Part 5

S aztán megint lerántva a kendőt a főről, fölemeli ezt üstökénél fogva az aranytálról; a levágott fő egyre fujja a füstöt orrán, száján keresztül, szemeit forgatja rémségesen. Demeter nem birja ezt nézni; keze lába reszket, térdei összeverődnek; rádobja a kendőt a balkezében tartott főre s odaviszi azt a lenyakalt törzshöz; odailleszti a nyakához, a pallossal elvágja a kezére hurkolt zsinórt; arra Fedor egyszerre talpra ugrik, megtapogatja a fejét: helyén van, a szivar még füstöl a szájában.

«No hát itt van a bokkod!»

XIV.

Vacsorálni a Borodinszkyak is a Magnéta-trattoriába mentek.

Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.

Francziául épen olyan tisztán beszéltek, mint németül.

Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek Magnétához.

Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.

Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt. Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.

Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle. Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon, szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját, hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett látni a fogtartó barlangjában.

Szegény Magnéta!

Mit fog tehetni?

Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll Konstantinápolyig.

A versenyt nem állhatja ki a levágott beszélő fejjel.

Az új megbuktatja a régit.

Épen úgy, mint az irodalomban.

Az idealismust megbuktatja a realismus, a bűbájost a borzadalmas.

Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei közé; mint díszítmény, mint staffage.

Hahaha!

Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat ötven krajczárra.

– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a bájos Magnéta egészségére.

Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri, megöli; de felköszönti.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.

– Ledobjam a lépcsőn? dörmögé Iván.

– Bocsássa be.

Demeter volt a látogató.

Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.

Magnéta összefont karokkal fogadta. Ez a legelutasítóbb pose.

– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét elrebeghette.

– Istennőm!

– Miért jöttél ide?

Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.

Arra mégis csak szét kellett bontani a karjait, hogy átvegye a csokrot.

– Hadizenet?

– Az.

– Hát jól van. Én nem félek tőled.

Azzal leszakítva egy gardéniabimbót, odahajítá Demeter arczába.

– Hát ülj le, szamár!

Helyet mutatott neki egy karszékben; maga leült a kerevetre.

– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én kerülök fölül.

– Azt akarom.

– Megbolondultál?

– Meg. Azért jöttem ide, hogy elvegyelek.

– Mit adsz értem?

– Magamat.

– Hahaha! Mit csináljak én te belőled?

– Férjet.

– Ehez az egyhez nem értek.

– Ezt az egyet kell megtanulnod.

– A kik tanítani akartak, mind kidobtam az ajtón.

– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz, mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek. Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.

– Átadod nekem a bűvészeted titkát?

– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában. Igy ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz, hogy valaki férj és feleség legyen.

– Tehát azért jöttél ide, hogy feleségeddé akarsz tenni?

– Egyenesen azért.

– Igazi, valóságos feleségeddé?

– Mernék-e egyébre gondolni?

– Tudod, hogy én zsidó vagyok?

– Zsidó leány.

– Akarsz zsidóvá lenni miattam?

– Nye dáj Boh!

– Hát azt akarod, hogy én legyek oroszszá?

– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé lenni.

– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé, meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, az arany borjúhoz vetni! Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok, az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz utánam!

– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!

– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául mutogassa?

– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő alakban.

– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak (Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám, mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.

– Hiszen nem én mutogatom a képedet, hanem az öcsém Fedor.

– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele? Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért, tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben tartogatok.

Megnyálazta a tenyerét kifejező mimikával.

Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más védelem, mint a megretirálás.

– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát beszéljünk erről a dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez is logika.

Demeter olyan görbe hátat csinált, mint egy kandur. Szabódni kezdett.

– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.

– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak. Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség egymást szeressék?

– Természetesen.

– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a mit kettőnk között szerelemnek hínak?

– Hiszen nem mindjárt…

– Ugy-e? Nem mindjárt! Csak a míg a rózsából csipkebogyó lesz.

Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. Egyszerre csak megkapta a két kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.

– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet, majd annak átadom: az egész ember!

Azzal eltaszította magától a férfit.

Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen, fölemelt fővel.

– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni, azt megölöm.

Azzal meghajtotta magát és eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Többé nem mutogatták a levágott fő komédiája mellett a Magnéta képét.

A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.

XV.

Ezentúl minden reggel küldött Demeter Magnétának egy gardénia-csokrot.

Egy inas hozta, a kitől azt sajátkezűleg vette át Magnéta.

Mindannyiszor egy aranyat ajándékozott a bukéthozónak.

Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta, koronázási díszben, magyar körirattal.

Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak nemesi czímere.

Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, meghajtá a féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.

«Blahodarju szudarinya.»

Nem blagodarjut mondott, hanem blahodarjut.

Magnétának is megakadt a szeme a csinos legénykén.

– Mi a neved, fiacskám?

– Alexej. Szolgálatodra, szudarinya.

– Talán te is jongleur vagy?

Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.

Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem! Nem! Nem találtuk ki! Ez nem a Fedor. Annak kék szeme van, ezé fekete.

XVI.

Egyik előadás alkalmával egy nagyon előkelő főúr próbára akarta tenni a szemfényvesztőket.

Az volt a kitudandó, hogy az a szivar, a melyet Demeter a levágott fő szájába dug, ugyanaz-e, a melyet Fedor a fogai között tart, mikor ismét a fejéhez kerül?

Ezt igen egyszerű módon lehetett kitudni.

A főúr ott ült az első sorban: a notabilitások számára föntartott dísz-zsöllyében. Mikor a szivarozás jelenetére került a sor, elővett a tárczájából egy ezüsttel borított s piros szalaggal övezett havannát (darabja Londonban három shilling) s azt nyújtá oda Demeternek, hogy kinálja meg ezzel a levágott főt.

Ez még nem nagy veszedelem.

Hasonló szivar bizonyosan van a bohócz zsebében is. El van az készülve az ilyen gáncsvetésre.

Hanem a Danaus-ajándék még más furfangot is rejtett magában. Ebbe a szivarba egy hosszú aranytű volt elrejtve, melynek gombját az ajándékozó monogrammja ékesíté.

A rémjelenet alatt a szivarnak körülbelül fele el szokott hamvadni.

Mikor a hatásos jelenetnek vége volt, a fölszabadított Fedor talpra ugrott, a magasrangú főúr fölszólalt: «szeretném azt a szivart látni».

Fedor kivette a félig elégett szivart a szájából s odanyújtá a főúrnak.

A szivarba dugott arany tűnek a feje már meszsze kiállt az elégett csutakból. – Bizony ugyanaz a szivar volt az, a melyből a levágott fő fujta a füstkarikákat, mely folytatta a pöfékelést, mikor Demeter üstökénél fogva a levegőbe emelve tartotta. Az volt a Fedor szájában. A főúr szivara kézről-kézre járt; mindenki láthatta benne az arany tűt.

Ezzel aztán még kitalálhatlanabbá lett a varázsló mutatvány.

Az a szivar tanuskodott mellette, hogy a levágott és helyretett fő ugyanaz.

XVII.

Iván úr ismét hozott egy névjegyet az ezüst tálczán Magnétának.

«Borodinszky Fedor.»

Hát el mert jönni!

A látogatót bebocsátották.

Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az istennő templomába! Micsoda vakmerőség!

Minden lépése egy bók volt (mint a mazurkában).

Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.

A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a profanált fényképeért!

Első üdvözletül adott neki egy olyan igazi pofont, hogy csak úgy csattant.

A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.

(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság; attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)

– Tudtad, hogy mit kapsz tőlem, ha idejösz?

– Tudtam.

– Mind a kettőt?

– Mind a kettőt.

– Akkor derék fiu vagy. Ülj ide mellém.

S oda húzta őt maga mellé, a kerevetre. A fejénél fogva.

Meg nem állhatta, hogy ne nevessen.

Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!

– No hát mondd, mit hoztál?

– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.

Magnétának nagyot villant a szeme e szóra.

– Te át akarod adni nekem bűvészetednek a titkát?

– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével, olvaszd föl eczetben.

– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz? A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak.

– Azt mondod, a mit én mondok magamban, suttogá Fedor.

– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor Cleopatrának is meg kellett halni?

– Vagy megfordítva történt?

– Mi megölhetjük egymást, ha eláruljuk egymásnak a titkát.

– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?

– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a mi megölhet, ha ellenem fordítod.

Fedor hozzá kezdett.

Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két testvér között.

Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz, nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében, akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak, szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el, míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.

– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, hogy a Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman. A harmadik Alexej.

– Ezt már kitaláltam. Ez az inas.

– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz minden arczot ismeretlenné tesz.

– Hát e szerint azzal a neked adott pofonnal ő neki tartoztam?

– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető mozdulattal.)

A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a szájában. («Most próbáld becsukni!»)

A haj leomlott a vállára.

(Hát ez nem közbeszólás?)

– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk fiatal asszony.

– Szép lehetett, ha hozzá hasonlítatok.

– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál jobban ordított. Az elbujt utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket. Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség lett.

Magnéta összeborzadt.

– Hát az apja?

– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni. Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.

Annál inkább elővette a sírás a Magnétát.

– Szegény, szegény kicsi poronty! Kitekerték a nyakát! Irtózatos!

Aztán egyszer csak átcsapott a nagy zokogásból a nevetésbe.

– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor most is él… hahaha! Hiszen ő az.

– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.

– Inni! Te golyhó! Úgy mondják.

– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni? Már akkor támadt az apámnak az az eszméje, a mivel most az egész világot bámulatba ejtjük.

– A beszélő levágott fő szinpada?

– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával megüti a háta gerinczét.

– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej a fejét hátraszegheti?

– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a levágott nyak kaucsuk utánzatát.

– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő alatt?

– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja «amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.

– Tudom. – Hiszen magam is szemfényvesztő vagyok.

– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából. Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit a bohóczok el akarnak költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat. Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza, átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva, kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy a cselfogás végre van hajtva.

Magnéta a tenyereibe tapsolt:

– Remek gondolat! A közönség azt hiszi, hogy a levágott fő beszél.

Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat; külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt kigyulladva.

– Mondjad tovább, mondjad!

– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl! hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».[1]

Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a jarrettièrje mellől.