Part 16

Be is töltötte becsülettel. Bizonyitja ezt a mult évi deczembertől máig tartott korelnöksége. Erély, szellem, tiszta látás, éberség és elvhüség volt elnökösködése. Pedig azóta ujabb tíz év telt el.

*

Magyar falusi gazdaember mai napság nem nagy különbséget lát abban, hogy ki, miért, mikor, mennyi időre volt becsukva. Arra meg épen nem emlékezik már, hogy ötven év előtt miért zártak el annyi jóravaló magyar embert. Hanem aki be volt egyszer csukva, azt azért, hogy be volt csukva, nem igen dicséri.

Egyszer az enyingi kerületben együtt voltunk korteskedni. Bealkonyodott már, mikor Lepsényben a faluháza előtt beszédre került a sor. Én is beszéltem, József bátyánk is beszélt. S beszédében hivatkozott ötesztendei várfogságára is.

Beszéd után bementünk a tanácsterembe egy szóra s ott kérdezi a birót:

– No biró uram, hogy leszünk a szavazókkal a mai beszéd után.

– Nagyon szép volt a beszéd, nagyságos uram, nagyon köszönjük is, hogy falunkat megtisztelte vele. Csak már ne tetszett volna fölemliteni, hogy be is volt csukva. Nem tudtak arról itt az emberek semmit. Csak az a szerencse, hogy egy kissé már besötétedett, nem ismerték föl nagyságos uramat.

József bátyánk azt mondta magában e beszédre: »cseszkó.« Az a szokása, hogy minden kormánypárti kortest és minden bolond embert cseszkónak hi.

*

József bátyánk biztos arról, hogy ő halhatatlan. Arról én is biztos vagyok. Elveihez hívebb embert nem szült még magyar föld. Hatvanöt év előtt már mint jurátus ott volt az 1832-iki országgyülésen. Már ott disputába keveredett Deák Ferenczczel. És mindig disputált vele. Deák már huszonhárom éve halott, azért ma is disputál vele. S közjogi elvei ma is változhatatlanul ugyanazok, mint voltak 1832-ben. Három nemzedék kihalt már mellőle. Három király alatt védte már az alkotmányt. Hiába volt 1848, hiába 1867, az ő elvei most is a régiek s azokra most is akkora szükség van, mint hatvanöt év előtt. Hogy ne lenne ő halhatatlan!

Választó kerülete is az.

Ötvenegy esztendő óta ugyanazt a kerületet képviseli. Fehérvármegye sárkereszturi kerülete az. El ne felejtse nevét jóravaló magyar ember. Mindenki a föld alatt fekszik már, a ki először rá szavazott s ma több mint félszázad mulva egyetlen választó sincs, a ki másra szavazna.

És sohase került a választás egy krajczárjába se. Se neki, se választóinak. Léptettek föl ellene népszerű embert, léptettek föl nagy urat, elköltöttek ellene százezreket: választói megmaradtak mellette rendületlenül.

Egyszer, most nemrégen, valamelyik választásnál egy választó azt mondta József bátyánknak, hogy mégis jó lenne talán, ha egy kis zászlót adna a választásra.

Rettentő tűzbe jött József bátyánk e hallatlan követelésre.

– Mit? Zászlót? Utóbb még majd kocsit is? Nem szégyenlenék magukat ily borzasztó korrupczió miatt?

Alig lehetett lecsillapitani.

– Mit szólna, ha sirjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, a ki mind zászló nélkül adta rám szavazatát?

Erre aztán csakugyan nem tudott megfelelni az a telhetetlen ember.

Hetvenkét éves volt József bátyánk akkor, a mikor Balaton-Füreden vett egy puszta telket. Régen volt ez már. Megkérte egy ottani ura-öcscsét, hogy akáczfadugványnyal ültesse be azt a telket.

– Aztán mit akar ott urambátyám? Oroszlánt akar ott azon a pusztaságon tenyészteni?

– Nem én öcsém. Hanem ha szépen felnőnek, meglombosodnak a fák és én ott hagyom az országgyülést, akkor egy nyugalmas hajlékot akarok ott épiteni s öreg napjaimat ott akarom eltölteni.

– Aztán mikor akarja bátyám az országgyülést ott hagyni?

– Majd ha a kisebbik fiam harmincz éves lesz s helyemet ott betöltheti.

Kisebbik fia most tizennyolcz éves. Tehát József bátyánk 1911-ig akar akkori szava szerint képviselő lenni. Még hátra van tizenkét esztendő. De én nem hiszem, hogy akkor is visszavonuljon. Mert úgy látom, hogy az alkotmányt még akkor is védelmezni kell. József bátyánk pedig honfikötelességét el nem mulasztja.

*

Több éven keresztül jó Herman Ottóval, szegény gróf Károlyi Gáborral s egyéb barátainkkal külön függetlenségi pártot alakitottunk s Madarász Józsefet választottuk meg pártelnökké. Hogy is választhattunk volna más elnököt, jobb elnököt?

Programmot kellett csinálni.

József bátyánk kurucz ellensége a pragmatica sanctiónak. Ő ez alapon programmot nem csinál. Elvégre természetes uton kihalhat a Habsburgok családja s az esetre a Rákoson választunk nem uj királyt, hanem esetleg köztársasági elnököt. Ezt a jogot fel nem adhatjuk s erről a programmban gondoskodnunk kell jó előre.

Azt mondja valamelyikünk:

– József bátyám, hiszen hetvenhét élő tagja van a királyi családnak, ötszáz év előtt ez ki nem hal.

– Nos igen. Szól tehát programmunk ötszáz esztendőre.

Jó Károlyi Gábor, isten nyugtassa meg, fölpattan e szóra:

– Én ötszáz esztendőre való programmot alá nem írok. Hogy tartom én azt meg?

József bátyánk nem akart engedni. De minthogy békeszerető ember, utóbb is a pártegység kedvéért megegyeztünk valami százötvenesztendős programmban.

József bátyánk most is e mellett tart.

De én is.

*

Bizony halhatatlan maradsz te örök ifju öreg barátom! De ha mégis megtörténnék veled valami emberi dolog – úgy jó későn, a mikor mi már nem leszünk, – ha nemzetünknek oly fiai lesznek, a minő te voltál és te vagy: halhatatlan marad nemzetünk.

KÁSZONYI DÁNIEL.

(Sárosmegyei nemes és birtokos nemzetség ivadéka, született 1813 oktober 2-án, meghalt 1886. márcziusban. Hirlapiró, regényiró, de nem nagy iró. Minden csepp vére s 1848 óta egész élete forradalmi. A müveltség korszerü intézményeinek oly keserü ellensége, mint ő, a magyar fajból eddig még nem született. Utolsó éveiben nagy nyomorban élt családjával.)

Kászonyi Dánielről, a jó öreg »Dani bácsi«-ról akarok egyet és mást elmondani.

Eltemették. Én nem voltam a temetésén, mert temetésre menni nem szokásom s nem is megyek, ha csak külső hivatalos kötelesség nem parancsolja. E pontban szorosan követem Kálvin János parancsait. Üres hivalkodás minden pompa, melyet a halott körül kifejtenek az emberek. Gyakran mintha dicsekednének vele: ime nekünk is van halottunk!

Nyolcz vagy kilencz évvel ezelőtt ismerkedtem meg a jó öreggel. Ő is az »Egyetértés«-nél dolgozott s én is. Ennél a mi lapunknál akkor a tisztes öreg corpus-juris-tól kezdve a szélső szoczializmusig képviselve volt minden politikai nézet. Én csak afféle magyar táblabirói oppozicziót képeztem az uralkodó rendszer ellen s mint Thaly Kálmán barátom, egészen megelégedtem volna olyan Magyarországgal, a minőt Rákóczi Ferencz akart teremteni. Dani bácsi pedig egészen a párisi kommünardokkal értett egyet s a régi magyar hagyományos politikából legfölebb Dózsa Györgytől fogadott volna el némi jó tanácsot és útmutatást. Egészen természetes tehát, hogy mi a fenforgó napi kérdések fölött nagyon ritkán s nagyon kevés pontban értettünk egyet.

Valami két esztendeig voltunk együtt a lapnál. Ő nem törődött azzal, hogy én mit és miről irok, én meg épenséggel nem tudtam, hogy ő miféle rovatot és miként vezet. De nem kerültem, sőt kerestem vele az alkalmat az eszmecserére, a vitatkozásra. Meg akartam ismerni egy igazi szoczialista eszejárását, be akartam hatolni lelkületébe s gondolkozásának titkaiba s meg akartam tudni, hogy jó ember, erős jellem lakik-e abban az emberben, a ki öreg és magyar és szoczialista egy személyben.

Minél többet vitatkoztam vele: annál bizonyosabb volt, hogy mi soha egyet nem érthetünk s minél nagyobb volt köztünk a meggyőződések távolsága: annál jobban tiszteltem és becsültem őt.

Mert láttam, hogy nála a politikai nézet nem divat és nem kenyérkereset s nem is a közvélemény áramlata, hanem mély és fenséges meggyőződés, mely az egész lelket és az egész emberi életet ragadja magával. Láttam, hogy oly anyagból van ő gyúrva, a melyből a próféták és az apostolok készülnek ott, a hol a világnak helyzete kedvező rájuk nézve.

Szegény Kászonyi Dánielre soha se volt kedvező. Telve a világmegváltó szoczializmus legmagasb eszméivel, egész hatásköre abból állott, hogy egy magyar napilapnak legyen ujdondásza. Mindennap a fölött gondolkozva, miként lehetne boldoggá tenni az emberek millióit: szerencsésnek érezheté magát, ha ő és családja naponkint száraz kenyérrel jól lakhatott. Egy királyi felség, ha rongyokba öltözni és koldulni kénytelen: ehhez hasonlított Kászonyi.

Eszméi: azok érdekesek valának.

Egy napon azt magyarázta meg nekem, hogy minden hatóságot el kell törölni a királytól kezdve a falusi kisbiróig s minden muzeumot és hatalmi jelvényt el kell égetni a trónustól kezdve a trafik-czimerig.

– De hát akkor mi lesz – kérdezém, – ha nem lesz hatóság s az emberek egymást ölik s az ifjak megeszik az öregeket, mint a masszageták?

– Kinek mi köze ahhoz? – ezt felelé.

Egy alkalommal azt fejtegeté, hogy az állami élet, a külön ország, a nemzeti jellem és fajunk fentartása mind ostobaság. Csak »az ember«: ez az igazság.

Megjegyzém, hogy arról az ezer évről, mely nemzetünk mögött van s arról a másik ezerről, mely nemzetünk előtt fénylik, nem mond le a magyar egykönynyedén.

Nem adott rá semmit s ellenvetésemet így ütötte el:

– Ha egy tisztességes embernek szemébe mondják, hogy anyja kicsapongó volt: ez becsületsértés s a sértőt megöli a sértett fél. De ha a legtisztességesebb embernek bebizonyítják is, hogy a tizenhatodik ősanyja ezelőtt ötszáz esztendővel utczán űzte a kicsapongást: ezzel nem törődik, ezen fel nem indul senki. Így vannak a nemzetek. Tízezer esztendő mulva egy ember se lesz a világon, a ki érdeklődnék az iránt, hogy valaha magyar is, vagy német is volt a föld kerekségén.

A történelmi nagyság iránt, akár emberről, akár tettről volt szó, nem volt benne elismerés. Korunkat s az előző korokat a barbárság korának tekintette s a nagy gyári tőke urait veszedelmesebb pusztítóknak, mint a vandálokat. Ha vitatkoztunk, ő a történetből merített érveimre soha sem adott semmit.

– Hát önök, Dani bácsi, – kérdezém – nem tanulják s nem ismerik a nemzetek történetét?

– Ismerjük, de nem méltányoljuk. – Ez volt felelete.

De nemcsak elméletben vallotta ő ezeket az elveket, hanem a mennyiben saját szerény körében teheté, gyakorlatilag is alkalmazá. 1879. végén megvált az »Egyetértés«-től s egy más laphoz ment munkatársnak. A megválás indokául azt írta Csávolszkynak:

»Nem maradhattam a lapnál, mert én Bismarckról gyökeresen ellenkező véleményben vagyok, mint a lap vezetője.«

Ez alatt Seffer László irótársát értette, a ki egyszer-másszor minden radikális nézete daczára is némi respektust tanusított a nagy vaskanczellár iránt.

Nekem más okot mondott a jó Dani bácsi, mikor elválásának indokairól kérdezém.

– Olyan lapnál – úgymond – melyet már az »Ellenőr« is tisztességes lapnak tart, én munkatárs nem lehettem.

De minő változatos és egészében minő fenséges élet volt az övé több mint félszázadon keresztül!

Ott volt az 1832-iki országgyülésen. Akkor legradikálisabb klubb volt az »ifjak« társulata, kik egy »társalkodási egyesület«-et alakítottak. Elfogták, bebörtönözték őt is Lovassyval egy időben. Így lépett be a politikai életbe. Első lépése: a börtön.

Mikor a börtönből kiszabadult: itthon pecsovicsnak talált minden pártot. Szive Párisba vonzá s ő Francziaországba költözött. Ott a szélső republikánusokkal kötött mindjárt barátságot, de nem feledkezett meg hazájáról sem. Kossuth hírlapjának volt 1842-től párisi levelezője.

Haza jött, mikor függetlenségi harczunk kezdődött. Jelentkezett Kossuthnál s a legnehezebb munkát kérte a maga számára.

Legnehezebb munka volt akkor Bécsben lenni, a bécsi forradalmat szítani s a bécsi felkelők és a magyar honvédelmi bizottmány közt az összeköttetést fenntartani. Erre vállalkozott Kászonyi.

Ezután legnehezebb munka volt az Ausztriában levő magyar ezredekben a hazatérés vágyát felkölteni s őket haza vezetni. Erre is ő vállalkozott. Prágából haza hozta a Nádor-huszárokat, ügyünknek megnyerte a Koburg-huszárokat, s a Ceccopieri-ezred olasz katonáit arra bírta, hogy átjöjjenek hozzánk. Ezekből alakult a Frangepán-zászlóalj.

Azt persze könnyü elmondani, hogy ő ezt mind megcselekedte, de azt azután érdemes elképzelni, hogy mindezt megcselekedni miként volt lehetséges. Fölkeresni a katonákat egyenkint, esténkint, éjszakánkint. Együtt kocsmázni velük hetekig. Súgdosni fülükbe borzalmas dolgokat, melyek őket a hazatérésre kényszerítsék. Föllelkesíteni a katonai fegyelemben kővé vált közkatonaszívet s azt elkészíteni arra az útra, melyen minden lépésnél a halálba ütközik. Közibök vinni a magyar kormány proklamáczióit s mindennap másként öltözve, más nyelven beszélve, más üzleti foglalkozást színlelve, mindennap szembe szállani azzal a halállal, mely a kémeket és a katonai felbujtókat oly csúfosan s oly gyorsan szokta elérni. Ime: ezt tette Kászonyi hónapokon keresztül.

Mikor mindezt elvégezte: akkor elindult haza felé. Csak néhány nappal előbb ért Pozsonyba, mint a Pákozd mellől futó Jellasics. A horvát bán természetesen Pozsonyt meg akarta szállani. Kászonyinak első dolga volt Csallóközt benyargalni, a népfölkelést szervezni s azt Pozsonyba vezetni, hogy Jellasichot oda be ne ereszsze.

Ezt a munkát is becsülettel és sikerrel hajtá végre.

Azután rendes honvéd és főhadnagy lett. A komáromi kapituláczió után előbb Hamburgba, azután Londonba bujdosott ki. Itt tizenkét évet s később Lipcsében tíz évet töltött mint író, nyelvmester és zongora-tanító. Összeköttetéseit a szélső radikálisokkal mindenütt szorgalmasan fenntartá, ezek minden üldöztetését ő is átszenvedte s képzelhetlen munkát kellett naponkint végeznie, hogy magának és családjának a szegénység legszegényebb kenyerét megkereshesse.

E soha nem szünő, ez örökké tartó munkásság bámulatba ejtett engem. Annyit és annyifélét írni, mint ő, soha senkit nem láttam.

– Dani bácsi, – mondám neki egykor, – maga nem igazi forradalmár. Ily végtelen naponkinti munka végtelen munkaszeretetből származik, ez pedig nem a forradalmárok, hanem a békés lelkek jellemvonása.

Ő komolyan felelt e félig komoly beszédre.

– Én – úgymond – kenyeremet keresem, mint a gözü. A gözü gyűjt, gyűjt s már azt hiszi: együtt van téli kenyere, mikor egyszer csak rájön a szántóvető ekéje s fészkét, kenyerét szerte szórja. A gözü újra keres fészket s újra dolgozik és újra gyűjt s fészkét és keresményét az eke újra szerte szórja. Így megy ez, míg bejön a szigoru tél s lehetetlenné teszi a fészekrakást és kenyérkeresést. A szegény gözü ekkor felakasztja magát, de én ember vagyok s én a munka kötelessége elől nem mehetek a halálba. Pedig az én fészkem és keresményem négyszer dúlta már fel a sors vasekéje.

Szegény Dani bácsi: az örökké munkás és örökké üldözött gözü volt az ő igazi képmása.

És még se csüggedt. Sőt együtt haladt a korral.

Először liberális volt. Azután lett magyar radikális. Párisban köztársasági s mikor 48-ban haza jött: forradalmár. A forradalom befejeztével bújdosó és szoczialista. Imádta a szoczialistákat, de a mikor a nihilisták kerültek felszínre s az orosz czárt felrobbantották: akkor már a szoczialisták is pecsovicsok lettek az ő szemében. A nihilistákról megint a franczia anarkhistákra szállott át rokonszenve. Megérte még a dinamitpárt működését is. De a dinamit mennydörgését ő már nem hallotta s a robbanások fénye nem ért el szemeibe.

E szemekre a halál borította rá ködfátyolát.

Mint legjobb és leghívebb barát, úgy jött el hozzá a halál. Egy hosszu élet örök szenvedéseit, egy fenséges kötelesség-érzet soha nem pihenő munkásságát szüntette meg az a legjobb és leghívebb barát.

Szegény Dani bácsi, hős volt a véres csaták terén és hős volt a véres verejték műhelyében. Mindig hitt, mindig lelkesült, mindig dolgozott és mindig éhezett.

Most már nem dolgozik és nem éhezik!

Özvegye és árvája maradt: öreg nő és ifju leány.

Örökségük egy dicső név nemzetünk évlapjain s egy rothadt szalmazsák. És a nyomor, melyet a halott nem vihetett magával a föld alá!

A SZÚDI REMETE.

(Sembery Imre honti és nógrádi nagybirtokos, 1848-ban képviselő s a honvédelmi bizottmány tagja, született 1804-ben, meghalt 1898 október 18-án. Az 1825-iki országgyülés kis és nagy szereplői közt ő élt legtovább. Nagy müveltségü szerény férfiu volt.)

Tocqueville egykor, midőn világhírü tanulmányi utazását folytatta Amerikában, Pennsylvania egyik legnyugotibb megyéjében egy napon elesteledett a nélkül, hogy alkalmas éjjeli tanyára akadt volna. A vidék vad és erdős, a járható út és a czivilizált ember ritka, vad állatok és vad emberek sűrű számban. Szerencsére közel volt egy gazdag ültetvényes telepe. Bement oda, bejelenté magát a telep urának s kért éjjeli szállást.

Az úr hajlottkorú volt már. De erőteljes termet s komoly és nyugodt arcz, melyen semmi nyoma se látszott annak, hogy az egykor, régen, egy nemzedék előtt, a világ legnagyobb és legvéresebb forradalmi viharát megélte és túlélte, sőt azt az égen és a földön, a szívekben és az elmékben felidézni s szítani törekedett. E férfi franczia volt, talán Louvet, talán az egyik Carnot: neve nem jut eszembe. Csinálta a nagy forradalmat, társa volt a girondiaknak, futott Robespierre vérebei előtt s midőn már a vér és tűz és a szabad eszmék árja elárasztá Európát s két világrész megrendűlt a nagy hódító lovának lábai alatt: akkor kiment Amerikába, elment a czivilizáczió nyugoti szélére, neki állott egy ős rengetegnek, hogy abból kiirtsa a vadat, a fát és az indiánt, mint egykor a konventben kiirtani törekedett a középkor intézményeinek fenevadait, s hogy ott békés és munkás telepet állítson a művelt és boldog jövendőnek. Itt dolgozott már több mint harmincz év óta.

A vén forradalmár és az ifju utazó hamar felismerték egymást. Amaz történeti név volt már, emez még csak ezután leendett azzá. Amaz csinálta a nagy forradalmat, emez örök szépségű művében – noha csak az európai demokraczia álneve alatt – megírta annak tudományos költészetét. Minő társalgás lehetett az, minő fenséges eszmék érintkezhettek ott e két férfiú között, kik egy nemzet fiai valának s kiket így hozott össze a véletlen! Tocqueville csak röviden érinti elmélkedéseik néhány fontos tárgyát.

* * *

Ez agg telepítvényes jutott eszembe, mikor meglátogattam Szúdon Sembery Imrét, alkotmányos és függetlenségi harczainknak e jelentékeny alakját.

Túl a nyolczvan éven, Kossuth Lajossal, mindenkori politikai vezérével egy évben születve, s ugyanazon évben lépve a politikai pályára, már az 1825-iki országgyűlésen jelen volt, mint távollévők követe, s azóta – hatvan év óta – részint mint komoly tényező, részint mint figyelmes szemlélő a politikai és egyházi téren folyton találkozunk vele példátlan szerénysége s visszavonúltsága daczára is.

Szúd kívül esik az ismert világon. Olyan jármű, melyet a gőz hajt, oda soha el nem vezet, se vízen, se szárazon. Nem kanyarog arra még országút sem. A kis Hontnak kisded nyugoti zugában, hegyek közé beszorítva, óriási nyárfák suhogói árnyai közt, hegy oldalán fekszik festői szép alakban a szúdi kastély, melynek remete lakója ott tölti az éveket és napokat dolgozó szobájában könyvei közt, vagy nagyúri téli kertjében, melyben a legritkább és legértékesebb délszaki és tengerentúli növények díszlenek. Csak akkor mozdul ki néha innen, ha kiterjedt gazdaságának vagy egyházának érdekei úgy parancsolják.

Az országos politikáról s annak mindennapi izgalmairól rég lemondott. Lemondott már 1849-ben, függetlenségi harczunk gyászos befejeztekor. S indoka, mely erre bírta, ép oly nemes és tiszteletreméltó, mint a mely félszázaddal azelőtt arra a pályára kényszeríté.

Mint fiatal ember, már 1824-ben részt vett a megyei élet küzdelmeiben. Barátságban állva Plathyval, az aranytollú főjegyzővel s mind az idősb, mind az ifjabb Balogh Jánossal, az ezek által megindított mozgalmat törekedett Hontba is átvezetni.

A 25-iki országgyűlésen Nagy Pál vezetése alatt a nemzeti liberális ellenzékhez csatlakozott. Tanúja volt Nagy Pál óriási szereplésének. Ott volt, mikor Széchenyi az akadémia megalapításával kilépett mint ifjú államférfi a cselekvés színterére. Kossuth és Deák az ő szemei előtt kezdték az országos működést s nőttek fel a nemzet óriás alakjaivá. Kölcsey és Wesselényi barátai valának s előtte tűntek fel és hunytak el a nemzet örömére és gyászára. Mindennek, mi e század folyamán nagy volt nemzetünk életében, tanúja volt eddigelé. S rajta kívül csak ketten vannak már, kiknek kora és emlékezete az övéig fölér: a turini nagy bujdosó az egyik, Zsoldos Ignácz, a régi táblabírák nesztora a másik.

De nemcsak tanu volt ő, hanem tényező is. A felvidéki pánszláv mozgalomnak ő volt egyik legelső s legkitartóbb üldözője s ebben állása is az evangelikus egyház élén segítségére volt. S midőn az adminisztrátori rendszert behozta hozzánk Metternich kormánya s midőn a Tisza, Luka, Bene név oly hírhedt közpéldabeszéddé vált az országban, ő Lukát, Hontnak híres adminisztrátorát szemelte ki a maga ellenfeléül, ennek nehezíté s keseríté meg működését s honti barátaival együtt ez ellen szervezé az alkut nem ismerő hazafias ellenzéket.

Fő szerepe a 48-iki pesti nemzetgyűlésben játszódott le. A parlamentben ahhoz az árnyalathoz tartozott, mely Kossuthot választá vezérévé s őt követte ernyedetlenűl. S a parlamentben – s ez sajátságos – a legelső komoly forradalmi hang az ő ajkáról hangzott el.

Szeptember 12-én történt. Jellasich már megkezdé pártütő hadjáratát. Az alvidéken már régóta folyt a vér s Erdélyben már gyilkolták a magyart. A Batthyány-kabinet még állott, de a király már a kamarilla hatalmában volt s a miniszterekkel nem érintkezett. Széchenyi elméje már borúlni kezdett s Deák és Batthyány gondolkozni kezdtek azon, hogy az ő békítő szerepüknek alighanem vége van. Sokan a nemzetgyűlés tagjai közül komoran és kishitüen gondoltak a jövendőre: mi lesz akkor, ha a miniszterium lemond s ha a király feloszlatja az országgyűlést.

Sembery szelid, de határozott modora s gyakorlati felfogása ekkor egy eszmét pendített meg. A szeptember 12-iki űlésben felállott s inditványozá, hogy miután se a király kegyéhez, se a miniszterium állásához a haza védelmét kötni nem lehet s a veszélyben forgó hazát csak a nemzetgyűlés mentheti meg: a nemzetgyűlés minden körülmény közt permanenssé nyilvánítsa magát.

Ez indítványt első pillanatban ámulva hallgatta a ház. Olyan szó volt ez, mint az oroszlán Mirabeaué Brezé marsal ellenében. Mindenki érezte, hogy e határozat lesz az első forradalmi szó, melylyel a nemzet odakiált a trónus elé. De még akkor a nagy többség nem hitte, hogy végleges szakításra kerül a sor. Sembery látta, érezte már, de barátai még nem. Támogatója alig akadt s Deák ama kijelentésére, hogy az országgyűlés úgy sem zárathatik be a költségvetés letárgyalása előtt, az indítvány ekkor elejtetett. De három hét mulva határozattá emelte azt a nemzetgyűlés.

Ekkor alakult meg a honvédelmi bizottmány, melynek Sembery is egyik tagjává lőn. Miniszterium volt ez miniszterek nélkül s tagjai miniszteri munkát végeztek hatalom nélkül és látatlanúl. De munkájuk fenséges eredményét csakhamar érezte a nemzet s észrevette Európa. Harmadfél hónap mulva százkilencz ezer főből állott a honvédhadsereg, fölszerelve, begyakorolva, várakba és csatatérre állítva s a hazát kilencz felől ránk törő ádáz ellenség ellen védelmezve. A munkának és dicsőségnek oroszlánrésze Kossuthé volt, de neki méltó segédei valának Mészáros, Nyáry, Sembery és a többiek.

A szúdi remete, ha nem kérdik, nem beszél, vagy keveset beszél e napok eseményeiről. Saját tetteit gyermeki szerénységgel hallgatja el.

Én megkérdezém. Hol és mikor üléseztek? Miként tanácskoztak? Kik voltak jegyzőik? Vettek-e föl jegyzőkönyveket s hol vannak azok? Megmaradt-e megírt nyoma az ő láthatatlan, de dicsőséges működésüknek? Lehetetlen, hogy ne maradt volna, hiszen most, ha csak az évi ujonczozásról van szó, annyi irka-firka készül országszerte, hogy egy vasúti vonat alig bírná el – hát akkor százezrekből álló hadsereget miként lehetett volna irás nélkül felállítani, felszerelni, begyakorolni, tisztekkel, lőszerrel, ágyuval és utasitással ellátni?