Part 14

Csodálatosan szokott beszédeire elkészülni. Beszédeit holmi dirib-darab papirokra német nyelven irta meg, de úgy, hogy a papirost tele irta egészen. Ezt aztán egyszer elolvasta németül, egyszer elolvasta magyarul s aztán a »Pester Lloyd«-nak átadta németül, a képviselőházban pedig elmondta magyarul. Az egyházi és pénzügyi kérdéseken kivül már nagyon régóta nem igen szokott felszólalni más kérdésben. Kiejtésén, szókötésén észre vehető volt, hogy eredetileg németül gondolkodott, de azért a magyar szavak hiánya miatt soha nem akadozott.

Volt mégis egy kérdés, mely uj oszággyülések elején őt mindig rendkivül érdekelte. Ez volt a korelnökség kérdése. Az 1872-iki országgyülés elején az ősz Gubody Sándor volt igazság szerint a korelnök, Zsedényi inditványára el is foglalta az elnöki széket, be is töltötte azt istenesen, sőt öblös tajtpipáját bevitte használatra az elnöki szobába is. Zsedényinek nagy gyönyörüsége telt Gubodyban, s rendkivül megszerette a nagykőrösieket is, hogy Gubodyt valamiképen otthon nem felejtették. Mert Zsedényi semmitől sem irtózott jobban, mint a korelnökségtől, s azért Gubodyban annál inkább megmentőjét látta, mert Somssich Pál már az 1869-iki országgyülés végén azzal fenyegette őt: »No Edus, a jövő országgyülésen te lészesz a korelnökünk.«

Annyi igaz, hogy az 1875-iki országgyülésen Deák Ferencz után már a folyosók és klubbok suttogó hírei szerint Zsedényi volt a legöregebb s miután Deák Ferencz mindjárt az országgyülés elején lemondott és sulyos betegsége miatt a szobát különben sem hagyhatta el: a természet rendjének s az őseinktől öröklött törvényes szokásnak, de a világos alkotmánynak parancsai szerint is Zsedényire került volna a korelnökség. Azonban Zsedényi beható tanácskozást folytatván több magyarországi és erdélyi képviselővel, szorgos kutatás után sikerült kipuhatolnia, hogy az öreg Boér Antal csak pár hónappal fiatalabb ő nála, őt tehát tisztes fehér hajának és szakálának tekintetbe vételével bizvást lehet korelnöknek ajánlani, annyival inkább, miután Zsedényiről ugyan tudva volt, hogy melyik esztendőben, de az egyátalán nem volt tudva, hogy melyik hónapban és napon született. Igy lett Zsedényi inditványára Boér Antal korelnökké 1875-ben, sőt a praecedens casus erejénél fogva 1878-ban is.

Zsedényi különben korábban lett követté, mint maga Deák Ferencz, mert ő már az 1832–36-diki országgyülés elején leküldetett Szepesmegye által deputatusnak, mig Deák Ferencz csak később, Deák Antal visszalépése után.

Ezen országgyülésről csak két követtársa van még életben Zsedényinek. Az egyik az öreg, 90 éves Bernáth Zsigmond, a ki Unghvármegyét képviselte, a másik pedig Kossuth Lajos, a ki akkor távollévők követe, absentium ablegatus volt. De az országgyülésen minden kartársát tulélte Zsedényi.

Pedig kortársai nagy hirü emberek valának. Bezerédy István Tolnából, Beöthy Ödön Biharból, Kölcsey Ferencz Szatmárból, Klauzál Gábor Csongrádból, Nagy Pál Sopronból, Fáy András Pest-Pilis és Soltból, Ragályi Tamás s többen és mindenek fölött Deák Ferencz Zalából. Mind ezeket az egy Bernáth Zsigmondon kivül Zsedényi elkisérte a temetőbe.

Ezen az országgyülésen őt még különben Pfannschmidt Eduárdnak nevezték, a Zsedényi név csak nemesi előneve volt. Furcsa név volt akkor az az Eduárd és az a Pfannschmidt a tiszai és dunai vidékekről Pozsonyba küldött ős magyar nevek és alakok között. Különben is Zsedényi már akkor frakkot és czilinderkalapot is viselt s azért, mig szellemi kiváló tehetségeit meg nem ismerték, nem nagy becsületben tartották még Szepesvármegyét sem, hogy ily sületlen német fiatal gyerkőczöt, 27–28 éves ifjonczot talált országgyülésre küldeni. Miként fogadták ott eleintén, arról egy anekdota maradt fön. Zsedényi ugyanis egykor nyilvános vegyes ülésben felállott s beszélni kezdett, de a tekintetes karok és rendek s méltóságos főrendek nem igen akarták hallgatni. Plathy protonotárius oda fordul Horváth János fehérvári püspökhöz s azt mondja neki: »Domine illustrissime, audiamus deputatum scepusiensem Pfannschmidt.« (Méltóságos uram, hallgassuk meg Pfannschmidt szepesi követet.) A jó öreg püspök oda fordul Plathyhoz és azt felelé: »Nominatur Pfannschmidt? Jam animadverteram eum fratrem kellner esse.« (Pfannschmidtnek hivják? Mindjárt vettem észre, hogy valami kellner az atyafi.)

Gróf Széchenyi István figyelmét már ekkor és itt magára vonta Zsedényi. Az ő közremüködésére történt, hogy Zsedényi a lánczhid előmunkálatainak teljesitésére kiküldött országos bizottságba a Tiszán inneni kerület részéről megválasztatott s ekként neve már itt az 1836-ik évi 26-ik törvényczikk 12. §-ban megörökittetett, mint Pfannschmidt Eduárd. A következő országgyülésen már uj nevével szerepelt, azzal a névvel, melyet megörökitett, melyen ismeri őt két nemzedék s melylyel most el fogja őt temetni az országnak közös részvéte.

Most már nem fog többé az országgyülésre jönni, hogy ott a napirendre kérlelhetlen szigorral felügyeljen; szomszédait, ha fecsegnek, kérlelhetlen szigorral csendre intse; az évenkinti deficziteket kérlelhetlen következetességgel mindig megjósolja és mikor bekövetkeznek, azokat kérlelhetlen szigorral mindig konstatálja. Nem látjuk többé lóbbáló kezeit, ha sétál, mosolygó arczát, ha diskurál s nem halljuk többé szakgatott szavait, ha haragszik. A piperkőczök sem mulathatnak többé szegényesnek látszó, egyszerü ruháján és a pénzügyminiszterek se remeghetnek többé semmiféle pártfegyelmet meg nem türő vakmerősége miatt, melylyel a rossz pénzügyi gazdálkodást, a fényüzéses beruházásokat s az örökös deficziteket mindig ostorozta. Bosznia is nyugodtan alhatik, álmát nem zavarja többé a kormánypárt kebeléből senki. Ő volt az utolsó, a ki e párton belül a bosnyák politikát mindvégig üldözé.

II.

Zsedényi az 1836-iki országgyülés végeztével vallotta magát nyiltan conservativnak. Mikor ugyanis ez országgyülésnek vége lett, ő is haza ment Szepes vármegyének hivatalos jelentést tenni az országgyülés dolgairól.

Az országgyülési követek akkor ép ugy kiküldöttjei, komiszáriusai voltak a vármegyének, mint csaknem a többi megyei tisztviselők. Mikor megválasztattak, akkor a megye közönsége egy és más fölmerülhető országos kérdésben utasitást adott nekik, hogy mily javaslatot pártoljanak, milyet ellenezzenek, miként szavazzanak. Ez az utasitás instrukcziónak neveztetett s hivatalos pecsét alatt a vármegye által a deputátusnak kezébe adatott. Azután a deputátusnak a vármegye közönsége előtt nyilvánosan le kellett tenni a hivatalos esküt arra, hogy az országnak sarkalatos törvényeit megtartja, az ország szabadságát és jogait szentül megőrzi, jutalom vagy kedvezés és hivatal meg nem tántoritja, a vármegye érdekeit szem elől nem téveszti, utasitását pedig meg nem szegi.

A vármegye adott a követnek fizetést, szolgálatára rendelt megyei katonát és egy vagy több irnokot s időközben, ha uj kérdések merültek fel, uj utasitásokat is küldött utána. Viszont a követ köteles volt az országgyülés nevezetesebb dolgairól a vármegyét mindenkor hivatalos pontossággal értesiteni, az országgyülés végén pedig minden dolgáról beszámolni.

Szepesmegye 1836. évi augusztus elején tartá azon közgyülést, melyen Zsedényinek be kellett volna számolnia. Akkor már gróf Reviczky Ádám lemondott a kanczellárságról s helyét gróf Pálffy Fidél foglalta el s ez alatt már Zsedényi udvari szekretáriussá lőn kinevezve. Megjegyzendő, hogy miután követeknek hivatalba való kinevezése gyakori eset volt: ennélfogva sok megye már 1840-ben határozottan kikötötte, hogy követei hat esztendeig hivatalt nem fogadhatnak el.

Zsedényi beszámolt s különösen helytelenitette az urbéri törvényeket s a magyar nyelvnek törvényhozási nyelvvé való emelését. Bejelenté, hogy hivatalt vállalt s megköszönve a karok és rendek bizodalmát, tőlük érzékenyen elbucsuzott. A vármegye jegyzőkönyvileg fejezte ki köszönetét s azon reményét, hogy Zsedényi ezentul se fog a vármegyéről megfelejtkezni. Zsedényi végül határozottan kijelenté, hogy ő ellensége a divatba jött liberalizmusnak, félti az alkotmányt s azért ő a konzervativ párthoz állott.

A megye sokkal pecsovicsabb volt, mint Zsedényi. Az urbéri törvényeket nem akarta végrehajtani s a törvényeket magyar nyelven nem akarta kihirdetni. Zsedényi inté a karokat, hogy ily bolondságot ne cselekedjenek, mert különben a megyei fiskus bajba keveri őket.

Zsedényi sem az 1847-iki, sem az 1861-iki országgyülésen nem vett részt. 1847-ben Apponyi kanczellársága alatt volt udvari tanácsos és referens. 1848-ban hg. Eszterházy miniszteriumában miniszteri tanácsos, 1861-ben b. Vay Miklós kanczellár mellett referendárius.

Az 1865-iki országgyülésen, tehát 22 évi távollét után ismét jelen volt, most már mint népképviselő. És itt nem a Deák-párthoz, hanem az Apponyi-párthoz csatlakozott.

Ez országgyülés kezdetén voltaképen csak három árnyalat volt. Az Apponyi-párt, mely minden áron és a függetlenségi párt, mely semmi áron se akart kiegyezni, s aztán a Deákpárt, melyhez akkor még Tisza és Ghyczy is tartoztak. Tiszáék csakis azon vesztek össze Deák hiveivel, hogy amazok Ghyczyt, ezek pedig Szentiványit akarták házelnöknek. A két személyes árnyalat külsőleg kibékült ugyan, de valódilag soha, csak 1875-ben.

Zsedényi egyik notabilitása volt az Apponyi-pártnak Apponyival, Bartallal és Ürményivel. Somssichot hivták, de az nem fogadott szót, kapott is érte elnökséget a jövő országgyülésen. Voltak mindössze vagy harminczan.

Zsedényi ügyes és virgoncz szónok volt. Mindennap felszólalt kétszer vagy háromszor, ha csak szerét tehette. Azon emberek közé tartozott, akik nem tudnának nyugodtan aludni, ha valamelyik nap nem beszélnének. Indiskrét volt pártja iránt nagy mértékben. Akármikor tartottak Apponyiék klubbértekezletet: Zsedényi egész jó indulattal kicsevegte a titkot csak azért, hogy Deák hiveinek elmondhassa, hogy Apponyiéknak igazuk van.

Tartott a felirati vitában egy kemény beszédet 1848 ellen és 1847 mellett. Midőn beszédében épen azt bizonyitgatta, hogy a kormány – Majláth és Sennyey – az 1848-diki törvények végrehajtását lehetetlennek tartja, Patay István közbekiáltott: »Próbálja meg«. Homeri kaczagás és taps lett a következése. Zsedényi megvárta nyugodtan, mig a taps és a zaj elnémult s mosolygó arczal és kedélyes humorral azt felelé Pataynak: »Hiszen megkinálta Patay képviselőtársam a kormányt 1861-ben is a próbával, de lássa, akkor sem sikerült.«

Még egy egész esztendő eltelt, mig Zsedényi az Apponyi párttól elszakadt. Voltaképen el sem szakadt, hanem egyszer csak maga maradt. Deák Ferencz két rettenetes beszédben úgy összetörte ezt a pártot, hogy Apponyi lemondott a képviselőségről, Bartal hazament, Ürményi elhallgatott, a párt feloszlott s ekként Zsedényi párt nélkül maradt.

Az 1866. évi deczemberben kezdett a Deák-kör megalakulni. Tisza, Ghyczy, Nyáry, Podmaniczky, Jókai deczember 21-én hiveik egyetértésével egy nyilatkozatot tétettek közzé a »Hon«-ban, melyben kijelentik, hogy a Deák Ferencz-féle kiegyezési javaslatot nem helyeslik s azért külön pártállást foglalnak el. Voltak pedig ők a függetlenségi párttal együtt vagy 106-an, Deák hívei pedig vagy 225-en. Erdély és Horvátország még akkor nem küldte el követeit.

Ugyancsak deczember 21-re lett egy értekezlet az Európába összehíva Deák Ferencz hívei által. Itt megjelent Zsedényi is.

Az volt a kérdés: tartsanak-e közös klubbot Tisza és Ghyczy hiveivel. Deák ellenezte s körülbelül ezeket mondá:

– A klub magántársalgásnak, magán eszmecserének helye. Magán társalgásba a politikai vitákat ellenkező nézetü emberek közt átvinni nem czélszerü, miután a politikai vita szenvedélyessé válhatik, s a magántársalgásban is keserüséget idéz elő. Én Antal bátyámmal a legbensőbb testvéri viszonyban éltem, de miután ellenkező politikai nézeteink voltak s mind a ketten tántorithatlanul álltunk nézeteink mellett: tehát mi magunk közt soha nem politizáltunk. A politika csak a nyilvános tanácskozásokba való. Ime Zsedényi Edével én 1848 előtt a politikában mindig szemközt álltam s vele mégis barátságban maradtam, mert Zsedényivel négy szem közt vagy magán körben soha nem politizáltam.

– Ez igaz – kiáltá fel Zsedényi.

Óriási kaczagás támadt Zsedényi közbekiáltására. A jelenlevők voltak 162-en, Zsedényit is odaszámitva s ez volt a Deák-kör első klub-konferencziája. Ettől kezdve ő soha se vált el Deáktól, noha Deák ezután sem politizált vele bizalmasan soha. Zsedényivel, Paczolayval, Somssichcsal és Ghyczyvel benső politikai bizalmas viszonyba soha se lépett Deák Ferencz. 1848 előtti keserü küzdelmeit, melyeket a konzervativ párttal folytatott, úgy látszik, egészen elfelejteni soha sem tudta.

Megmaradt a Deák-klubban Zsedényi akkor is, a mikor már onnan Deák kimaradt s a Deák-kör nevet a szabadelvü kör váltotta föl.

– Hogy lehetsz te tagja a szabadelvü pártnak pecsovics létedre? – kérdé tőle egykor tréfásan Pulszky Ferencz 1876-ban.

– Barátom, az embernek öregségére jön meg az esze. Ha mi 48 előtt szabadelvü pártnak neveztük volna magunkat, most is élnénk, mert ilyen formában, mint most, minket is megilletett volna ez a név. – A »mi« alatt persze a régi konzervativeket értette Zsedényi.

Pulszky Ferencz különben felette malicziozus ember volt Zsedényi irányában.

Az 1872–5-ik országgyülés végével kérdezték Pulszkyt, hogy fogad-e el mandatumot a jövő 1875-ki országgyülésre?

– Nem én, – mondá Pulszky, – a kellő időben akarom elhagyni a politikát, mert nem akarok notabilitás lenni elnézésből, mint Zsedényi.

Besugták ezt Zsedényinek s ő indignálódva azt felelte: – Jobb is, ha Pulszky archeologiát tanul, mintha politizál vagy Franko-bankot igazgat.

Zsedényi nem szerette Kerkapolyt, ellenben nagyon szerette Lónyayt. Lónyayt soha sem bántotta, Kerkapolyt mindig megtámadta, a hol csak szerét tehette. De csak nyilvánosan. A kire haragudott, arról privátim nem beszélgetett.

Korábbi időkben a klubba csaknem minden este fölnézett. Mosolygó, kedélyes arczczal hallgatta a fiatal emberek vitatkozásait, de velük mélyebb vitába soha se bocsátkozott. Ujabb időben, kivált a bosnyák politika óta, ritkán látogatta meg a szabadelvü kör helyiségeit. Nem is érezte magát ott jól, de azért nem lépett ki. »Én megmaradtam a réginek – mondá – ők változtak meg, én hát megmaradok ezen túl is a régi helyen.«

Keddi napon soha se volt az ülésben, mert ilyenkor Bécsbe ment a Credit-Anstalt igazgató-tanácsi ülésére. Éjjel ment és éjjel jött s szerdán mindig helyén volt. Bécsben mindig uj ruhát vett magára s b. Wodianernek volt az ebédnél állandó vendége.

Krajczároskodó takarékosságától egész csomó anekdotát irnak és beszélnek. Ime egy a sok közül:

Az 1872. évi költségvetésnél az igazságügyi tárczánál a rabok számára a börtönökben meleg fürdők berendezése hozatott javaslatba.

– Micsoda? – pattant fel Zsedényi – meleg fürdőt a raboknak? A kassai börtönben, mikor én ott voltam, egyéb sem volt, mint muszka és poloska. No még csak az kellene!

És csakugyan töröltette a javaslatból a rabok számára berendezendő meleg fürdőt. De azért jól megszidta érte nem az igazságügyminisztert, hanem – Kerkapolyt.

GOROVE ISTVÁN.

(Született 1819-ben, meghalt 1881 május 31-én. Nagy birtokos, iró, miniszter, sok ideig a Deákpárt s később a szabadelvü párt elnöke. Mint politikus, mindvégig ernyedetlen szabadelvü.)

Élőhalott volt már sok évek óta. Hosszu, fájdalmas, gyógyíthatatlan betegség kötötte őt a magányhoz, a szobához, az ágyhoz. S a betegség különösen kedélyét rombolta szét. A vidám férfiú komorrá, az előzékeny szíves háziúr tűrhetetlenné lőn. Nem telt öröme már évek óta sem politikában, sem irodalomban, sem a szellem vidám játékaiban. Csak barátai vidámították fel, ha úgy néha-néha hozzá mentek csendes beszélgetésre. Barátai, rokonai s ezek szelid bókjai adták az olajnak cseppjeit, melyek néha-néha vidámabb fényre deriték hamvadó életének lángjait.

Egykor kiváló alak volt politikai közéletünkben. Nem volt vezéralak, de ott volt mindig a vezérek közelében. S gyakran jutott számára kitüntetés, melyet a a politikusok legtöbbje az egész művelt világban nagy kitüntetésnek tart.

Nagy örökség szállott rá őseitől. Főúri vagyonnak volt tulajdonosa s okos élvezője. – Szerencse, hogy ifjukora a harminczas évek végére s a negyvenes évekre esett. Arany korszak volt ez nemzetünk életében. Nagy szellemek óriás harcza; nagy jellemek tündöklése; nagy nemzeti alkotások kora; bölcs öregek, munkás férfiak, lánglelkü ifjak korszaka, kik eszmék szerelmében éltek, közügyekért lelkesűltek s a honnak képe mint szent eszmény állott lelkük előtt. Nem az a hon, mely hivatalt ád, rendcsillagot szerez s melynek nevében üzleteket lehet kötni, hanem az a hon, melyért fel kell áldozni kényelmet, tehetséget, vagyont, jövőt s ha kell, az életet.

Ekkor nőtt, ekkor serdült, ekkor volt ifju Gorove is. S az ifju, kinek jellemvonásai közül nem hiányzott a léhaság, a kényelemvágy, az élvek hajszolása, a kor szellemének nemesítő hatalma alatt a közügyek iránti érdeklődésnek engedé át lelkét s szentelé fel ifjuságát.

Tanult, mint nemesebb kortársai. A politikai tudományoknak alig volt buzgóbb buvárlója, mint ő. Szemere, Pázmándy, Klauzál, Csengery, Eötvös, báró Kemény, Szalay, Pulszky: ezek valának kortársai; a nagy eszmeharczok áramlatába, mely e férfiakat magával ragadta, ő is önkénytesen bele engedé magát sodortatni. Szerényebb tehetség, kevesebb kezdeményezési ösztön, gyengébb irói képesség, mint amazok, de nem gyengébb buzgalom, mint amazok bármelyike.

Utazott, mint Széchenyi nyomdokán majd minden kiváló ifju. Azután írt egy röpiratot a nemzetiségi kérdésről, melyhez báró Wesselényi adá neki az ötletet s ennek röpirata és Széchenyinek híres akadémiai elnöki polemikus beszéde az alkalmat. De Gorove műve nem ébresztett akkora figyelmet, mint a mekkora volt a kérdés nagysága s mint kortársainak egyik-másik rokon természetü röpirata. Írt czikkeket is Kossuth hírlapjába s később máshová is, de nagyobb figyelmet ezek se gerjesztettek.

Ő mindamellett az elsők között az első sorban harczolt. Az akkori szabadelvü nemzeti ellenzék benső bizalmas tanácskozásaiban ugyan, melyek rendszerint Deák vezérlete alatt tartattak, nem igen vett részt, de az ipari és közgazdasági kérdésekben már tevékeny szerepet vitt. Midőn Kossuth a nemzeti védegylet igazgatói állomásáról lemondott s családjával falura vonult: ő választatott meg utána és helyére.

Tagja volt a 48-iki nemzetgyülésnek s követte Kossuthot és a kormányt Debreczenbe s általában a nagy függetlenségi harczot mint a nemzetgyülés tagja és jegyzője szeplőtlenül küzdé végig. Halálra keresték s mint bujdosónak, menekülőnek önkénytes számkivetés lőn sorsa.

De nem sokáig. Fejedelmi kegyelem visszaadá birtokait és szabadságát s ő haza jött. Itthon Deák Ferencz mindennapi társaságában volt s ennek figyelmét és barátságát élvezé. Az 1861-iki országgyülésen, mint Pest egyik képviselője, a feliratra szavazott. Ez időtől kezdve változatlanul a Deákpárthoz csatlakozott s e párt szabadelvübb elemeinek volt mintegy patriarchális központja.

Az Andrássy-kabinetben tárczát vállalt. Azt a tárczát, melyre 1867-ben a legkissebb figyelmet fordították, a mely körülménynek bizony sok rosszat köszönhet Magyarország. A közgazdasági kérdések, a bankügy, a vámszerződés kérdése s mindaz a mi ezzel összefügg, bizony kevés gondot okozott a második alkotmányos magyar kormánynak. Tudja ezt mindenki, de én egy különös esetből magától Gorovétől is sajátságosan tudtam meg.

A »Reform« 1873-ban egy csomó okiratot tett közzé, melyek a magyar kormány, az osztrák kormány s a bécsi nemzeti bank közti tárgyalásokra s az 1867-től 1870-ig terjedő időközre vonatkoztak. Ez okiratok eddig még nem láttak napvilágot.

Ez okiratok közt volt a később hirhedtté vált vöslaui szerződés is, melyről én a »Pesti Napló«-ban írtam, s melyről a többek közt az állitám, hogy erről nem tudott 1867-ben még a minisztertanács sem.

Urvári Lajos barátomnak ez szeget ütött fejébe és Csengerynél tudakozódott a dolog állása felől. Csengery, sőt Kerkapoly is azt állítá, hogy én tévedek, mert erről a minisztertanácsnak tudnia kellett. Sokkal fontosabb a dolog, mintsem az ignoráncziát szabad volna fel is tenni.

Engem akkor Urvári barátom majd tűzre tett s lapjában mindenféle helyreigazításra készen volt. Ekkor én egyenesen Gorovéhez fordultam s határozottan megkérdezém: vajjon ő, mint reszszortminiszter, 1867-ben tudott-e a dologról s ha igen, mily körülmények közt egyezett belé? Ő nekem azt felelé:

– Nem emlékeztem az egész ügyre, átnéztem tehát a minisztertanácsi jegyzőkönyveket, átnéztem saját naplójegyzeteimet: annyi bizonyos, hogy én a te czikkeidből értesültem először a vöslaui szerződésről.

E részletet csak azért említem fel, hogy igazoljam vele az első kabinet léhaságát s Gorove naiv jóhiszemét.

Mert ő jóhiszemü ember volt. Azok közé tartozott, kikről a világ azt tartja: kedves emberek. Ő igazán előzékeny, szíves, figyelmes férfiu volt s talán az egyetlen miniszter az Andrássy-kabinetből, a kit hevesen soha még az ellenzék sem támadott. Még Mikót, még Wenckheimot is többször s hevesebben támadták, mint őt.

Mikor 1869-ben Jókai megbuktatta őt a választások alkalmával a terézvárosi kerületben, egészen elérzékenyült s mély izgatottságban azt mondá a Deákkörben nagy társaság előtt: lemond a miniszterségről, lemond a politikáról s visszavonul a magánéletbe. Csak Deák komoly szavai s drasztikus anekdotái tudták komoly szándékától eltériteni.

De azután nem is sokáig volt miniszter. Nem szerette a miniszterkedést. Az az örökös hajsza, örökös sürgetés, melyek közt az ügyeket vezetnie kellett, nem illett az ő természetéhez. Táblabiró természete volt a régi jó világból, s halálosan gyötörte őt az a gondolat, még a gondolat is, hogy neki naponként néhány óráig ülni s néhány száz elintézést aláírni kelljen, a nélkül, hogy azokat csak el is olvashatná. Némely ügynek iratait aztán tanulmányozás végett magához vette s miután az örökös parlamenti harczok is sok időt vettek igénybe, gyakran az így visszatartott ügyek későcskén nyertek elintézést. A gonosz nyelvű Kecskeméthy Aurél ezért ezt irá róla: »Gorove ráül az aktákra; nem egyéb, mint valóságos Briefbeschwerde.«

Mikor a miniszterséget lerázhatta magáról: akkor élte második ifjuságát, mint nekem mondá. S valóban, ha valaki megfordult a Deákkörben s tanuja volt az ottani viharos vitáknak, melyek alatt komolylyá lett minden arcz, ha jött krach, aszály, kholera, rozsda, deficzit, drága kölcsön, örökös kabinet-válság s több efféle: volt ott egy nyugodt, mosolygó, szíves arcz, mely előzékenyen fogadott mindig s melyről az állandó mosolyt el nem tudá törölni semmiféle nyomoruság, még Deák rideg, haragos szemöldöke sem, – és ez az egyetlen arcz Gorove Istváné volt.

A Deák-párt Deák betegsége alatt az utolsó években apróbb töredékekre, apróbb pártokra bomlott szét. Egyike volt ezeknek a Gorove-párt is. Gróf Ráday és Urvári voltak legbensőbb tagjai, de Horváth Bódi, Hodossy Imre s többen is nagy rokonszenvet tápláltak e kis árnyalat iránt. Ez volt az úgynevezett »szabadelvü« árnyalat. Furcsán esett aztán, hogy mikor a »szabadelvü párt« virágjában volt, e férfiak nagy része hagyta azt el legelőször.

Gorove nem hagyta el nyiltan, de négy év óta nem ment feléje sem, pedig kezdetben még nem gátolta betegsége. Tisza Kálmán politikájának sok részlete bizony ép úgy nem tetszett neki sem, mint igen soknak, de a kormánypárt állandóan udvarolt neki, ő őszintének tartá a ragaszkodást s fájt volna neki a kilépéssel oly sok jó barátot elkedvetlenítenie. Hanyatló szelleme sem ösztönzé már ily erélyre.