Part 12

– Én is öreg ember vagyok, méltóságos uram – úgymond a miniszter – de én erdélyi vagyok, én ismerem a nemzetiségi kérdést az én hazámból, de én is viaskodom fajomért és nemzetemért; méltóságtok akarata teljesitve lészen, vagy én sem leszek miniszter.

S a vasut meglett azonnal.

* * *

Ez volt első találkozásom Zsoldos Ignáczczal. Csodálattal és tisztelettel néztem őt. Nem a régi bekecs és régi csizma, hanem a régi sziv és régi érzés állott ezentul előttem. Ha mi fiatalok úgy tudnánk érezni, mint a régi gárda öreg táblabírái!

* * *

Legnagyobb és legbecsesebb munkája két vaskos kötetben e czim alatt látott napvilágot: »A szolgabirói hivatal«. A közigazgatás kézi-könyve akart ez lenni a szolgabirák és esküdtek számára és lőn e könyv a közigazgatás egész elméleti és gyakorlati tankönyve két nemzedéken át az egész ország számára. Olyan tudományos könyv, mely a gyakorlati közéletben ehhez hasonló elterjedést nyert s ehhez hasonló hatást gyakorolt volna, magyar nyelven még nem iratott mind maiglan.

A harminczas és negyvenes években a fölébredett nemzeti öntudat a megyei élet, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás terén is szükségesnek tartá már a közállapotok javitását. A társadalmi élet bonyolódott, a vármegyék feladata napról-napra nehezebbé vált s a külföldön utazott ujabb irói nemzedék gunynyal kezdé már ostromolni Széchenyi nyomdokin a táblabirák és szolgabirák more patrio gazdálkodó rendszerét. Azonban a táblabirák és szolgabirák megtették volna kötelességüket, ha az ujabb korszak minden reformigénye egyszere nyakukba nem szakad s ha lett volna valamely rendszeres és világos szakmunka, mely nekik az ujabb feladatokra irányt adhat.

Érezték ezt a vármegyék maguk is. Pestvármegye hires főjegyzőjének, Nyáry Pálnak keze által készittetett 1840-ben tisztviselői számára rendszeres eljárási utasitást. Zalavármegye is deputácziót küldött ki e czélra még 1839-ben s Biharban is megpendité az eszmét Beöthy Ödön.

Azonban Deák Ferencz, bár saját vármegyéje is dolgozott ily művön, Zsoldos Ignáczot, ifjukori benső barátját beszélte rá, hogy fogjon bele ily mű alkotásába.

– Minden vármegye – úgymond – csak a maga viszonyai szerint, a maga számára fog eljárási utasitást késziteni s egyik vármegye a másikét valószinüleg nem fogja elfogadni már csak localis rivalitásnál fogva sem. Ha azonban egy ember ir derék munkát: azt az egész ország elfogadja, miként Verbőczyt elfogadta. Fogj hozzá barátom s ird meg te.

Ezt 1838-ban nyáron Füreden mondá Deák Zsoldosnak és a jó tanács annál szivesebben meghallgatásra talált, mert ily mű megirásának eszméje már Zsoldosnál is önként megérlelődött s az adatokat és tanulmányokat kezdé is már hozzá gyüjteni.

Zsoldos Ignácz 1823-ban lépett Veszprémvármegyében tiszteletbeli hivatalra. Az 1825-iki országgyülésen mint távollevők követe volt jelen s mindvégig feszült figyelemmel kisérte a köztanácskozásokat. 1827-ben szolgabiróvá s később főbiróvá választatott megyéjében s 1834-ig mintaszerű szolgabirája volt a megyének, kinek nevét s eljárását példának okáért emlegették még a szomszéd vármegyékben is. Ezután főjegyző lett s a 43-iki országgyűlésen a vármegyének első követe.

Volt hát gyakorlata elég. A nagy mű megirását 1838. évi szeptemberben kezdette meg s 1840-ben fejezte be. Egyes részeit időnként megmutatta Deák Ferencznek s műve tárgyairól külön is adott ki előzetesen jól megirt dolgozatokat. Ezért az akadémia már 1839-ben tagjává választotta. A mű 1842-ben jelent meg teljes kiadásban.

Csodálatos sorsa volt e műnek. Először is Pestnek, Zalának hasonló tárgyu munkálatait teljesen leszoritá a térről, úgy hogy ezekre alig emlékezik már valaki. És azután mint gyakorlati munka, közel félszázad alatt, háromszor ment ki a divatból, de a vármegyék három szor visszafolyamodtak hozzá.

1848-ig Zsoldos könyve volt a vármegyék és szolgabirák bibliája. Az önkényuralom rendszere alatt a könyv elhallgatott. De a mikor 1861-ben visszaállitottuk a vármegyéket, a Reichsgesetzblattok lomtárba lökött foliánsai helyett megint Zsoldos könyve lett a közigazgatás tudományának forrásává. Schmerling rendszere ismét leszoritá a térről, de 1865-ben az alkotmányosság kezdetekor megint minden szolgabiró és esküdt első feladatának tartá Zsoldos könyvét megszerezni. Tisza Kálmán kormányzatának mai rendszere alatt ismét elnémult a könyv, de sokan hiszik még az öregek közül, hogy eljövend az idő, a mikor az igazi vármegyék feltámadnak egykoron s a mikor Zsoldos könyve ismét életre kel, mint az alvó leányzó.

* * *

Zsoldos Ignácz egész életén át beteges külsejü s halvány arczszinű volt, ép úgy, mint megyei tiszttársa s követtársa Sebestyén Gábor. Egykor az országgyülésen azt mondá valaki: »Csodálatos, hogy a püspökkel és sok katholikussal bővelkedő Veszprémvármegye két kálvinistát is választ követévé.« Zsoldost értették és Sebestyént.

– Elég jó pápista szinben vannak azok, – mondá Bezerédy Miklós.

Zsoldos sohase hitte, hogy hosszu életkort érjen. Nagy művét Deák Ferencznek ajánlá s hozzá negyvenöt év előtt ezt irta:

»Fogadd kérlek szivesen, szeretett barátom, e parányi gondolatgyüjteményt, melyet, mig te a haza dolgaiban fáradoztál, hivatásom sokkal kisebb körében gyüjtögettem. S ha egykor azon helyre jövendesz, hol a kifáradt gyüjtő, hogy egy ujabb munkás életet kezdhessen, nyugalmát pihenni fogja: lépj közelébe ama kis dombnak s mond barátidnak: Ismertem őt, nem volt benne rossz az akarat. – S ez a sirhantokat, hidd el, könnyitendi.«

És Zsoldos Ignácz még él és Deák Ferencz már tíz év óta pihen a kerepesi temetőben.

* * *

Veszprém városának piaczán áll egy dupla tetős régi ház egy magaslaton. Kevés ház van a városban, a mely régibb volna, mint ez. Ebben lakik s innen jár ki naponkint sétálni s közdolgokról barátival elbeszélgetni a ház öreg gazdája: Zsoldos Ignácz. Kevés ember van az országban, a ki idősebb volna, mint ő, érdemesebb egy sincs.

Régi ház, régi gazda, legöregebb táblabiró: egyaránt a köztisztelet tárgya mind a három.

SZABÓ IMRE.

(Született 1814 okt. 14-en, meghalt 1882-ben. Plébános, 1861-ben képviselő, később kultuszminiszteri osztálytanácsos, majd szombathelyi püspök. Jeles egyházi szónok és népies egyházi iró,)

Jó ember volt és jó egyházfejedelem volt. Hivei szerették, lelkésztársai becsülték, a főpapok nagy része azonban mintha kicsinylette volna őt. A minek egyik oka az volt, hogy a szombathelyi püspöki beneficzium sem nem fényes, sem nem gazdag; – a másik oka pedig az volt, hogy ő akkor is, a mikor már püspökké lett, megmaradt a maga jó természetében, mintha csak jó falusi plébános volna, semmi más. Magas hivatali gőg tömjénével nem vette körül magát, udvarában a kedélyesség uralkodott s egykori káplántársai és plébános-társai csak oly bátran mentek és csak oly gyakran mentek a szombathelyi püspöki asztal vendégszeretetét és hatalmas adomáit élvezni, mint tették akkor, a mikor ő még szerény iszkázi plébános vala. Magas állása soha sem szédité el annyira, hogy törekedett volna a »nagy« urakhoz dörgölődzni s hogy el tudta volna hanyagolni régi barátait.

A mult évben, juniusban meglátogattam őt. Éppen akkor jött haza bérmálási körutjából. A hatalmas terjedelmü püspöki rezidenczia szerény udvarmestere, midőn azt kérdeztem tőle, hol van a püspök ur – azt felelé: »A kertben.«

– És mit csinál a kertben?

– Sétálgat és tisztogatja a gyümölcsfákat.

Hm. Ez nem a legjobb mulatság juniusi melegben, – gondolám. S mentem a kertbe.

A kert ott van a püspöki palota mellett. Nem nagy, nem is nagyszerű, főuri parkhoz bizony nem hasonló. Szabályos négyszögekre van felosztva, az utak melléke gyümölcsfákkal beültetve, a gyümölcsfák közeiben burgonya, czukorrépa, zöldség, bab. Jó gazdának haszonhajtó konyhakertje s nem egyházfejedelemnek mulatója ez. Egyetlen fenyő-ültetvény egy mesterséges kerek domb tetején és oldalában s a domb tetején kerti padok és kerek-asztal: ime ebből állt a kertnek egész fényüzése.

Itt sétálgatott a püspök törődött testtel, de hatalmas kedélylyel egy képviselő barátom társaságában, ki őt bérmáló körutjából kisérte haza. Találgatta: mennyi lesz idei gyümölcstermése s miként diszlenek az ifju ültetvények, a tavaszi oltoványok.

Jó ember az, a ki szereti a gyerekeket, az állatot és ültet fát az utókor számára. Ha apa cselekszi ezt gyermekei kedvéért: még az is szép dolog. Hát a mikor püspök cselekszi, a ki eltölthetné idejét olyan mulatsággal, melyet élő világ különb mulatságnak tart, mint a kertészkedést.

Meg is tettem elismerő észrevételemet.

– Lássa barátom, mondá, én most már könyvet nem olvasok, de nem is irok. Hivatalos dolgom abból áll, hogy jó keresztyént és jó hazafit akarok nevelni az ifju nemzedékből, pihenésem pedig abból áll, hogy ültetek és oltok és nemesítek. A ki utánam jön, az veszi majd hasznát.

Beszélgettünk régi ismerőseiről, régi barátairól, a veszprémmegyei viszonyokról. Tudtam, hogy a megyére, szülőföldjére, hosszu lelkészkedésének szinhelyére kegyelettel emlékezik. Aztán áttértünk egyházmegyei híveire, a kik közt sok a vend és horvát. Kérdeztem: miként érintkezik ezekkel, hogy bérmálja őket, holott nem tud beszélni nyelvükön.

– Dehogy nem tudok, sőt nagyon is tudok – úgymond. – Lássa barátom, mikor én tíz évvel ezelőtt ide jöttem püspöknek, igaz, egy szót se tudtam vendül, horvátul, de rögtön elhatároztam, hogy megtanulok csak azért, hogy vend és horvát híveimet tanithassam a magyar nyelvre. Első dolgom volt megtanulni a miatyánkot és üdvözletet. Azután egy prédikácziót. Végre egy csomó közbeszédi mondatot, a mit a szegény nép használni szokott s különösen egy furcsa beszédet, melyet legelső bérmálásom alkalmával elmondtam már minden horvát és vend faluban. Ez pedig így szól:

»Édes fiaim! Én a Bakony mellett nevelkedtem, a hol a magyar ember azt sem tudja, hogy van-e horvát a világon. Lássátok, én püspök vagyok, Istennek szolgája ugyan, de azért hozzátok képest mégis nagy ur. És a ti nyelveteket én mégis megtanultam, pedig én ti rátok nem szorulok s ti nekem nem adhattok semmit. Lássátok, ti rászorultok az édes magyar hazára, az ád nektek békességet, nyugodalmat és mégsem tudtok édes hazátok nyelvén beszélni. Vegyetek példát én rólam. Ha én megtanultam öreg létemre a ti nyelveteket: a ti fiaitok is megtanulhatják a haza nyelvét. A haza a mi édes anyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. A mely gyermek pedig anyját érteni nem akarja, azt jobb volna a falhoz vágni, semmint fölnevelni.«

– Ezt a szót, – úgymond – nagyon jól megértették az én vendjeim és horvátaim és istennek legyen hála, az ifjuság magyarosodása szépen halad előre. Az igaz, hogy egyik-másik faluban azt is megmondám az előljáróknak, hogyha mikor még egyszer eljövök s akkor sem tudnak magyarul semmit: püspöki botomat töröm össze hátukon.

E közben helyet foglaltunk a fenyő grupp közepén a kerek asztal mellett. És ott az élemedett, a béna férfiu, kinek élete egy hétig se volt már biztos, egész gyermeki lelkesedéssel ábrándozott arról, hogy ő, bár legszegényebb a magyar püspökök között, mennyi jót tehet és tesz még a köznevelés érdekében.

Már régóta gyöngélkedett. Már 1874-ben érte őt egy veszedelmes bénulás, melyből gyökeresen kiszabadulni soha nem tudott, noha azért nem igen látszott meg rajta.

A keszthelyi Héviz volt az ő fürdője, hol megjelent minden nyáron. 1875-ben ott is találkoztam vele. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós barátaimmal fölkerestük őt, midőn meghallottuk, hogy ott van. Elpanaszlá jó humoros anekdoták közben nyavalyáját, mire Gyulai azt kérdé tőle:

– Miért nem konzultál nagyhirű orvosokkal s miért nem próbál külföldi fürdőt?

– Hja barátom, makacs vén bolond vagyok én ahhoz. Ki nem tudom verni a fejemből, hogy ha én itthon meg nem gyógyulok, engem a külföldi fürdő ugyan soha meg nem gyógyit. Már ha felrugok is: csak maradok én itthon.

Ekkor már és ezóta alig lehetett rajta észrevenni, minő hatalmas népszónok volt ő egykoron.

Pedig csakugyan az volt.

Mikor először megválasztották képviselőnek: akkor ismertem meg népszónoki ékesszólásának nagy hatalmát.

Pápán volt ez 1861-ben. Pápán rendszerint két követjelölt szokott lenni. Az egyiket a plébánia jelöltjének, a másikat a kollégium jelöltjének szokták nevezni. Amaz mindig katholikus, emez mindig református Amaz mindig győzni, emez mindig bukni szokott. S a kollégium ifjai természetesen mindig hazaárulónak szokták tartani a győzedelmes párt jelöltjét.

Ennélfogva természetes dolog, hogy akkor én is a kollégiumi jelölt pártjához tartoztam és pedig annál nagyobb elkeseredéssel, miután még akkor szavazatjogom se lehetett. Igaz, hogy Szabó Imrét még addig sohasem láttam, de engem is elragadott akkor az a szent meggyőződés, hogy egy plébános semmiképen se lehet derék ember és jó hazafi.

Ilyen hittel mentem el a fáklyás-zenét meghallgatni.

Egy állvány volt készítve a nagy téren. Ezt fogta körül a fáklyás sereg s az óriási néptömeg. A fáklyák fényénél a sötét estén tündéri fenségben tünt fel előttünk az a szép nagy templom, melynek homlokzata előtt az állványról beszélt a »pápista pap.«

S miként beszélt: sohasem feledem el. Férfias, szép termete; hatalmas, erős, érczes hangja még most is fülemben cseng. Meghatottan mentem haza s meggyőződtem arról, hogy a »pápista pap« is csak oly jó hazafi lehet, mint bárki más a legjobbak közül.

És Szabó Imrét imádta a nép, melyet ő oly mélységesen szeretett. Erre fényes, noha borzasztó bizonyiték van felirva Veszprémvármegye annalisaiban.

A somlyóvásárhelyi kerületben 1865-ben két jelölt állott szemközt egymással. Pap János 48-iki képviselő, később deákpárti és Békássy Lajos ellenzéki. Békássy pártjának zömét a marczalmelléki protestáns nemesség tette s ennek útja, midőn ment a választás szinhelyére, Iszkázon, Szabó Imre plébániáján vezetett keresztül.

Midőn a választók nagy tömege a kicsiny falun keresztül vonult: néhány éretlen legénykének henczegése miatt az iszkáziak és marczalmellékiek között némi tettleges bántalmazás fejlődött ki. A zaj közben az a hír szárnyalt végig Iszkázon, hogy a papot, Szabó Imrét akarja az ellenpárt bántalmazni. Erre annak a kis falunak népe elkeseredve, hogy kedves lelkészét megvédelmezze, megrohanta azt a nagy választó tömeget. S kifejlődött egy oly éktelen harcz, melyben épen annyi magyar vér folyt el és magyar ember halt meg, mint a pákozdi csatában.

Az aztán a pap, kit ennyire szeret, kiért meghalni kész népe. Pedig Szabó Imre nem babonával hóditá meg azt a jó és értelmes népet, hanem valódi emberszeretettel.

Ilyen főpapot adjon a gondviselés minél többet e szegény hazának.

BÉKÁSSY LAJOS.

(Békássy Lajos veszprémvármegyei birtokos, 1861-ben és 1865-ben országgyülési képviselő. Nemzetsége ős régi, a hagyomány szerint a honfoglaló Und vezértől származik. Nemzetsége a középkorban a rég kihalt Pápay nevet viselte. Született 1824-ben, meghalt 1880-ban.)

Régi honvéd, régi bajtárs, régi képviselő, régi jó magyar ember. Egygyel megint kevesebb ama férfiak serege, kik a régi magyar társadalmat alkoták. Lassanként kihal, elpusztul majd valamennyi. A »régi« Magyarország helyére az »uj« Magyarország lép és nekünk, e most izzadó nemzedéknek, kik még ismertük a régit s küzködünk az ujért, olyan keserü nyilallás támad szivünkben, valahányszor kidől egy-egy oszlop azok közül, a kiken a »régi« Magyarország felépült ezer év előtt s fennállott ezer évig.

Vajon kik lesznek és minő erősek lesznek az uj oszlopok?

Erős, hatalmas termet volt, széles vállakkal, domboru mellel, mint Atlaszé; kemény homlokkal, hatalmas fővel, mint Danton. De nem az a Danton, kinek, ha haragudott, villámot szórtak szemei s menydörgés szólt le ajkairól, s nem is az a Danton, ki elindult az egyenes uton s ki nem tért abból, habár ezerek kiomlott vérén kellett is átgázolnia.

Békássy Lajos magyar ember volt, a kihaló magyar nemesi osztálynak kitünő képviselője. A magyar nemes csak lelkesülni tudott, haragudni nem. Csak háboruban verte meg az ellenséget, de békében összeölelkezett vele. Büszke volt e faj, mint az arab mén, mely leveti hátáról azt, ki őt megnyergeli, de ha aztán a földön fekszik, nem tiporja le, nem lép a nyakára.

Van Veszprémvármegyének egy sarka, mely e fajnak különösen jó termő földje volt. Pápa vidéke, Somlyó hegye, Marczal melléke: az a rész, mely Kemenesaljára dől s mely édes testvére e költőklakta, géniuszszentelte szép magyar vidéknek.

Itt született, itt harsogtatá lantját Berzsenyi. Itt váltott testvéri csókot a muzsával Dukai Takács Judit. Itt, e vidéket éneklé meg Kisfaludy Sándor a nemesi élet költészetének azzal a bájával, mely már talán örökre kihalt s melyet utána zengeni nem voltak képesek az utóbb jövő nemzedék költő-fejedelmei sem.

Itt, a Marczal mellékén fekszik az a csendes falu, mely a Békássy nemzetség ősi fészke.

Nagy nemzetség volt ez. Előkelő család, mely rokonságban áll Veszprém, Győr, Sopron, Vas és Zalavármegye sok nagy és hires családjával, a Berzsenyiekkel, a Kisfaludyakkal, a Bezerédyekkel, a Takácsokkal, a Rohonczyakkal, a Rososokkal, melyeknek neveit hiressé tették Rákóczy harczai, az utolsó nemesi fölkelés, a függetlenségi harcz, az abszolutizmus alatti összeesküvések, a parlamenti küzdelmek s Kisfaludy Sándor gyönyörű regéi.

E családok kebelében az ősi patriarchális élet, a női szendeségnek, a gazda-szivességnek, a régi vendégszeretetnek s a rokoni és baráti érzelem bensőségének nagy erényeivel együtt ép úgy fennáll még ma is, mint fennállott azokban az időkben, a melyekről Somlyó, Csobáncz, Badacsony, Szigliget őshagyományai emlékeznek.

Ily család kebelén nőtt fel Békássy Lajos s öröklé azt a szellemet, azt a kedélyt, mely csak a magyar emberé, csak a régi nemesé lehet. Mely minden bajt és szomoruságot megtart magának, de minden ismerőst és ismeretlent részesévé tesz örömének. Mely áldomással köszönti fel az élet minden viszonyát s mely kenyerét és borát el nem tudja költeni jóizűn, ha azt meg nem oszthatja barátaival. Mely bánatot csak akkor ismer, ha szerencsétlen a mi édes hazánk s mely az oltárra vinné mindenét, ha a haza azt mondja fiainak: áldozzatok. Pedig e hon oly sokszor szerencsétlen s jó fiaira oly sokszor rászorul.

Békássy, mint fiatal ember, szolgálta a vármegyét, a mint az 48 előtt szokásban volt. Aztán honvéddé lett, végig küzdé a függetlenségi harczot, ketté törte kardját Világosnál s elment az osztrákhoz közvitéznek. Elment, mert vitték s a honvédszázadosból lett osztrák közkatona.

De oda se nézett a bajnak. Soha, egy perczig sem hitte, hogy Magyarország fel ne ébredjen ájultából és soha, egy perczig sem kételkedett abban, hogy a magyar nemzet örökké él, örökké dicső marad.

Én nem ismertem ez időben. A vármegyének ellenkező pólusán laktam s aztán kis gyermek voltam még akkor. De megismertem 1861-ben.

Ő akkor képviselő volt Veszprémvármegyéből. A határozati párthoz tartozott s szentül meg volt arról győződve, hogy elérkezett az idő, melyben le lehet ráznunk az osztrák jármot.

Jogász voltam. Jól emlékezem azokra az időkre. Csodálatos idők voltak azok. A pártélet nem szaggatta szét még akkor a társaságot. Az alkotmány nem ölte még ki a hazafiérzet nemes gerjedelmeit. Lelkesültünk Napoleonért s félistennek tartottuk Garibaldit. Mi gyermekek, ha megfoghattunk egy régi honvédet, a ki beszélt nekünk a nagy csatákról, sirva csókoltunk neki kezet!

Békássy elvitt magával, bizalmas barátai körébe, vacsorára. Valami ostoba verssel vagy toaszttal vontam magamra figyelmét. Akkor tájt verték szét az országgyülést és a vármegyéket.

Vacsora után, czigányzene közben, poharak és felköszöntések zajában félre szólitott, elővette kis tárczakönyvét, bele irta nevem s ezt mondá:

– Öcsém, se jó kedvvel, se búbánattal, se nagy beszédekkel nem verjük meg a németet. Honvéd kell oda, kétszázezer, de igazi. Ime, én most beirtam neved az én ezredembe. Beaszentáltalak. Ha mikor majd jön az idő, tőlem kapod a jelszót. Addig áldjon meg az isten.

Megölelt, megcsókolt, könyeit érzém arczomon.

– Jegyezd meg, öcsém, 48-ban hat ezer honvédet adott Veszprémmegye, most tizezret kell adnia.

Három év mulva ujra találkoztunk, ujra komoly mondanivalója volt.

Akkor volt felettünk legsötétebb és legsúlyosabb a Schmerling-korszak.

Akkor tett fogadást százezer ifju és erőteljes magyar ember az osztrák iga lerázására. Katonai törvényszékek üldözték a honfiakat a föld felett s a honfiak szervezték a honvédezredeket a föld alatt.

Ezt a mozgalmat Almássy-összeesküvésnek nevezte a katonai biróság.

Békássy nekem átadá azt a proklamácziót, melyet a Turinban székelő magyar függetlenségi bizottmány adott ki. Rajta volt e bizottmány pecsétje is a nemzet czimerével.

Ez a proklamáczió egy kegyetlen hideg deczemberi hajnalon az ország minden városában ki volt ragasztva a házak falain. Még a komáromi sánczok oldalán is.

Békássy ujra lelkemre köté a szabadulás ügyét s én akkor úgy éreztem, hogy csak napok választanak el attól az időtől, a mikor megharsan a harczi riadó életre-halálra.

S alig mult el két hét, én már fogoly voltam Komárom kaszamátáiban. – Nevemet igy vezették be valami protokollumba: »veszélyes törekvésü politikai fegyencz.« Pedig bizony ártatlan dolog volt az, a miért engem sánczba vittek.

Békássy naplója – hova nevem beirta – mégis sokszor eszembe jutott. Kivált mikor Almássyt és társait elfogdosák. Huszonkét éves korral nem a haláltól féltem, hanem a besoroztatástól.

Aztán más világ jött.

A következő évben már követet választottunk. Engem jó vagy rossz sorsom a Deák-pártra hajtott. Békássy maradt engesztelhetetlen.

Magasra csapkodtak 68-ban és 69-ben a politikai szenvedély hullámai. A két nagy nemzeti párt úgy állott szemközt egymással, mint két keserü ellenség. Békássynak gyöngéd szive ekkor sem tudott haragudni. Elvei mellett megmaradt rendithetetlenül, de a politikai szenvedélynek szemetes harczaiban nem akart többé részt venni. 1869-ben már nem vállalt mandátumot.

Nem volt ő államférfi, nem volt ő politikus. De csatatéren és parlamentben becsülettel tölté be a hős közkatona szerepét.

Visszavonult a magánéletbe, visszavonult a gazdaságtól is s bement Pápára lakni. Ott alkotott magának egy kis társaságot, melyben még évek előtt, ha tagjai összejöttek, sikerült elfelejteni egy pillanatra e nyomoruságos idők nyomoruságait.

A fuzió utáni évben találkoztam vele utoljára. A két nagy párt egyesülését helyeselte, hanem az soha sem ment a fejébe, hogy Tisza Kálmán és hivei miként felejtkezhettek meg ama nagy elvekről, melyek megszerzék nekik a nemzet bizodalmát.

Az utolsó két évben aggodalmas napjai is voltak. Rossz emberek behizelegték magukat bizalmába s visszaéltek ezzel. De azért jó kedvét nem veszté el, noha az ritkábban lobogott fel, mint hajdanában.

Most már nem fogom látni többé. Csak sirját és emlékét fogja áldásom látogatni.

Ha kérdi valaki, mi volt benne nagy, mi volt benne méltó arra, hogy hosszu czikkben emlékezzem meg rá, azt felelem: hazafi volt.

Nem tartott a parlamentben fényes szónoklatokat, ő csak hazafi volt.

Nem állt ki a publikum elé saját sebjeit mutogatni mások érdemeit leránczigálni: ő csak hazafi volt.

A mit áldozni lehetett a hazáért: azt ő mind meghozta áldozatul s a mit adhatott a haza a közügy bajnokainak: abból ő se nem kért, se el nem fogadott semmit. Hagyta azt másnak. Ő csak hazafi volt.

Nemes ember a régi korból. A ki szerette az embereket, mert szabadságban nőtt fel. A ki előtt a haza nem konvenczionális fogalom, nem közös jólléti részvénytársaság, nem államközegek rendszeres müködési gyártelepe volt. Hanem volt az ideál, melyért élni-halni, s melynek örömében és bánatában részt venni kell. Kell, mert részt nem venni lehetetlen.

A régi gárda egyik nemes tagja.

Kihalóban már ez. A vármegyék kiváló alakjai, az ős magyar szellem letéteményesei egymás után dőlnek ki.

És mi nézzük, és mi látjuk, miként rombol a kor. Mint a szarvas nézi és látja, miként pusztul körülötte szálanként és pagonyonként az ősi erdő. – Az utolsó pagonynyal ő is el fog tünni bizonyára.

BÁRÓ KEMÉNY ISTVÁN.