Part 13

(Született 1811-ben s meghalt 1881-ben. Főispán, főrendü, képviselő, kitünő gazda s korában a legnemesebb hazafiak egyike. Mint iró, német nyelven irta meg az 1848-iki erdélyi vérengzések idejéből a magyar vértanuk történetét.)

I.

A régebbi országgyülések ez érdekes alakja nincs többé. A késő aggkor megkövetelte áldozatát. Erdélynek egyik legnemesebb főura elköltözött őseihez, kiknek neve és szereplése fél ezer év óta dicsősége a magyar nemzetnek. Méltó utód volt hozzájuk – jellemben, hazafiságban. A régi gárda, mely Erdélyben b. Wesselényi Miklós köré, Magyarországban Deák Ferencz köré csoportosult, most már őt sem mondhatja magáénak. Csombord ura már nem ábrándoz és nem kertészkedik többé a Maros partján, azokon a jó bortermő hegyeken, melyek kelet felé néznek – Nagy-Enyedre és a szent-imrei csatatérre. A Kemény-család dicsőségének emlékei ezek. Amaz a békének szelid műveiben, emez a hazáért vívott harczok keserű áldozataiban.

Felejthetetlen előttünk, kik őt ismerhettük. Alakja és ötletei soha nem alusznak ki emlékezetünkből. Magyar főur, a ki egyuttal magyar táblabiró az erdélyi fajtából. Typus, de egyszersmind eredeti a testnek és léleknek minden mozdulatában.

Középszerü termet. Élénk, fekete szemek; kerek arcz, kipödrött fekete bajusz, borotvált áll, széles vállak, domboru mell, örökös fürgeség akkor is még, a mikor már szürke a haj s hanyatlóban az élet világa. Mint sportsman, mint a vidor szellem férfia báró Wenckheimhoz hasonlitható leginkább. Igaz, hogy ennek benső barátja volt. De benne mégis mélyebb és élénkebb volt a szív s búskomorabb a hazafiság érzete, mint Wenckheim Bélában. Ez miniszterré és udvari emberré lőn, Kemény Istvánt pedig képzelni se lehetett az udvar körében.

Apró, fényes gombu kék atillát, kerek kalapot s magyar csizmát viselt folytonosan. Frakk és czilinderkalap alig jött valaha érintkezésbe testével. Az európai és a khinai czivilizáczió termékei közül csak az esernyőt akczeptálta. A német világ nem tette németté s a kiegyezés nem tette udvari szalonférfivá még külsőleg sem. Még akkor sem, a mikor Ferencz bátyja volt az erdélyi kanczellár, a kit pedig határtalanul szeretett s alkalomadtával folyton emlegetett.

Mint gyermek és ifju az ifjabb báró Wesselényi Miklóst választá eszményképül. Ménest tartott, lovagolt és vadászott, mint ő s a hazán és annak bonyolult ügyein ép oly lángoló lélekkel csüngött, mint ő. De az oláhokat sokkal jobban gyűlölte, mint Wesselényi. Az oláhokat soha nem nevezte oláhnak vagy románnak. »Római«: e névvel gúnyolta a románt. Ha e szót kiejté száján, e szó nála a legnagyobb gyűlöletet, a legmélyebb megvetést jelenté. Az engesztelhetlen fajgyülöletet ki nem tudák belőle irtani sem az ujabb idők viszonyai, sem Deák intései és élczei, sem szívének jósága s elméjének felvilágosultsága. Ebben javíthatlan vala.

Igaz, hogy 48-iki és 49-iki emlékei borzasztók valának s ha ezekről beszélt, bizony habzásig hevíté a vért azokban is, kik a fajgyülölet sötét érzelmeit nem ismerik.

Mi dunántuliak nem ismerünk otthon nemzetiséget. Minket nem gyújtogatott fel a »rácz«, nem öldösött le az »oláh« s velünk nem paczkázott Hurbánnak és társainak felvidéki tótja. Mi a forradalom emberirtó fajgyülöletének sötét jeleneteit nem láttuk, nem éltük át, mi csak a némettel hadakoztunk becsületes, nyilt csatákban; a horvát ugyan minket megtámadott, de mi a horvátot megvertük, elfogdostuk, haza eregettük és kinevettük. Az erdélyi magyar nemesség egykori oláhgyülöletéről nekünk fogalmunk se lehetett.

Báró Kemény István 1848-ban Alsó-Fehérmegye főispánja volt s megyéjében a felbujtogatott oláhság szinte hihetetlen vérengzéseket és pusztitásokat követett el. Alispánjának birtoka és lakása bent volt Nagy-Enyed mögött a hegyek között. Az alispán jól bánt a néppel, szerette őt a jobbágyság, tekintélyében is bizott, s egy nap azt mondá Keménynek: elmegy a hegyekbe lecsendesíteni a népet.

– Aztán alispán úr, – mondá neki – visz magával hat ágyut is?

– Nem én, ismernek ők és szeretnek engem.

Az alispán elment s másnap darabokra tépett holttestét a fák oldalára szegezte a római.

Ilyen dolgokat beszélt a báró, mikor úgy néha kedve kerekedett hozzá.

1874-ben Erdélyben utazgattam néhány barátom meglátogatására. Kemény Istvánnal Nagy-Enyeden találkoztam s vasuton együtt utaztunk. Akkor még oly ügyes tornász volt, hogy az indóházban a földről úgy ugrott be a kupéba a nélkül, hogy a lépcsőt vagy a fogódzót igénybe vette volna. Beszélgetés közben kérdezém, tart-e még ménest?

– Nem tartok; 48-ban szép ménesem volt, hetven darab telivér lovam s a tiszta erdélyi fajtából is vagy tizennyolcz. Mikor a római felprédálta Csombordot, elvitte minden lovam. Azóta nem tartok ménest.

– S került-e meg egy is valaha a lovakból?

– Mikor Nagy-Szebenből kivertük a muszkát, ott megtaláltam egy szép sárga angol kanczámat, de már akkor ágyusló volt. De ne hidd ám el, hogy a római ingyen adta a muszkának.

A vasut a szent-imrei csatatéren száguldott keresztül. Kemény Simon egyenes őse a mai Kemény-családnak s Kemény Simon hősi halála az egész mivelt világ összes hőstettei közt egyike a legmagasztosabbaknak. A barátságnak, a férfi-bátorságnak s a hazaszeretetnek szebb jelenségét sem a történetirók, sem a költők nem ismerik. Csak Homérja és Shakespeareje hiányzik e ténynek.

Minden Kemény büszke ez ősre. Méltán. Kemény István mutogatta nekem a szent-imrei ütközet téreit s emlékkápolnáit.

– Tudjátok-e, – kérdeztem, – hol van eltemetve Kemény Simon?

Kinézett az ablakon, pár ezer ölnyire egy főnemesi udvarház látszott délkelet felől.

– Oda nézz, – mondá. – Abban az udvarházban lakott nagyapám. Én mint gyermek sok időt töltöttem ott. Volt nagyapámnak egy tizenhat markos nagy sárga lova, azon szoktam lovagolni. Egykor mint gyermek az udvarház kavicsos udvarán ficzánkoltattam a lovat. Egyszerre a ló egyik hátulsó lába alatt leszakad a föld. Lyuk támad, a lyuk üregbe vezet, nagyapám kiásatja az üreget s az üregben ott találnak egy korhadt koporsót, benne egy csontvázat, a csontváz mellett egy kardot és egy hosszu érczpaizst. A paizson e szavak: SIMONI KEMÉNY. Ez volt Kemény Simon sírja. Itt aludt a hős négyszáz esztendő óta már.

A báró lassan, meghatottan beszélt. Kegyelet és fájdalmas emlékek nyomasztó érzete hatá át tompuló hangját. Meghatottan kérdezém:

– Hol van most a kard és paizs?

– Betette nagyapám Enyedre a Kemény-muzeumba.

Itt elhallgatott megint. Én ujra kérdezém:

– Ott van most is?

E kérdésre nem felelt rögtön. Az élénk arcz elkomorult, a férfias vonások mély izgatottság alatt vonaglottak, egy könycsep gördült le arczán. Aztán megfogta karomat s hatalmasan megrázva, mondá:

– Tudod mi történt? Kemény Simon kardjából, mely megvédte Hunyadit és a hazát, patkószeget csinált a római.

* * *

E jelenetet soha sem feledem el. Most már értettem a gyülöletet s annak azt a mélységes tengerét, melyből az ősz magyar főur lelke soha se tudott kiszállani.

Most már értettem, hogy annak a nemzedéknek, melynek őse Kemény Simon, annak a nemzedéknek, mely megérte Enyed pusztulását s mely önvérének legyilkolását látta – miért lobog szívében olthatatlanúl a haragnak és fájdalomnak lángja.

Majd ha kihal az a nemzedék: akkor vége lesz haragnak és fájdalomnak.

Nem tart már soká.

* * *

Még egy jelenetet hadd mondjak el, melyet nem Kemény Istvántól hallottam. Ő ezt el nem mondta volna. Gróf Teleki Sándor szivessége közlé velem.

Urbán betört a tihuczai szorosnál Beszterczébe. Bem tábora másutt volt elfoglalva, de Csányi László, a rettenthetetlen kormánybiztos, útját akarta állani. Hirtelen összeszedett pár ezernyi fegyelmezetlen és gyakorlatlan sereggel Tóth Ágoston vezetése mellett elébe ment.

Kegyetlen, hideg tél volt. Az Olton vagy valamelyik folyóvizen hidat kellett verni, mert a rohamos folyót a kegyetlen tél se tudta jéggel bevonni. Ott volt a seregnél báró Kemény István is, az alsófehérmegyei főispán.

Nehezen ment a hidverés. Nem volt elegendő eszköz kéznél. Nem volt ügyes, gyakorlott műszaki csapat. Fázott, didergett a legénység s nem akart belemenni a fagyos vízbe.

De előállott Kemény István, a ki nem is volt katona. A büszke főur leveté prémes felöltőjét, fejszét vett kezébe, belé gázolt a fagyos vizbe s derékig vizben, órák számra dolgozott ott izzadásig, mint egy hős, mint egy napszámos. Nem szólt, hanem dolgozott.

– Nézzéték fiuk, – kiáltá valaki, – báró Kemény, a főispán az, ki ott dolgozik a vizben.

E szó elég volt. Oda rohant a honvéd, kivette a fejszét a főur kezéből s egy óra alatt készen volt a hid.

Ilyen ember volt báró Kemény István a szabadságharcz alatt.

II.

A báróban rendkivül sok eredetiség volt. Néha csaknem különcznek lehetett tartani. Szelleme szabadon fejlődött, mint a tölgy a bércz oldalán, mely kertész kezét és ollóját nem ismeri. Ötletei, élczei, adomái – – mind, mind a jó szívnek, a fegyelmet nem ismerő elmének, a társadalmi szokás által meg nem kötözött szellemnek, de egyuttal a fenékig magyar érzületnek voltak páratlan szikravillanásai. Még »fekete könyvé«-ben is, mely oly szomoru s borászati értekezéseiben is, melyek oly száraz tárgyuak, csak úgy villog a fölséges humor. S humora gyakran oly éles és keserű, mint Széchenyié.

Gyermeke nem volt, de örökbe fogadott leányok mindig voltak házánál, kiket fölnevelt s aztán kiházasított. Ezeket »krokodilusok«-nak nevezte. A kiket lenézett, azokat úgy szólította: »polgártárs«. Az oláh pópát és dászkált, az adóvégrehajtót, a huzavona prókátort, a balközépi korteseket mind »polgártárs«-nak tisztelte. A tolvajt úgy hivta: »demokrata«. Esernyőjének fogantékjára azt irta: »Oh demokrata, ha ez esernyő véletlenül kezedbe kerül, tudd meg, hogy ez báró Kemény Istváné.« E néven nevezte gyakran a vasuti konczesszáriusokat is, kivált Währing idejében. S adomái bőséges számban valának, melyekkel ez elnevezéseket igazolta.

Volt szobájában egy nagy fekete tábla a falon. Ha valami eszébe jutott, vagy valami ötletet nem akart elfeledni, krétával felirta a fekete táblára. Ezen a táblán aztán gyakran furcsa ötletek következtek egymás után. »A krokodilus ma nem volt megfésülködve«. – »Mégis csak Deák Ferencz a becsületes ember.« – »Az a tolvaj Ilia megint eltört egy metsző kést.« – »Erdélynek el kell pusztulnia, mert a »római« behozza keletről rá a marhadögöt. Tisza Laczi pedig nyugatról a balközépet.« – »Ez az X. professzor Enyeden valóságos szamár.« És így tovább. Vendégei alig győzték kaczagással azt a fekete táblát. Ő pedig komoly képpel egy-egy anekdotában bizonyítá föliratainak igazságát.

Kitünő lovas volt és rettenthetetlen bátorságu.

Ifjabb korában volt egy kitünő hátas lova, melyet nagyon szeretett, de a melynek az a szeszélye volt, hogy balra forditani nem lehetett. Sarkantyú, korbács, kantárszíj, vasmarok nem használt semmit. Ülte a lovat gróf Teleki Sándor is, ő sem birt vele. A ló mindig jobbra fordult.

Egyszer aztán a báró gondolt valamit. Oda lovagolt a Marosnak egy hajlásához, hol az örvénylő víz a függőleges szakadékban huszonöt ölnyi mélységben zajlott. S a lovat oda állitá jobb oldalával a meredek szélére. Egyetlen hibás lépés s ló és lovas menthetlenül a mélységbe bukik. Ekkor forditá a lovat. A ló jobbra nézett, látta az iszonyú mélységet s végre hosszas toporzékolás után csakugyan balra fordult. Ekkor megsimogatta, aztán ujra kisérletet tett vele tizszer – tizenötször, végre a lóból csakugyan kiűzte a makranczot. De igen könnyen életébe kerülhetett volna.

Midőn az oláhok felprédálták Nagy-Enyedet és Csombordot, ő a bárónét sietett Kolozsvárra biztosságba helyezni, de ő maga nejének és barátainak esdeklései daczára is a vésznek szinhelyén maradt, hogy az enyedieken, a mennyire lehet, segithessen. Mint Zrinyi Miklós a bekövetkező halál perczeiben, úgy ő is díszes öltönyében volt mindenütt, lóháton, egyetlen huszárja – egy erőteljes, bátor fiú – kiséretében.

Nappal volt már. Még akkor is folyt az irtóztató öldöklés és pusztitás. Az oláhok mindenütt kisebb-nagyobb rajokban zsibongtak kaszával és cséppel fegyverkezve utczákon, útakon szanaszét. A magyarság menekült, vagy holtan hevert.

– Nagyságos uram, – szólt a huszár, – meneküljünk, baj lesz.

– Lovadra vigyázz fiam, ne én rám.

Végre mégis menekülni kellett. Egy szoroson, hol egyik oldalról a Maros, másik oldalról meredek hegy zárta el az útat, vagy háromszáz oláh állott előttük fegyveresen. Hátúl a vérittas üldözők, elől a zárt tömeg, mely ötszáz lépésnyire már lövöldözött a menekülők elé.

A huszár meghökkent. Pisztolyait kivette a kápából s nyújtá a bárónak. A báró egy elháritó mozdulatot tett kezével.

– Csak a korbácsot használd fiam, hiszen ezek csak oláhok. Jőjj utánam!

Rövidre fogta a kantárt, neki vágtatott a tömegnek »s úgy keresztül gázoltunk a rómain, mint a sáron« – mondá a báró, mikor nekem e kalandot elbeszélte.

* * *

A törvényhozási kérdések egyikében-másikában gyakran voltam vele egy nézeten. Mikor a telepítvényi kérdésnél az erdélyi telepítvényesekről volt szó, mikor az erdélyi birtokviszonyokról beszélgettünk, mikor a választási törvényjavaslatnál az erdélyi czenzust tárgyaltuk: sokat értekeztünk együtt s keserü kitörései a kormány ellen néha fájdalmas, de mindig nagy hatást gyakoroltak rám. Sok dologról meggyőzött s én gyakran támogattam őt, hogy eszméinek diadalt szerezzünk.

Ezért megkedvelt egy kissé.

Egyszer korán reggel jött hozzám. Valami könyvféle volt kezében, papirosba takargatva.

– Hoztam neked valamit. Itt az én könyvem. Három napig nálad lehet. Olvasd el.

Ez volt ama hires »Schwarzes Buch«, fekete könyv. Kézirat az egész, saját kézirata, fekete boritékba kötve, a czimlapon a könyv neve, sárga betükkel rányomva.

Irtóztató könyv ez. A mészárlások jelenetei, melyek közt negyedfél ezer magyarnak vére omlott ki a rémület napjaiban. Azok a jelenetek vannak benne megirva.

A báró három évig járta Erdély falvait. Fölkereste a legszegényebb nemesi házat is a megyékben és szászszékekben. Meghallgatta azokat, a kik életben maradtak. A hol az egész család kiirtatott, ott tanúkat hallgatott meg. Sok költségbe, sok fáradtságba került, de összeállitá a magyarság vértanúinak igaz leltárát.

– Miért irtad te meg ezt a borzasztó könyvet? – kérdezém.

– Tudod, feledékeny a magyar. Legyen e könyv örök emléke azoknak, a mik történtek, hogy többé ne feledjen a magyar soha. Azután, látod, mégis csak jó, ha van egy ember, a ki megemlékezik azokról, kiket a »római« főbe vert, mintha kutyák lettek volna.

– Miért irtad németül?

– Hogy jobb kedvvel olvassa el a fölséges úr. El is olvasta. Ármányosan kieszközöltem, hogy kezébe jusson. Elolvasta s utána nagyon hallgatag lett. Tudom, hogy neki is fájt.

Ekkor mondott el egy másik kis történetkét.

Volt egy nemes leányka. Szép és fiatal és árva. Apját, anyját szeme előtt gyilkolták meg s kis testvérjét szeme előtt hasitották kétfelé. Ő maga egy ingben, mezitláb futott ki az erdőre vad állatok közé éjnek éjszakáján, hogy megmeneküljön az emberektől.

Midőn a fölséges úr először Erdélyben járt, még Bach uralma alatt, a báró fölbiztatta a leánykát, hogy kérjen kihallgatást. A leányka különben is bátor volt s oda állott a király elé s elmondá, hogy járt apja, anyja, kis testvérje. S aztán kért igazságot. A király meg volt hatva.

– Tudod-e leányom, kik voltak a tettesek? Megismernéd-e őket?

– Ismerem őket fölség, az egyik pópa, keresztje is van, a másik falusi előljáró. Minden nap ott mennek el az ablakom alatt.

A király megigérte az igazságot, de azért még se történt semmi.

– Tudod pajtás, – mondá a báró, – német van a király körül, a német pedig a mi javunkra még a királynak sem fogad szót.

* * *

Itt az országgyülésen leginkább az erdélyi dolgokra ügyelt. De azokra aztán ügyelt. Ha valami nem kedve szerint akart menni, végig járta a képviselőket Deák Ferencztől a legutolsóig s kérve, könyörögve, felvilágosítva gyakran keserű humorral törekedett az embereket az ő nézetére bírni. De mindig csak közdologban, a magyarságnak s Erdélynek érdekében.

Elmondok egyetlen esetet a sok közül.

Bittó volt a miniszterelnök, Szapáry a belügyminiszter s a képviselőházban a választási törvénynyel vesződtünk.

Szapáry le akarta szállitani az erdélyi czenzust s Kemény István félt attól, hogy ezzel minden erdélyi megyében többségben lesznek a románok s akkor román lesz a megyei bizottság, a tisztikar és minden. Pedig – ezt gyakran mondá – ha ez bekövetkezik: akkor a megyék csak annyiban tartoznak Magyarországhoz, a mennyiben főispánjuk még talán magyar lesz egy ideig.

Irtózott ettől a gondolattól. De Szapáry nem engedett, Tisza Kálmán s az akkori balközép pártján volt s már-már alig lehetett remény, hogy a 48-iki czenzust fentarthassuk. A Deák-pártból is Gorove, Horvát Boldizsár s a szabadelvübb elemek a belügyminiszterrel tartottak. Deák beteg volt már.

Mi nehányan Kemény István nézetén valánk s e nézetnek hatalmas propagandát csináltunk a Deákpártban.

Tervünk sikerült. A központi bizottságban többséget csináltunk, a deákpárti klub keserü vita után elfogadta a központi bizottság javaslatát a kormány ellen s a képviselőházban is hét vagy nyolcz szóval szintén nagy vita után miénk lett a többség.

Ekkor azt suttogták, hogy Szapáry a főrendiházi tárgyalásra behívja a főispánokat s megkéri, hogy az erdélyi czenzusnál ne fogadják el a képviselőház határozatát.

Iszonyú forró nyár volt s már julius végén vagy augusztus elején. Mindamellett a főrendiházi tárgyalásra tizennyolcz főispán bejött. E jelenség valószinűvé tette előttünk a suttogó hírt.

Egy este megfog engem a báró s komoly képpel meghí, hogy következő reggel fél hétkor legyek a »Vadászkürt« kávéházban.

Oda mentem. Mert reggel hat órakor már lakásomra jött s kihuzott az ágyból s vitt magával; ott volt már Jeney József s ha jól emlékszem: Hajós János. A báró azt mondá: menjünk fel Bittó miniszterelnökhöz, kérjük meg, hogy a főispánokkal értekezzék s én legyek a szónok, mint nem erdélyi ember.

Úgy lett. Hét órakor már ott voltunk a Pallavicini-palotában. Bittó csak nézett, csodálkozott, mit keresünk nála ily korán.

Előadtam jövetelünk okát. Bittó nem tartá valószinünek a dolgot. Ekkor előállott Kemény István s komoly, meghatott hangon e szavakat mondá:

– Miniszterelnök úr! Ide jöttünk közbenjárásodat kikérni, hogy Erdélyt mentsük meg a magyarságnak. Ti talán nem tudjátok, miről van szó, de én tudom. Ha a megyei képviselet és tisztikar nem lesz magyar: akkor Erdély nem lesz Magyarország. De én azt az időt nem akarom megérni. Nem is fogom megérni. Öreg legény vagyok már, az én időm közel van. Kerül-fordul egy-két esztendő, döggé leszek, gödörbe rugnak. És gyermekem sincs, nem azért beszélek. Hanem azért, hogy én magyar földben akarok nyugodni. Tudom, hogy én bolond vagyok, ti pedig okos emberek vagytok. De én azt a földet, a mig én élek nem engedem. Úgy is kihalunk mi szegény erdélyi magyarság nem sokára, de a míg mi élünk, addig ne taszítsatok el magatoktól…

Könyje kicsordult. És a miénk is. Még beszélni akart, de tovább beszélni nem tudott. Az örök jókedvü agg ember nem tudott parancsolni fájdalmának. A reggeli nap sugára besütött a terembe s látta ezt a jelenetet, melyhez hasonló nem volt még a miniszterelnöki palotában. Bittó nagy határozottsággal igérte meg, hogy a főispánokkal beszélni fog. Igéretét megtartá. A tizennyolcz főispán közül csak a temesi főispán és a jász-kún kapitány, s még egy, elfeledtem már ki, tehát hárman szavaztak a képviselői határozat ellen.

* * *

A csombordi halott nem védi többé kis hazáját s abban a magyarságot. De védi az ő nemes életének nagy példája. Míg annak a földnek olyan szülöttje lesz, mint ő volt: addig az a föld a miénk marad. És lesznek olyan szülöttei. Az ő emléke is teremt olyanokat. Legyen nyugodt az ő örök álma.

ZSEDÉNYI EDUÁRD.

(Született 1804 márczius 21-én, meghalt mint képviselő 1879 február 10-én. 1848 előtt jelentékeny szerepe volt a régi konzervativ pártnál, mert annak vitára mindig kész legelső szónokai közé tartozott. 1867 óta az országgyülésnek inkább csak „érdekes“ tagja volt, ámbár mindenki ugynevezett notabilitásnak tartotta. 1860-ban a hazai protestánsok ellenállásakor a patens ügyében fogságot szenvedett. Ez tette népszerüvé.)

I.

Közép termet, előre hajlott derékkal s egyenesen, peczkesen tartott fővel, fekete kabátban, viseltes, kopott szürke nadrágban s egy czilinder-kalappal, mely a második vagy harmadik kapitulácziót szolgálja: ekként szokott Zsedényi sétálni és országházba járni. Miatta nem vált volna veszedelmünkre sem a közös vámterület, sem a bankegyezség. Mert ő ugyan sem Ausztriából, sem a távolabbi külföldről soha magának fényüzési czikket vagy valamely ruhadarabot nem vásárolt. Ha egy ruhát megcsináltatott: annak el kellett tartani húsz-harmincz esztendeig. Volt egy ütött-kopott zekéje, mely divatbajöttekor Deák-zekének neveztetett; ezt 1860-ban csináltatta, mikor a tömlöczből kikerült. Hideg őszi és tavaszi napokon még ezelőtt pár évvel is ebben járt az országgyülésre kezében egy esernyővel, melyet ép ugy nem tudott otthon felejteni soha, mint Perczel Mór generális a magáét. Csizmája régi divatu vastag borju bőrből készült, nem azért, hogy fénymázzal kenessék, hanem azért, hogy hájjal, faggyugyertyával és olajjal fényesittessék. Többnyire egy öreg draveczi csizmadiával szokta készittetni, a ki még nem tanulta meg az uj divatot s a ki a régi divat szerint még a csizmában nem tett különbséget jobb láb és bal láb között; úgy gondolkodván, hogy nem a csizma van a lábért, hanem a láb van a csizmáért, miután lába minden bolond embernek, sőt még a meztelen czigány kölyöknek is lehet, holott csizmája és pedig draveczi csizmája a pesti urak közül csak is »tens« Zsedényi urnak lehet. A jó csizmadia ugyanis csak »tens« urnak szolitá Zsedényit akkor is, mikor ő már exczellentiás urnak igazság szerint volt szólitható.

Volt azonban az öreg urnak dísz-magyar ruhája is és pedig kétféle. Mikor még huszonhat éves fiatal ember volt ezelőtt ötven esztendővel: akkor csináltatott magának világos kék pukovai posztóból atillát, mellényt és nadrágot és sötét kék posztóból mentét, valamint kucsmát is darutollal. Ez a diszruhája eltartott 1847-ig. Ebben a diszruhában volt ő kolera-komiszárius, megbizatván a felsőbbség által, hogy a kolera miatt 1831-ben kitört zenebonát, lázongást csititsa el a tótok között. Ebben diszelgett az 1832–36-iki, 1840-iki és 1844-iki országgyüléseken, de a mikor később a magyar királyi udvari kanczelláriához Bécsbe referendáriusnak kineveztetett és ekként méltóságos urrá lett: akkor a kék diszruha helyébe megyszinü vörös atillát, mellényt és nadrágot és skarlátszinü mentét készittetett nyuszt prémmel s kucsmájára is a sastoll helyett kócsagtollat alkalmazott. Ez a ruha volt rajta utoljára 1878 november 4-ikén, midőn a királyi pár elfogadási estélyt adott a budavári királyi palotában. Ficsuros kordován csizmában s kardját két kezében keresztben tartva, ekkor mondá utoljára a királynak, hogy mégis csak kár volt Boszniába bemenni, s midőn este tiz órakor azt mondá neki Andrássy gróf: »Gyere öreg a buffetbe, együnk valamit, én éhes vagyok:« egész komolysággal és nyersességgel, de tréfásan ekkor felelte Andrássy grófnak: »Ha éhes vagy, eredj, én jól vagyok lakva Boszniával.«

Még aztán eljárt az országgyülésekre az év végeig, de az idén már országgyülésre nem jöhetett, mert a mikorra az ülések megnyittattak: akkora már a betegség nem engedte őt a szobából kijönni. Éles szemeit és figyelő, izgékony arczát nem látjuk többé az elnökkel szemben.

Mert ott ült a képviselőház kellő közepén, szemközt az elnökkel a miniszteri székek mögött, alulról számitva a harmadik sor legszélső ülésén. Idejött be rendesen az ülések kezdetén, hozván magával egy csomó felvágott és elolvasott vagy olvasatlan levelet, melyekre itt szokott választ irni. Asztalfiókjában ott volt a kalamáris, a félig rozsdás vastoll és egy csomó levélpapir. Leveleit rendesen német nyelven irta, miután gyermek korában németül tanult meg gondolkodni.