Part 3

– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet. Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém, s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.

– Hát miért nincs?

– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én csodatetteimnek a föltétele a virginitas.

– De hát szükséges önnek örökké az égben lakni?

– Én bizony nem tudom, hogy miért szállnék le a földre?

– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?

– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist, celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony. Nem biztat az istennők példája.

– De ez a legnemesebb emberi hivatás: asszonynyá lenni.

– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».

– Hát hisz én már voltam ön előtt nem implumis.

– De azért nem eléggé medve.

– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. – Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.

– Ez elég becsületes ajánlat, de én nem állok rá.

– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi. Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de tiszteli az asszonyt.

– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza. Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori, egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki tudta találni, akkor a sphinx hal meg.

– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.

A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan elnyulva a kereveten.

– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve, elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.

– Hát már ilyen bűvész én nem leszek soha.

– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok az égben nem köttetnek».

– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt kell visszaadnom meg nem nyert fogadásban, hanem saját vagyonomat is elveszítem rajta.

– «Man versuche die Götter nicht».

– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan tündéri gyönyörüség.

– Hogyan segíthetek önön? Mit gondol?

– Hát ha nem fogadott el férjének, fogadjon föl komornyikjának.

Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy nevetett.

– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám komornyiknak!

– Külömböző csak a nevük.

– Igy is együtt lakhatik aztán velem.

– Szépen egy födél alatt.

– Azt mondhatja rólam: «az asszonyom».

– A mi francziául épen nagyon jól hangzik.

– Föladhatja a köpenyemet s kisérhet az utczán.

– S keresztül járhatok minden szobáin.

– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a lépcsőn. Hahaha!

– Hahaha.

Nevettek rajta duettben.

– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?

– «Nem annyira a fizetésre nézetik, mint a jó bánásra».

– Rangbeli fensőbbség a cselédek fölött «Iván úr» czímmel.

– És szalonöltöny viselés joga.

– Bevett szokás szerint. Három havi felmondás.

– Bélyeges papiron.

– Alá van irva.

Iván fölkelt a taburettről, mélyen meghajtotta magát.

Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét, a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.

(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)

Azzal fölvette Iván a theáscsészéjét s indult vele a szőnyegajtó felé.

– Hehe! Hát azzal mi lesz? szólt utána Magnéta.

– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.

– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a szamovárral együtt, nem iszom több theát.

Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét, ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.

Magnéta utána kiáltott:

– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba megyek.

S abban a perczben egy csapfordítással eloltá a villanylámpákat.

Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet körül, mint egy miniatür zodiakus.

Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő hasábokból.

Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a bukott komédiásnak.

Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.

A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a selyem öltöny átlátszóvá lett.

Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett Asmodái (a nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.

Magnéta észrevette ezt a kéjéhes tekintetet.

Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.

Abba a harisnyakötőbe volt dugva egy korall markolatú tőr.

A Magnéta kihúzta azt szép csendesen.

Annak a tőrnek a hegye villám-gyorsan ölő méreggel van zománczozva.

Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz értetve.

A gödölye harap!

Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva s elkotródott.

Az istennőknek nyilaik vannak!

VIII.

A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.

– Mi az ördög? Iván herczeg! Hát ön hozza ki a csészéket?

– Én mától fogva nem vagyok Iván herczeg, hanem Iván úr, a komornyik.

– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél Európán Anglia leghíresebb énekesnőjét. Most is folyik miatta a proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.

– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.

– Az én társaságomban? Föltéve, hogy én beleegyezem.

– Még ön is föltételez?

– Hát mi a csoda? Én tisztességes leány vagyok.

– Leány?

– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni? Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is, egyszerre kis kutya lesz belőle.

S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a karját Iván elé.

– Tapogassa csak végig.

Iván megtette. Olyan volt az, mint a kő.

– Nos? Reszket?

– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.

– Engem?

– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét.

– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.

– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.

– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet akarja ön megkapni, cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije sincs már?

– Dehogy nincs.

– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált kaucsukból?

– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész ember válik belőle legott.

– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok? A nevem is sejteti.

– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?

– Óh nagyon értem.

– Fogadásról van szó.

– Tudom. Értesülve vagyok róla.

– Kitől tudja?

– A Magnétától. Ő nekem mindent megmond.

– Hát az honnan tudja?

– Az anyjától: a föld-mágnestől.

– Eh, ne bolondozzon velem.

(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más helyekre is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten várhatott a meglepetésekre.)

– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön: csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.

– Igen.

– Már most azt hiszi ön, hogy én szerezhetnék önnek ilyent.

– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni. Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a többit.

– Hogyne érteném? Rafinált gazság!

– Hát megteszi?

– Majd meglássuk. Hanem elébb a jegyzőhöz megyünk.

– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.

– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.

– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát az ő diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.

– Becsületére?

– Azaz, hogy becsületszavamra.

– Az már más.

– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.

Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy nőstényoroszlán bömbölése.

– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való. Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…

IX.

Másnap ismét találkozott Iván herczeg Prokopin úrral – bizalmas páros vacsorázásnál a külön szobában.

Ez nap nem volt Magnéta-előadás.

A delejnek is pihenni kell.

A közönségnek ezt lehet tudni, a nélkül, hogy az okát kérdezné.

Prokopin úrnak azonban többet is meg lehet tudni.

– Minden meg van nyerve, mondá Iván. Holnap idejön a polgármester két hivatalos tanúval. A szerződést hozza. «Nothcivilehe.»

– Nothcivilehe? Hát e szerint zsidóleány?

– Az ám.

Erre a hírre Prokopin úr a pezsgős pohárba egy kis kupicza ylang-ylang parfümöt öntött. Azt tartják, hogy ez a parfüm csodás serkentő hatással bir az idegekre.

Különös ez! Az a fölfedezés, hogy egy tündérnő zsidóleány, egész új varázst idéz elő. A fantázia talán valami exotikus bájakat szimatol? Vagy tán a lelkiismeret könnyebben megnyugtatható? A bűn egyszerre virtussá válik. Hisz a férfi a szép nővel szemben természetes ellenség s ha még zsidó is a szép hölgy, akkor duplán ellenség. Azért nem viszi el az embert az ördög. Hisz a zsidó bibliai történetekben az ördög maga is nagy gavallér, úri nőcsábító. Cape nasum! Tőled tanultuk az istentelenséget! Belzebub a ki vagy!

– Tehát már holnap? Lehet önnek hinni?

– Ha meggyőződést akar ön szerezni, reggelizzen itt a trattoriában holnap tizenkét órakor. Egy nyitott bérkocsi fog a kapu előtt megállni s az inasok fogják a vendéglőből elhozott bőröndjeimet leszedni róla és utánam fölhordani a Magnéta szállására.

– Ah! az lehet összebeszélés a cselédekkel.

– Délután pedig ki fogok könyökölni a szögletszoba ablakán, házi sipkával a fejemen s csibukból pöfékelni.

– Azt egy komornyik is megteheti.

Iván hátra hőkölt. Czélzás akar ez lenni? Kitalálta volna?

– Mondtam, hogy előttem csak egy hiteles bizonyíték van: a fénykép; Magnéta, mint Anadyomene – az ön birtokában; ön által kiállítva s én rám girálva.

– Az is meg lesz. De a kinálkozó alkalmat kell megtalálni. Ad vocem «giro.» Ha a fogadást megnyerem, önnek ki kell tölteni a checkken a girót.

– Igen. A Magnéta nevével.

– Azaz, hogy a tündérnő igazi családnevével; mert a kereskedelmi bank a tündérnevekre nem ad semmit.

– No hát mi az igazi neve az istennőnek?

– Reginetta Kornblue. Illetősége Chicago.

Prokopin úr följegyezte tárczájába a nevet: «Reginetta Kornblue». Iván megmutatta neki az aranyfogantyus kulcsot is. Két griff van a kulcs markolatán. Ez már csak igazi barokkstyl. A paradicsom kulcsa.

– Holnap megint nem lesz Magnéta-előadás.

– Magától érthető. Ámbár ön rendezhetne a saját jutalomjátékára benefic-előadást. Én azt tenném. No, a fénykép végett.

– Várunk holnaputánig.

– Úgy is jó. Most én nekem egy kis útam van, egy óra alatt kocsin bejárom, ön addig maradjon itt és pityizáljon; majd utólérem, ha visszajövök.

… Prokopin úr azonnal elhajtatott a rendőrségre, megtudakolni, hogy érkezett-e a Magnéta társaságával egy Reginetta Kornblue nevű asszonyszemély?

Kikeresték neki a journalból. Richtig ott volt.

«Reginetta Kornblue akrobateszsz. Chicago.»

Az nem szokott beiródni, hogy hány métermázsa a súlya a pasasirnak!

Nem lehet más, mint a Magnéta. Mire való volna egy akrobata-nő egy művész-társaságnál, ha nem azért, hogy mutogassa magát? Más pedig nem mutogatja magát, mint a Magnéta. Neki kell annak lennie. Található volt az utazó művész-bandában több női név is, de az mind ezzel a czímmel: «privatiere», egy volt «rentiere». Ezek mind alantas minőségek lehetnek.

Még ugyanazon este a városházára is elhajtatott Prokopin úr. S munificentiájának lehető volt valami hivatalnokot találni, a ki a mai hivatalos naplóból kikereste a számára a választ a következő kérdésre:

«Fog-e a polgármester holnap Nothcivilehe szertartást végrehajtani a palais Magnétában, miss Reginetta Kornblue és a vőlegénye, herczeg Papanoff Iván között?»

A válasz így hangzott:

– Igenis, a polgármester fog keserves Nothcivilehet erőszakolni a holnapi napon, miss Reginetta Kornblue, mozaista menyasszony és jegyese, Signore Dramoletti Giambattista vőlegény között.

Tehát egyúttal Iván herczegnek az igazi nevét is megtudta. Nem orosz az, hanem korzikai. Ez különben irrelevans dolog.

– Nem lehetnék én egyik tanú a házasságkötésnél? ajánlkozék Prokopin úr.

– Meghaladott álláspont, felelé a hivatalnok. A menyasszony két testvére lesz a két tanú.

– Kérem, öcscse vagy bátyja?

– Az egyik bátyja, a másik öcscse.

– Köszönöm alássan. Mondá Prokopin úr, utána gondolva: «e szerint nekem még a két fivérét is meg kell vásárolnom, az öcscsét még jobban, mint a bátyját».

Azzal visszahajtatott a trattoriába.

Mielőtt a cabinet separét fölkereste volna, előbb conferentiát tartott a pinczérrel.

– Üres ez a két kabinet itt mellettünk?

– Kapható mind a kettő: tíz forintért.

– Tegye a számlámra. De elébb benézek.

Meggyőződött saját szemeivel, hogy a két szomszéd kabinet lakatlan. Zsebébe dugta mind a kettőnek a kulcsát.

De mi szükség az ilyen elővigyázatra? mikor két férfi vacsorál együtt. Csak nem nihilisták talán? Attentátum-tervezés?

Prokopin úrnak Iván herczeget álmából kellett felkölteni. Azt már elnyomta a buzgóság a poharak közti várakozásban. Ott hevert a pamlagon. Makutyi volt.

Megrázta a vállát.

– Hej, Iván herczeg!

Nem ébredt föl rá.

Akkor aztán a fülébe kiáltott.

– Ai! Fratello Giambattista!

Erre fölugrott fektéből egyszerre.

– Commanda signore?

– No lássa, ön még olaszul is megtanult álmában?

Iván boszúsan dörzsölte a szemeit az ökleivel s jó időbe került, a míg a tegnap és ma közötti összefüggést meg tudta találni.

– Most jövök a polgármesteri hivatalból.

– Mi az ördög dolga volt önnek ilyen korán reggel a polgármesteri hivatalban?

– Mondjuk: ilyen éjféli órában. Hát a Kornblue Reginetta kisasszonyról tudakozódtam.

– Hát az a Kornblue Reginetta kisasszony kicsoda?

– Önnek a menyasszonya. A kivel ön házasságot fog kötni holnap. – Vagy mondjuk, hogy «ma»; ha ez az óra jól jár, a hol már egy fertály egyre.

– Én? Megházasodom?

– Az az, hogy signore Dramoletti Giambattista.

– Hát akkor fájjon e miatt a feje Dramoletti Giambattistának.

– Vegyen be csak egy okos szót, Iván herczeg. Mindent rendben találtam; ön holnap házasságot köt, holnapután ideadja nekem a fényképet s én beirom az ön nejének a nevét az ötszázezer rubeles checkbe.

De már erre a szóra csakugyan kiment a krapula Iván fejéből. S minthogy a mámor ellen legjobb orvosság az ivás, ismét előlkezdték; összecsördíték poharaikat.

– Éljen az isteni Reginetta!

– Nem! Nem, nem, Magnéta! Én a Magnétára fogadtam.

– Hisz az mindegy. «Reginetta». – Királynécska!

– De mondja csak, Iván herczeg, hogyan vehette ön rá a polgármestert, hogy ő menjen az egész hivatalos apparátusával a Magnéta helyébe, annak a szállására s ne a menyasszony és a vőlegény vonuljon a nászkiséretével a polgármesteri hivatalba, a hogy illik?

– Vannak kivételes esetek. «Periculum in mora.» Valaki halálán van. Aztán kétszáz forintot áldoztam a szegények kaszszájába.

Azt csak nem mondhatta meg, hogy «ketten a menyasszonyommal nem férünk el egy kocsin».

– No hát aztán csak okosan végezze ön a dolgát. Én kezére járok önnek. Láthatja, hogy mindenre kiterjed a figyelmem. Itt hordok magammal egy medaillont, akkora, mint egy kis zsebóra. Ebben van egy moment fotografgép elrejtve. Ezt az ember a nyakába akasztva viseli. A szép hölgynek, a kit meg akar vele lepni, – tündérbájai legigézőbb pompájában, – megmagyarázza az ember, hogy az egy fetish, melynek viselése szerencsét hoz, minden bajtól megoltalmaz; ezek a bálvány alakok rajta a pogány jó szellemek; ha az ember egy ilyen bálványt elfordít, rögtön teljesül, a mit abban a perczben kíván. S az elfordítás alatt egy kis aranylap fölpattan s félmásodpercz alatt el van ragadva a fénykép. Én ezzel önt megajándékozom. Ön aztán tudni fogja a többit.

– Nem fogok ismerni irgalmat.

Ebben a perczben csengő kaczagás hangzott a fejük fölött, gúnyos, csúfondáros hahota. Fölriadva néztek széjjel. Ki nevet itt? Dzsinek laknak ebben az odúban?

– Veszszek el! Ez épen olyan, mint a Magnéta kaczagása. Mondá Iván. Ezt már ismerem.

Fölugrottak; a spanyol falat, a pamlagot, az asztalterítőt mind kutatás alá vették: a nevető dzsinre nem találtak sehol.

Átmentek a két mellékszobába, ott sem volt semmi élő lélek.

Pedig ez a Magnéta nevetése volt.

Persze, a telefon visszafelé is hangot ád.

De annak a közlő nyilása olyan jól el volt rejtve a plafond arabeszkjei között, hogy nem lehetett rá akadni.

X.

Egy nap ismét folytatták a Magnéta produkczióit.

Addig nem kaphatta meg Prokopin úr az Anadyoméne képet.