Part 2

– Ventrebleu! monda Prokopin úr. Ön fázik, hogy ilyen bolyhos jánklit vett föl?

– Még most nem; de majd a hold közelében ætheri hőmérsék lesz.

– Ha a Magnéta nem fázik az ő kosztümjében.

– Könnyű neki: ő teli van villanyszikrával.

Ez alkalommal ismét új változat volt a tündéri jelmezben.

Az alme-övön fölváltották az aczélgyöngyfüzéreket, egymás mellé sorozott minden szinű selyemszalagok.

Már most, a ki egy kicsit járatos a fizikában, sejthet hozzá, hogy ebből micsoda attentátum fog következni az életképes férfi-szivekre.

Ugyanaz a villanyos telep (legyen az leideni palaczk, mágnes patkó, vagy meleg női test), mely az aczélgyöngyzsinórt magához tapasztja, a selyem szalagot elfujja magától.

Az lett belőle.

A légben libegő alak termete körül folyton repkedett az a száz selyem szalag, egymáson keresztül-kasul, néha kört képeztek körüle, mintha egy óriási chrizanthem virág volna, alá hulló szirmokkal.

Ez már gyujtogatás volt!

Még sem volt botrány, mert a szalagok egy fél perczig sem maradtak nyugton: folyton zavarta őket a kisugárzó delej.

De még veszedelmesebb delej sugárzott ki a Magnéta szemeiből.

Csintalan, mosolygó tekintettel nézett épen oda, a hol az összeesküvők ültek, csábító volt ez a mosoly, «no hát itt a paradicsom, félig nyitva, ki meri azt egészen kinyitni?» Gunyolódott, háttal fordult, úgy tekintett a vállán keresztül hátra felé. Minő hát volt! Az eleven syrakuzi oltár-szobor! a ki most a nápolyi muzeumban mutogatja azt, a minek a tiszteletére hajdanában templomot emeltek. Meg is érdemelte!

A nézők testén hangyák futkostak végig.

S úgy látszik, hogy az az ostoba pofájú hold is kiváncsi.

A mint megjelent teljesen megvilágított gömbjével a Magnéta feje fölött: bizonyosan a negativ magnesénél fogva mindjobban kezdte fölfelé emelni a repkedő szalagokat.

Ekkor azonban interveniált a tisztességére sokatadó földmama s hirtelen odatolt egy rózsaszinű felhőt a Magneta elé, mely annak féltett bájait eltakarta s később, midőn az anyai szózat megtiltotta tündér magzatának a további közeledést a holdhoz (az inasához!), akkor a csillagától megvált Magnéta ugyanazon felhőre feküdt hanyatt, mint egy kerevetre, fejét aláfelé hajtva s a kéj eksztázisában mosolyogva.

Ez aztán a túlvilági kaczérkodás! Visszafordított arczczal mosolyogni a megigézett áldozatra!

Iván herczeg az édes eszének utolsó kis részletét is elvesztette.

Egyszerre felugrott a székére s onnan egy akrobatai salto mortaléval keresztül vetette magát rézhidon és villanyvezetőn, bele a felhőbe, jobb kezével utána kapva a repkedő alme-övnek. – És aztán eltünt a felhőben.

A Magnéta azonban nem tünt el vele együtt, hanem hirtelen összegombolyította a termetét, térdeit karjai közé s fejét térdeire szorítá; tökéletes gömb-alakot vett föl s azt körül betakarta a haja, mint a földet a gőzkör, akkor aztán elkezdett a saját tengelye körül forogni s egyidejűleg a hold körül keringeni, a hold udvarához érve, hasonlón az eldobott csillaghoz; – köröskörül; – egy planétává idomult tündér; míg utóljára beleesett a holdba s ott végképen eltünt.

A Cicerone földhöz csapta a poémáját.

– Ott van ni! Monsieur! Ön belekergette a Magnétát a holdba! Soha sem látjuk többet! Ön maga pedig beleesett az északi pólusba, a hova Franklin és Weyprecht urak el nem tudtak hatolni. Most már ott van! Elnevezheti az északi pólust a maga nevéről.

A közönség rendkivüli izgalomba jött. A legtöbben azt hitték, hogy ez is valami kicsinált komédia. Az a holdba esés tüneménye, megelőzve a hold körül keringés fenomenjától, bámulatot gerjesztett. A hold tovább ment s nem adta vissza a Magnétát. – Hogy történhetett ez rögtönözve? – A «Kerek asztal» beavatottjai tudták legjobban, hogy Iván és Magnéta között nem volt semmi előleges összebeszélés.

Hogy lehetett a Magnétának eltünni a holdban?

Miből van az a hold, hogy úgy világít? Ha üvegből volna, a mögéje jutott Magnéta alakjának meg kellene benne látszani. Van-e annak ürege, melyben egy összegombolyodott nő alakja elrejtőzhetik?

Mi volt az az erő, mely ezt a gömbalakuvá lett női testet fölfelé ragadta, orsó-forgásba és körben-keringésbe hozta?

Ezek a talányok mind egyszerre lettek föladva – első sorban.

Az, hogy hát a merész ugróval mi lett a felhők között, csak másodrendű kérdés volt.

De elsőrendű kérdés volt ez a szibériai nábobra nézve.

Elő is állt az interpellatiójával.

– Signore impresario! Mi történt Iván herczeggel? Ezt kivánom én megtudni.

– Magam is abban fáradok. Mondá a signore. S nagy serénységgel húzott elő a kulissza mögül egy kerekeken járó, hatalmas teleskopiumot, a mit hasonló esetekre készen tartottak s azt lefelé irányozva belenézett. – Csendet kérek! Már megtaláltam. Ő folyvást esik lefelé. Tetszik tudni, a holdtól a földig nem szöcskeugrás. Hogy mi végzet vár reá? Annak különféle esélye van. Ha megtartja a perpendikuláris irányt, a mi attól függ, hogy folyvást a fejével lefelé hull-e? akkor bele fog fúródni a jégsarkot fedő örök hóhalmok egyikébe. Ha azonban összehúzza magát, akkor ferde irányt fog venni, elkapja a föld lódító ereje, mely a holdat is maga körül csóválja…

– Sapristi! Még planéta lesz belőle.

– Az nem! Hanem meteor. Hulló csillag. A mint a föld gőzkörébe jut, a másodperczenkint négy mérföldnyi sebességgel végrehajtott gyorsaság okozta zsurolástól lángra gyullad, a hogy szoktak a lebkövek, összeolvad s ha valahol az amerikai kontinensen leesik, a természettudósok rendkivül fognak rajta bámulni a vegyelemzésnél, hogyan került egy meteorkő közepébe egy arany chronometer?

A hölgyek a nézőtéren, kik a lángra gyulladás ötleténél ájuldozni szándékoztak, a chronometer említésénél áttértek a nevetésbe.

– Kérem! Ne tessék se elájulni, se nevetni! Még van egy harmadik eset s azt látom fölmerülni. Az anyaföld delejes eruptiója. Tetszik tudni, az északfény nem egyéb, mint az északi polus mágneses kitörése. Ez gyakran fölhatol a fél holdtávolságig. Ez az óriás fénykoszorú elszakít egy darabot a föld athmosferájából s átalakítja hófelhővé. Ezt az összegömbölygetett hó-felleget látom gyorsan, meteori sebességgel közelíteni. Már fölvette a hulló herczeget. Mindjárt itt lesz. Rögtön bírni fogjuk őtet. Hanem kérem az urakat és hölgyeket, méltóztassanak az umbrelláikat kifeszíteni, mert abból a hó-fellegből mi is mindnyájan fogunk kapni.

S az impresario épen nem blagirozott (olvasd «svihákoskodott»). Pillanatok mulva egy gomolygó hófelhő emelkedett ki a színpad mélyéből, s az egész nézőtér el lett árasztva pelyhekkel, a mikről ugyan kiderült, hogy nem annyira hópelyhek, mint fosztott lúdtollak; az esernyők fölpattantak, nagy volt a tintamarre, a hölgyek nevettek, a férfiak szitkozódtak, s mikor aztán vége volt a hóförmetegnek s minden ember kezdte lerázni az esernyőjéről, a kabátjáról a pelyheket, végre concentrálódott a bámulat egy az Iván herczeg zártszékére jutott alakon, a kire nehéz volt ráismerni.

Ő volt az maga Iván herczeg, de milyen tatarozásban. Mint a ki a villanyos hófelhőből esett ide. Köröskörül befedve pelyhekkel. A bolyhos azurkabát, a göndör négerhajzat, bajusz, szakáll, még a sürü szemöldök is, mind csupa fehérek. Hasonlított azokhoz a hóemberekhez, a miket vízkeresztkor csinálnak a gyerekek az udvar közepén.

Hja így jár az, a ki a felhőbe ugrik.

A mint aztán a színpad elsötétült s a nézőtér megvilágosodott, akkor minden ember elkezdett nevetni, először magán, azután a szomszédján, de különösen Iván herczegen, a ki igazán furcsa figura volt. Alig tudott magához térni, csak úgy tátogott és köpködött. Persze, hogy a szájába is jutott a mennyországi pehelyből.

Igy áll boszut magáért a Magnéta.

Hanem azt el kell ismerni, hogy ez a kunststück remekműve volt a mechanikai, dinamikai és elektrotechnikai kombinált művészetnek. Ez már a csodaművek közé számítható.

A nézők, mint souvenirt vitték haza magukkal, a bámulatos produkczióból rájuk ragadt pelyheket.

Vajjon Iván herczeg mit csinált a magáéival?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak tessék türelemmel végig elolvasni ezt az igaz történetet, majd el lesz mondva ennek a szakszerű magyarázata is a maga kellő helyén.

VI.

A jó társaságban az volt a szokás, hogy ha a gentlemanek egymás között fogadásokat kötöttek, a fogadott összeget a vendéglős kezébe deponálták.

Iván herczeg igaz jó orosz bankjegyekben adta át a maga tételét, öt ezer rubelt, Prokopin úr pedig egy darab csekkben (írjad checks). Szólt az ötszázezer rubelre – «saját rendeletre». A hátlapján «fizetendő… rendeletére» a csekk-tulajdonos nevével. A rendelő neve kitöltetlen maradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az éjfél utáni tábldótnál Prokopin úr száz pezsgőt rendelt frappiroztatni.

– Ah! Ma ön traktál? kérdé Iván.

Mind a ketten theater paré mintán voltak öltözve, frakkban, fehér mellénynyel, kravátlival.

– Nem. Ön traktál.

– Hogy-hogy?

– No hát abból az ötezer rubelből, a mit öntől elnyerni szerencsés voltam a fogadáson.

– Mire is fogadtunk csak?

– Arra, hogy ön elhozza, troféumképen a Magneta alme-övét és még egyebet – holmi kiszivott lelkekről.

– De az nem volt stipulálva, hogy «mikor»? Sem az, hogy ez plein air mellett, vagy villanyvilágítás mellett történik.

– Hát babra játszunk? Kalamburra (calembourgh) fogadunk. Ön fiaskót csinált.

– Semmi fiaskó. Olvassa ön ezt a levelet.

Prokopin úr fölnyitá a kezébe adott levelet, neki szegezte az arany fogantyus lornyettjét s a míg elolvasta, nagyon eltátotta a száját.

Azután előhivatta a hoteliét, visszarendelte a száz palaczk pezsgőt, a társaság előtt fönhangon deklarálva, hogy a pari még nincs végleg eldöntve, csak igyék kiki a maga kontójára.

Azután pedig egy kabinet partiküliét rendelt fölnyittatni, két terítékkel; borból haute Sauternet.

– Hol van «la» kompanyon? kérdé a konfidens garszon.

– «Lö», mondá Prokopin úr, karonfogva Ivánt s a külön szobába vezetve. Ezúttal ő lesz a tétatét osztályosa.

Mikor aztán egyedül maradtak, kiteríté az asztalra a levelet Prokopin úr.

– Ez nagyot fordít a dolgon. Lássuk csak, mit ír ő tündéri fensége, a földkirályné leánya.

A levelet Magnéta írta a megzavart előadás után.

«Uram. Ön, mint jó nevelésű ember, tudhatná, hogy egy hölgyhöz fejtetőre bukfenczezve beugrani nem szokás; művészi előadást megzavarni pedig a közönség iránti tiszteletlenség. Ha önnek valami mondani valója van hozzám, jöhet vele fényes nappal, reggel 12 órától 2-ig fogadok mindenkit, a ki tisztességes látogató. Ha pedig bensőbb közlendői vannak velem, eljöhet hozzám az előadás után egy órával theára s elmondhatja tartózkodás nélkül, négyszem között. Én amerikai leány vagyok; meghallhatok mindent a maga teljes érthetőségében. A természetben nincs semmi titkolandó. Jöhet ön akár holnap este. Fehér kravátli sem kell hozzá. Aztán majd én is megmondom önnek a magam véleményét a legvilágosabb kifejezésekkel, minden flirt nélkül. Magnéta.»

– Ez eddig jó, monda Prokopin úr. Tehát ön holnap el fog menni a Magnétához, bizalmas tétatét theára s a következőket fogja neki mondani…

– Kérem, azt én jobban tudom, hogy mit fogok neki mondani.

– Dehogy tudja! Hagyjon csak engemet beszélni. «Istennőm! Azt a tegnapi ugrásomból a végtelenbe megtudhatta ön, hogy én önt őrülten szeretem s mindenre képes vagyok azért, hogy önt az égből lehozhassam a földre.» Ha a társalgás regényes színezetet igényel, elmondhatja ön a Magnéta előtt azt a népmesét, melyben az elbűvölt halászlegény elragadja a varázstó hullámaiból a férfigyilkos tündér királyleányt s csinál belőle jó sütő-főző földi menyecskét. Ez az a bizonyos lélekkiszivás s helyébe más lélek befujása. Hajdan boszorkányságnak hivták, most hipnotizálás és szuggesztio. – Ehez ön is ért, csak az lesz a baj, hogyha a médium úgy vissza találja önt hipnotizálni, hogy megcsendül bele a füle. Ennél kivált præponderál a villanyosság.

– No hát ezt mind nem fogom neki mondani.

– Hát hisz én is azt mondtam, hogy nem fogja neki ezt mondani; hanem a következőt: «Miszsz Magnéta! nézze ön, itt van nekem a tárczámban egy csekk ötszázezer rubelről; a hátlapján csak egy név hiányzik, annak a neve, a kinek ez összeg kiszolgáltassék, a tulajdonos által beiratva. Ha akarja ön, önnek a nevét fogja beirni. S ehez nem kell egyéb, mint az ön akarata. Akar-e ön velem egybekelni? Akár a spanyol polgári házasság szerint: egyidejűleg a templomban a pap és jegyző előtt, akár a franczia szokás szerint: csupán a jegyzőnél; akár a muszka divat szerint, az oltár és három pópa előtt, egyházi énekkel; akár a bécsi törvény szerint, a Nothcivilehe mellett, akár a gretna-greeni kovács előtt, az nekem mindegy. Nálam csak az a fődolog, hogy ön elfogadja ezt az ötszázezer rubeles csekket és ráadásul engemet, mint obligát férjet.

– Well!

– Well ám. Hanem – az algebra szerint: semmi a semmivel sokszorozva = semmi. Semmi a semmihez hozzá adva megint semmi. Gondolja ön, hogy én a semmit megveszem félmillió rubelért?

– Dehogy gondolom. Ön ád másik félmillió rubelt – a valamiért.

– Okos beszéd.

– Ön azt gondolja, hogy ha egyszer a Magnétának ura van, ez az úr könnyen vazalljává tehető egy még nagyobb úrnak, mint például egy vojvoda egy szultánnak.

– Ön éleseszű fiatal ember.

Iván herczeg a tenyerét a poharára tette, hogy Prokopin ne tölthessen abba a hautsauternből.

– De hátha csalatkozik ön abban a föltevésben, hogy egy fiatal gentleman képes lesz egy ily alávaló alkura?

– Nem hiszem, hogy csalatkozzam. Mert jól ismerem a fiatal emberemet. Önnek a herczegsége ott van már, a hová a Magnétát beugratta: a holdban. Utolsó vagyona ez az ötezer rubel, a mi fogadásunkra le van téve. Ha ezt elveszti ön, nincs más választása, mint a pisztolyai között kikeresni a legszebbet s annak megcsókolni a száját. Ez lesz aztán az igazi lélekkiszívás. Ki törődik vele? Ilyen borzashajú ficzkó marad még elég a világon. Üresség nem fog ön után maradni. Ha pedig az én ajánlatomat beveszi, akkor két helyet is betölt ön ezzel a figurával.

– Jól van. Ide azzal a chekkel. Elveszem a Magnétát.

– Hja! De én csak bizonyítékoknak hiszek: a mik láthatók, megfoghatók.

– Hát hiszen az lesz a házassági levél.

– Az még nem elég bizonyíték. Az lehet szinpadi komédia.

– Hát lefotografiroztassam magamat vele együtt, mint vőlegény és menyasszony, a Magnétát teljes araköntösben?

– Közelít az igazihoz. Csakhogy háttal előre. Ha ön azt akarja bebizonyítani, hogy csakugyan «ura» a Magnétának, akkor ön elő fogja mutatni nekem a tündérnőnek egy fényképét – minden alme-öv nélkül.

VII.

Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával. A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű botjával.

Megfagyott a szájában a szó, mikor meg akarta szólítani.

Reggel óta éhomra volt.

A souterrain nyitott ablakából kipárolgott a drága ételek illata.

A palota sarkán volt a «restauration» ajtaja.

Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az árát, ha semmit sem végzett.

Mikor harmadszor is elbandukolt a kapus előtt, átadta neki a névjegyét.

A kapus meghúzta a csengetyű-zsinórt.

A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.

Fölballagott az emeletre.

Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta. Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.

A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván maga előtt látta a szobacziczust.

Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal, széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.

Hisz ez nem szobacziczus, hanem szobaoroszlán.

– Magnéta kisasszony komornájához van szerencsém?

Hogy ezt meg kellett neki kérdezni.

– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz ön a Magnéta kisasszonynak?

– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.

– Az nagyon valószínű.

– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?

– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat, nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni, azt elnézték volna.

– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától megszabadítani.

– Ön azt is tudja? A férfiaknak mindenbe bele kell ütni az orrukat!

– Már megtörtént az a műtét?

– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.

Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről a másikra.

Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.

A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy kaczagott a szemébe.

– Ön a tegnapi megjelenésemen kaczag, ugy-e?

– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?

– Ön? Engem? Hát hogy került ön oda?

– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van egy szopogató.

S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.

– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.

– De hisz ön odafönn volt.

– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam. Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem, hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra ingerel.

Iván belenézett a tükörbe, nem talált a külsején semmi felötlőt.

Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi, gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak. A thea ott párolgott előttük egy ezüst és arany intarziaturás asztalkán, a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.

A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.

– De hát mi nevetnivaló van rajtam ma? kérdé Iván.

– Az, a miért ön idejött. Hogy engemet feleségül vegyen.

– Hát ez valami nevetséges állapot?

– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.

– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül magáévá tenni.

– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak. Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok. Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a ki a művészetét igazán szereti, szigorúbb askétai életrendet tart, mint egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen, trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem, mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a vasuton is meg kell tartanom.

– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi pénzt?

– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki: de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak, bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme telik benne.

Ez alatt theát töltött Iván csészéjébe. Rumot is hozzá.

– Valódi rio-de-janeiroi ananasz-rum.

– Ön rum nélkül iszsza a theát? kérdé Iván.

– Mondtam, hogy semmi szeszes italt nem szabad innom.

– Ezt is a bűvészet parancsolja?

– Igen. Józan gyomor, józan szív.

– A szív is? Hát a gyönyörök themájára nem tér ön vissza?