Part 9

– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót s siet beavatkozni.

– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van, conferentián. S azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.

– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arczából kirí a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.

– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle köpönyeg a mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.

– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a felől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a conferentia köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt vallja be az «éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy tarokkozott: «Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!» akkor már baj van!

– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám el nem tudja képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, a mitől a schatzikám kabátja illatos?

– Ah ez már perfidia! förmed fel valamennyi férfi vendég.

Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a társaság közé nyomult.

– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom, hogy önnek a fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét parti piquetben elnyert huszonhárom forintot.

– Ah! Ah! hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjut meggratulálják.

– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a doktor az ifju geniehez.

– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve az elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát táplál.

– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam – az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport központjává avatja, maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?

– Mi nagy dolog történt? kérdi Alasztortól.

– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól piqueten huszonhárom forintot.

– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az én férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem adja: «Nézd, muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a konyhapénzhez.»

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös adományom van. Én valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kaczagott rajta.

– Drámai szinésznőnek készült nagysád? kérdezi Alasztor.

– Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kunczog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.

– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

– Nagy elismerés – illetékes részről.

A vendégcsoport nyüzsög: «lássuk már a medvét!»

(Elmondjuk a gyöngébbek kedveért a régi anecdotont: «lássuk már a medvét?» – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a házi asszonyságnak:

– Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja félfüllel. «Ahán! Itt van már a Flórián?»

Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy notabilitás?

– Az a Flórián – az egy nevezetes ember, magyarázza Alasztor. Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritoris úrnak olyan fontos teendője akadt, a mely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

– Levelet hozott az uramtól? kérdi az inashoz fordulva.

– Igenis.

– No hát adja át.

– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

– No hát akkor jőjjön be a levéllel.

– Igenis – de a Flórián nagy negligében van: a kék kötény előtte, aztán ingujjban.

– No de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem, az előszobába.

– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

– Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián, hosszú, bokáig érő gombos kabátban s ezüst tálczán nyujtá át a levelet az úrhölgynek

Camilla elvette a tálczáról a levelet s az öve mellé dugta. Nem volt kiváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: «Nem jöhetek; mulhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.»

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automat leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak «csitt»-et intenek, mindenki rendbeszedi magát, a theás csészéket lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.

V.

A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».

Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.

S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.

– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve…»

De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!

– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.

(«Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)

– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?

– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.

– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a mandátumát!

– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.

– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok. «Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet! Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!

(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)

(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.

Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.

A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».

Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.

Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.

– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?

– Kérem alássan, a vendég uraknak…

– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».

Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lestenografálni.

Nem volt már ott más, csak Dobokay.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.

(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség szinhelyén, elviszi onnan magával.)

– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszczipőkben?

– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyujtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A conferentiának csak vége lesz már egyszer.)

Rosszul tette, hogy nem várta meg.

Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.

Az még nem tud semmit.

VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás nélkül.

A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez mind nincs kifizetve még!»

– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent lepecsételnek!

Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.

– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.

A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedű-productio kedvéért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.

Vége volna már az estélynek?

Olyan soká aludt volna?

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a lakomából.

Miért nem jön már?

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt.

Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!

A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert kikötni.

A szív, az a buta izomtömeg, fél!

Hanem az agyvelőnek van akarata.

S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.

Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az ajtaját.

Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.

Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

Senki sincs itt.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.

Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?

Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.

Az anyját látja ott heverni élettelen.

Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe hozni

Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki sincs kivüle a teremben… Mi ez?

Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt felveszi és elolvassa.

Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.

Most már érti az egész helyzetet.

Most már nem kis leány, a ki fél.

Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?

Helvila felöleli az anyját fektéből.

– Nem mégy a hálószobádba, mamám?

– Hiszen nem birom a lábam.

– Majd én beviszlek.

S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős. Még is jó az a svéd gymnastika!

– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás elmúlt.

– Ne segítsek levetkőznöd?

– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.

S azzal bement az öltözőjébe.

Visszajön? De hát minek jön vissza?

A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek.

Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.

Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a meztelen karjait is takarta.

Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.

– Olvastad? kérdezé a leánytól.

Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arczot?

Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.

Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rosz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán. Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt takargatja az arcza lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg ketten együtt voltak a leányával.

– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.

A leány tette, a mi mondva volt.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az időnél.

Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csók-keringőjét.

Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.

Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)

Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccoból.

– Tudod jól. Négygyel.

– Hiszen csak ketten vagyunk.

– Hogy jó erős legyen.

– De ez majd téged nagyon felizgat.

– Ne félj, nem fog felizgatni.

S még merőbben mosolygott.

Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!

Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arczán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.

– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.

– Én szemközt szeretek veled űlni.

– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.

Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni…

A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.

Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:

– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!

Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arczán.

Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.

– Hát mit tehetek egyebet?

– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.

– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?

– Elolvastam.

– Megértetted a tartalmát?

– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.

– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?

– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!

Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi álarcz.

– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!

A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.

– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!

– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?

– Tudunk himezni.

– Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.

– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!