oda tekintsen a hegyoldal lombos fáira, melyeken a nyugovó nap sugára reszketett.

Minő határtalan volt az emberszeretet az ő szivében!

Vidám nő- és férfitársaságom volt, mely órákat töltött el hangos csevegésben lakásom erkélyén. És ő a közelből gyakran hallá az én hangomat és aggódott rajtam. Dr. Závorynak, ki az én orvosom is volt, azt mondá egy este:

– Doktorom, figyelmeztesd Eötvöst, ne beszéljen oly hangosan, meg találna neki ártani!

A halálos beteg, kinek már csak öt napja volt az életből, barátja egészségén aggódott.

* * *

Doktorunk figyelmeztetett, hogy a legrosszabbtól kell tartani, beszéljem rá Aladárt a hazamenetelre. Ha – úgymond – ezt ő javasolná neki, gyanut keltene benne.

Megkisértettem. Épen Szilágyi Virgil beszélgetett vele.

– Aladár, – mondám, – van-e étvágyad? Nincs. No nekem sincs. Rossz hely ez nekünk. Én holnap megyek Füredre. Jer velem. Tudod, otthon mégis más, mint itt. A balatoni lég, a jó szőlő, a mi szokott ételünk: az majd helyre hoz bennünket. Jer velem. Akármit beszél a doktor: ne törődjél vele. Különben megkérdezem őt is, vagy kérdezd meg magad.

Szilágyi Virgil szintén helyeslé javaslatomat.

Aladára fejét rázta.

– Jó lenne, – mondá, – magam is szeretném, de lásd igen gyenge vagyok. Meg kell várnom, mig lázam egészen elmulik. Most már nem megyek innen, mig egészen föl nem épülök. Érzem, hogy nemsokára egészen jobban leszek.