Part 2

A bilincs a kezekre jön. A kinek a kezei vannak vasba verbe: az van bilincsben. A kinek lábaira is láncz van verve s kezeire is: az vasban és bilincsben van. A bilincset voltaképen nem is verik a kézcsuklóra, hanem kulcscsal zárják rá. Néha a nagy rab csak azért kapott bilincset, hogy vasát emelni s így lábain segiteni legyen képes.

A láncz volt a leggonoszabb büntetés. A fogház pincze volt. Vaskarika volt a falban, a vaskarikában a láncz egyik vége, a másik vége pedig a rab nyakán. A láncz olyan hosszu volt, hogy a rab felállhatott a fal mellett s leülhetett a fal tövében, de a földre le nem fekhetett. A míg élt, csak ülve alhatott. Ha nem volt ülő ereje, ha gyöngeség vagy betegség miatt a felső test elhanyatlott s a lánczon egész sulylyal lógott: a halál fulladás miatt könnyen bekövetkezett.

Nem törődtek vele. A lánczra itélt rabot úgy is holt embernek tartották. A szegedi bástyabarlangokban talált olaszok nagy része 1848-ban lánczon függött. Pedig ezeknek nem volt egyéb bűnük, mint a lángoló hazafiság. A Batthyányi-kormány 1848-ban valamennyit hazaeresztette. Deák mint igazságügyminiszter kérdést intézett az osztrák kormányhoz: mikor, ki által s miért voltak az olaszok elitélve? Maig sincs felelet e kérdésre. E szegény olasz hazafiak titkát mind máig föl nem deritették.

Más volt tehát a »vas.« Szlávy Olmüczben vasat viselt, valamint minden társa Olmüczben és Josefstadtban s egyebütt, a ki tudniillik egyáltalán vasban volt.

A »vas« két karikából állott. A két vaskarikát ráillesztették a rab lábára a boka fölött a csizmaszárra. A vaskarikák nyilása egymással szemközt befelé állt, a nyilás két kitüremlett szélébe beletették a láncz két szélső szemét s aztán a vaskarikát is, a lánczszemet is kalapácscsal szorosra verték. Ezért mondják: »vasba verni.« A láncztól aztán a rab meg nem szabadulhatott, lába fején át azt lehúzni nem lehetett, ráspolylyal lehetett azt csak lemetszeni.

A »vas« különböző súlyú volt. Súlya öttől ötven bécsi fontig terjedt. Ha a rabnak ez se volt elég nehéz, ha ezzel is könnyen mozoghatott: akkor a lánczra még egy ágyugolyót is akasztottak s ez is lehetett harminczhat fontos is. A mi 49-iki hőseinkre az osztrák hat fontos vasat tétetett, már tudniillik a kire és a meddig tétetett. Nem mindenki kapott vasat s a ki kapott is, csak kevés ideig.

Szlávyról mindig azt mondták, hogy az olmüczi vas miatt egyik lábára kissé egész haláláig biczczentett. Ez azonban nem igaz. Szlávy nem viselt sokáig vasat s nem is hordott nehéz vasat. Biczczenése inkább csak rossz szokás volt. Mikor az elterjedt hír alapján egyszer kérdeztem tőle s kétségemet fejeztem ki előtte, nevetve felelt:

– Igazad van tudós, nem is a vas miatt biczczegek, sőt azt hiszem, egyáltalán nem is biczczegek.

Meg kell jegyeznem, hogy engem pajtáskodó néven a Deákpárt idején »tudós«-nak csúfoltak. Igy szólitott Szlávy is.

Más, mikor a láb »biczczeg« és más, mikor a láb »kaszál.« A ki éveken át nehéz vasat hord, annak a lába kaszál. Valamint kaszál minden tábornoknak s minden lovas katonának lába.

De a két »kaszálás« közt mégis van különbség.

A lovas katona hosszu kardot hord az oldalán, mely szíjon lóg. Ha a kardos katona gyorsan fordul fél jobbra vagy fél balra: egyik lábával a szokottnál nagyobb kört kell csinálnia, mert különben a kardja lába közé keveredik s ő megbotlik vagy hasra is eshetik. Ehhez ugy hozzá szokik azután minden lovas katona, hogy utóbb ösztönszerüleg is csinálja s még akkor is csinálja fordulás közben, a mikor már polgári ruhában van s nincs kard az oldalán. A lábnak e mozdulatáról mondja a magyar ember: »kaszál a lába.« A lábnak efféle mozditását fordulás közben a király se mulasztja el soha. Én a királyt akként, hogy kardja ott ne lett volna az oldalán, sohase láttam. De előttem kétségtelen, hogy a fordulás közben az ő lába is kaszál akkor is, a mikor polgári ruhában van. Mert ez a katonás mozdulat.

A különbség a vasba vert rab és a lovas katona közt az, hogy a katona lába csak fordulás közben kaszál s akkor is csak egyik lába kaszál, mig a vasba vert rab lába egyenes menés közben is kaszál és pedig mindkét lába egyenlően kaszál.

Oka egyszerü.

A boka fölé a lábszárra vert vaskarika belső csapos része legalább másfél hüvelyknyire előre áll a szemközt álló boka felé. A láncznak szélső gyürüje is mozgás közben vagy másfél hüvelyknyi szabad tért követel. Két karika csapos fele s két szélső lánczszem tehát hat hüvelyknyi tért foglal el. Ha tehát a rab menés közben legalább fél lábnyira szét nem veti lábait: akkor a két karika a lánczszemnél fogva is egymásba ütődik s ez neki utóbb irtóztató fájdalmat okoz, mert lábszárának bőrét és izmait feltöri, összemarczangolja. Egyenes lábu ép egészséges ember két bokája közt rendes menés közben alig van pár hüvelyknyi köz. Ha ez a köz hat-nyolcz-tíz hüvelyknyire vagy bővebbre tágul, már akkor az ember szétterpesztett lábbal megy, mint a kácsa vagy az igen kövér asszony s menés közben még jobbra és balra hajladozik is. – Ez a vasba vert rab menése még akkor is, a mikor már rég levették a vasat lábáról. Sok keserves bokavasütközés és lábszárfájás szoktatta őt arra, hogy szétvetett, kaszáló lábakkal lépegessen.

Ezt a lépegetést Szlávynál senki se vehette észre.

Szlávy közép termetü volt. Termetéről az orvosok azt mondanák: jól táplált. Sohase volt se kövér, se sovány. A mint hogy Magyarországnak sohase volt se kövér királya, se kövér miniszterelnöke. Az egyetlen Wekerle volt kövérségre hajlandó, de miniszterelnök korában ő se hizhatott meg, annyi mérget és bosszuságot etettek vele. Királyaink közt az egyetlen Mária Terézia lett volna kövérecske, ez is asszony volt.

Szép kort ért a most elhunyt magyar miniszterelnök. Nyolczvanhárom év nagy idő. De se meg nem őszült, se meg nem kopaszodott egészen. Bajusza és szakála az eredeti szőke szint minden deresedés daczára is mindvégig megőrizte.

Arcza okosságot, erélyt és szelidséget jelentett. Kivált szemei tették szeliddé és rokonszenvessé. Igazi jó és becsületes ember volt, ezt minden szava, mozdulata, cselekedete s arczának minden vonása bizonyitotta.

Mozdulatai, valamint szavai is lassan következtek egymásután. Se menése, se beszédje, se kezeinek mozdulása nem volt szapora. De nem is olyan volt, a minőről azt mondják »kimért.« A legegyszerübb, a legtermészetesebb, a legőszintébb falusi magyar köznemes gondolkozásából s érzéséből állott Szlávy József egész lelke. Tiszta és nemes, mívelt és minden hivalkodástól ment volt ez a lélek. Nem lángelme, nem magasra emelkedő tehetség, de életnek és embereknek ismeretével, sok vidámsággal, sok nyugalommal és sok bölcsességgel volt telve. Az állami közélet lépcsőin sokkal magasabbra emelkedett, mint a mennyire törekedett s a nemzetnek és a királynak bizodalmát igaz becsülettel iparkodott megszolgálni mindenkor.

Életének rajzát s közéleti szereplésének se történetét, se birálatát megirni most nem akarom, de emlékezetemből szivesen előveszem jellemének néhány emlékét s cselekményeinek néhány részletét.

II.

(Szlávy ifjukori hivatalai. – A hivatalnoki arisztokráczia. – Hogy szerezték a Szlávyak a nemességet? – A budai bürokraczia 1848 előtt.)

Az a hit, az az ösztön élt Szlávyban már gyermekkorától fogva, hogy neki hivatalnoknak kell lenni, tisztséget viselni, királyt szolgálni, országot igazgatni, törvényt végrehajtani.

Apja verte bele ezt a hitet. Apja Szlávy Antal is katona volt. A mult század elején Alvinczy ezredében hadnagy, utóbb őrnagyságig vitte s őrnagyi nyugdijjal vonult pihenni okányi birtokára. Fia József a győri helyőrségen született. Apja rendelkezésére a szelid és engedelmes fiu Bécsben a Theréziánumban végezte a jogi tanulmányokat. A német, latin és franczia nyelvet itt tanulta meg. Azután a selmeczi bányaakadémiának volt szorgalmas tanulója s a mint bizonyitványhoz jutott, azonnal állami tisztviselő lett s 1844-ben, huszonhat éves korában már bányaigazgatósági gyakornok volt Oraviczán.

Szentül megnyugodott abban, hogy ő itt marad, itt fog megnősülni s itt halad majd lassanként előre a hivatali pálya kapaszkodóján. Az 1844-ik év őszén nemesi bizonyitványt kért Biharmegyétől s nemességét 1845 év tavaszán kihirdettette Krassómegyében. A hogy illett jónevelésü vagyonos ifjuhoz. Ne nézzék legalább jött-ment parasztnak, cseh vagy morva ivadéknak, a minő különben elég volt a királyi kamara tiszti és hivatalnoki karában.

Sorsa azonban más lett. Még ebben az évben fölkerült Bécsbe az udvari kamarához s onnan már 1846-ban átjött Budára a magyar királyi kamarához, a hol 1848-ig fölvitte egész a kamarai titkárságig. Mikor Kossuth mint pénzügyminiszter a bányák, harminczadok, kincstári, koronai és kamarai jószágok kormányzását átvette, a harmincz éves, tehát nem is egészen fiatal Szlávy Józsefet titkári állásban találta.

Száraz életrajzi adatok ezek. Nem is folytatom tovább. Mindenki tudja, hogy 48-ban oraviczai bányaigazgató, 1860-ban gróf Apponyi alatt helytartósági tanácsos, 1865-ben bihari főispán, 1867-ben belügyi államtitkár s később képviselő és közgazdasági miniszter lett. Ennyit is azért emlitettem csak fel, hogy mindenki lássa, hogy ő élete sorsának az állami hivatali pályát önkényt és szivesen elfogadta.

Családi hagyomány volt ez a Szlávyak nemzetségében.

Van egy csomó részint főrendi, részint köznemesi család az országban, melyet én hivatali arisztokracziának nevezek. Mely se nem Árpáddal együtt foglalt nagy birtokot, se nem csaták terén gyüjtött érdemet és vagyont, se nem ipari és kereskedelmi vállalatokból lett vagyonos, hanem nemzedékről-nemzedékre folyton a királyt szolgálta s az állam tisztségeit töltötte be. Ilyen például túl a Dunán a Majláth, Szögyény és Ürményi család, ilyen a Ghyczy család, ilyen volt a Tiszán túl például az Atzél és Szlávy-család.

Szlávynak öregapja, Szlávy György, volt a nemességszerző és az első nagybirtokos.

Azaz nemes volt bizony már dédapja is, az öreg János ur, mert táblábiró volt; parasztbőrrel pedig táblabiró nem lehetett volna, valamint első szülött fia, Pál se lehetett volna egymásután procurator, protonotárius, causarum regalium director, udvari kamarai consiliarius, septemvir, beregi főispán és valóságos belső titkos tanácsos. Csakhogy a nemesi levelet az egerek összerágták s azt előmutatni nem lehetett. Kellett tehát helyette ujat szerezni.

Pálnak ez könnyen ment, mert a szép Perényi Katicza bárónő beleszeretett, felesége is lett s tőle nyolcz fia és négy lánya született is, ily hatalmas szaporaság nemesi levél nélkül nem maradhatott.

De Györgynek, Pál öcscsének s Szlávy József öregapjának se ment nehezen. Ő ugyanis az Eszterházy herczegek tul a tiszai birtokainak, a derecskei, kisvárdai és almási urodalmaknak volt igazgatója s igy nagyhatalmu urasága után mind a vármegyében, mind Bécsben tekintélyes férfiu.

Eszterházy Pál Antal volt akkor a majoreszkó herczeg. Ez igéretet tett Szlávy Györgynek, hogy ő maga hozza el Mária Therézia királynőtől a nemesi és az adománylevelet. Meg is tehette könnyü szerrel, hiszen herczeg volt, tábornagy volt s a királynőnek kedvelt híve volt, de valahányszor a királynővel beszélt, a nemeslevélről mindig megfeledkezett. Utóbb is erőteljes férfikorában, épen ötvenegy éves volt, megbetegedett, ágynak esett és csakhamar meg is halt.

Betegágyához azonban odasietett Szlávy György, az ő kedves direktora. A mint a haldokló meglátta, rögtön eszébe jutott a nemesi levél s annyiszor elfeledett igérete. Gyereke nem volt, azonnal ágyához hivatta Miklós öcscsét, ki utána a majoratus herczegséget örökölte s ennek kötötte lelkére, hogy Szlávyról meg ne feledkezzék s a nemesi levelet elhozza a királynőtől.

El is hozta s pár év mulva 1766-ban Szlávy György Pál testvérbátyjával egyidejüleg a nemesi levelet czimerrel együtt kezébe vehette. S milyen czimerrel. Valóságos mágnás czímerrel. Van abban gólya, ezüst kigyó, vörös csillag, sasszárny, leopárdfej, minden, a mi csak jól áll nemesi czimerben. De a mi minden gólyánál, kigyónál, sasnál és leopárdnál többet ér, megkapta György ur adományban az okányi urodalmat is.

György urnak volt nyolcz fia és néhány lánya. Legkisebb fia Antal volt, Szlávy József apja. Ennek is öt fia-lánya maradt, kik közt a most elhunyt miniszterelnök volt az első szülött. Annak az okányi birtoknak módjában volt tehát apró darabokra eloszlani s Szlávy Józsefnek mégis megmaradt belőle törvényes osztályban vagy háromezer holdnyi. Nagyon szép urodalom lehetett tehát eredetileg az okányi urodalom.

Volt ezen kívül Szlávy Józsefnek Álmosdon is valamelyes birtoka, volt itt Budapesten az Eötvös-utczában háza, melyet százezer forinton vett s volt valamelyes tőkéje is. Az a birtok, a melyen meghalt, nem Szlávy-örökség, nem is szerzeménye. Ezt, ha nem csalódom örökségben kapta Julianna nővérétől, ki a régebben elhalt gróf Nyáry Jánosnak volt felesége s utóbb özvegye.

Szlávy nem volt zsugori ember. Mikor miniszterelnök volt s mikor képviselőházi elnök volt: bőkezü vendégszeretettel látta magánál a minisztereket s a törvényhozás tagjait. De azért takarékos volt fiatal korától fogva mindvégig. Kamarai titkár korában itt élt Budán és Pesten. Itt zúgott körülötte 1846-ban és 1847-ben az irodalom és politika ifju nagyjainak rajzó lelkesülése s a készülődő szabadságharcz minden kedélyes förgetege, de ő még akkor se csinált soha egy fillér adósságot se. Igaz, hogy nem is keveredett az előre rohanva száguldó nemzeti közszellem forgatagába.

Szinte csodálni való.

1846-ban vagyunk. Kossuth már vezető szerephez jut a vármegyékben. Petőfi szava már ott harsog a nemzet lelkében. A 48-diki alkotó országgyülés eszméinek és szenvedélyeinek minden előszele ott süvölt már körülöttünk. S ime egy huszonyolcz éves egészséges ifju. Vagyonos és mivelt. Olvas sokat, beszéli a nyugoti nyelveket, meg-megnézi az ifjak gyülekezetét, naponkint érintkezik rajongó bihari barátaival, de azért érverése nem szaporább, szive nem dobog hevesebben, eszméi nem égnek lázban, naponként fölmegy a dohos, penészes hivatalszobákba, pontosan megnézi a számadásokat, fölterjesztéseket, lajstromokat, kimutatásokat és statisztikai ostobaságokat, minden rubrumot pontosan betölt, számitgatja a napdijosztályok boldogtalan személyi létszámának halálozási, nyugdijazási, elbocsátási, áthelyezési és előmeneteli esetlegességét s töri fejét azon, mikor lesz ő titkár s mikor lehet kamarai tanácsos!

Ott lakott 1873-ban, miniszterelnök korában, Budán a lánczhid mellett a Dunaparton. Én akkor a Deákpárt vezérlapjában vezettem a hirlapiró politikát. Ő nagy élvezettel, mindenesetre nagy figyelemmel olvasta czikkeimet. Gyakran meghivott magához: látogassam meg. Sohase látogattam meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai hirlapiró voltam; a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől értesitsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én úgy irok, a hogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a miniszter ugy se adhat semmit; csak én tehetek neki szolgálatot, nem ő énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt.

Azt azonban gyakran megtettem, hogy a Duna partján elmentem vele sétálgatni. Igazán kedves és hozzám nyilt szivü ember volt. Sok élvezetet találtam társaságában. Mindig fonák érzést támasztott bennem az a gondolat, hogy az érintkezésnek meg kellett köztünk szünni, a mióta én a függetlenségi elvek terjesztését láttam hazafi kötelességnek. Az ezredévi ünnep óta már nem találkoztam vele s a bosnyák politika óta is igen keveset. A mit róla, családjáról, őseiről tudok, bizony az mind régebb keletű.

Egyik dunaparti sétánk alkalmával azt a kérdést intéztem hozzá, miként hagyhatta őt hidegen az az idő, mely a 48-iki eseményeket megelőzte? Nem vette észre, nem érezte talán: mi fog következni? Vagy nem volt érzéke fölismerni azt, a mi a honfi lelkek mélyén a bécsi cselszövények titkaiban s a világ eseményeiben előre készül s napról-napra és éjszakáról-éjszakára előre képződik?

– Bizony nem vettem én észre barátom, de te se vetted volna észre, ha ott lettél volna a mi hivatalunkban. A ki egyszer a helytartótanács és a kamara vastag penészes falai közt a hivatalos iratokba elmerül s élete czélja gyanánt mást, mint a hivatalt nem ismer: az először is semmit se tud arról, mi történik Pesten a megyeházban vagy a Hatvani-utcza és Uri-utcza kávéházaiban, – másodszor pedig el nem hiszi, hogy akármi történik is, abból a régi rend összedülése következzék. Akárhány kartársam és főnököm volt ott, a ki Petőfi nevét 1848 előtt nem hallotta s Táncsics hirét csak akkor hallotta először, a mikor a börtönből nagy hejje-hujával Pestre vitték. Olyan a bürokraczia, mint a garat a malomban. Örökké mozog, át is ereszt magán mindent, de maga kivülről egy szem őrletni valót oda nem visz. A mit rátöltenek: azzal mulat; – Kossuth és Petőfi nevét pedig te a kamara iratai közt sohase fogod fölfedezni.

Igaz a! Igy nevelődik a hivatalos nemzedék. Egész családok nőnek nagygyá a habsburgi államgépezet rengetegében, melyek soha se tudnak előre semmit a nemzeti közérzés mozgalmairól és csak akkor veszik észre, ha valakit akasztanak már vagy őket a hivatalból kikergetik.

Szlávy József jó magyar és jó hazafi volt. De azzá csak olmüczi fogsága tette. Addig csak jó hivatalnok s pontos tisztviselő volt, semmi egyéb.

Rettenetes állapot a magyar nemzet állapota, különösen harmadfél száz év óta.

Nincs olyan ország a világon, a hol a trón, a katonaság s az állam tisztviselőkara a nemzeti önérzetnek ne a leghatalmasabb, ne elszánt és erélyes képviselője volna. Nálunk pedig trón, katonaság s állami tisztikar harmadfél száz év óta a magyarság igaz törekvéseinek kiirtására vagy legalább elaltatására munkál. Mind a három e czélra van szervezve. Mind a három előtt az a hazafiság, a mit hazafiságnak a nemzet soha el nem ismerhet. És mind a három álomnak, ábrándnak, tévedésnek vagy forradalomnak tekinti azt, a mit a nemzet igaz hazafiságnak tart.

Hű lenni az uralkodóhoz, ha árt is a nemzetnek. Minden törvényt pontosan végrehajtani, a mit a hatalom végre akar hajtani. Szentnek tartani mindent, a mi a korona haszna, előnye és dicsősége s nem törődni semmivel, ha száz törvény parancsolja is, a mi a magyarságnak különös érdeke s az országnak nemzeti dicsősége. Ime: ezekből állanak az állami tisztikar összes jogai és kötelességei.

Igy álltunk 1848 előtt. Ily elvek közt és ily irányban indult meg Szlávy József szellemének kiképződése.

III.

(A magyar pártok 1860-ban. – Szlávy közel állt az udvari párthoz. – Lónyay bukása. – Miért lett Szlávy miniszterelnök? – Kormányzatának hibái.)

Valódi bürokratává lenni Szlávy nem volt képes. Észlelése mégis több, tudása mégis szélesebb, szelleme mégis gazdagabb volt, mintsem hogy egész lelke a hivatalos helyiségben elfért volna. A törvény szakaszain, a rendszabályok és utasitások kusza rendelkezésein s az ügyszámok tömegén túl is volt még világ előtte s tudta is, érezte is, hogy a királyon kivül is van még magyar nemzet s hogy a kormányon és kormányhatóságon túl is van még erő és hatalom s hogy Bécsen és Budapesten kivül s a katonai laktanyákon és kormányszéki épületeken kivül is van még Magyarország.

Jobb magyar volt az alkotmányos korszak kezdetén is, mint az ugynevezett magyar udvari párt s az Apponyiak, Majláthok, Senyeyek hiába reménykedtek akár 1860-ban, akár később abban az irányban, hogy Szlávy testestül, lelkestül az övék. Pedig reménykedtek, sőt időnként biztosan számitottak rá.

Az alkotmányos életnek legalább külső mozgolódása épen negyven év előtt indult meg.

Akkor három párt körvonalai kezdtek a zűrzavarból kibontakozni.

Az udvari párt, melynek élén Apponyiék álltak. Ehhez tartoztak volna a főpapok, nagy részben a született főrendek, a valódi pecsovicsok, az őszinte és vakmerő sárga-feketék s mindazok, a kik 48-ban és 49-ben a nemzet ellen összeesküdtek s mindazok, a kik a Bach- és Schmerling-rendszert végig szolgálták s még mindig kedvük és módjuk volt az udvar körül szaglálódni.

A Deák-párt, melynek vezére Deák Ferencz volt s mely egyesitette táborában a régi alkotmányos élet igaz hőseit, a főrendek egy részét, az osztrákságból vagy a forradalomból kiábrándult hazafiakat, az irodalom férfiait s a nemzeti értelmiség nagy részét.

A forradalmi párt, melynek a külföldön élt vezére, Kossuth Lajos s melynek itthon időnkint tíz–tizenöt alvezére volt. Jó hazafiakból, derék magyarokból, öreg honvédekből, ifju és öreg rajongókból állott e párt s volt idő, a mikor övé volt a valóságos többség, habár ezt érvényesiteni nem volt is képes. E párt nem nevezte magát forradalmi pártnak, noha lelkét nemzetünk legszentebb és legvakmerőbb ábrándjai s legerősebb szenvedélyei töltötték meg. Sok bomláson, sok alakuláson ment keresztül, sok árulást kellett megérnie és sok baja volt azzal, hogy a közélet csahosai és fészkelődői néha tömegesen csatlakoztak hozzá. E párt lassankint határozati párttá, balközéppé, 48-as párttá, függetlenségi párttá bomlott s töredezett szét; – törvényes leszármazója s állandó alakulása a Kossuth elnöklete alatt levő mai függetlenségi párt.

Szlávy József 1860-ban a három párt egyikéhez se tartozott. Függetlenségi sohase volt, még 49-ben sem. De Deák-párti se volt, mert különben a 48-iki alkotások által törvénytelenné vált helytartótanácsban nem fogadott volna el állást 1860-ban s főispánságot 1865-ben. E két elhatározása őt egyelőre s külsőleg az udvari párthoz csatolta.

De ezt a nemzet nem vette rossz néven s e miatt nem vált népszerütlenné.

Ezeket az állásokat mindenki csak átmenetnek tartotta s mindenki arról volt meggyőződve, hogy ez nem sokáig tart s utána csakhamar vagy a valódi alkotmány, vagy az önkényuralom, vagy a forradalom következik s majd csak akkor válik el, ki milyen hazafi, ki milyen legény.

Még a heves agyu hazafiak se bántották, hiszen a hirlelések szerint még most is vonszolja egyik lábát az olmützi várfogság vasa miatt, ilyen sorsban pedig csak igaz jó hazafi részesülhetett.

S végül az ördög se gondolhatott arra, hogy Szlávy egykor miniszterelnök, képviselőházi elnök, közös miniszter, főrendiházi elnök s koronaőr leend. Hiszen ha ezt sejthették volna a politika nagyravágyói! De erre bizony soha sem gondolt maga Szlávy se.

Oly szerény, oly komoly, oly bizalomgerjesztő s oly kötelességérző volt egész egyénisége, annyira nem törekedett az első sorba jutni, hogy ellene se pártok, se pártvezérek féltékenysége föl nem gerjedhetett. Minden lángelmének, minden nagy tehetségnek ragyogása is teljesen hiányzott személye körül, gyanut tehát igy se költhetett maga iránt. Sohase jutott eszébe az sem, hogy kört, pártot vagy pártocskát szervezzen maga körül.

Miniszter volt már 1872 őszén, mikor a Lónyay-kormány megbukott.

Tanuja voltam a bukásnak, még a bukás előkészületeinek is. Láttam a kapcsok töredezését, az eresztékek szakadozását, az omladozás minden részletét s láttam és hallottam a nagy robajjal bekövetkezett összeomlást Minden nap érintkeztem a miniszterekkel, a lappangó válság napjaiban is nem egyszer hallottam Deák Ferencz megjegyzéseit s még a király fülébe Budán és Gödöllőn becsempészett sugalmak egy része is nyomban eljutott hozzám.

Nem akarom elbeszélni a bukás részleteit, nem ily hevenyészett alkalomra való az. De meg kell emlitenem, mert Szlávyra tartozik, hogy akkor a nagy közönség azt hitte, hogy Lónyayt miniszteri palotaforradalom ölte meg s hogy saját minisztertársainak ármánya és fondorkodása kényszerité őt a bukásra.

Bizonyos, hogy négy miniszter összebeszélt, hogy a Lónyay-kabinetben tovább nem tartja meg tárczáját s bizonyos, hogy velük rokonszenvezett a többi miniszter is, maga Szlávy is.

Egyik napon, 1872 október végén vagy november elején együtt beszélgetett a nagy napi kérdésről Kerkapoly, Tisza Lajos, Tóth Vilmos, Bittó István és Szlávy József. Bittó még él, ő még emlékezhetik erre. Akkor házelnök volt.

Azt kérdi Szlávy:

– Gondoltatok-e már urak arra, hogy ha ő felsége Lónyay lemondását elfogadja, ki jőjjön utána?

Tóth Vilmos felelt rá:

– Jösz te!

Szlávy meghökkent. De igazán meghökkent.

– Ne bolondozzatok velem.