Part 8

Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arcza telt és halavány; a szája nagy, mély gödrökkel a szegletein, a mik mosolygó kifejezést adnak neki; az orra görög szabású; nagy kék szemei őszintén felnyilva; magas homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahoz sem hasonlít, a mit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis bamba, első tekintetre.

– Te hallgatóztál! szól szigorú tekintettel a mama.

– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, a kire rábíztad a munkád megbirálását.

– Ez illetlenség.

– Ugyan ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arczodhoz a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, a mikor akarok?

– Jól van no. Kis baba! Hát kell indus fánk? Azért jöttél?

– Majd ha rákerül a sor.

– Ah! Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyná ezt az impertinentiáját. – Megittad már a tejedet?

– A kis cziczámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest: félő, hogy angolkórba esik.

– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte, hogy korán le kell feküdnöd.

– És a svéd gimnastikai gyakorlatot.

– Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.

– Hiszen ha Ollendorftól meg nem görbült a hátam…

– No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a contes bleus?

– Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.

– A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.

– Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.

– No arról szó sincs.

– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és figyelmeztetnélek.

– Te! Én rám?

– No bizony itt volna az ideje, hogy a kis leányok gardirozzák a mamáikat.

– Helvila! Te kezdesz insolens lenni.

– Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!

– Micsoda rózsabogárnak?

– Én úgy hivom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna neki valamit.

– Ugyan mit?

– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele a fölött, hogy milyennek teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy «jól van uram: hát majd legközelebb le fogom irni önt, úgy, a hogy ön teremtette meg magát». Akkor aztán majd ő sírt volna.

Camilla alig birta visszafojtani a nevetés-csiklanyt. Nem volt szabad buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.

– No majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő múlva.

– Miért négy esztendő múlva?

– Azért, mert még most gyermek vagy s gyermekleányt nem visznek felnőttek társaságába.

– Miért nem?

– Mert még nincs hozzávaló eszük.

– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen ha eszük van, nem kivánkoznak oda.

– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakról beszélnek, a miket te neked még nem szabad megismerned.

– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te estélyeidet diszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy madame Delila; egy másikat meg Betszabénak; egy harmadikat úgy hínak, hogy madame Potifár; s a ki ennek a három illustris hölgynek a viselt dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint a mennyit nekünk kis leányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves barátnédat úgy híjják, hogy «Toffi»: a mi származik az «aqua toffana»-ból.

– Hallod-e, megijesztesz azzal, a mit beszélsz; igazán megijesztesz.

– No pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép mama. Jaj de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról! Ah be szép ez a jáczint-guirlande az uszályodon! Meg ez a japáni szalagöv!

– No de micsoda hizelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?

A kis leány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:

– Oh csak azt engedd meg, hogy akkor bejőjek, mikor az a Párisban járt violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utólér a szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kis isten. Az az én Orpheusom!

– No ez épen elég ok arra, hogy távoltartsalak.

– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, a míg nem láttam. Ha látni és hallani fogom, azt mondom: «maga majom». Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven symphoniája. Ezért rajongok.

– Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.

– Üm! Magam is! Hisz a mi zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s valahányszor végig játszom azt a symphoniát, térden állva kérek bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a fali óra muzsikál. A mi óránk az én legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét, meg a Serenadewalzert; de azokat nagy precisióval játszsza. A zongora egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.

Camilla okosan akarta a kis leányt helyes észjárásra vezetni.

– Látod kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor vitték őket először társaságba.

– Jajh, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már a gouvernanteomtól is hallottam: tudod, attól az angol misstől, a ki olyan szép volt; a kit azért küldtél el, mert egyszer rajta kaptad, hogy az édes papa megcsókolta.

Camilla az ajkába harapott.

Szerencsére megszólalt a fali óra: tizet ütött, aztán rákezdte a csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kis leány lett; elkezdett együtt trallázni a zenélő géppel és magában walzerezett jobbra-balra keringve, a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az anyja előtt.

– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa: de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?

Camilla könyörgésre fogta a dolgot.

– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba feküdni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.

S erre a könyörgő szavára az anyjának a daczos kis leány odaomlott a lábaihoz, átölelte a térdeit és sírva mondá: – Megyek kis anyácskám. Ne haragudj rám…

– No hát jer, ölelj meg.

– Nem töröm össze a jáczintcsokrodat.

Azzal elfutott az oldalajtón át.

Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni felőle, hogy nem veresek-e a szemei?

IV.

A villanycsengetyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első vendég. «De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.» (Ez az arany mondás már czinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, a mennyit egy felső kabát levetése igényel. Érthető. Mivel hogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletotban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen úr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutebálban egy nőmaszkot szedett fel, a kivel aztán leültek soupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarczot. «No hát uram, már most ön is tegye le a hamis orrát.» – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a híres Kapiczány úr: az ujságiró.

Első szava a nem illő toilette miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az ő zsebe is tele van irással: mert az már csunya plágium volna. – Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen rheuma van a balkaromban, hogy nem birok öltönyt váltani.

– Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.

– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.

– Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a házi asszony védtelen helyzetét, azt meginterwievolja.)

– Ő nagysága Meritoris úr nincs még idehaza?

– Még nem jött elő.

– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajjon milyen nevü lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi Handicapban startolni?

– A férjem kilépett már a társulatból.

– Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.

(Colossalis ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

– Meritoris úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

– Igen. Mikor még tószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;[2] óriási osztalékról beszélnek.

– Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinalis vasútat is átvette egy consortium nevezetes nyereménynyel. Nem mondta Meritoris úr?

– Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

– Fordítsa hasznára nagysád az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

– Nem szeretem az ékszereket.

– No akkor Meritoris úr előnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengetyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik: egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül?

– Nem vártam az uramra. Az a clubban conferentiázik. Előre siettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a buffet. Nekem meg az az elementumom. Csókollak kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy képviselő úr hitvese, Amanda. (Club, conferentia, kölcsön adott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Mollet termet, erősen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentő buste; az arczot nagyon is egészségesen temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a szőke szemöldök nem harmoniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szőke, körül a homlokon építészi symmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medusa.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínüleg a paletot miatt. – Drága nagysám.

A legyezővel félretolják az útból.

– Nem! Nem! semmi interwiev! Én újságiróval nem állok szóba. Engem ki ne irjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, a hol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

– Ő nagysága még most nagyon haragos, rebegi Kapiczány úr, malitiosusan hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csügg alá. A másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kisérő zongora-automat.

– Előre siettem, mond a hegedűművész Camillának, azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, a melyen tisztelt barátom kisérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, a mi gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, a midőn Sadi Carnot elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuilleriákban.

– Sadi Carnot előtt! a Tuilleriákban? rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a művésznek megkezdett periodusát végig elmondani, No ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztül fűzött arany gombot s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuilleriák specialis titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

A kik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, a kik félnek az elkéséstől. Ő nagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajczáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortól hallottuk, a köpczös categoriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arczban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, a kinek az a fátuma, hogy erősen meggörbült orra van, a miért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó első szülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nem igen volt még őket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetű uracska, a kinek két harmadrésze has, egy harmadrésze fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arcza olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes urfi, a ki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy czigány és pökhendi.

A kis doctor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy, öt és nyolcz ágú keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívó-iskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a journalistát. Doktor úr siet bemutatni kitünő magzatját a nagyságos uréknak.

– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy genie! Hírlapokba is ir. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

– Nagyon örvendek, szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjunak.

A szülők nagyon szeretnék, ha Rikhárd urfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd urfi azonban sokkal practikusabb elme: ő az apához tartja magát.

– Szokott ön piquetezni?

– Mindennap.

– Tizenkét partiet?

– De csak egy krajczárba pointjét.

– Akár kettőbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kinálkozik a társaságban, a hová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, mifele érdemrendek azok a gyomrán? s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákról adott ki egy díszmonographiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) házi rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végig tanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, a mit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. («Senki se jövendőmondó a hazájában.») Ez a mennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogositottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, a ki pedig inkább hallgat arra, a mit Rikhárd urfi beszél a királyi tanácsossal.

A piquetnél folyvást beszélnek. Nem dialog ez, hanem dupla monolog:

– «Hat lap! – Az enyim egyenes.» – «Tizennégy alsó!» – «Nix nutz! Tizennégy király.» – «Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilenczven. – Stichmatch.»

Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.

Tele van indignatióval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fenhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátás tálat s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüst tartályra.

Kapiczány úr már egy malitiosus szerkesztői asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, a midőn az oldalba döfi a legyezőjével.

– Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kiváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, a kit a férje kisér az estélyekre. A férje hosszú szikár alak, fehéredni kezdő fekete szakállal, a mi kurtára van nyírva, az arczkifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pessimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, a mi nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a præcipitatuma, a minek a felesége a sublimatuma.

«Toffi nagysám» (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom tojásdad arczú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik s mikor ezek a mosolygó cseresnye-ajkak megnyilnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, épen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fenhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fáczánsülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fáczánt, pedig azt Vigárdy lőtte a herczegi vadászaton.

– Jaj de ideges vagy, kedves Amanda! szól hozzá a helyet kereső Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán szélylyel néz ártatlan arczczal: – Nincs még itt Alasztor?

Azt a basilisk-szemet kell látni, a mit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

– Én magam is olyan ideges vagyok ma; veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka soha sem lép ki a szinpadra a kulisszák közül a nélkül, hogy előbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor belépését; egyszerre oda fordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágról szakított nyájassággal:

– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a buffet-t megvizsgálnom. Pompás buffet lesz! Ajánlom önnek a fáczánsültet, a mit a férjem lőtt a herczegi vadászaton.

– No ugy-e milyen jó lett egyszerre a fáczán lencsével! szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet – hálából – igazolni toilette-hibáját a nagylelkű úrnő előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletotban… (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…

– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel… segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

– Önben egy ujságíró veszett el, uram!

Az inasok e közben theát és süteményt hordanak körül, a házi asszonynak minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművészszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-symphonia mégis csak előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illustris egyéniségek, a kik a társadalom felszinén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más thema fölött folyik a discursus.

Csak az a hely, a hová Toffi asszonyság letelepedett marad meg állandó központnak. Oda vonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; miért nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni, szépen elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy az ő barátnője még nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arcza oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi «vértanú».

Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.

– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak Alasztor. A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotoriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arcza lebegett.

A királyi tanácsosné, épen nem melodiás hangon, közberikácsol:

– De uram! Fiatal leány előtt ilyen themáról beszélni!

– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritoris jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg. Utóljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritoris kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla daczból hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból elfogadott. – Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és boszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy szólván egy családot képeznek.

– Ez alapos felvilágosítás volt! monda rá Alasztor.

– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban tudhatja, a ki mind a kettőnél házi barát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebből a materiából.

– Kérem «Toffi» nagysám…

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosolylyal sipegi:

– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ magának egy findzsát.

– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem közt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

– Mikor úgy fáj a fogam, menti magát Kapiczány.

– Ha fáj, plombáltasd.

– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

– Igazán megkérdezzem?

– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.

– S attól meggyógyul a fogam?

– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

– Kilencz ujságíró mérge van benne condensálva.

– Fel kellene szólítani, hogy irjon a lapunknak tárczákat.

– Ugyan tedd meg!

E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy hangőrlő géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a concertet.