Part 4

A «kerekasztalnál» azonban nagy lakodalmat tartottak az új házaspár micsodájára. Nehéz rá megtalálni a kifejezést! Más rendes menyegzői esetnél azt mondják, hogy «tiszteletére», de a «csikart polgári házasság» (Noth-Civilehe) eseténél ez a szó lehetetlen. A kiket ilyen «rugdfelshaddott» (ez nem angol szó) módon bogozott össze az állam, azoknak jobb elbujni a hátulsó szobába s eltagadni magukat – kondoleáló vizitek elől; nappal ki nem jönni az utczára, este is csak paraplé alatt, akár esik, akár nem. Lakodalomról szó sem lehet, hisz a vendégeknek égne ki a szeme, ha az ilyen államilag megbillogozott társadalmi exlexnek nyilvánított menyasszonyt és vőlegényt egymás mellett ülni látnák. Hanem az ilyen esküvő (!) estéjén magukban gyűlnek össze a jó ismerősök, a tisztelők, isznak nagyokat az új házasok egészségére s azt a sok pajkos élczet, sikamlós adomát, a mit e poharazás közben elmondanak, mulatságos lecturré lehetne összegyűjteni. Így tettek a hajdani rómaiak is a fescennináikon. S miért ne lennénk mink is rómaiak – ha tehetjük?

A fescennina savát-borsát Prokopin úr toastjai szolgáltatták szikrázó hülyeségekben. A mi annál szebb volt tőle, minthogy a lakoma számláját is ő fizette; mégis jó kedve volt.

– A vendéglői számla még hagyján; de a fogadáson elvesztett félmillió rubel! (papirrubel természetesen), mondá Commerzienrath Ritter von Sonnenfeger, vasuti vállalkozó, poharát Prokopin úréhoz koczintva.

– Dejsz azt még előbb el kell dönteni, hogy ki vesztette el a fogadást? védekezett Prokopin úr.

– Nálam föl van jegyezve szó szerint, allegált MacMerimac, az irlandi clan, jelenleg amerikai petroleumőrgróf s fölolvasta a jegyzőkönyvéből: Iván herczeg kötelezi magát utána ugrani a Magnétának a csillagos égbe. Ezt megtette.

– És azután!…

– És azután elragadni az alme-övet. No arra úgy hiszem teljes jogot ád neki az osztrák büntetőtörvény, mely szól a Noth-Civilehe szabadalmazott gonosztettéről.

Mindenki elhitte Iván herczegnek, hogy Magnéta azonos Kornblue Reginetta menyasszonynyal. A polgármesteri helyettes és a két tanu, a ki tudta a valóságot, nem volt hivatalos erre a lakomára.

– No de elébb látni akarjuk azt az alme-övet! rikácsolt Ben-Szaid effendi, az alexandriai regalebérlő. Ide kell azt hozni, ehez az asztalhoz. Összetépve szabály szerint, a hogy Cirkassiában szokás. A csecsenczeknél is be szokták mutatni a nászvendégeknek a menyasszony összetépett övét.

– És abból mindenikünknek kell kapni egy szalagot! pretendálta Papyropulos herczeg, a ki azzal dicsekszik, hogy ő kiterjedt pirateriát űz az Archipelagosban, a hol az épen olyan tisztességes keresetmód, mint nálunk a börze.

– Herczeg Iváné az, a mi a markába szakadt a pántlikából! kiabált Don Baccador, a ki sejtetni engedi, hogy ő egy spanyol trónpretendensnek az alteregoja.

Ilyenformán az egész internationalis bonvivant zsinat megállapodott abban, hogy a mai nap tönkrement alme-öv roncsain igaz kannibáli passióval osztozni fognak.

Arról természetesen szó sincs többé, hogy a Magnéta folytassa productióit.

Ezer és egy ok szól ellene.

Először is Iván herczeg rangja nem engedi meg, hogy a hitvese még ilyenféle látványosságok közlönye maradjon. Ez affront volna a családi méltóság ellen.

Másodszor bizonyosra vehető, hogy most már a hitfelekezetében leleplezett Magnéta ellen az antisemiták okvetlenül spectakulumot fognak inscenálni.

Az ezeregyedik okot nem lehet már hallani a nagy kaczagástól.

A Magnéta nem is repülhet már az ég felé. Hiszen…

Stb.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Annál nagyobb volt aztán az asztaltársaság elbámulása, mikor a menyegző utáni reggelen újra megjelentek az utcza-sarkokon a repülő tündéres plakátok: «Magnéta újból fölrepülése.»

És pedig ugyanazzal a repkedő szalagos alme-övvel.

Ez absurdum! sőt paradox!

S ezen előadáson olyan hideg arczot mutatott a Magnéta, mint egy halott. A világítás is olyan volt, hogy folyton zöld színt játszott az alakja.

– Ah! Ez bizonyosan a lelke, élczelt monsieur Flagellán, a franczia, a ki állítólag tizenkét elsőrendű lapnak a levelezője. – Az a bizonyos lélek, a kit Iván herczeg fogadásszerűleg kiszívott s aztán idefujt közénk.

Az antisemiták azonban megemberelték magukat s nem csináltak semmi randalirozást. Legfeljebb egy kicsit pisszegtek, ha egy habitüé tapsolni próbált.

Az éjféli vacsoránál disgustálva jött össze a nobel társaság.

Kondoleálni kezdtek Prokopin úrnak, hogy nem vesztette el a félmillió rubelét…

– No csak várjanak önök holnapig! Majd holnap lesz, a mi lesz!

XI.

Oh, azért a Magnéta-társaság tagjai is megünnepelték ám azt az örvendetes családi eseményt, hogy egy nőtagja a szövetkezetüknek a házasság szent… (Hohó! Nem szent, csak törvényes) igáját fölvette.

Belőlük is szép asztaltársaság telt ki.

Az asztal itt is gömbölyű volt, hogy senki se legyen elnök. Itt tökéletes a demokratia; a gépész, a segéd, az impresario, a komorna mind egyenrangú. A Magnétával is egyenrangú. Övé az egész bűvös készülék, a jövedelem, a palota; de egymás között épen csak olyan komédiáspajtás, mint a többi. Lehet miattuk Iván igazi herczeg, az őket nem feszélyezi. Per tu lesznek vele. A társaság hölgy tagjai is művésznők, övék a zene és dal, a mi a bűvelőadást emeli.

A férfiak az asztalnál udvariasak a hölgyek iránt; a mogyorót a saját fogukkal törik a szomszédnőik számára; de azért a czipőikből még sem iszszák a bort, mint a lengyelek. Ők inkább oroszok. Csizmából isznak. (Nonono! Csak nem kell megharagudni! Bizonyos fővárosban «stibli»-nek híják a nagy tériméjű poharat.)

A boldog menyasszonynak a társaság minden tagja kedveskedik valami nászajándékkal. Ki ezüst, ki arany csecsebecsével szolgál. – Legbámulatraméltóbb a vőlegény ajándéka. Ez egy abissziniai fetish, a mit egyenesen a dahomeyi szultán nyakából vettek el, mikor vesztett ütközet után főbelőtte magát.

– De hisz ez a fetish akkor átkozott rosszul védelmezi meg a birtokosát.

– Sőt ellenkezőleg; ez bizonyít a csalhatatlansága mellett. Theodor szultán tíz óra hosszat tette ki magát az angolok gyorstüzelésének; egy golyó sem fogott rajta, úgy, hogy utoljára magának kellett magát meglőni.

A Szamszonina, hálából az ajándékokért, azt produkálta, hogy azokat a kemény, háromszegletű amerikai diókat ropogtatta föl a fogaival (micsoda kapitális fogak lehettek!), a miket különben csak fejszefokkal lehet feltörögetni s azoknak a székét dugdosta gyöngéd gyügyögtetéssel Iván fogai közé. Igazán magasztos érzés, olyan hitvestárssal birni, a ki az amerikai diót föl tudja törni a fogával: «Egyél kutyuskám!» (Mikor az embert még «kutyuskám»-nak hítták!)

Magnéta csak a lakoma végén jelent meg az ünneplő társaság között. Neki a hivatása olyan szigorú diétát szabott elé, a mely alól még kivételképen sem szabad magát kivonni.

Aztán még azt is kénytelen megtartani, hogy egy óráig az előadás után, ugyanabban a selyemtrikóban sétáljon csendesen végig a folyosón, nyitott ablakoknál, a míg teljesen lehűl a teste. Csak azután lehet azt a selyemfoszlányt lehámozni róla.

Ennek végeztével a Magnéta egy szalmaszín selyemburnuszt öltött magára s úgy jelent meg a lakomázók között.

Gracieus mosolylyal üdvözlé legelébb is a boldog vőlegényt, kezét nyujtva neki. Azt a kezet persze jobb szerette volna Iván más constellatiók között.

– Önnek meg kell bocsátani, édes Iván, hogy kedvesét néhány pillanatra elrablom öntől; de ettől a selyemburoktól nem tud más megszabadítani, mint az én Ninám.

S azzal a burnuszát kétfelé nyitva megmutatta, hogy az a selyem szövöttes még mindig rajta van.

Iván olyasmit mondhatott, hogy irigyli a kedvesétől ezt a szolgálatot.

Magnéta aztán egy pohár pezsgőből mégis csak szürcsölt valami keveset a boldog pár szerencsés gyarapodására.

E közben észrevette a Szamszonina nyakán függő medaillont.

– Ah! Ezt bizonyosan ő tőle kaptad? A kedvesedtől?

– Igen. Ez egy abissziniai fetish.

– Tudom. Ismerem. Theodorosz királyé volt. Ez a viselőjének a testét megőrzi fegyver sebétől, vadállat, kigyó harapásától, ragályos döbröcztől. – Lám, milyen szép találkozása a szerető figyelemnek. Én is egy ilyen talizmánt hoztam neked nászajándékba. Ez meg az Athoszhegyi orosz patriarka ajándéka. Ha az az egyik a testi bajokat űzi tőled távol, ez a másik meg a lelki fájdalmaktól tart mentesen; bánatot, csalódást, keserűséget elűz. A lapján gyémántokból kirakva a «Gondviselés szeme».

Bámulattal, irigykedve nézték a többiek ezt az ajándékot.

– Huh! Huh! szítta a fogát az impresarió. Ez megint egy pár ezer forintnyi kontó az ékszerésznél.

– De nézd csak! Mondá Magnéta; milyen csodálatos véletlen! Ez a néger fetish épen beléillik az orosz talizmánba, mintha csak ennek az etuijeül készült volna. Ez derék lesz! A fetisht belezárni a talizmánba: így ni! Most azután együtt viselheted mind a kettőt: a test és a lélek védelmezőjét. Kettős emlék Ivánra és Magnétára.

S azzal rázárta a saját maga által hozott medaillont az Iván által ajándékozottra.

(Most csináljatok már fényképet a moment-dolgozó masinátokkal!)

Szamszonina baziliszkus szemeket vetett Ivánra, meg az asztalon fölhalmozott ajándékokra. A félmillió rubel fucscs!

– Hát ezekért a czukorpikszisekért, meg ezekért a medaillonokért cseréltem én föl a függetlenségemet? S vettem magamnak egy négybalkezű orángutángot?

Lett volna kedve megropogtatni mind valamennyit, mint azt az amerikai diót!

A Magnéta nem engedi magát meglepetni semmiképen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Magnétának bizonyosan vannak telefon-huzalai a komorna szobájában is.

XII.

A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé, a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.

– Nos, uram! Mit hozott ön?

– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom magamat. Pulverizálva vagyok.

– Hogyan a hét ördögbe? Hát nem vette ön el Kornblue Reginettát?

– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve a «Szamszonina.»

– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt magára, kettőt a tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?

– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak, elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem, hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy karczolással megöli magát Herkulest.

– Huh! Micsoda veszedelmek között forogtam én most.

– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?

– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy hivatalt vállalt a Magnétánál.

– Igen. Komornyik lettem.

– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A ki a parit tette, az Iván herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik. Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a letéteményeért.

Ivánnak hálaköny ragyogott a szemében. Szolga volt már!

– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész, mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret. Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta, a mikor engem elutasított.

Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet vetett a levegőbe.

– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni. Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk kezdődik. Abban kezemre járhat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. Urasszonya titkait eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások, a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.

Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.

Majd mikor szükségünk lesz rá, csöngetünk neki.

XIII.

Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.

A látványosság czíme volt: «A beszélő levágott fő».

Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.

A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki tökéletesen. Egy kivégzési komédia.

Kitalálhatatlan titok volt az egyik, mint a másik.

Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét. Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a mikor a Magnéta.

Ez valóságos provokáczió volt.

A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át a felhős ég látszik.

Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak, kiegészítve ferde szemöldökkel.

Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.

– Hol jársz öcsém?

– Az erdőben.

– Hol az erdő?

– Itt van ni.

– Nem látom a fáktól.

– Hát te hol jársz?

– A csillagok közt.

– Hol vannak a csillagok? Nem látom.

Erre a bátya pofon üti az öccsöt, hogy csak úgy csattan a plastron.

– Most már látod?

Az öccsnek a neve Fedor, a bátyáé Demeter.

Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.

– Mit lőttél bátya?

– Én egy nyulat. Hát te öccs mit fogtál?

– Én egy angolnát.

Azzal a bő bugyogójuk zsebéből kihuzgálják a prédát.

– Hisz ez macska; hosszú a farka.

– Ez meg nem hal, hanem kalbász.

Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a kalbászból pedig angolna.

Ezen aztán kibékülnek, összecsókolóznak.

Leülnek lakomázni; a vendégség egy percz alatt eltünik az asztalról.

Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.

A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál, megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.

Most már inni is kellene.

Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell alátartani s ihatnak végtelenül.

S akkor aztán jó kedvük lesz s dalolnak egy nótát.

A nótának az a tartalma, hogy ki a legszebb hölgy a világon?

Demeternek is vannak imádottjai, Fedornak is.

A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes szépségek. Kitalálják a neveiket.

«Ez a Rigolboche!»

Tovább!

«Itt a Cora Pearl.»

Sipirc!

«Az Otero.»

Odább!

«A Martens.»

Cseréld!

«A mouche’ d’or.»

Aho!

«A Leona Dare.»

Avanti!

«Itt a Pignatelli.»

Addio!

Egyiken sem tudnak megegyezni.

Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.

Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a nézőseregben.

Fedor és Demeter fölugrálnak a helyeikből.

Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.

Hogy érthetőbbé tegyék magukat, csehül beszélnek.

«Cso sze máme hráti?» (Mit játszunk?)

«Tártlu.»

«Kdo wywolawa?» (Ki hív ki?)

«Zsalud jeszt trumf.» (Makk az adutt.)

Hínak, ütnek, csalnak. Végre Demeter nagy diadallal kiált föl:

«Já wyhrál hru». (Megnyertem a játékot.)

Fedor pedig keservesen nyöszörög:

«Já szem prohrul hru». (Elvesztettem.)

A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a ki elégülten kiált föl:

«Also mit einem Jungčechen weniger». (No hát egy ifju-csehhel kevesebb.)

Most következik azután a borzalom tragédiája.

Az eddigi mind csak czirkuszi mókázás volt a selejtes fajtából.

Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.

Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi, hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.

Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel letakart fej körvonalai nem változnak-e?

Semmi mozdulatot nem vesznek észre.

«Imádkoztál-e már, Fedor?»

«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a kendő alatt.

Ekkor Demeter kihuzza az oldalán függő pallosát.

A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal, hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.

Akkor aztán hozzá kezd az operatióhoz.

A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.

Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.

– Ime itt van!

A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.

A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott nyaka vért hullat; végül megmerevül; melle nem liheg. (Hiszen nincs szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet, hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.

Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s azt a levágott főre takarja.

– Ez nagy munka volt! Erre inni kell egyet.

Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is vérezni kell.

A poharat a szép Magnétára köszönti. «Zdravtvujtye szudarinya!»

S erre a vetített kép durczásan hátat fordít.

No ennek mindenki tudja a magyarázatát, a ki iskolába járt; optikai játék; egy mozgásban levő alak többféle helyzetű ábráinak körben forgatása azt a csalódást idézi elő, mintha a kép mozogna. (Az is talány, hogy miután most Fedor is, Demeter is mással van elfoglalva, ki az, a ki a camera obscurával Magnéta képét mozgatja?)

A közönség naiv részének ez tetszik; tapsolnak, nevetnek.

De egyszerre vége lesz a nevetésnek, mikor a kendő alól hangok hallatszanak. A levágott fő megszólal:

«Demeter!»

A kókler összerezzen; odasettenkedik, leveszi a kendőt a főről.

Ott áll az az aranytálon, félnyaka összezsugorodott széleivel. Szemeit forgatja, nyelvét öltögeti.

«Demeter bátya!» ismétli hangosan.

«Mi kell Fedor öccs? Ihatnál? Kell egy pohár bor?»

«Az én vérem az!» hörgi rémesen a fő.

«Nye boj sza!» Hiszen ez egri bikavér, nem szamárvér. Igyál!»

«Hiszen nincsen torkom.»

«Igazság! Hiszen nincsen torka szegénynek! De talán egy szivart el tudsz szívni?»

Azzal Demeter rágyujt egy bokkra s mikor maga kettőt-hármat szítt belőle, oda dugja azt a levágott fő nyitott szájába.

És Fedor feje elkezd pöfékelni.

Az aztán az idegcsiklandó látvány, mikor az a tálrafektetett fej orrán, száján keresztül fujja a füstöt s közben mondogatja: «pompás bokk! pompás bokk!» A szivart hol föl, hol le billegeti, a nyelvével a szája szögletébe tolja; aztán az összecsücsörített szájával karikákat fuj maga elé.

A nézők borzadoznak; az asszonyok eltakarják szemeiket.

Maga a bűvész is meg van rémülve.

– Add vissza a szivart! Ide a bokkomat.

S ki akarja venni az égő szivart a levágott fő szájából, de ez úgy megfogta azt összeszorított fogaival, hogy nem veheti el tőle.

Ekkor aztán az iszonyat mozdulatával veti a kendőt a szivarozó főre.

– Jaj, ne haragudj rám, Fedor! Inkább visszaadom a fejedet, csak add vissza a bokkomat.