Part 1

Eötvös Károly Munkái

V. KÖTET

MAGYAR ALAKOK

Eötvös Károly Munkái

V

MAGYAR ALAKOK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

MAGYAR ALAKOK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

A KIS MARISKA.

(Gróf Széchenyi István nőtlen korából.)

Széchenyi István iróasztala fölött díszes aranykeretben fiatal nő arczképe függött a falon. Olajfestmény volt s gyönyörü szép, fiatal nőfejet ábrázolt. Barna hajfürtök, mondulaalakú nagy két fekete szem, semmihez se hasonlítható mosoly, fény és bűbáj a homlokon, az ajkakon s a fölséges arcznak minden vonalán. Mintha a teremtés arra alkotta volna ez arczot, hogy uj erőt adjon a fáradtnak, vigasztalást a kétségbeesettnek, életet a haldoklónak, szerelmet az élőnek s költői ihletet a szerelmesnek.

Széchenyi, ha asztala mellett ült vagy állt, mindig ráláthatott a képre.

Sohase hallotta senki, hogy Széchenyi István a kép eredetijéről komolyan beszélt volna. Minden látogatónak feltünt a kép, de ő mindenkinek másként mesélte el, hogy mikor s miként jutott a kép birtokába. Sokan úgy gondolkodtak, hogy csak képzelet szüleménye, csak tanulmányi kisérlet az az ábrázat. Sokan azt hitték, ifjú görög nő képe, a kivel görögországi utazásai közben ismerkedett meg Széchenyi. De ő nem törődött a találgatásokkal. Ha valaki határozott véleményt nyilvánított a kép származásáról, nem mondott ellent. Legföljebb élczczel és gúnynyal vetett véget szokása szerint a tünődésnek.

Volt egy nézet, mely Széchenyi bizalmasabb ismerősei közt legjobban el volt terjedve. Waldstein János gróftól hallottam ezt. Széchenyi »Világ« czímü munkájának egyik fejezetén alapult.

Talán e munka van legjobban tele azzal a hatalmas költői erővel, mely a nagy államférfiu életén át, hol rajongás képében, hol keserű gúny és évődés torzulatában, hol pedig a csalódott egész élet kétségbeejtő alakjában jelentkezett. E munkájában beszél el Széchenyi egy jelenetet, melyet átélt s mely minden valószinüség szerint fordulópont volt életében.

Egykor Görögországban utazott.

A bécsi kongresszus véget ért. Európa nyugodt volt s Széchenyi szive üres és sivár. A kongresszus alatt Széchenyi a rangban és tekintélyben legelső s legkiválóbb férfiakkal állt egy sorban. Huszonnégy éves volt. Viruló fiatalsága, daliás külseje s szellemének kimeríthetlen gazdagsága olyan egyéniséget alkottak belőle, a mely előtt a legmagasabb körök termei s a legünnepeltebb szivek titkai megnyiltak. Társadalmi állása s mély és vidám szellemén kivül az az érdeme is följogosította erre, a melyet akkor szerzett, a mikor a waterlooi csata reggelén tanácsot adott Blüchernek, mely döntő fontosságú volt a csata lefolyására, Francziaország sorsára s nagy Napoleon életére. A világtörténet nem ismeri e kis történelmi részletet. A németek hallgatnak róla s Blücher lángeszének tulajdonítják a sikeres hadműveletet, holott ő sok történetiró szerint itt csak egy súlyos kardvas volt a végzet kezében, semmi egyéb. Báró Kemény Zsigmond érinti ezt Széchenyi életrajzában, de mélyebben nem merül bele s részletesen nem adja elő. Széchenyi emlékiratai világosságot deríthetnek erre is. Ám akárhogy történt, a bécsi kongresszus fejedelmei s herczegasszonyai jól ismerték a fiatal magyar grófnak ezt az érdemét s az utóbbiak különösen oly kegyekben részesitették, melyekre büszke lehetett volna minden koronás fő.

A kongresszus befejeztével ernyedés állott be Széchenyi kedélyvilágában. Bécset szűknek, egyhangunak, nagyon is polgárinak találta s útra kelt. Ezredétől könnyen kapott akármennyi szabadságot. Utazásának semmi különös czélja nem volt. Csak az, hogy utazzék és álmodozzék. Egy szép napon magánosan andalgott a régi Hellász legszebb omladékainak egyikén, melyet még akkor nem turkáltak fel az angolok, hogy töredékeit Angliába hurczolják. Még talpon álló oszloptörzsökre könyökölve, legeltette szemeit a csodálatos szép ligeten. Lelke elmerengett a háromezer éves multnak örökre letünt nagyságain. E pillanatban – mint körülbelül ez idő tájt Byron – könnyen elhatározhatta volna magát, hogy lemondjon a világról s csak a multak emlékeinek s szive alaktalan ábrándjainak éljen.

Gyönge zaj riasztja föl ábrándozásaiból.

Fölpillant s gyönyörü szép görög lánykát lát maga előtt elhaladni. Korsó a kezében. Ifjuság és szépség, illat és báj mérhetetlen gazdagsága vette körül alakját. Széchenyi agyán megvillant egy gondolat. Fölkiáltott.

– Óh a férfi hivatása nem az, hogy visszaálmodozzon a multakba, hanem az, hogy éljen a derülten mosolygó jövendő számára. A multnak minden emléke minő halvány és színtelen ez ifjú alak mellett!

E pillanatban fogamzott meg benne Magyarország újjá alkotásának korszakos eszméje. E pillanatban ismerte föl létének jogosultságát s életének czélját. Maga Széchenyi is megírja ezt a jelenetet említett munkájában, ha nem is e szavakkal, de elég részletesen.

Sokan azt hitték, hogy ama kép e fiatal görög lányt ábrázolja. S azért festette meg képét s azért akasztotta iróasztala fölé, hogy életének e fordulópontja mindig szeme előtt legyen. Most már 1875-ben, a mikor e sorokat irom, a »legnagyobb magyar« özvegye is elhúnyt s a két nagy szellem egyesült ismét a magasságban; – most már elmondhatjuk a kép történetét, e sorok nem juthatnak el hozzájuk.

Volt Czenken a század elején Széchenyi Ferencz gróf szolgálatában valami Varga János nevű erdőkerülő. Mai állapotában nem ismerem Czenket, de a század elején a kastély mellett levő angol kertből széles fasor vezetett ki, melynek végén gyönyörü erdő feküdt. Ennek az erdőnek volt őre Varga János, a ki akkortájt férfikora teljes erejében volt. Volt felesége is, igazán csinos nő, hozzá hasonló szegény származásu. 1810 körül kis lánykájuk született, a kit Mariska névre kereszteltek. Egy fiuk is lett később apja nevére, a ki 1848-ban honvéd volt, Buda ostrománál részt vett, a nádori palota kifosztásánál jelen volt, könyvtáramban van is egy könyv, melyet onnan hozott el; – úgy tudom, ma is él valahol Sopronvármegyében. Ő azonban nem tartozik történetünkhöz.

A kis Mariska nagyon szép gyerek volt. Erős, kedves, okos.

Az öreg gróf halála után Széchenyi István gyakran és hosszasan tartózkodott Czenken. A kis Mariska akkortájt öt-hat esztendős volt. Széchenyi észrevette a kis lánykát s rendkivül megszerette. Naphosszant eljátszogatott vele, ölében hordozta, százszor-ezerszer összecsókolgatta. Valamelyik épületben vagy talán épen a kastélyban volt egy pinczelakás. Kivül az ablak alatt állott a gróf, belül a kis Mariska, a ki gyerekes édes pajzánsággal hol kidugta fejecskéjét, hol visszakapta, a gróf pedig kaczagva zsörtölődött vele rosszalkodása miatt. Napokat töltöttek így el kettecskén efféle játszadozással. Az emberek nem értették a dolgot. A grófot nem úgy ismerték, mint a ki nagyon szerette volna a kis gyereket. Utóbb azt suttogták, hogy a kis Mariska bizonyosan a grófnak a lánya. Még hasonlatosságot is találtak arczuk vonásaiban. A kis lány is erős barna szemöldökü s piros arczú volt. A következés megmutatta, hogy a jó czenkiek beszéde alaptalan mendemonda volt.

Később elkerült a gróf hazulról. Nem gondoskodhatott a kis Mariskáról s talán egészen el is feledte. Az erdőkerülő is, felesége is rövid időközben elhaltak s a kis Mariska apátlan-anyátlan árvaságra jutott.

Élt Sopronban valami Wirth nevű ügyvéd. Csöndes, jó lelkű ember, de a mi a jogot s jó erkölcsöt illeti, ebben szörnyű szigorú elvei voltak. Később városi szenátor lett belőle és Sopron városa tiszti ügyésze. Ő vette magához a kis Mariskát s ő is, beteges felesége is nagyon megszerette a kedves kis lánykát s hamar beleélték magukat abba a tudatba, hogy a kis Mariska lesz fogadott gyerekük és örökösük. Tudni kell, hogy a Wirth-házaspárnak nem volt gyereke s hogy az asszony máskülönben áldott jó asszony, betegsége miatt több időt töltött az ágyban, mint azon kivül. A kis Mariska pedig már tiz-tizenkét éves korában olyan rendet tudott tartani a háznál, mint egy felnőtt.

A kis Mariska tizenhét esztendős hajadonná fejlődött lassanként s a legkiválóbb szépséggé, a minőt csak el lehet gondolni. Arcza, szeme, egész alakja bizonyságot tett arról, hogy a természet minden szépségét, mely birtokában volt, vakon és pazarul szórta erre a leányra. Maig is sok ember él még Sopronban, a ki úgy emlékszik rá vissza, mint a városnak, sőt az egész Sopronvármegyének legszebb asszonyára. Alig tette ki lábát az utczára: sereg számra akadtak követői, a kik nem győztek betelni a ragyogó alak látásával. Ha barátnői vagy a jó »Wirth néni« kiséretében a közeli Fertő-tó fürdőjébe kirándult, valahány fiatal ember volt Sopronban, mind ott ólálkodott körülötte, hogy csak néhány szót is válthasson vele. Mindez egy csöppet sem volt inyére a szigorú fiskus úrnak, de Mariska csak gyerekjátéknak tekintette az egészet.

Ez idő-tájban azután az is történt, hogy Széchenyi gróf valami módon ujból megismerkedett a lánynyal. S attól kezdve, ahogy megismerkedett, mindennapos vendég lett az egyszerű, igénytelen Wirth-családnál. Ő ugyan csak a régi játszópajtás jogát hangoztatta, de valósággal mély vonzalom támadt benne a lány iránt. S bármily hidegen bánt vele a házi gazda, bármily vasvilla szemekkel nézte olykor-olykor: azért a háztól el nem maradt.

Wirthné asszony ez időben többet betegeskedett, mint valaha. Folyton ágyban fekvő volt s Mariska volt a háztartás lelke. Wirth ur is, felesége is úgy hozzá szoktak a lányhoz, hogy utóbb el nem lehettek nála nélkül.

Egy napon Széchenyi komoly arczczal lépett Wirth ur elé s így szólt:

– Uram, én Mariskát magammal viszem Bécsbe s ott neveltetni fogom. Én őt el akarom venni feleségül.

A tanácsos nagy szemeket meresztett.

– Méltóságos gróf ur, – felelé – ebbe én nem egyezem bele. Sőt tiltakozom ellene, mint a lánynak gondnoka s az árvának gyámatyja. Az nem lehet, nem hihetem, de nem is hiszem, hogy ön ilyen szegény lányt vegyen feleségül s most már azt se türöm, hogy ily gyakran látogassa.

A gróf szemein a harag villámai czikáztak.

– Akár türi, akár nem türi, én a lányt magammal viszem.

A fiskus meg nem ijedt.

– Én pedig csak azt mondom, méltóságos gróf ur, hogy ha még egyszer átlépi a házam küszöbét, a vármegyénél keresetet inditok ön ellen nőcsábitás miatt. Tudom, hogy a perben semmi bizonyitékom se lesz egyelőre. Azt is tudom, hogy ha bármennyi bizonyitékom volna is, ön nagy befolyásával tudna magán segiteni. De ha önnek a nyilvános botrány inyére van: hát akkor tessék!

Wirth ur megyei táblabíró is volt. Általánosan ismert becsületessége és szigorusága tekintélyt szerzett neki a vármegyei nemességnél. Az olyan pert, a minővel Wirth ur a grófot fenyegette, akkoriban a vármegye gyülése előtt tárgyalták. A fiskus annak az egyébként alaptalan gyanunak szálait is összekeresgélte, a mely szerint Mariska Széchenyi lánya lett volna. Gróf Széchenyi akkoriban már megalapitani segitett a magyar tudományos akadémiát s irataiból is, melyekkel a nemzetet fölrázta álmaiból, már megjelent vagy kettő. Nevét ismerték már országszerte. Voltak versenyző társai, volt ellensége is már több kettőnél. Volt a hazában is, de volt különösen Bécsben. Ily per végzetes következményeket idézhetett volna elő rá nézve.

A gróf fájó szivvel visszavonult. De levelei, sőt német nyelvü költeményei is folyton jöttek a kis Mariskához. S Mariska képét első rangu művészszel megföstette.

Mariska egy felhőszakadás-okozta árviz alkalmával beleesett a városon keresztül huzódó árokba, de kimentették s életre hozták. A gróf ekkor látogatta meg utoljára.

Wirth uram se késett tovább. Sietve összeházasitotta a lányt egy Bolváry József nevü ifjuval, a ki valamikor Klobusiczky kalocsai érsek mellett volt komornyik, maga is Kalocsa tájáról való magas, nyulánk, jó képü fiatal ember. Ekkor már a győri püspöknek volt soproni dézsmaispánja.

A szegény asszony maga is lángolt a grófért. Igazán boldog nem is volt soha, de derék férje mellett türte sorsát jól s csodálatos szépségét mindvégig megtartotta. Jól ismertem. Patvarista koromban egy ideig nála laktam.

1866-ban halt meg.

A veszprémi temetőben nyugszik most a kis Mariska. Gyermeke soha nem született. A gróf leveleit s ezek közt néhány versét is magával vitte a sírba. Utolsó óhajtása volt az, hogy e leveleket temessék el vele együtt. Férje hiven teljesitette óhajtását.

1858-ban meglátogatta a grófot Döblingben. Széchenyi rögtön megismerte s nyugodtan fogadta.

– Látod Mariska, mi lett belőlem! Te pedig még most is olyan szép vagy!

Még mindig a régi néven szólította.

Az asszony nem tudott szóhoz jutni a nagy zokogástól.

– – Az az olajfestmény, a mely gróf Széchenyi István iróasztala fölött függött, a kis Mariska képe volt.

GUBODY SÁNDOR.

(Nagy-Kőrösi birtokos és nemes család sarjadéka. Szül. 1798 julius 28-án, meghalt 1885 augusztus 28-án. Mérnöknek készült, nagy elmével áldotta meg a gondviselés s nagy tudásra tett szert vasakarattal. Városa ügyeinek igazgatásában s a törvényhozásban volt jeles része.)

Mélyen megilletődve veszem kezembe a tollat, hogy a férfiuról, kinek sirját épen ez órában hantolják be, emlékeztető sorokat irjak. Szerettem és becsültem és követtem őt, a mennyire követhettem. Szeretetére és barátságára méltatott ő is s gazdag szellemének s fenséges humorának napfényében gyakran fürödött lelkem. Nem volt mindennapi jelenség és én egész életemben kevés embert láttam oly egészet, oly sikerültet, mint a minő ő volt. Láttam a parlament viharai közt és családja körében, láttam magányban és vidám társaságban; tudtam, miként gondolkodik a világról, az emberről, a hazáról s a hazafikötelességről; észleltem, mikor nagy eszmék rajzottak lelkében, s mikor vidám kedély tölté el egész szellemét: láttam haragudni, búsulni és vigadni s erősnek és deréknek láttam mindig, gyöngének és kicsinynek soha.

Öreg ember volt már, mikor vele megismerkedtem, de ismertem közel húsz esztendőn keresztül. Ő folyton aggult, velem is gyorsan száguldott előre a kor, de soha egy pillanatig sem csökkent irányában magas becsülésem. Minél több időt töltött vele valaki: tisztelete és szeretete annál inkább nőtt iránta.

Szép agg alak volt már a mi korunkban. Hófehér, hosszu, tömött szakál és bajusz, hatalmas szemöldök, mely Deák Ferenczéhez hasonlitott, szép metszésü tüzes szemek s az egész arczon az erőnek, önérzetnek, szellemgazdagságnak s alaki szépségnek oly összhangzata, a minőt a festőművészek szoktak mintaképül választani. Őskori prófétának feje volt az övé, a minőnek azt keleten képzelik. Mikor a szofták meglátogatták hazánkat: egyik vasuti állomáson Gubody fogadta őket. Az ősz seik, a ki vezérük volt s a ki Ázsiából jött hozzánk s megjárta Mekkát és Medinát, csaknem földre borult Gubody előtt, mert a próféta társainak egyikét vélte az ő tiszteletgerjesztő személyében.

* * *

Ifju korában mérnöki teendőkkel foglalkozott. A Tisza mindkét oldalán s különösen Pestmegyében s a Kiskunságban tömérdek mérnöki munkát végzett.

A tagositó és birtokrendező mérnökök munkája sajátságos. Az ügyetlen munkások közt elvesztik türelmüket s lassankint idegesekké és ridegekké válnak. És azután a számmal való örökös foglalkozás elbénitja a szellem egyéb és magasabb képességeit. Azok közt, kik életük javát mezei mérnökségben töltötték, nagyon kevés a finom modoru, jó kedélyű és szellemes ember. Egyoldaluak rendszerint.

Gubodyn soha egy pillanatra se lehetett észrevenni a számokkal és miveletlen emberekkel való örökös foglalkozás bénitó hatását. Szelleme épen maradt.

Egyszer csodálkozásomat fejeztem ki előtte e fölött s mondám neki, hogy az ő észjárásán nem veszem észre, hogy valamikor évtizedeken át számokkal foglalkozott. Szokása szerint élczczel felelt.

– Barátom – mondá – az asszonyt, a becsületet és a hazafiságot sohase mérd számokkal; – én a számokat csak a pénzre, baromra és tót parasztra szoktam alkalmazni, mert csak ezekre alkalmas mérték.

Ez jó volt élcznek. De szelleme azért maradt meg üdén, mert erős gondolkozó volt és nagy olvasottsággal birt. A magyar, latin, német, franczia nyelvet még agg korában is jól beszélte s az angollal és olaszszal is birkózott fiatal korában. A világirodalom remek műveit mind megismerni törekedett hosszu életén keresztül.

De talán mindez nem tette oly tartalmassá szellemét, mint a kiváló férfiakkal való gyakori társalgás.

Szerette és kereste a társaságot. S különösen a jelentékeny férfiakét. Ezeket tanulmányozá s velük kicserélte szellemét. A hires Földváry alispánnal, Fáy Andrással, Szentkirályi Mórral, Nyáry Pállal benső barátságban élt csaknem a század eleje óta s a velük folytatott eszmecserékből csak az, a mit velem közölt, kötetekre menne. Az asszonyok közt keveset talált, kit magas szellemnek elismert. De ilyet is talált Edelspacher tábornokné személyében, ki nagyanyja volt Thurn-Taxis Egon herczegnőnek.

* * *

A politika szinterére, legalább a törvényhozásba, későn jutott. Csak 1865-ben, hatvannyolcz éves korában. A tigrispárthoz s később a balközéphez tartozott. Rendületlen hazafiság s alkut nem ismerő erély jellemzé politikai meggyőződését. Olvasottabb, miveltebb, gazdagabb szellemü ember egy se volt a balközépen, mint ő. Beszédei, melyeket a parlamentben tartott, mindig tartalmasak valának s mindig leköték a közfigyelmet. Hogy magasabb szerepet nem játszhatott: azt főleg agg korának lehet tulajdonitani. A kiegyezés után lehetett volna csak szerepe s ekkor már elmult hetven éves.

A balközépet is elhagyta 1873-ban, mikor már Ghyczy bent volt az alkuban, Tisza pedig elkezdett alkudozni. Akkor Gubody kilépett a balközépből s átment a függetlenségi párthoz.

– Sándor bátyám, – mondá neki Luksics, – hát elhagyod vezéreinket?

– Sohase voltak nekem, öcsém, a politikában vezéreim, én Ghyczyvel és Tiszával eddig egy uton jártam s most ők letértek erről az utról. Nekem nem kell vezérürü.

* * *

Ez a független gondolkozás s a meggyőződésnek e hatalmas erélye jellemzé őt mindvégig. S ennek nem egyszer adott megörökitésre méltó kifejezést.

A koronázás alatt történt a következő jelenet.

Gubody a templomban egy osztrák miniszter mellé került, ki fényes, paszomántos marsalruhában, rendjelekkel gazdagon elhalmozva ült az öreg kurucz mellett. Sokan azt mondják, épen b. Beust volt. A miniszter odafordult Gubodyhoz:

– Deák Ferenczet nem látom, – igy szól, – csodálom, hogy nem jött el a koronázásra.

Gubody egész flegmával felelé:

– Az orvos nem szokott elmenni betegje temetésére, mi pedig most a független Magyarországot temetjük.

A miniszter nem kérdezősködött tovább.

Báró Sennyey Pál is megjárta egyszer az öreg Gubodyval.

Gubody korelnökünk volt s épen a trónbeszédről vezetett bennünket vissza a képviselőházba.

Sennyey 48 óta akkor lőn először képviselővé s jellemző merev arisztokratikus modorát elhagyni törekedett s a képviselőkkel bizalmas modorban érintkezett. Fényes, drágaköves díszruhájában jött ő is a képviselőház korridorjára s hóna alatt a kalpaggal oda ment Gubodyhoz s meghajtván magát, igy szólt:

– Van szerencsém magam az elnök urnál bemutatni és magam szives figyelmébe ajánlani.

Gubody rá néz tüzes szemeivel s kezét a báró vállára téve, mondja:

– Tedd fel fiam a süveged, én is voltam olyan szegény legény, mint te.

Nem hiszem, hogy Sennyey azóta sokat barátkozott volna az öreg kuruczczal.

* * *

Kemény erkölcsi nézetei voltak a képviselők magaviseletéről.

Egy reggel bemegyek hozzá az elnöki szobába. Fujta a dohányt egy szép tajtpipából, melyen nagy Napoleon alakja volt kifaragva s melyet Edelspacher tábornoknétól kapott emlékül. És káromkodott szörnyen.

– Mi bajod bátyám?

– Hogy mer e házba jönni olyan képviselő – ugymond – a kinek már másnap lefoglalják a fizetését? A kit ekzekvál a zsidó s esetleg meg akar vesztegetni a német: hogy lássam én annak kezében nyugodtan a haza sorsát?

* * *

Rosszul esett neki, mikor ezelőtt tíz évvel választóinak többsége cserbenhagyta s helyette kormánypárti képviselőt választottak. De azért eljárt Budapestre, sőt barátait meglátogatni vidékre is. Ghyczyt is meglátogatta hat-hét évvel ez előtt igmándi magányában.

Egykor a hatvani-utczán sétálgattam vele s mikor megláttuk az »Arany Sas« vendéglőt, rámutatott:

– Nézd öcsém, hatvanhét esztendeje vagyok törzsvendégje e fogadónak.

És még ezután irt egy tartalmas és érdekes röpiratot. Épen nyolczvannégy éves korában.

Nyolczvan éves volt, mikor egy rég kihullott foga helyébe uj foga nőtt. Ez nagyon megijeszté.

– Barátom, – igy panaszkodott nekem, – egészen kétségbe vagyok esve. Uj fogam nőtt. Ez azt jelenti, hogy még nagyon messze van tőlem az élet vége. Pedig meguntam már. Nincs gyönyörüségem a hazában, nem az lett belőle, a minek én gondoltam, én óhajtottam. S az én életemben már nem is lesz azzá, minek éljek tehát én sokáig!

Minő fenséges gondolkozás egy agg embertől!

* * *

Pár év előtt elesett s megütötte lábait. Soha teljes életében nem volt beteg egy pillanatra sem, ekkor ágyba került. S nem is kelt fel onnan többé, csak a koporsóba.

A mult nyáron látogattam meg utoljára. Hófehér vánkoson, hófehér fürtök közt hófehér szép tiszta arcza úgy fénylett az alkonyodó nap sugáraiban, mint egy fenséges oltárkép.

Könyei előtörtek, összecsókolt s aztán leültem lábaihoz.

– Lásd még most is élek, semmi bajom sincs, csak ezek a kutya lábak nem tudnak mozdulni.

Fel akartam viditani s előhoztam anekdotáit és bölcs mondásait. Rögtön felvidult, gazdag szelleme ujra megélénkült s a kifejlett eszmecserében utoljára jóizűn kikaczagta magát. Nehéz szivvel váltam el tőle, de nyolczvannyolcz éve daczára se hittem, hogy a vég oly közel van.

Ma temették el. Nem mondja többé adomáit a folyosón, nem gyönyörködik többé kerti lugasaiban, s hű és gyöngéd gyermekeivel nem élczelődik többé. De nem borong el lelke imádott hazájának sorsa felett se. Ott pihen a sürü árnyékos fák alatt; de ha van az emberi léleknek halhatatlan része: az övé még egyszer felvidul, ha hona az lesz, a minek ő álmodá: szabad és független és boldog.

Örök álmát bár ne zavarja semmi, csak ez a felvidulás!

SZLÁVY JÓZSEFRŐL.

I.

(Szlávy „notabilitás“ volt, nem „capacitás“. – A vas, a bilincs, a láncz. – Viselt-e vasat Szlávy s meglátszott-e rajta? – A lovas katona és a vasra vert rab menése. – Szlávy termete. – Született 1818. nov. 23-án, meghalt 1900-ban.)

Szlávy is a notabilitások közé tartozott, a mikor a parlamentben ez előtt harminczkét évvel helyet foglalt. A Deákpárt a kiváló emberek egyik részét notabilitásnak nevezte el, a másik részét capacitásnak. A kinek óriási vagyona volt, mint Eszterházy herczegnek; a ki 1848 előtt nagy állást töltött be, mint Majláth kanczellár; a ki 48-ban miniszter vagy tábornok volt, mint Klauzál, Klapka, Perczel; a ki a 48 előtti rendi országgyüléseken országos hazafi nevet szerzett, mint Szentiványi Károly; a ki 48 után bujdosó volt vagy vasban töltött néhány évet, mint Bittó, Gorove vagy Szlávy József: mindaz már ennél fogva »notabilitás« volt.

Nem nagy tisztelet volt e szóban. Mert ezzel csak a nagy nevet jelölték meg s nem a tehetséget és munkaerőt. A kinél tehetséget, nagy tudást, jeles munkaerőt vettek észre: azt már a »capacitás«-ok seregébe sorozták, ha mindjárt fölakasztották is 49-ben. A »notabilitás« szóban valami kis játszi gúnyolódás volt. Gróf Andrássy Gyula például sehogy se fogadta el ezt a megtiszteltetést, pedig ő akasztófára is került, bujdosó is volt, gróf is volt, gazdag is volt, tehát sok joga volt hozzá. De még több joga volt a »capacitás« jelzőhöz. Szalay László, báró Kemény, báró Eötvös, Pulszky, Kerkapoly, Horváth Lajos, később Szilágyi Dezső, Csemegi stb. alkották a capacitások táborát. Csak két ember nem volt a nagyok közt se notabilitás, se capacitás. Az egyik: Deák Ferencz, a másik a király.

Szlávy tehát notabilitás volt annál fogva, mert tehetségére kezdetben nem sokat adtak és annál fogva, mert 48-ban szolgált s 48 után két esztendőt töltött vasban, Olmütz várában, osztrák államfogságban.

Jól meg kell jegyezni: »vasban«. Mert nem mindegy ám a vas, a bilincs, a láncz, a béklyó.