Part 6

– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor nyaktörő tréfáikhoz kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a kiálló gégefejet.

Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve. Borzongott.

– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt: «Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.

– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar mesterség!»

– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a művészpálya s mikor vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.

– Szegény, szegény Fedor!

– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba, az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És tapsol.

Tapsolt a Magnéta is, hogy piros lett bele a két tenyere.

Aztán megragadta Fedor két kezét.

– És már most ezzel a titokkal kezembe vagy adva testestől, lelkestől.

– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók kategoriájába.

– Épen mint én, ha bűvészetem titkát elárulja valaki.

– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.

– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el tőled semmit ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.

– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».

– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked az én bűvészetem titkát.

XVIII.

Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.

– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány. Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el. A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának.

Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.

– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon, horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad hátterét képezi.

– Értem.

– Ne fecsegj! Most én mondom azt. Fogd be a szádat. Mert becsukom.

– Tedd azt.

– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!

S megmutatta, hogy miként fekszik, a széles kereveten.

– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.

– Értem már.

– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik, hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?

– Majd később.

– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra!

Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta gondolatolvasó volt.

– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik, hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik le róla. Már most érted, ugy-e?

Mindent értett.

– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold vonzaná magához a selyempántlikákat.

– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor az tiszta meglepetés volt.

– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel. Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a szinpadi korláton átugrik.

– A villanyos hidon?

– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik, azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a perczben gömbölyűre összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a hold mögött leugrom az üveglapról.

– Az impresario improvisal a holdba esett Magnétáról.

– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett, elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát, hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre. Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást, úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré változott.

Fedor kaczagott.

– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted, még sincs megelégedve.

XIX.

Úgy néztek egymás szemébe, mint mikor a fekete panthera összetalálkozik a bozótban a korallkigyóval. A hüllő gyönyörű egy állat; pikkelyes bőre fekete és vérpiros karikákkal pompázik; a fekete panthera is legszebb a macskák között és legvakmerőbb. De a korallkigyónak méregfoga van!

Magnéta odasimult Fedorhoz s azt kérdé tőle suttogva:

– Akarsz-e velem odajönni a gépterembe?… Hogy meglásd szemeiddel, a mit most előtted elbeszéltem?… A Magnétát, mikor igaz?…

– Csakugyan el akarod venni a fejemet?

Magnéta gondolatolvasó volt.

Kitalálta, hogy a deli legény fél.

Csendesen lehúzta az ujjáról azt a gyűrűt, a minek rejtett fulánkjával meg lehet ölni egy embert s áttolta azt Fedor kis ujjára.

Most már nincs a korallkigyónak méregfoga.

– Akarsz a varázsműhelyembe jönni velem?

Egy alacsony szőnyegajtó vezetett Magnéta szobájából a szinpad alatti gépterembe. Annak minden más kijárása zárva volt, ha az előadások szüneteltek; ablaka nem volt sehol; villanyfény világított benne.

XX.

E naptól kezdve Magnéta nem fogadta el többé Demeter virágcsokrát. Nem is bocsátá maga elé Alexejt, a ki azt hozta.

Kiadta a rendeletet Iván úrnak, hogy minden látogatót utasítson el. Senki számára sincs itthon. – Boldog volt…

Később Demeternek a névjegyét hozta be Iván úr Magnétához.

Nem fogadta el a látogatását.

Másnap, harmadnap újra kisérletet tőn Demeter – sikertelenül.

Akkor aztán levelet irt Magnétának.

Azt mégis megszánta, fölbontotta. Ez volt benne:

«A Jehova Istenre kérem önt, bocsásson maga elé. Üdvösség vagy elkárhozás a kérdés. – Menny vagy pokol forog a koczkán!»

Milyen bolond!

A levél elébb ezekkel a szavakkal kezdődött:

«A szentháromság Istenre kérem önt…»

A levéliró észrevette tévedését, kitörülte a szentháromságot s Jehovát irt helyébe. Tökéletesen meg kellett bolondulva lennie. Keresztül húzni tintával a szentháromság nevét!

Magnéta eltépte a levelet.

Menny vagy pokol?

Tudta ő már jól, hogy mi az a mennyország?

Fedornál volt az a kis aranyozott kulcs, mely a szobája rejtakajtaját fölnyitá, a hova a gépház csigalépcsőjén lehetett eljutni.

Jött az várva és váratlanul.

A napnak minden szakában eljött.

Künn a komorna szobájában a cselédek összedugták a fejüket s azon tanakodtak, hogy mivel él a Magnéta? Minden étel érintetlenül kerül ki az asztaláról, talán éhséggel akarja magát elölni, szinpada bukása fölötti bánatában.

Magnéta kihallgatta a telefonon a beszédjüket s nagyokat nevetett rajta.

Azt mondta a komornának: «aludni akarok», aztán bezárkózott.

A rejtekajtóban nyikorgott a kulcs: jött a tündértárs. Hozott magával egy kis kézitáskát, abban volt mindenféle körömfaladék; boros palaczk. Volt lakoma és játék. Hogyan eteti a galamb a fiát? Ivott már bort is Magnéta. Megtanulta, hogy mogyorót kell enni a borivás után, akkor az nem árt meg. Sok mogyorót megettek.

Oh még sok egyebet is megtanult. Ennek a bűvészetnek a titkai kifogyhatatlanok. Az okos emberek azt nem tanulhatják meg; bolondnak kell lenni elébb, hogy az ember rátaláljon.

Ezekkel a titkokkal a klasszikus istenségeket is le lehetett csalogatni az égből.

Egy valódi igaz van a világtörténetben: az a mythologia.

S a ki ezt egyszer fölfedezte, mind azt hiszi, hogy ő az első, a ki erre rátalált.

Pedig már az első emberpár is rátalált.

Ki vezette rá? A kigyó?

Azóta kétezer millióra fölszaporodtunk. De átkozott sok kigyónak kell lenni már a világon.

Mindnyájan rátalálunk egyszer a paradicsomra – s mindnyájunkat kikergetnek egyszer belőle. – Kit később, kit hamarább.

Bolond az, a ki ezt meg nem gondolja!

De még nagyobb bolond, a ki meggondolja.

XXI.

A Magnéta éhes volt már.

A trattoriából fölhozott ebédjét fitymálta, visszaküdte. A szakács kétségbe volt esve, nem tudta, mit kellene a tündér számára kitalálnia?

Mit hát? Szalvonádlit, szalámit, mortadellát, meg rozskenyeret!

Arra éhes!

Alig várja, hogy hozzák.

Türelmetlenül jár alá s föl a szobájában.

Le-leveti magát a kerevetre s idegesen hentereg, mint a játszó macska.

Milyen soká jön ma!

Ezért meg fogják tépázni, fölpofozni és összeharapdálni – a gazembert!

Éhezni hagyni egy istennőt!

És szomjazni! – És…

No de nesz közelít; a rejtekajtóban fordul a kulcs.

Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s az ablakfüggönynyel takarja el magát.

A míg aztán megszólítják:

«Istennőm!»

Ez a hang! Fölijed rá.

Prokopin úr áll előtte.

A lélekzete elfullad. Alig bir szót kiejteni.

– Hogy jött ön ide be?

– Ennek a kulcsnak a segélyével.

S fölmutatja a baziliszkfogantyus kulcsot.

– Hogy jutott ön ehhez a kulcshoz? kérdi Magnéta elképedve.

– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt, meg ezt a gyűrűt.

S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a miket ő szerelmesének elajándékozott.

Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.

– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy, mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.

… Még azt is.

Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe jön; convulsiókba esik.

Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig lélekzett.

Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.

– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.

Magnéta nem szólt, nem mozdult.

Ismét csak Prokopin úrnak kellett egy nem tett kérdésre felelni.

– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban, grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.

Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte, hogy imádja.

A Magnéta szobor maradt.

Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is megmutatta.

– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog közlátványra megjelenni; s azzal mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.

Magnéta a halált érzé szivében.

Prokopin úr elbízta magát föltétlen hatalmában.

– Önnek tetszésére van bízva, hogy válaszszon a kettő közül, madame.

Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.

Magnéta odamutatott parancsoló kézzel a nábobra.

– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le a grádicson!…

– Akár mindjárt azon kezdjem!…

XXII.

Mikor Magnéta magára maradt, végig vágta magát arczczal a szőnyegre. Szép, hosszú haja a fején túl omlott.

Zokogott hosszan, keservesen.

A bukott angyal…

Milyen magasról esett le! A paradicsomból. A szív paradicsomából.

Vége mindennek.

Művészetnek, ábrándnak, boldogságnak.

Megcsalták, elárulták, eladták…

Mikor aztán jól kisírta magát, fölczihelődött, a haját összebogozta, fölállt.

Akkor aztán a két öklével fenyegetőzött az ég felé.

Olyan volt, mint egy boszúállásra felgyürkőzött sorsnemtő.

Odament az iróasztalhoz, kezébe vette a lúdtollat.

Milyen gyönyör! Azt tudni, hogy ebben a csöpp tintában tartjuk annak az életét, a kit szeretünk!

Az a csöpp tinta az utolsó gondolatjegyig ki lett irva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXIII.

A Borodinszky-szinházban búcsú-előadás volt hirdetve.

A belépti jegyeket csak agiotage mellett lehetett kapni fölliczitált áron.

A gömbölyű asztal habituéi között már előre el volt terjedve a nesze, hogy ez az utolsó előadás valami rendkívüli sensatiós látványt fog nyújtani, mely okot ád a szemfüles rendőrségnek is a további előadások betiltására. Prokopin úr engedé ezt sejtetni.

Az előadás ment a maga szokott vágásában. Az előkelő nézők már tartották készen az Uppmann-szivart, mely a levágott fő szájában ereklyévé válni prædestináltatott.

Minden komédia ment rendén odáig, a hol a bohóczok a szép delnők fényképeit vettetik a laterna magikával a felhőre. A faodúban rejtőző Fedorra volt bízva gondoskodni e tárgyban a változatosságról. Minden napra került valami meglepetés, valami újdonság. Tegnap Lurline kisasszony volt a versengés pályadíja: a víz alatt lakomázó sellő. Fedor a testvéreinek sem mondta meg előre, hogy mi lesz ma a napi renden?

Egyszer aztán jött a meglepetés.

A bűvlámpa szivárvány-udvarából elővillant – a Magnéta.

Az alme-öv nélkül.

A hogy a tengertajtékból előtámadt Aphrodite!

Csak a Venus-öv volt a derekán. Egy két ujjnyi széles rószaszín selyemszalag. Semmi más.

«Ah! Ah!» hangzott minden ajkról a nézőseregben. Mintha száz csók hangzanék egyszerre, száz kéjéhes ajknak a czuppanása.

Ez már igazi meglepetés.

Olympi látvány.

Csak egy dühös ordítás hangzott a fölpezsdült luxuries tetszés-czuppogásain keresztül. A Demeter ordítása.

Neki is meglepetés volt ez!

Látni a bálványozott alakot, a kit ő magáévá akart tenni, a kinek kezét ajánlotta föl, profanálva, leleplezve szájtátó faunok és egipánok kecskelábú csordája előtt!

Ordított, mint egy behemóth.

Szitkozódott – oroszul. Olyan hatalmas idioma az orosz a fenyegetőzésre! Ököllel ütötte fejbe a másik bohóczot. Az meghunyászkodva húzta a válla közé a fejét, mutatva, hogy ő nem tud semmiről. A lábával rugdalta a fatörzset.

A közönség tapsolt.

Drasztikus jelenet volt. A szavakat nem értették, a miket a bohócz kiabált, a festett maszk eltakart minden indulatkifejezést az arczon; annak vigyorognia kellett; csak a tomboló toporzékolás, a dühös hadonázás volt érthető, furcsa ellentétben a nevető arczczal.

Ki gondolhatná azt, hogy a bohócznak is van szíve?

Az egyik bohócz ugyan a szívét is meg hagyta vásárolni, mert hát okos ember volt, de ez a másik bohócz igazán bolond volt, a ki valóban szerelmes volt a tündérnőjébe, a ki azt a világ minden drága kincseért el nem adta volna másnak, ha az övé lett volna.

Az ifjabb Borodinszky összetett kézzel könyörgött a bátyjának, letérdelt előtte, szívéhez szorongatta a kezét. Mind a ketten kiestek a szerepükből. A közönség tapsolt; azt hitte, hogy most valami improvisált parodiát producálnak: Othello és Jágó közti jelenet parodiáját.

– Épen úgy játszik, mint Ira Aldridge. Mondá Prokopin úr a szomszédjának, Sonnenfeger lovagnak.

– Csakhogy annak fekete volt az arcza.

– Nem az! Othelloban az is fehérre volt festve.

Végre az öcsnek sikerült rábirni a bátyát, hogy folytassák a bűvelőadást. Elkezdtek kártyázni.

Folyott a cseh párbeszéd a kártyázók között, de közbe dörmögött Demeternek egy-egy mérges mordulása – oroszul. Bizonyosan az üregben elbujt Fedornak szólt oda: «tüntesd el azt a képet onnan!»

(Nem lehetett. Ez volt az ára a Judás-csóknak: vagy az igazi tündér viszoncsókja, vagy a Golgotha! Ezért fizetik a félmilliót.)

A Magnétának (a tündér-szűznek!) ott kell lebegni – ilyen alakban – a fölfaló szemek előtt. Ez a keresztrefeszítés!

A mutatvány tovább folyt.

A fejlevágás is végbement – minden baj nélkül. Pedig ezuttal ugyan reszketett a keze Demeternek.

A gépfej megtette a magáét. El lett helyezve az arany tálra, leborítva a mesterséges kendővel.

Demeter megtöltötte a poharát a megfúrt fatörzs veres borából s aztán a proscenium szélére lépett, szerep szerint áldomást mondani a lebegő tündérre.

De mielőtt az áldomást elköszönthette volna, valami közbe jött, a mi megzavarta az előadást.

(A habitüéknak protekcziós kulcsuk volt a prosceniumajtóhoz, a melylyel bejárhattak időközben.)

Iván úr jött be a nézőtérre, s egy levelet tartva a kezében magasra, erőszakosan keresztül törte magát a közönségen.

«Egy levél Magnétától Demeter úrnak! Igen sürgős!»

S fölnyujtotta a levelet a szinpadra Demeternek.

A bohócz letette a kezéből a poharat, hogy balkezével a levelet elfogadhassa. Jobbjában volt a pallos.

A levél le sem volt ragasztva; nyitott borítékban hozták.

A tartalma nem volt irás, hanem nyomtatvány.

A világváros legolvasottabb lapjának, a «Tagblatt»-nak holnap reggeli tárczája volt benne – kefelevonatban.

Ez volt a czíme:

«A Borodinszky-szinpad beszélő levágott fejének titka.»

S abban elejétől végig érdekes részletezéssel leirva mindaz, a mit Fedor Magnétának elmondott. Az egész mechanikus bohózat.

A nyomtatvány alá veres plajbászszal odairva: «revanche! Magnéta!»

Demeter kifestett arczának nem lehetett elsápadni.

El van árulva a titok, mely bűvészetének nimbusát képezte!

Kihirdetve az egész városnak, hogy miből áll az egész szemfényvesztés!