Part 15

Tiszteletre méltó férfiu s becsületes politikus volt Tehetsége csak kiváló közlegény számára volt alkalmas, de nagy vagyona, jó asztala, finom modora, míveltsége, tiszta multja s barátainak roppant befolyása őt előkelő politikai helyzetbe álliták. Maga a király is kétszer hallgatá meg tanácsát, mikor már ő nem volt egyéb, mint egyszerü képviselő. De van egy nagy érdeme is, mely biztosítja számára a jók tiszteletét. Állásának, politikai helyzetének előnyeit önző czélokra soha fel nem használta s a világszédelgés ama romlott korszakában, mely Amerikától Európán át Ázsia belsejéig oly sok kormányzót és törvényhozót tisztességtelen üzelmekre tántorított: Gorove megállott rendületlenül. Megállott oly tisztán, mint a minőnek ifjukora eszményképei közt képzelé az igazi államférfit.

Áldás legyen emlékezetén.

NÁRAY IMRE.

(Náray Imre birtokos, ügyvéd, kamaraelnök, függetlenségi országos képviselő, jeles miveltségü férfiu, 1848-ban vitéz honvéd s azután üldözött hazafi, született 1822-ben, meghalt 1882. évi juliusban.)

Akkor találkoztam vele először, mikor képviselővé lett s a törvényhozó kötelességének teljesítésére feljött az ország fővárosába. Azelőtt nem láttam soha.

Tudtam, hogy ő is küzdött, ő is szenvedett azért a fenséges álomért, azért az örök vágyért, azért a biztosan bekövetkező dicső jövendőért, melyet független Magyarországnak nevezünk. De hiszen kétszázezer ifjú küzdött, szenvedett és halt meg azért s nem is annyira nagy érdem volt ez, mint inkább egy szent kötelességnek becsületes teljesítése.

Tudtam, hogy hírneves ügyvéd s elnöke egyik ügyvédi kamaránknak. Ez is jelentett valamit, de még ez sem sokat. Hiszen Magyarország ügyvédi karában sok jeles tudós, sok kitünő jellem, sok derék hazafi van. Különös érdemnek babérkoszorujára nem pályázik az, ki százak és ezerek közt csak egyike azoknak, a kik ő hozzá hasonlók.

Mondották, hogy Aradon és vidékén általános tisztelet s minden ember becsülése környezi személyét. Mondották, hogy a mely pillanatban elfogadta pártunk képviselőjelöltségét: azon pillanatban biztosítva volt pártunk diadalma. A diadal bekövetkezett s én elhittem minden jót és minden szépet, melyet az aradi új képviselőről hallottam. De az én hitem nagyon könnyen megképződik, ha ismeretlen emberről nekem jót mondanak; csak akkor vagyok nehéz fejü, ha olyan emberről, a kit nem ismerek, rossz dolgokat beszélnek én előttem. A minthogy az emberekben minden jót én veszek észre tán legelőször s minden rosszat én veszek észre tán legutoljára. Több hasznát venném talán, ha megfordítva volna.

Elvégre összejöttünk, személyesen találkozánk.

Megjelenésében nem volt semmi feltünő. Közép magas termete, nyugodt arcza, ajkai körül az emberszeretet mosolygó vonásai; kék szemei sajátságos fényüek, mintha kissé lázban égnének, de szelidek; öltözete változatlanul örökké fekete és gondos. Hangja csendes, beszéde lassu s kissé akadozó, észrevételei szerények, csaknem mindennapiak, de mindig a társalgás tárgyaira vonatkozók. Az egész ember szerény, igénytelen, kisvárosi polgár benyomását gyakorlá rám az első pillanatban.

És mégis rögtön feltünt két dolog.

Az egyik az, hogy önmagáról nem beszélt soha. S a másik az, hogy akár közdolgok felett tanácskoztunk, akár magán viszonyokról társalogtunk: teljes figyelemmel hallgatá meg mások beszédét s mások beszédébe bele nem vágott soha.

A jellemnek ezt a sajátságát kevésre becsülik napjainkban s társadalmunk mostani szokásai közt. Pedig a valódi férfijellemnek ez egyik legszebb s legvalódibb vonása. Önmagáról nem beszélni s másokat figyelemmel meghallgatni. Csak magas és valódi míveltség, csak bölcs és hosszú élettapasztalat vagy csak gyöngéd, emberszerető lélek képes erre. Nárayban meg volt mind a három: míveltség, bölcseség s gyöngéd lélek.

Szinte kirítt parlamentünk újabb alakjai közül. Először azért, mert oly szerény volt, hogy senki se akarta észrevenni s másodszor azért, mert oly gyöngéd és figyelmes volt, hogy senki se félt tőle. Épen azért nagyon soká kellett volna élnie s a parlamentben működnie, hogy a parlamentnek modern erkölcsei mellett politikai állást vívhasson ki magának.

Furcsa erkölcsök ezek.

A meggyőződés mélysége és tisztasága mellett szükségessé teszik a taktikai ügyességet. Náray pedig csak mély és tiszta meggyőződéssel rendelkezett.

Sőt a taktikai ügyesség nagyobb hatással szokott szerepelni s hasonlíthatlanul nagyobb eredményeket felmutatni, legalább külsőleg és pillanatnyilag, mint bármily nagy ereje az elmének s szilárdsága a jellemnek. Az elmeerő s a jellemszilárdság csak olyan a politikusnál, mint az alaknak delisége s a hangnak tisztasága a drámai szinésznél. Nem e kettőtől függ a szinész sikere, hanem az alakítás ügyességétől. E nélkül szinész előtt s politikus előtt egyaránt zárva van a jövendő.

A taktikai ügyességet részint a születés adja, részint a gyakorlat s rendszerint mind a kettő. Az ügyességhez természetesen a tehetség, a tanulmány s a fölmerülő kérdések változékonyságához való alkalmazkodás az alapföltétel. Ezek nélkül jellemnek megmaradhat mindenki, de korára hatást gyakorló államférfivá nem fejlődhetik senki.

De nem felődhetik ezzé alkotmányos viszonyok közt az sem, ki magának követőket, politikai barátokat szerezni nem képes. Ennek pedig három módja van.

Az egyik módja az, ha a politikus egyéniségének hódító varázsával a szeretet és bizalom kapcsán szerzi meg barátait. Ez volt Deák ügyessége.

A másik módja az, ha a politikus a félelem és legyőzhetetlenség érzetét tudja maga iránt felkölteni s ekként szerzi meg mindazokat, kik vele a hatalomban osztozni akarnak s azokat, kik a különbeni eltiportatástól rettegnek. Ez rendszerint a zsarnokok és a nagy forradalmárok ügyessége. A francziáknál Robespierre, a poroszoknál Bismarck, nálunk Görgey s részben Tisza Kálmán ez ügyességnek köszönik a hatalmat.

A harmadik módja az, ha a politikus a szeretetnek és bizalomnak, de egyuttal a félelemnek hatalmával is meg képes hódítani magának a parlamenti uralomhoz szükséges elemeket. Ez volt nálunk Kossuth ügyessége.

Elhunyt barátom emlékét istenért se sérteném meg azzal, hogy őt e nagy alakokhoz hasonlítsam. Sőt ezek csak azért jutottak eszembe, hogy őt hozzájuk ne hasonlítsam. – Ő a politikában nem vezéralaknak, ha nem közlegénynek született. Hanem ha egy pártnak minden közlegénye olyan volna, mint ő: akkor annak a pártnak nem volna szüksége pártvezérre s a pártvezérnek nem volna szüksége taktikai ügyességre. Az a párt a nélkül is meghódítaná magának a nemzetet s a nemzetnek a boldog jövendőt. Az a párt volna igazán Plátó isteni köztársasága.

Azért pótolhatatlan, azért határtalan a veszteség, melyet halálával szenvedtünk. Az ő szerénysége, komolysága, az ügy iránti zajtalan lelkesedése, modorának finomsága, zajos tanácskozásainkat kibékítő, elcsitító szelídsége, műveltségének jótékony, üdítő befolyása nagy erőt képviselt. Ez erő szállt el közülünk s ezt a mi gyöngeségeink sem külön állva, sem összefogódzva nem pótolhatják.

Politikai erkölcseink meg vannak rezzenve, kissé el vannak vadulva. Sok az új és ifjú elem a nemzet törvényhozásában s az új és ifjú elemek nagy része korlátlanúl engedi lelkében kifejlődni az önzésnek földhöz ragadt vagy a szapora nagyravágyásnak felhőkben úszó érzetét. Mind a kettőre szükség van mértékkel és mérséklettel. Hiszen a hazaszeretetnek is egyik parányát az önzés képezi s az egészséges haladásnak is egyik mozgatója a nagyravágyás. De mérték és mérséklet kell mind a kettőhöz.

Korszakunk nemzeti élete hozzá van nőve az alkotmányossághoz. De az alkotmányos élet egészséges fejlődését a sötét önkényuralom a nagy nemzetbukás után ketté szakitotta. Az alkotmányosság uj korszakába bejött egy csomó forradalmi szellem, melynek a csaták terén volna igazi helye s bejött egy csomó hivatalnoki szellem, melynek a miniszterek előszobáiban volna igazi helye. E két szellem surlódik, forr, pezseg a pártokon és a parlamenten belől tizenöt év óta, gyűlölködik egymással s teszi napról-napra vadabbá az erkölcsöket és a szenvedélyeket. A forradalmi szellemnek a nemzeti ügyhöz való ragaszkodás rendületlen kötelességérzetévé s a szabadelvü haladás ellenállhatatlan vágyává kellene nemesülni a parlamentben, a hivatalnoki szellemnek pedig a törvényhozáshoz szükséges valódi szakértelemmé kellene átalakulni. Többség és kisebbség, kormánypárt és ellenzék így egészítené ki egymást s nemzetünk haladásának szent ösvényén így fejlődnének üdvösen előre az ellenkező pártok, elvek, törekvések és intézmények.

De a kegyetlen fátum nehezedik ránk. A költő Zrinyinek jelmondata megfordítva: sors mala, nil aliud.

Azoknak a férfiaknak, a kik közé Náray is tartozott, volt rendeltetésük a 48 előtti erkölcsöket beoltani a 67 utáni közszellembe. Kibékíteni a két nemzedéket s a szellemekből elenyésztetni azt az iszonyú űrt, mely 49 és 67 közt tátong. A negyvenes évek meggyőződésének tisztaságát, jellemeinek férfiasságát s lelkesedésének füst nélküli izzó tüzét elhozni az uj nemzedékhez s párosítani ennek élelmességével, önzésével, lázas kapkodásával és eszmejátékaival.

Ám azok a férfiak lassanként kidőlnek közülünk. Ha végig nézek a parlamenten: tagjainak alig tizedrésze, melynek szivében a nagy idők szellemének őrtüzei még ki nem alvának.

Te is kidőltél, elhunyt nemes barátunk.

Későn jöttél, korábban kellett volna közibénk jönnöd. Korán eltávoztál, bár késtél volna még köztünk évtizedekig.

Értékedet nem ismertük eléggé, míg köztünk voltál. Most ismerjük, most siratjuk már, mikor elvesztettünk.

Sokat veszt benned a parlament, még többet veszt pártunk, legtöbbet az ifjú nemzedék. A férfias jellemnek, a valódi honfinak voltál igaz mintaképe; hozzád mérni magát, életed példáján nemesülni, olyanná fejlődni, a minő te valál: olyan szükséges lett volna az ujabb nemzedékre, a haza jövendőjére. Az igaz emberek száma fogyott meg eltávozásoddal.

Nagy műveket nem hagytál emlékül magad után. Csak jó lelkednek, nemes szivednek, lángoló honszerelmednek emlékezetét. Mérnök ezt meg nem méri, festő meg nem alakítja, költő meg nem énekeli, történetiró föl nem jegyzi. Én, legkisebb barátod, följegyzem azt, pedig tudom, hogy én is csak egy nappal tudom megnyujtani emlékezeted világát. Aztán kialszik az a nemzet előtt s csak a mi szivünkben él még fénye, a míg mi is utánad nem megyünk a te utadon.

De a mig mi küzdhetünk, a mig szegény hazánk jobblétéért küzdenünk lehet és kell: vissza-vissza térünk emlékedhez s lelked nemességéből s abból a rendületlen hitből, melylyel hazád jövendőjéhez ragaszkodtál, merítünk ujabb erőt a küzdelemhez. E forrás nem apad el soha, vajha mi se unnók meg soha a küzdelmet, míg csak czélt nem érünk.

De ha czélra jutunk, ha szabad és boldog lesz ez ország: még akkor is visszaemlékezünk te rád. Hiszen szabadságának és boldogságának te is egyik legnemesebb, legbátrabb katonája voltál.

Áldásunk veled.

PERCZEL MÓRICZRÓL.

(Született 1811 november 11-én, meghalt 1899-ben. Életének s jellemének vázlata e czikkben.)

Katona, de forradalmi. Hevenyészett katona, de lángeszű. Rögtönzött függetlenségi harczunknak minden tábornoka képzettebb katona volt, mint ő. De többször egyik se ütközött, több csatát egyik se nyert. Igaz, hogy vesztett is csatákat. Gerilla-csatározásra teremtette őt a gondviselés. Csak a sors véletlene volt, hogy mindig sík földön csatázott. Ha a magyar faj hegyek között lakik s ha a sors őt és seregeit hegyek közé segíti: függetlenségi harczunk éveken, tán évtizedeken át tart.

Nemcsak verekedni tudott, hanem hadsereget toborzani, összeállítani s fölszerelni is. Kettőt állított össze. Az elsőt 1848. évi szeptemberben. Ezt elnevezte Zrinyi-csapatnak. A másodikat 1849-ik év tavaszán az orosz betörés ellen. Erélye, vakmerősége, rajongó lelkesülése oly erős volt, hogy hozzá senki se hasonlított. A mesés napkelet hősei rajongtak úgy vallásukért s küzdöttek, véreztek s éltek-haltak úgy hitükért, mint ő a szabadságért s hazánk függetlenségeért.

Rajongását be tudta oltani híveibe is. Midőn második seregét túl a Dunán összetoborzotta: egy francziskánus barát volt toborzó segítsége. A keresztes háborúk nem ismertek rajongóbb barátot. Gasparich Kilit volt a barát neve. 1854-ben akasztották fel Pozsonyban. Mikor ez Zalában toborzott önkényteseket Perczel részére, azt mondta a hallgatóknak:

– Két fiát küldte hozzánk az isten. Az egyik volt Jézus Krisztus minden nemzet számára, a másik volt Perczel Móricz a magyar nemzet számára. Most elviszlek benneteket ehhez, azután majd amahhoz.

Így tudta lelkesíteni embereit.

* * *

A katonai tudomány ma már nagy tudomány. Ha tábornok akar lenni valaki, annak egész könyvtárt kell tudnia. És azonkívül egész ifjú- és férfi-korát katonaságnál s hadi gyakorlatoknál töltenie. A hogy hegedűvirtuóz senki nem lehet hamarosan: úgy nem lehet tábornok se.

Igaz: Perczel Móricz volt katona.

Tizenhat éves korában beadta apja a tűzérekhez s mint hadapród szolgált ott tizenkilencz éves koráig. Mit tanulhat a gyerek tizenkilencz éves koráig? Ha nagy Napoleon tizenkilencz éves korában elment volna valahova falusi segédjegyzőnek vagy adóhivatali számtisztnek: lehetett volna-e harmincznyolcz éves korában generális egyszerre?

Perczel 1811-ben született s 1830-ban már elhagyta a katonaságot. Azután gazda lett, majd megyei esküdt, 1836-ban simontornyai szolgabiró, 1843-ban tolnamegyei követ, 1848 szeptemberben még táblabiró és képviselő s októberben már generális. Október 7-én már Róth és Philippovich osztrák tábornokok hadtestét körülkerítette, elfogta és lefegyverezte egy harmadrésznyi ujonczsereggel, mint a mekkora az osztrák sereg volt.

Így van megírva a történetben. De ezt már magam is láttam.

* * *

Az is érdekes: mért hagyta ott, mint tizenkilencz éves siheder, a katonaságot.

Kiütött az 1830-iki lengyel forradalom. Perczel Móricz elkezdte katonatársait először oktatni, azután lelkesíteni, azután összeesküvésre felbujtani.

A lengyel hős nemzet és szabad, az orosz zsoldos és rabszolga. A lengyel védi hazáját és szabadságát, az orosz eltiporja a népeket és azok szabadságát. A világ minden nemzete elhagyta a lengyelt. Legyünk mi különbek a világ minden nemzeténél. Mi magyarok vagyunk. Előre bajtársak! Szökjünk ki a hős lengyelek segitségére. – Így beszélt.

Kétszáz ifjú katonát toborzott bajtársai között. De nem sikerült az összeesküvés. Elfogták, haditörvényszék elé állitották, halálra itélték.

Hogyne itélték volna? Van-e katonának nagyobb bűne ennél? Kivált a régi osztrák felfogás szerint.

Pestmegye közbelépett. A jó nádort, József főherczeget megrohanták. Egyebek közt Fáy András is fölment hozzá könyörögni az ifjúért. Végre megkegyelmeztek neki, de úgy elcsapták a hadseregtől, hogy oda többé a lábát be nem tehette.

Az igaz, hogy nem is nagyon törekedett rá.

Volt egy Opitz nevü német tüzér-hadapród barátja és összeesküvő társa. Ez már magas tüzértiszti rangban volt Szent-Tamás sánczai közt, mikor e sánczokat Perczel Móricz elfoglalta. Opitz megsebesült s fogolylyá lett. Perczel kegyetlenül kaszaboltatta a szerbeket, osztrákokat. Találkozott a sebjében kínlódó Opitzczal egy ház előtt. Megismerte:

– Szervusz bajtárs! – kiáltott hozzá. – Míg meg nem gyógyulsz, barátom maradsz s velem leszesz. A többit majd azután határozzuk el.

Őrt állított melléje, hogy ne bántsák. Nem is bántották. Perczel, ha Opitz felgyógyul, át akarta őt téríteni. De meghalt sebjeiben.

Perczel maga beszélte ezt nekem 1868-ban.

* * *

Három testvérbátyja volt: István, Imre és Sándor. Nagy költőnk, Vörösmarty Mihály eleintén ezeknek volt házitanitójuk. De utóbb Móriczé is volt. Apjuk, az öreg Perczel Sándor jó barátságban volt Fáy Andrással s egyszer megkérte Vörösmartyt, hogy ehhez vigye el a gyerekeket. Egyszer aztán nyár közepén 1820-ban Vörösmarty elvitte a Perczel-gyerekeket országot-világot látni Budára, Pestre, Fóthra, Péczelre, Gödöllőre, Abonyba, Kecskemétre, Nagy-Kőrösre, Alpárra.

Útba ejtették Tetétlent is. S megmutatta a halmot a fiúknak, a melyen állott egykor Árpád.

… Árpád pedig álla magasban Egy kis domb tetején. Vala ékes párducza vállán.

Így szól a vers Zalán futásában. Itt fogamzott meg a nagy nemzeti hősköltemény gondolata. Perczel Móricz jelen volt a fogantatásnál. S a mint készültek a remek sorok egymás után: úgy mutatta és magyarázta meg azokat a költő tanítványainak. A hősköltemény fölséges alakjainak társaságában nőtt fel Perczel Móricz.

Lehetett-e mássá, mint a mivé lett?

E részleteket Szüts Antal táblabirótól, egykori barátomtól s mező-szentgyörgyi birtokostól tudom, ki a költővel barátságban s nejével rokonságban állott s velük 1850–53-ban Baracskán és Nyéken naponta együtt volt. Neki Vörösmarty maga beszélte el.

* * *

Láttam Perczel Móriczot 1848-ban is, de ezt az alakját elfeledtem. Hanem húsz év mulva ujra láttam.

Akkor ő már úgy jelképileg föl is volt akasztva. Mint bujdosó, megjárta Kis-Ázsiát, nyugati Európa országait s részt vett nem egy háboruban és összeesküvésben, melyet a 60-as évek folyamán Ausztria ellen terveztek és végrehajtottak. Végre haza jött s képviselővé választották. Balközépi lett, Tisza-Ghyczy táborához tartozott, de a mint a függetlenségi harczban, itthon az alkotmányi küzdelemben se ismerte a fegyelmet.

Eljött 1868-ban Veszprémbe is. Körútra indult Kossuth ellen. Csapongó szelleme hajtotta rá. Körútja nem volt előttünk rokonszenves, de a mit netalán élő szavával hibázott: annak árnyéka nem homályosította el dicső tetteit.

Kimentünk elébe fogadni őt a város végén. Ifjú hévvel ugrott le kocsijáról s fogott velünk kezet.

Alacsonyabb termet, mint Béla és Miklós testvérei. De egyenes gerincz. Hátraszegett merész fej. Szürkésvörös, de nem ősz haj, bajusz és szakál. Nyilt, határozott tüzü, de szelid szemek s magasan álló szemöldök. Katonás mozdulatok s pattogó beszéd akkor is. Ha katonaruhában van: úgy tünt volna föl, mintha teljes életében nem lett volna egyéb, mint generális. Pedig csak tíz hónapig volt az húsz év előtt.

Ez az alakja maradt meg emlékezetemben. Ennek már harminczegy esztendeje. Láttam még néhányszor, de húsz év óta egyszer se.

Kossuth elleni körútja nem végződött jó sikerrel. Kossuth Lajost még Perczel Mórnak se volt szabad súlyosan birálni. Mikor Pestre visszajött, meglátogatta Deák Ferenczet s azt mondta neki:

– Örülhetsz bátyám, utamban két ellenfeledet tönkre tettem.

– Kik azok?

– Az egyik Kossuth Lajos, a másik Perczel Móricz.

– Nem örülök, – felelt Deák, – pedig az egyikben aligha sok kárt nem tettél.

A tűzlelkű tábornok talán nem is jött rá hamarjában, hogy annak az egyiknek Deák nem Kossuth Lajost gondolta.

* * *

Többé nem is vállalt képviselői megbizást.

Az Andrássy-kabinet hazafias készséggel ajánlott fel neki tisztes honvédtábornoki nyugdíjat, mely az anyagi gondoktól megmentette. Azóta elvonult a nyilvánosság elől s élete történetét írta meg.

Emlékirata mikor lát világot: családja dönti el. Mekkora irói képességgel jön elénk emlékirata: nem tudjuk. De nem is az a fődolog. Hanem az, hogy az az emlékirat az egész század sok nemzeti történetét állítja elénk s menti meg a feledékenységtől.

De ő neki nincs erre szüksége.

Legdicsőbb harczunk kohótüzében született meg, nőtt fel s lett nagygyá az ő történelmi alakja. S az ő alakja eltünhetett, a mint az a tűz kialudt. Alakjának foltjait sűrű ködbe temeti el a feledés, de hős lelkének, rajongó honszerelmének s fékezhetlen szabadságvágyának nagy tetteit örök emlékezetükben tartják a nemzedékek, melyek büszkén gondolnak rá mindaddig, míg áll a világ s él a mi nemzetünk.

MADARÁSZ JÓZSEFRŐL.

(A magyar képviselőház Nestora, Madarász József született 1814 augusztus 27-én. Birtokos és ügyvéd, de soha nem ügyvédkedett. Ifjoncz korában egy kötet költeménye látott napvilágot. Megirta emlékiratait is. E kis czikket 1899. évi márcziusban irtuk róla. Istennek hála, még most is jó egészségnek örvend.)

Szegről-végről rokonok is volnánk a czeczei rég kihalt vagy onnan elköltözött ősi atyafiság valamelyik ága révén, de annak a rokonságnak ágát-izét, származását én bizony hamarosan bebizonyitani nem tudnám. De öreg barátom se tudná.

Úgy rémlik előttem, 1850-ben vagy 1851-ben láttam először. Haynau uralkodott Pesten, valami rokonom volt akasztófára szánt politikai fogoly az Ujépületben, apám azt látogatta meg, engem mint gyermeket is magával hurczolt. A foglyok épen sétáltak kint a második vagy harmadik udvarban. Apám a profoszhoz ment, én addig kint maradtam az udvaron a foglyok között. A foglyok párosával sétáltak, Madarász, úgy emlékszem, egy sánta előkelő fogolylyal volt együtt, ma már nem tudom, ki volt az. Meleg volt, ki voltam izzadva, kalapom levettem a fejemről s kezemben tartottam. Madarász csak oly nyalkán lépege tett akkor is, mint most. Oda jött hozzám s rövidre nyirt hajamat fölborzolta.

– Jól van, fiam – szólt hozzám, – csak vedd le a kalapot ezek előtt az urak előtt. Úgy sem sokszor s úgy sem sokáig veheted le már előttük.

Azt gondolta: azokat az urakat ugyis felakasztják vagy agyonlövik nemsokára. De ezt meg nem mondta nekem.

Azután elmult néhány esztendő. Én Pápán tanultam a kollegiumban, ő meg Josefstadtban, az elitélt államfoglyok börtönében. Ő többet tanult, mint én, pedig én voltam a fiatalabb s nekem tanárom is több volt, mint neki. De a tanrendben volt nagy különbség. Az övében ott szerepelt a lábvas, a rabélelem, az örökös börtön s a fegyveres őr. A mi mind nem volt az enyémben.

Egykor 1856-ban megint apámmal egy kedves somogymegyei rokonunkat látogattuk meg Jákóban. Madarász Lajos előkelő birtokos volt e rokonunk. Egyik estennen csendes pipaszó mellett beszélgetnek az öregek, egyszerre nagy cserdités és kocsizörgés hallatszik az udvaron; nyilik az ajtó, belép rajta valaki s megáll az ajtó előtt.

Hát bizony Madarász József bátyánk volt az. Azt gondolom, egyenesen Josefstadtból jött s meg sem állt Jákóig. Harsány hangon bekiáltott:

– Adjon isten! Hogy vagytok?

Mintha csak a mezőről jött volna be a vacsorára. Öt esztendei várfogságnak nyoma se volt rajta.

Hejh volt aztán szótlan ölelés, forró könyhullatás, szegény jó nénémnek hangos zokogása. József bátyánk csak legénykedett, csak kiabált, csak nevetett s csak könnyei hullottak vastag bajuszára, torzonborz szakállára. Mert bajusza, szakálla akkor is csak olyan volt, mint most. Meg szemöldöke. Talán-talán most negyvenhárom év mulva, mintha mégis valamivel szürkébb volna. De erről nem vagyok egészen bizonyos.

Végre elállt a köny és megjött a szó.

– Ülj le már bátyám, honnan jösz, mi történt, hogy lettél szabaddá?

Száz kérdés egymás után.

Megfelelt József bátyánk minden kérdésre, de le nem ült. Pattogós lépésekkel mérte végig százszor a szobát, – úgy megszokta a rabsétát. Még ma is, nyolczvanöt éves korában, jobban szeret sétálgatni, mint üldögélni. Még ma is egyenes a termete, mint a czövek. Még ma is feltartott fejjel peczkesen jár és áll az emberek közt, mint kis gyerek korában. Hangja még ma is oly érczes és harsogó, mint fél század előtt. Hatalmasabb hangja senkinek sincs a törvényhozók között.

Akkor is olyan hangja volt, mikor a fogságból haza jött. Bámultam erélyét, vidámságát, törhetlenségét. Emlékszem egyik adomájára várfogsága idejéből. Ott mondta el Jákóban.

Olvasnivaló könyvet kért a várparancsnoktól.

– Csak a szentirást adhatom – felelt a várparancsnok.

– Jó lesz az is.

Adtak neki bibliát ékes német nyelven.

– De én magyar bibliát kérek.

– Azt nem adunk.

– Nohát vigyék a német könyvüket. Én a szentirást se olvasom el német nyelven.

Adtak azután neki e szóért hetenkint egy napi bőjtöt. Még se olvasott németül.

*

Az isten is ellenzéknek teremtette. Mindegy ő neki akármilyen az a kormány, ő minden kormánynak ellenzéke. A Batthyány–Kossuth-kormány már csak elég nemzeti, elég magyar és elég radikális kormány volt 1848-ban, de ő annak is hatalmas ellenzéke volt.

A véderővita alatt 1889-ben arról ábrándoztunk, hogy ha egyszer függetlenségi pártunk többségre jut: ki melyik miniszterséget fogadja el. József bátyánkat is kérdezték, melyik tárczára vállalkozik.

– Egyikre se. Nem akarok kormány lenni. Ha többségre juttok: válasszatok meg a népképviselet elnökének. Az elnökséget elvállalom s betöltöm.