Part 11

A kis Belgium egyik jeles törvényalkotójának, a büntető törvények csak pótló átdolgozásáért, tehát nem is alapmunkájáért pár százezer frank jutalmat adott. Csemegi emberfölötti munkát végzett öt év alatt: legalább, de legalább százezer forintot megérdemelt volna.

Hajh, de ő nem volt se lófuttató, se bankigazgató, se vasuti engedélyes.

Nem adtak neki semmit. Nem adtak ez óriási műért egy fillért. A Tisza–Szápáry–Wekerle- és Bánffy-kormányok igazságügyminiszterei mintha sejtelemmel se birtak volna a munka becséről s a ráforditott lángész és életölő fáradság nagyságáról.

Perczel Bélának mégis eszébe jutott, hogy a hálátlanság csunya dolog. Fölkereste Csemegit.

– Barátom, szólt hozzá, még se viselhetem el lelkemen, hogy nagy munkád tiszteletdíj nélkül maradjon. Megfelelő összeget a költségvetésbe föl nem vehetek, de kodifikáczionális átalányomból kiszakithatok hatezer forintot. Ezt szives készséggel fölajánlom.

Jól tette Csemegi, hogy e koldusalamizsnát kereken és rögtön visszautasitotta.

– Inkább vesszek éhen, mint ezt elfogadjam.

Igaza volt! Hat ezer forintot középméretü ügyvéd szokott kapni nagy pörben egyetlen jóravaló replikáért.

Én magam két igazságügyminisztert zaklattam, hogy tegyenek valamit s nemzedékünkről az undok hálátlanság vádját háritsák el. Hiába volt. De talán később már el se fogadta volna Csemegi.

Csemegi megteremtette a magyar büntető jogot, Kozma megalkotta a magyar korszerü büntető eljárást. Mind a kettő egész életét szánta feladatának becsületes megoldására. Szegényül élt, szegényül halt el mind a kettő.

Mikor én az eszlári pörben a védelmet vezettem: azon a nyáron Csemegi egyik külföldi fürdőn együtt volt Schmerlinggel és Glaserrel, korunk e két nagy jogászával. Mint mindenütt a művelt világban, ugy e három férfiu közt is minden nap az eszlári pörről s az én – jó vagy rossz – de mindennapi szereplésemről folyt a tárgyalás. A két osztrák államférfi gondosan kikérdezte Csemegit, hogy én hol születtem, hol tanultam, ki volt mesterem, kik voltak tanáraim? Mikor pedig Szeyfertt elejtette a vádat: akkor kikérdezték Szeyfertt felől is. Csemegi minden jót elmondott, a mit csak tudott róla is, rólam is.

– No lám, – mondotta Schmerling, – nem hiába kitünő férfiu az a Szeyfertt, ő az én tanitványom.

– Eötvös pedig az enyém, – felelte Csemegi nagy magyar önérzettel. S hozzá tette: Exczellencziátok is intézkedhetnének, hogy az osztrák egyetemeken is a jogászok oly behatóan sajátithassák el a törvényszéki orvostant, mint a magyar egyetemeken.

Beismerték s az osztrák kormány még azon évben intézkedett s intézkedése indokául a magyar ügyvédi kar magas jogi műveltségét hozta fel.

Én ugyan se egyetemi hallgató nem voltam, se Csemegi tanitványa nem voltam, de jól esett ez a kis szóváltás, melyet Csemegi haza jöttekor azonnal közölt velem.

Itthon mindig szidott bennünket. Birót, ügyvédet, jogtanárt, törvénykészitőt egyaránt. De a mikor külföldi notabilitásokkal találkozott, azok előtt a magyar jogélet férfiait a világ első jogászai gyanánt mutatta föl. S a ki a magyar jogászt ócsárolni merte: annak ugy ment neki, mint az oroszlán. Pedig német, olasz, franczia nevezetes férfiakkal gyakran találkozott, kik közül őt, mint korunk legnagyobb kodifikátorát, tisztelgés végett gyakran és sokan fölkeresték.

Az eszlári pör befejeztével pihenni Balaton-Füredre mentem; első dolgom volt őt felkeresni. Megölelt, megcsókolt s azt mondotta:

– Ne volnék csak ilyen vén bolond, ott hagynám a kuriai tanácselnökséget s odamennék irodádba ügyvédtársadnak.

Minő nemesnek látta s minő magasra becsülte ő az ügyvédi hivatást!

Minden nagyravágyása abból állott: bárha ő állhatna egyszer az igazságügyi kormányzat élére! Vágya nem teljesült.

1875-ben, mikor a Wenckheim–Tisza-kabinet alakult, egy este Széll Kálmán megszólitott, menjek el hozzá, beszéljük meg: ki lenne a legjobb igazságügyminiszter. Széll Kálmán akkor már kijelölt pénzügyminiszter volt. A Bittó-kabinetnek Pauler volt igazságügyminisztere, de ezt Tisza nem szerette, mert valami kanári madár miatt egy interpelláczióban Tiszát csak nem rég nagyon ledisputálta. Széll az egyetem-téren lakott, nála lakott Deák Ferencz is. A házat már lebontották.

Ott összejöttünk többen. A házigazdán kivül ott volt Perczel Béla házelnök, Szeniczey Ödön, Visontai Kovách László s még vagy ketten. Horváth Lajost szerettük volna megnyerni, de istenért se vállalkozott. Táviratoztunk Miskolczra is pártjához, hogy az is biztassa őt. Meg is tette, az se használt.

A mint tanácskozunk s keressük az alkalmas embert, Perczel Béla föl és alá járkál a szobában, szokása szerint hátratett kezekkel. Ránézek s oda szólok:

– Hát te Béla nem vállalkoznál rá?

– Ha parancsoltok velem: én szivesen megteszem.

Eddig volt. Széllnek tetszett, másnap közölte Tiszával s harmadnap Perczel igazságügyminiszter volt.

Évek mulva elmondtam e jelenetet Csemeginek.

– Hát én rólam nem volt szó? – kérdezé.

– Az igazat megvallva, nem jutottál eszünkbe.

– No barátom, ha jogász embernek, ha magadforma embernek se jutok eszébe: akkor mit várjak én?

Keserü szemrehányást tett az egész világnak. S igaza volt. Hiszen még az akadémia se választotta tagjává!

Talán nem lett volna a legjobb igazságügyminiszter. Talán nem volt a legjobb biró sem. Birói felfogása ellen egyszer-másszor én is hevesen érveltem magántársalgások közben. Birótársai közt is sokan voltak, kik vele nem rokonszenveztek.

Modora érdes. Nagy tudásával nagy fölényt tudott gyakorolni. S nem is mérsékelte magát ebben minden alkalommal. Komoly összeütközésbe s mély jogtörténeti vitába keveredtem vele magam is az egyházpolitika heves napjaiban. S azóta alig találkoztam vele néhányszor.

De minő semmiség ez mind az igaz érdem ama piramisa mellett, melyet életével és munkásságával megszerzett! Nagyobb fia, mint ő, volt nemzetünknek az ő korában. De egész életének minden munkáját, egész lángelméjének minden erejét hazája javára ugy, mint ő, senki fel nem áldozta.

Szegény kenyeret kapott érte, a mig élt. Halála után életének s emlékezetének dicsőségét zengeni fogják a századok.

III.

Hanem e felvilágositás mégis sötéten hagy egy pontot. Huszonnégy év előtt fejezte be nagy művét Csemegi. Egész emberélet munkája ez a nagy mű s közhaszna és dicsősége nemzetünknek. S huszonegy év óta élt szegényül s halt meg szegényül a nagy mű alkotója.

Ez a sötétség mégis sötétség maradt. A kormányokra borul ez, nem Csemegire.

Csemegi könyvtáráról is megemlékeztem tárczám soraiban. Azt állitottam, hogy ebből áll minden vagyona, melyet szeretett hitvesére hagyhatott. E vagyon pedig, ha kótya-vetyére kerül, nem ér annyi száz forintot, a hány ezerbe került, noha mint szakkönyvtár kincset ér.

Lehet, hogy szavaim birtak arra pártkülönbség nélkül több képviselőt ma a képviselőházban, hogy lépést tegyenek arra nézve, hogy a nagy értékü könyvtár a törvényszerkesztő bizottság részére államköltségen megszereztessék. Apponyi Albert gróf és Győrffy Gyula vezetése mellett Beksics Gusztáv, Bolgár Ferencz, László Mihály, Neményi Ambrus, Olay Lajos és Szabó Imre voltak e képviselők. Fölkeresték a miniszteri szobában Széll Kálmán miniszterelnököt s Lukács László, Plósz Sándor és Wlassics Gyula minisztereket, kik biztató igéretet tettek mind a könyvtár megvételére, mind az özvegy legmagasabb kegydijazására.

Ez a legkevesebb, mivel a nemzet az elhunyt iránti háláját, noha későcskén, bebizonyithatja.

Ehhez még szükséges, hogy mellszobra a legfőbb törvényszék palotájának csarnokában államköltségen felállittassék.

* * *

Ha már Csemegi Szent-István rendjéről szóltam, szólok most egyuttal Tisza Kálmán Szent-István-rendjéről is, melyet nagy-kereszt alakban ugyan, de később adott a király Tisza Kálmánnak, mint Csemeginek.

Erről is ma értesültem hitelesen.

Tisza Kálmán már félévig volt belügyminiszter s öt évig miniszterelnök s még mindig nem volt semmi rendjele.

Történt 1880-ban, hogy Károly román király, akkor még fejedelmi czimmel, Budapesten járt s Tisza Kálmán miniszterelnök, ő felsége a király előzetes tudatával, nála tisztelgő látogatást tett. Midőn tőle elbucsuzott, a fejedelem főhadsegéde arra kérte, menjen egyenesen haza, mert a fejedelem ő fensége azonnal vissza óhajtja adni a látogatást.

Ugy lett. Tisza azonnal haza hajtatott miniszterelnöki palotájába s a fejedelem néhány percz mulva nála termett.

Fontos tárgyu beszélgetés után a látogatás befejeztével elővett a fejedelem egy finom müvü tárczát s oda nyujtá Tiszának. A román csillagrend legmagasabb osztályának jelvényei voltak benne.

– Szerencsémnek tartom, – ugymond a fejedelem, – hogy e rendet Exczellencziádnak adományozhatom.

– Hódolattal és hálás köszönettel fogadom fenséged kegyes adományát, ámbár meg kell jegyeznem, hogy saját felséges uralkodómtól sincs még semmi rendjelem.

A fejedelem mosolygott e szóra.

– Tudom – ugymond – hogy vannak kiváló férfiak, kik a rendjelekre semmit sem adnak; nem is kivánom, hogy viselje, mégis kérem, fogadja el tőlem emlékül.

Ily kegyes szavakra természetesen el kellett fogadnia.

Fülébe jutott ez báró Orczynak, ő felsége melletti miniszternek, a ki aztán rögtön előterjesztést tett ő felségének az iránt, hogy Tisza Kálmánnak a Szent-István-rend nagy keresztje adományoztassék.

Igy jutott Tisza Kálmán magyar rendhez a román király utján.

BITTÓ ISTVÁN A FŐRENDIHÁZBAN.

(Született 1822 május 3-án. Köznemes, de előkelő birtokos családból. 1848-ban képviselő, később bujdosó. Somogy vármegye egykori főszolgabirája, képviselő, igazságügyminiszter, képviselőház elnöke, miniszterelnök, Deák Ferencz benső baráti köréhez tartozott.)

Széll Kálmán becsületes munkát végzett, mikor azt ajánlotta a királynak, hogy Bittó Istvánt a főrendiház tagjává, örökös törvényhozóvá nevezze ki. Meg kellett volna ezt már tenni tizenöt év előtt, a mikor először kimaradt a képviselőházból. A mikor az uj főrendiház először megalakult. Ha már ily alkatában áll fenn ez a főrendiház: ki lehetne annak inkább tagja, mint a ki miniszterelnök volt? Tisza Kálmán kislelküsége, Szápáry, Wekerle és Bánffy feledékenysége volt oka az eddigi mulasztásnak. És főleg az, hogy Bittó a boldogtalan nemzeti párthoz tartozott. Ugy vélekedtek: a főrendiháznak nincs szüksége nemzeti párti férfiura. Pedig én nem egyszer úgy szerettem volna, hogy e párt minden tagját oda szállitsák át. A zionisták azt hiszik, a zsidóknak Jeruzsálemben van helyük; én azt hiszem, a nemzeti pártiaknak a főrendiházban lett volna helyük. Úgy is oda jutnak utóbb mindannyian. A nemzeti muzeum kerek palotájába.

Széll Kálmán, ha későn is, helyre hozta a furcsa mulasztást. Minden miniszterelnök főrendiházi törvényhozó immár. Szlávy és Wekerle méltóságuknál, Szápáry grófságánál fogva. Bánffy háromféleképen is az. Bárósága, méltósága s kálvinista főgondnoksága czimén. Tisza Kálmán is az lehet, mihelyt akarja. Ő a legrégibb kálvinista főgondnok.

Huszonötödik éve, hogy megszünt a Deák-párt. Utolsó három évében három miniszterelnöke volt. A nagy betegnél gyakran változtatják az orvosokat. A Deákpárt utolsó orvosa Bittó István volt. Ő is fogta be szemeit. Ő is temette el.

Pedig nem volt épen rossz orvos. Csak szerencséje nem volt.

* * *

Bittó Istvánt nagyon kevesen ismerték igazán. De a kik igazán ismerték: azok igazán szerették. És őszintén becsülték. Ezt nem gátolta se nemzeti párti volta, se 67-es meggyőződése. Mert igaz, jó és erős magyar volt minden izében. Erős magyar érzületben a miniszterelnökök közt talán csak Bánffy közelitette meg. Felül nem multa egyik se.

Én szép példákat tudok erre.

Mikor huszonöt évvel ezelőtt a második választási törvényt hoztuk, úgy láttuk szükségesnek, hogy az erdélyi czenzust hagyjuk meg változatlanul, nehogy román-ajku atyánkfiai dako-román képviselőkkel áraszszák el az országgyülést. Ellenünk volt gróf Szápáry belügyminiszter, ellenünk volt a balközép s ellenünk voltak a Deák-párt radikális elemei Gorove István és Horváth Boldizsár által szervezve. De ellenünk voltak a felvidéki deákpártiak is, kiket a vén Justh, a »tót király« vezetett.

Szegény báró Kemény István kétségbe volt esve. Szentül hitte, hogy elbukunk és szentül hitte, hogy akkor elvesztjük Erdélyt. Mi azonban csülökre álltunk, a központi bizottságban győztünk s a Deákpárt értekezletén addig viaskodtunk, mig ott is ki nem csikartuk a néhány szónyi többséget. Egyuttal pártkérdéssé tettük javaslatunkat.

Hátra volt azonban a főrendiház. Ott már mi semmit nem segithettünk, a belügyminiszter pedig berendelte a főispánokat, hogy ellenünk a kormány eredeti javaslatát szavazzák meg.

Egy szép augusztusi napon reggeli hat órakor beront hozzám báró Kemény István, lerántja rólam a takarót s fülemnél fogva fölczibál.

– Gyere, gyere, öltözz hamar, menjünk Bittóhoz deputáczióba!

Átkozottul álmos voltam.

– Hány óra?

– Siess, siess, mindjárt hat óra lesz.

– Az öreg apám se járt deputáczióba miniszterelnöknél hajnali órában.

Nem hagyott békét, felöltöztem, kocsiba ültünk, mentünk Jeney József erdélyi székely képviselőhöz, őt is fölvettük s hajtattunk lóhalálában föl Budavárába, a miniszterelnöki palotába.

Portásra, komornyikra rárontottunk: keltsék föl azonnal a miniszterelnököt. Futott mindegyik a belső szolgákhoz és szolgálattévő frájokhoz. A miniszterelnök, bár szürkülő legény, nem régi házas volt. Fölverték. Elhitették vele, hogy a tatárok törtek be az országba.

Jött ki hozzánk az elfogadó-terembe papucsban, barnavörös hálókabátban, vörös házi sapkában. Mint egy török basa.

– No mi baj ilyen kora reggel?

Én voltam az első szónok. Elmondtam a czenzusveszedelmet. A belügyminiszter gonosz praktikáit. Tizennyolcz berendelt főispán veszedelmes szándékát. Vagy segitsen, vagy elbukunk! Holnap lesz a szavazás.

Jó báró Kemény István folytatta a panaszt.

De panasza közben mély érzés fogta el szivét. Eszébe jutott, hogy még van jó magyar Erdélyben s hogy azok számára meg kell menteni azt az országot. Ha pedig már azok is elfogynának…

Mikor ide jutott panaszával, elfuladt a hangja. Valami szoritotta a torkát. De Jeney szeméből is kicsordult a köny. Jeney fejezte be a mondókát.

– … de mi azt már nem akarjuk megérni!

Bittó István a miniszterelnök azt felelte:

– Köszönöm szives fáradságtokat. Nem tudtam a dologról. Mindjárt intézkedem. Mig én a kormányon leszek: a magyarságnak hátraszorulni nem szabad.

Oly keményen beszélt a főispánokkal, hogy tizennyolcz közül tizenöt velünk szavazott és csak Ormós temesi gróf, Kis Miklós jász-kun főkapitány s még egy harmadik – neve nem jut eszembe – szavazott ellenünk. Győztünk!

Ilyen fura deputáczió se járt azóta a miniszterelnöki palotában. De talán azelőtt se.

Bittó alatt nyujtott be az igazságügyminiszter egy uj perrendtartási javaslatot, melyből hiányzott az, hogy más nyelven, mint magyar nyelven semmiféle iratot benyujtani nem szabad. Figyelmeztetésünkre Bittó azonnal visszavonatta a javaslatot s utasitotta a szakminisztert, hogy pótolja ezt a hiányt. Kora bukása miatt czélhoz nem juthattunk. Azóta negyed század telt el s a czélhoz ma se jutottunk el. Pedig minő óriási következménye lett volna annak, ha állami biróságaink csak magyar okiratot fogadhattak volna el!

* * *

Volt Bittó igazságügyminiszter is. Ő szervezte 1871-ben a királyi biróságokat. Ismeretlen elemekből harmadfél ezer birót egyszerre kinevezni! Azt a protekcziós bucsujárást kellett csak látni, a melylyel őt három hónapon át folyton ostromolták.

Szelid modorban, de hajlithatlan keménységgel állt ellent. Még maga gróf Andrássy Gyula miniszterelnök se tudta egyik gazdatisztjét börtönfelügyelőnek nála beajánlani. Nem is hagyta a dolgot megjegyzés nélkül:

– Teringette Pistikája, az ember sehogy se boldogul vele.

Kis termete miatt bizalmas körben csak Pistikának neveztük.

* * *

Deák Ferencz nagyon szerette és becsülte.

Az 1872-iki országgyülésen elnököt kellett választani. Sokan Somssich Pált akarták, a mult 1869-iki képviselőház elnökét. Sokan Gorovét, a párt elnökét. De mások is voltak jelöltek. A Deák-párt kebelében hosszu vitára voltak készen. Akkor még nem a kormány jelölte ki a képviselőház elnökét, a ház élénken óvta e nagy jogát. Akkor még nem is volt a képviselőház elnöke »kegyelmes ur«, hanem csak az otthoni czime volt.

Én is deákpárti voltam akkor. Körhelyiségünk a Hungáriában volt. Ott jöttünk össze a képviselőházi elnökben megállapodni.

Gorove István pártelnök megnyitja a tanácskozást s jelenti, hogy az elnökjelölés kérdéséhez Deák Ferencz óhajt először szólani.

Deák Ferencz jobb kezét az asztalra teszi s balkezében szivarját tartja aláfelé. S szól:

– Elnökválasztásról, személyi kérdésről van szó. Az elnöki tiszt nagyon fontos és gyakran nehéz. Meg kell fontolnunk higgadtan s szabadon kell tanácskoznunk, kit válasszunk ez állásra. Mindenki mondja meg nyiltan véleményét.

S ekkor erős hangsulyozással tette hozzá:

– Én Bittó István igazságügyminiszter urat óhajtom a képviselőház elnökének!

– Éljen! Éljen!

Azonnal vége lett a tanácskozásnak. Lehetett is azután már tanácskozni, a mikor Deák Ferencz megmondta a véleményét. De úgy elhallgatott ott minden más árnyalat, mintha más se lett volna a világon, mint Bittó István.

Igy lett a ház elnöke.

De még czifrábban lett miniszterelnök.

Szlávy Józsefnek teste-lelke megunta már a miniszterelnökséget, pedig alig volt egy év óta abban a méltóságban. Szabadulni akart minden áron.

A király sok embert megkérdezett: ki legyen a miniszterelnök. Akkor hallgatta meg először Ghyczy Kálmánt és Tisza Kálmánt is. Meghallgatta Bittót is, a ház elnökét. S egyszer csak azt mondja neki:

– Önt bizom meg a minisztérium megalakitásával.

Hejh a ki adta! Most ijedt meg már igazán Bittó István. Hát hiszen az igaz, hogy ő házelnök volt, igazságügyminiszter is volt, Somogy vármegyének főszolgabirája is volt s a függetlenségi harcz után bujdosó is volt, de elvégre mégis csak táblabiró volt. Hogy lehessen ő miniszterelnök?

– Fölség, köszönöm kegyességét. Fölséged parancsának engedelmeskedem is, de azt Fölséged se parancsolhatja, hogy arabul beszéljek, mikor én arabul nem tudok.

Mosolygott a Fölség.

– Csak próbálja meg kedves Bittó, tud ön még arabul is.

Igy lett miniszterelnök.

* * *

Pedig még se igen tudott arabul.

A bosnyák politikát például határozottan ellenezte.

E miatt kellett meg is buknia. Nemcsak neki, hanem a Deák-pártnak is. Ennek elbeszélése azonban már a magas politika körébe tartozik.

* * *

Nem szónok. És nagyon szerény ember. E két körülmény örök akadálya volt annak, hogy vezérszerepet állandóan vigyen.

Egyszerü, tiszta, magyar és nemes táblabirói eszejárása van. Kisebb társaságban, magántársaságban felfogása, érvelése, nemes modora mindig hatalmas befolyást gyakorol. Szabadelvü a negyvenes évek régi tisztes táborából. Vannak eszményei s még tud lelkesülni.

Az egyetlen miniszterelnök, a ki átment az ellenzékre.

A LEGÖREGEBB TÁBLABIRÓ.

(Zsoldos Ignácz született 1803 julius 24-én s meghalt 1885, szeptember 24-én. Követ, jogtudós, legfőbb itélő biró, akadémiai tag, tudományos iró. Legnagyobb érdeme az, hogy Zádor Györgygyel együtt a magyar jogi élet tiszta magyar nyelvét ő alapitotta, ő teremtette meg. Az utolsó negyven évben irók, birák és ügyvédek sokat rontottak e nyelven.)

Zsoldos Ignáczról, az agg tudósról és táblabiróról akarok megemlékezni. Régi ember, régi törvényhozó, régi publiczista, régi büszkesége a magyar birói karnak, az ujra ébredt nemzet első gárdájának tekintélyes tagja.

Nagyon kis gyermek voltam még akkor, amikor őt nekem a 47-diki követválasztás idején apám megmutatta. Őt és Zádort és Kocsi Sebestyén Gábort és Hunkár Antalt, mint vármegyénk nagyjait.

Régi ember volt ő már akkor is. Már 1847-ben joggal mondhatta el, hogy negyedszázad óta szolgálja a vármegyét, a közügyet, a tudományt, az országgyülést. De én minderről akkor nem tudtam s mindebből nem értettem semmit. Még alakját is elfelejtettem, még neve is ritkán jutott eszembe, de ez az én bűnöm volt, nem az övé.

Húsz esztendeig nem láttam azután.

1867-ben egy deputácziót választott a vármegye, melynek szigorú útasitásul adta, hogy menjen föl Pestre, látogassa meg a minisztereket s különösen gróf Mikó Imrével értesse meg komolyan, hogy a vármegyének vasutra van szüksége s hogy a magyar nyugati vasutnak, Fehérvárból kiindulva, a vármegye kellő közepén kell végig vezettetni. Szentül azt hittük akkor a vármegyén, hogy a vasútépités pusztán hazafias dolog, mint a muzeum vagy a nemzeti szinház, hogy abból csak áldása lesz az országnak s hogy ahhoz holmi konzorcziumoknak, gründereknek, szindikátusoknak, filiszteusoknak semmi közük se lészen.

Ebbe a hazafias vasuti deputáczióba beválasztott a nemes vármegye engem is, aki akkor fiskusa voltam, és Zsoldos Ignáczot is, aki már akkor is és még akkor is első rangu büszkesége volt. Mellesleg szeptemvir volt a kurián és Pesten lakott.

Elképzelhető, minő sajátságos érzelemmel vártam azt a pillanatot, midőn vele megismerkedhetem. Első rangu publiczistánk a 40-es évek elejéről, harmincz év óta tagja a magyar tudós társaságnak, több mint negyven év előtt már országgyűlési követ s most szeptemvir, az országnak egyik legmagasb birája. Mily alakká növeszté őt fel láttatlanban egy ifjú megyei tisztviselőnek kegyeletes képzelete!

A főispánnál, báró Fiáth Ferencznél jöttünk össze, hogy onnan menjünk a miniszterekhez. Eszterházy Pál, Waldstein János, Zichy Manó grófok, Ányos István, Békássy Lajos, Nagy Ignácz képviselők, Késmárky viczispán s a többiek. Ma már mindez, akiket itt fölemliték, elköltözött oda, a hol nincs miniszter s a hová vasút nem jár.

Míg ott beszélgettünk: bejön közénk egy kis sovány, öreg emberke. Halvány arcz, élénk szemek, még el nem deresedett bajusz, bágyadt mozdulatok s kissé hajlott termett. Tisztes fekete, de viselt ruhában, Zsedényi-féle egyszerüséggel öltözve. Nyakában egy hosszu bekecs, boldogult Horváth István divatja szerinti szabással s lábain olyan csizma, melyet bagariabőrből készitett valami régi divatu magyar csizmadia s melynek mindegyik darabját fölváltva másik-másik lábán szokta viselni naponként az ember hajdanában. Beköszöntött s aztán keveset beszélt, igénytelenül, szerényen és csak akkor, ha valaki egyenes kérdéssel fordult hozzá. Egyenesen rá lehetett volna fogni, hogy egy derék, nyugalomba vonult falusi tanitó, ki ránk maradt ezelőtt ötven esztendőről.

Zsoldos Ignácz volt. Tisztelettel néztem és hallgattam reá, de kissé csalódva.

Mentünk a miniszterhez. Mikó miniszter hegyesre kifent bajuszával ünnepélyesen fogadott bennünket, mellette ott sürgött államtitkárja, Hollán Ernő, akkor még nem generális, hanem annál szemrevalóbb fiatal ember.

Szónokunk elmondá a maga beszédét ékesen, czifrán, szónoki figurákkal bővelkedve, szokott hazafias frázisokkal s a miniszter felelt rá hidegen, egyszerüen, jóakaratáról biztositva szokott hivatalos frázisokkal. Vettem észre, hogy ebből a párbeszédből alig lesz nekünk vasutunk.

De előállott Zsoldos Ignácz s mikor a hivatalos beszédnek vége lett, azt mondá a miniszternek:

– Kegyelmes uram, miniszter ur! A mi ide jövetelünk nem puszta formaság. Mi azt követeljük, hogy az ország tuladunai részének jövendője s anyagi és szellemi jólléte minden módon biztosittassék. A miniszter uraknak az ország minden részéről gondoskodni kell ugyan, de vegye tudomásul exczelencziád, hogy az ország tuladunai része nem ismer idegen nemzetiséget, nem ismer nemzetiségi kérdést, mi magyarok vagyunk és magyarok maradunk; a német ellen és nyugat ellen mi védelmezzük fajunkat és országunkat, a mi kérelmünket se elutasitani, se halogatni nem szabad. Én, miniszter ur, öreg vagyok már és beteg ember, de fiatallá és egészségessé leszek, ha az én imádott magyar fajomnak, nemzetemnek jólléteért kell viaskodnom. És én azért viaskodni fogok, a mig én élek, ezt a miniszter ur jegyezze meg magának jól.

A kis ember görnyedt termete kiegyenesedett, hangjában ércz volt és erő s szemeiben villogott az érzés és a köny.

Ezt a hangot megértette a miniszter. Az ő bágyadt szemeiben is el kezdett csillogni valami, némán szoritott velünk kezet, de a Zsoldos Ignácz kezét két kezével szoritá meg.