Part 15

– Fuss a hálószobádba, s zárd magadra az ajtót.

Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda Zenóhoz, megragadva a kezét.

– Hagyjon ön békét a leveleimnek. Ott nincs az, a mit ön keres.

Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya mindig közte és a férje között állt.

Zeno rögtön fel is használta a megváltozott positio előnyét. Hirtelen kirántott egy revolvert a zsebéből s azt Camilla arczának szegezve, kiáltá.

– No hát add elő azt a levelet, vagy meghalsz!

Camilla nagyott sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arcza elé emelve.

– Azt a levelet, asszonyom! dühöngött Zeno.

Camilla irtózott attól a forgópisztolytól.

De ugyan nem félt a veszedelmes szerszámtól Helvila.

Megint oda tolakodott kettőjük közé.

– Ugyan, ugyan! Édes kis apuskám! Nem szégyenled magad, ilyen ócska szinpadi fogásokhoz nyulni? Revolverrel fenyegetni a feleségét? Friseurlegényhez illő tréfa! Gondold meg, hogy première-közönség előtt játszol! Bizony kifütyülnek.

De már Zeno úr benne volt a szerepében.

– A poklok minden ördögeire! Vért fogok ma ontani!

S a közben a leányán keresztül is czélozgatott a pisztolylyal a feleségére.

Helvilának most valami új ötlete támadt.

– Ejh! De pompás poseokat csinálsz most apuskám! Ezt csakugyan meg kell örökítenem. Csak egy perczig maradj a momentgépem előtt.

Azzal odafutott a photographgéphez, a fekete posztó alá, onnan beszélt kifelé.

– Nagyon jó! Nagyon jó!

– Szemtelen teremtés! rikácsolt Zeno. Most mindjárt téged lőlek le, mint egy macskát.

– Igen jó! Ugy ugy! Én felém tartsd a pisztolyt. Ez nagyszerű kép lesz.

– Abba hagyod? ordított Zeno.

– De ne toporzékolj úgy! mert hét lábad lesz a photographián.

Zeno úr most már valósággal dühös lett.

– Te Jezabel! Te Goneril!

Camilla nem türhette tovább. Odarohant Helvilához s elrántotta a photographgép mellől.

– Helvila! Én nem engedem, hogy az atyádból gúnyt üzz! Menj! Te neked nincs szived.

A leány szomorú gúnynyal mondta rá:

– Ez a legnagyobb bizonyiték arra, hogy az atyám leánya vagyok.

Zeno urat e nem várt hitvesi nagylelküség végképen elkeserítette, a mit még nevelhetett nála ez a kegyetlen részvétlenség egyetlen leánya részéről.

– Minő elfajultság! kiálta föl, szemeit fölfelé meregetve. Hát nem kell-e megszakadni egy atya szívének, mikor az egyetlen gyermeke így megtagadja legszentebb érzelmeit? Minek is nekem ez a nyomorult élet! Pusztulj el, te elátkozott világ!

Azzal végső elkeseredésében a saját halántéka felé fordítá a pisztoly csövének a száját.

Camilla a kétségbeesés bátorságával rohant oda a férjéhez, megragadva annak halálos ténykedésre emelt kezét, s elkezdett vele küzdeni, hogy a pisztolyt kicsavarja belőle. Nem birt vele. Ekkor aztán odakiálta Helvilának:

– Add elő a levelet! Nálad van!

– No hát «tűz», monda Helvila. Itt a strinksz!

S odanyujtá a zsebéből előhúzott levelet.

– Legyen hát önnek az a büntetése, hogy tudja meg mi van a levélben.

Akkor aztán Zeno ki hagyta a kezéből vétetni a revolvert könnyü szerrel. Helvila belenézett a forgópisztoly kamarájába. Látta, hogy egy töltény sincs benne. A mi eddig is gyér tiszteletét Zeno iránt a minimumra szállította le.

Zeno elkezdte olvasni Vigárdy levelét.

Camilla és Helvila két oldalról figyelemmel nézték az arczvonásait. Milyen furcsa optikai szerszám az az emberszem! Camilla azt látta ez arczon, hogy az elérzékenyülés vesz rajta erőt; feltámadnak a szívben, ott ragyognak az arczon a nemes indulatok: a hála, a barátság, a becsületvágy, a boldogság! Ezt ő mind látta. És ugyan azon az arczon e pillanatok alatt látta Helvila a dæmoni vad indulatok lobbanásait: a boszút, a kárörömöt, a vakszerencse villanyozó hatását. Az egyik nő örült, a másik borzadozott.

Mire végig olvasta a levelet Zeno, már akkor teljesen ura volt a szerepének. Kitünő szinész lett volna belőle, ha arra adja magát. Készen volt a maszkjával. Új szakállt sem kellett magának ragasztania, még is át tudta a képét alakítani.

Mikor azt az elolvasott levelet a szivéhez szorítá s arczát az ég felé emelte, egy a sok esőt megsokalt mormon patriarcha hálálkodó kifejezését reprodukálta vele.

– Mennybéli Jehova! (még a Buddhát is megtagadta) bocsáss meg, hogy nem biztam benned! Te ma engemet újjá teremtél. Nem! Nem! A régi jó emberként támasztál fel újra! Mert hisz én jó ember voltam valaha! Jó férj, jó apa. Ugye kedveseim? Nőm! Leányom! És ismét az fogok lenni. Jó apa, jó férj! Becsületes polgár!

S itt kifeszítette a mellét és nagyot fújt.

– De hát nem álom ez? Valósággal irva van az, a mit most olvastam? Szólj! Te angyal! Te szent! Te oltárkép! Te hozzád volt irva ez a levél? Ti olvastátok ezt? Én állami hivatalt kapok? Hatodik osztályú rangfokozattal? Álom ez? Ha valóság, hogy tudtátok ezt előlem eltitkolni? Mért kínoztatok így meg? Oh ti kegyetlenek vagytok. Szeretnélek ezért benneteket egy öleléssel agyonszorítani.

S karjait utánuk terjeszté.

Camilla engedte is a vállát átkaroltatni; de Helvila kisiklott az ölelés alól.

– No papa, már most add vissza azt a levelet.

Zeno hallatlanná tette ezt a szót. A helyett sírásra fogta a dolgot.

– Engedd meg, hogy könyeimmel áztassam ez idvezítő levelet. Ezt az evangeliumot! Ezt az amnestiát!

Olyanformán tett.

– No, ne gyűrd úgy össze azt a levelet! nyügösködék Helvila, ki minden módon birtokába akarta keríteni az iratot.

Zeno figyelme azonban egészen a felesége felé volt fordulva.

– És én tégedet mint félreismertelek! Te mintaképe a hű Penelopéknek. Hogy elitéltelek, hogy megsértettelek! Oh engedd, hogy térdreborulva kérjek tőled bocsánatot, hogy négykézláb csuszszak utánad, mint a nőrágalmazó troubadour! Engedd, hogy a lábaidat csókoljam.

S meg kellett neki engedni.

Ekkor aztán féltérdre állt.

– És most semmi sem szakít el tőletek többé! Esküszöm az égre, s annak minden boldogságos szenteire, hogy hűséges családapa leszek ezután. Férj és apa. Büszkén fogjátok viselhetni a nevemet. Kettőtök között fogom megosztani a szeretetemet.

– Köszönöm papa. Én a magam részét itt hagyom: nem fér már az utitáskámba.

– Leányom! szólt felháborodva Zeno. Te nem szeretsz? Te visszautasítod az én szeretetemet?

– Helvila! inté az anya is leányát.

– Jól van, hát szeretlek. Hanem ha valamit akarsz adni, hát add ide azt a levelet.

A leány érezte, tudta jól, hogy az a levél rosz helyen van Zeno kezében. Zenonak pedig épen arra a levélre volt actualis szüksége.

Nem is vitázott a zaklató leánynyal, hanem a feleségéhez fordult.

– Oh ne foszszatok meg ettől az én drága kincsemtől! Ez az én talizmánom, az én bűnbocsátó levelem. Ezt én éjjel-nappal a keblemen fogom viselni. Ez fog engemet megőrizni a gonosz indulatoktól. Ez lesz az a bűbájos vért, melyről a csábító bűnök nyilai lepattognak. Ennek az elolvasása lesz az én mindennapi reggeli, esteli imádságom.

Azzal szétterjeszté két kezével a levelet, extasissal beszélve hozzá:

– Te angyali lélek! Te arany ember! Te gyémánt szív! hogy tudtalak én tégedet oly keserüen megbántani! Te voltál jóltevője szegény családomnak! És én téged aljas gyanusítással sértettelek! Én tégedet meg akartalak rontani, s te engem ujjáteremtettél. Te vagy az én megváltóm, az én messiásom.

S azzal öszsze-vissza csókolta Vigárdy nevét.

Camillát egészen elkábítá ez az ömlengés.

– Jól van! Tartsd magadnál azt a levelet, mondá Zenónak.

A miért aztán Zeno mind a két kezét megcsókolta a nejének.

Aztán még a boritékot is felszedte a padlóról, a mit eldobott, még azt is kiengesztelte, oly módon, hogy a szakállához törülte, úgy kefélte le róla a port. A levelet úgy tette el a borítékba sülyesztve.

Helvila ingerülten fordult el, s aztán hátra ment az amateur-gépet szétszedni s összecsomagolni, mint a kinek ebben az egész jelenetben nincs semmi dolga többé.

Igen érzékeny kibékülési jelenet következett – férj és feleség között: oly hosszú elválás után.

– Mit szólsz hozzá, te drágám? Mit tanácsolsz? rebegé Zeno. Ugy-e jó lesz, ha én most egyenesen oda megyek Vigárdyhoz? Ezzel a szóval: «Bertalan barátom!» Mondhatom neki azt, hogy «barátom»? Ezzel a levéllel kezemben. Csak azt a szót fogom neki mondani: «Bocsáss meg!»

– Nagyon jó lesz.

– S ha akkor ő kezét nyujtja felém, én hirtelen megcsókolom a kezét…

– Teheted azt.

– És ha a kölcsönös félreértések kimagyarázása után ismét összekötjük a régi jó barátság arany lánczát, mondhatom neki azt: «Most jöjj velem, az én kedves családom fészkébe. Jöjj velem karöltve: egész világ láttára. Tudja meg az egész romlott világ, hogy az én nőm egy szent. S az én barátom a másik. Kettőjük között én magam az idvezült! Mondhatom ezt?

– Mondhatod.

Erre aztán a kitörő öröm teljességével kaczagott fel Zeno.

– Nincs ma boldogabb ember nálamnál a földön!

Camilla egészen el volt bódítva.

Bizalmaskodni kezdett vele.

– Tudod mit Zeno? Ebben a nagyon is megviselt öltözetben ne mutogasd már magadat.

– Hát hol vegyek mást?

– Megmondom. Itt ebben a Dragomirovics-féle szobában van egy ruhásszekrény.

– Ah! Az én hajdani garderobe-chiffonom.

– Abban megtalálod minden ruhádat, a mit elutazásod előtt itt hagytál.

– Ah! S te nem adtad el azokat az ószereseknek?

– Hogy adtam volna el? A férjem ruháit.

– Te hitted, hogy visszatérek? Mennyei asszony.

– No hát, eredj a szobádba és öltözzél át.

– Az én szobámba? Hát Dragomirovics úr?

– Az nem fog idejönni, a míg mi el nem utazunk! mondá Camilla, s egy kis mosolyt is engedett meg az arczának.

Helvila alig várta, hogy Zeno átlépjen a másik szobába, azonnal szemrehányásokat tett az anyjának. Lenyomott hangon beszélt, hogy a szomszéd szobában meg ne hallják.

– Nagyon rosszul tetted, hogy azt a levelet ott hagytad a kezében.

– Mire gondolsz, Helvila?

– Arra, hogy az a levél egyedül te neked volt irva: azt nem szabad profanálni.

– Azt ő nem fogja tenni. Láttad, hogy megváltozott e levél olvasása után.

– Láttam. És az volt a hatása rám ennek a jelenetnek, hogy visszaemlékeztem egy hasonlóra. Egyszer elvittek a szinházba, mikor bohózatot adtak. Azt szabad leánykáknak is megnézni. Hát ott épen így játszott a szinész, a ki jellemkomikusokat szokott adni.

– Te igazságtalan vagy.

– Nem, anyám. A ki érez, az nem fecseg. A ki férfi, az nem sír. Egy néma fohász, egy hallgatag magába szállás meggyőzött volna, hogy ilyen változáson ment keresztül a lelke. Ha szótlan leül az asztal mellé, fejét tenyerébe hajtva, végig gondolva azon a fertőn, a melyen keresztül most partra vergődött. Ha keresi és nem találja a szót, a mivel a beszédet ily nagy meglepetés után megkezdje: én ebből a néma belső küzdelemből sokat megtudtam volna és elhittem volna. Hanem a frázisoknak, a gesticulatióknak nem hiszek. Egyátaljában nem kellett volna neki a levelet átadatnod, hogy olvassa el.

– De hát elnézhettem-e azt, hogy a pisztolyt a halántékának szegzi?

Helvila durczásan rántott egyet a vállán s aztán felvette az asztalról a revolvert, a mit Zeno kezéből kicsavartak.

– Ugyan nézzed: hiszen nincs megtöltve.

Camilla szemügyre vette a fegyvert. Biz abban egy töltény sem volt.

Az arcza elpirult a szégyentől. Hogy üres pisztolylyal engedte magát agyonrémíttetni.

– Komédiát játszik az én apám mindig, mondá a leány. S jó, ha még megmarad a komédiánál. De én attól tartok, hogy ebből tragœdia lesz.

– Hova gondolsz?

– Arra a szerencsétlen levélre. Te most, a fölötti álörömödben, hogy a férjedet visszanyerted, elfelejtkezel arról, hogy még egy másik ember is van a világon, a kinek tartozol legalább annyival, hogy le ne buktasd a háztető párkányáról, a hová holdkóros szenvedélyében te miattad felhágott.

– Vigárdyról beszélsz?

– Igen! ő róla. Mit gondolsz, milyen jó tréfa lenne az, ha most Meritoris Zeno azt a hozzád irt levelet, a helyett hogy Vigárdyhoz vinné, ezzel a szóval: «Barátom, megbocsáss!» – egy kis ajtóeltévesztéssel Amandához vinné el és annak mutatná meg?

– Ah! Te ilyen ördögi jellemnek csak nem hiszed az atyádat?

– Én nem hiszek, hanem kombinálok. Mikor Amandánál voltam búcsulátogatáson, a minek az eredményét neked elmondtam, még hallottam tőle valamit, a mit nem akartam veled közölni, hogy el ne rontsam a jó kedvedet. Most már azt is elmondom. A mint beléptem Amandához, e szavakkal fogadott: «Én azt hallottam, hogy kegyed nagy beteg volt.»

– Ezt mondtad. Vigárdytól hallotta.

– Igy mondtam. De ő hozzá tette: «és önnek az atyjától is hallottam».

– Ah! Camilla összerezzent.

– Tehát az atyám ott volt már Vigárdy feleségénél. Mit keresett ő ottan?

Camilla dühbe jött erre a szóra.

– Zeno Amandánál járt? Képtelenség.

Épen nyitotta az ajtót és belépett.

Át volt már öltözve. Tökéletes fesh gavallér volt. Ugyan négy év előtti divat szerint; de azt nálunk nem veszik olyan szigorúan. Négy év előtt rövid felső kabátot hordtak a vácziutczai gommeux-k, a mi alul a salonkabát szárnyai kilógtak. Piros zsebkendő is volt a mellső zsebében. Egészen kicsipte magát.

– Nos? hát ráismersz-e a régi Meritorisz Zenóra? kérdé öntetszelgő mórikálással Camillától.

– Szép vagy, szép, monda Camilla, türtőztetve a haragját. Csak belül is lennél a régi.

– Hát nem hiszed, hogy az leszek?

– Engedd meg, hogy kérdezzek tőled valamit. Te másnap mindjárt, hogy hazaérkeztél, ellátogattál Vigárdynéhoz? Igaz ez?

Most már Camilla kezében volt a revolver. Csakhogy az ő kezében is üres volt az.

Nem lehet Zeno urat olyan könnyen megfogni!

– Hát természetes, hogy ellátogattam hozzá. De a férje jelenlétében beszéltem vele. Hogy miért mentem oda: annak igen világos magyarázata van. Elejét akartam venni azoknak a mendemondáknak, melyek a köztünk lefolyt találkozás következtében támadhatnának. Én magamra vállaltam a felelősséget mindazon viszonyért, melyet Vigárdy az én családom irányában fentartott. Becsületszavammal kezeskedtem érte. Nagyszerű kibékülési jelenet volt közöttünk. Úgy váltunk el, mint régi jó barátok.

Ez már csak mégis vastag hazugság volt.

– Hát akkor mért rohantál ma rám, Vigárdynak a levelét követelni?

Zeno nagyot nyelt. Aztán készen volt a felelettel.

Hamiskásan hunyorított a félszemével.

– Hát már azt is csak ki kell vallanom egy ilyen vizsgálóbiró előtt. Hát mikor elváltunk Bertalannal egymástól, azt mondá a barátom: «No bruder, majd szerzek én neked egy olyan meglepetést, hogy a szemed-szád eláll tőle; de azt nem tudod meg elébb, csak egy hét mulva, a mikor a dolog perfektté lesz. Hanem Camillának majd megirom, nehogy valami elhamarkodott lépésre határozza el magát. No hát engemet szurkált a kiváncsiság, hogy mi lehet az a meglepetés, a mit Bertalan számomra készít: azért csináltam ezt az egész scénát, hogy kicsikarjam a jövendő méhéből azt a titkot, a mi rám nézve csak egy hét mulva készül megszületni.

Ez már úgy hajaz az igazsághoz. Első minőségű hazugságnak vehető.

– De mikor úgy rám ijesztettél!

– Ezzel a revolverrel? Hiszen nincs megtöltve. Hahaha!

Itt aztán elkezdte tréfára fogni a dolgot. Kaczagott, ugrált, mint a ki a legjobb capitaljuxot találta ki a kedvesei megtréfálására.

– Hahaha! Ez jó volt! Üres revolverrel! Milyet sikoltottál tőle! Hahaha! Hanem ez a fruska csak tréfára vette! Gonosz szeme van! A mint felé fordítottam a revolvert, bele nézett, mindjárt meglátta, hogy nincs benne golyó. Még mókázott velem! Jaj de átkozott dolog az, mikor az embernek ilyen okos leánya van! – Elkezdett kergetőzni Helvilával.

Most már Camilla elhitte, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Igy volt alkotva a természettől. Egyike azoknak a kedélyeknek, a kik a regényt úgy olvassák, mint igaz történetet.

Helvila el hagyta fogni magát.

– No most megfogtalak.

– Igen. Törököt fogtál. Már most add vissza azt a levelet. Tudod a tartalmát. Nincs szükség magadnál tartanod. Ide vele! Az a mienk!

Zeno folytatta a kaczagást.

– No hát keresd meg nálam.

S azzal szétgombolta a kabátját.

Ez már izléstelenség volt.

Helvila nem is vállalkozott a zsebek motozására, hanem könyörgésre fogta a dolgot.

– Látod, aranyos kis papuskám: azt a levelet a mama én nekem adta, hogy nekem is legyen egy talizmánom, mely sok bajtól, csábtól megőriz. Egy szegény leánynak, a ki messze elszakad a szülőitől, távol idegen földön sokkal több szüksége van egy ilyen amuletre, mint te neked.

Most aztán Zeno is fordított a szerep hangulatán. Úgy tett, mintha egyszerre felfortyanna.

– Micsoda? Az én leányom el akarja hagyni a szülőit?

– Hiszen mondtam már az imént, hogy kineveztettem tanítónőnek.

– Akkor átfutott a fülemen. Te tanítónőnek?

– Igen is, Pancsovára. Hatszáz forint fizetéssel.

– Mit? Az én egyetlen leányom.

– Igen is. Egyetlen apám.

– Mit? Rongyos hatszáz forintért rácz gyereket, sváb gyereket ábcabra tanítani? Nem! ily szégyent nem tűr meg a Meritoris-czimer. Ez ellen én atyai tiltakozásommal lépek fel.

– Gyámatyám beleegyezésével történt.

– A te gyámatyád Alasztor. Tudom. Beszéltem már vele. Neki is megmondtam. Tiltakozom ellene. Pedig még akkor csak in petto volt a sors kedvező fordulata nálam. Büszkeségem mégis fellázadt ellene. Dobokay kapaczitálva lett. Nem engedem, hogy te elmenj Schulmeiszternőnek. Mi együtt maradunk. Te ott, a hol az anyád és az atyád. Hova gondolsz? Hisz az egész carriéremet elrontanád vele. Az egész világ tudja, hogy Meritoriséknak van egy leányuk; szép, mívelt, lángeszű gyermek. Mindenki azt fogja tőlünk kérdeni, a ki minket látogat meg, vagy a kit mi látogatunk, hogy hát Helvila kisasszony hol van? S arra mi pironkodással, szemlesütéssel feleljük azt, hogy a mi kisasszonyunk bizony a pancsovai elemi iskolában tanítja a kétszer kettőt. Hát hogy lehet az? Olyan koldusok vagyunk? Egy állami hivatalnok, egy nagyságos úr, nem tudja eltartani a felnőtt leányát? Az anya nem visel gondot a leányára? Keresni fogják az okát. A világ nem türi a titkolózást. Azt fogják mondani: a szülőkben van a hiba. A leány erényes, tiszta erkölcsü. Tehát kell, hogy a szülői legyenek bűnösek: a miért megveti őket, a miért elfut a körükből. Talán az apa a vétkes? Talán az anya a példás? Keresni fogják mit vétettünk? Alá lesz ásva a jó renomménk. Az anyádat fogják elitélni! Őtet kiáltják ki rossz anyának, rossz feleségnek.

Ugy folyott a szájából a prédikáczió, mintha csak be lett volna tanulva. Még Helvilát is megakasztotta. Az okoskodás olyan nagyon közel járt az igazsághoz.

Az anya és a leány összenézett, mintha egymás szemétől kérnének tanácsot.

Zeno vette észre, hogy felülkerült.

– No, vagy hát az ellenkezőt akarod rejtélyes eltünésed okául kitaláltatni. Hogy a világ azt kutassa: miért szökött el a szülői háztól a szép Helvilácska? Kinek a kedvéért szökött el?

– Ah, hagyd el apa!

– No de azt fogják mondani! Te nem ismered a világot. «Les absents ont tort.» Ez legjobban áll egy fiatal leányra nézve, a ki távollétével tünik fel.

– De már elfogadtam ez állást.

– Akkor még nem tudtad, hogy az atyád tekintélyes, jövedelmes hivatalba jutott. Kimentheted magadat. Ne is gondolj rá! Az anyád nem fog elereszteni. Jöjj ide csak mellém, kedves kis feleségecském. Hadd mondjam el neked, hogy micsoda ötletem van. Mi egész éclatval fogunk belépni újból a világba. Ott veszszük fel a fonalat, a hol elszakadt. Mit gondolsz gyémántom. Ezelőtt négy évvel itt ebben a teremben volt az a fényes estély, melyen a társaság éliteje volt együtt. Képzelem, hogy megzavarta a társaságot az a hir, hogy Meritoris Zeno eltűnt a világ szinpadáról. No hát most, mielőtt a fővárosból eltávoznánk az én hivatalos állomásomra; ujból összehívjuk ugyanezekbe a termekbe ugyanazokat az előkelő urakat és asszonyságokat a búcsúlakomára.

– Ah! Apa! Ez drasztikus gondolat! szólt Helvila.

– De genialis!

– Senki sem fog a meghivástokra ide jönni.

– Senki sem? Mind eljönnek. Oh te nem ismered a társaságot. Egy sem fog elmaradni. Hogy közelről rágalmazhassanak. Még Vigárdyék is itt lesznek.

De ezt már Camilla sem akarta elhinni.

– No én garantirozom te neked, hogy Bertalan is eljön, karöltve az ő méltóságteljes Amandájával. A fejemet teszem föl egy fületlen gombra!

Zenonak sikerült egy olyan új themát adni fel, mely egészen lekötötte a figyelmet.

– No de uram, veté közbe Camilla, gondolja meg ön, hogy ennek a tréfának a legfőbb akadálya az, hogy nekünk nincs hozzá való pénzünk. Az volt az utolsó pénzem, a mit én önnek legközelebbi találkozásunk alkalmával odaadtam.

Azt az öntudatos mosolyragyogást kellett volna látni, a mivel e prózai ellenvetésre Zeno úr arcza megfelelt.

– Hát azt a pénzt én teneked visszahoztam, szólt a nemes gavallér, kabátja belső zsebéből egy sárgabőr bugyillárist kiemelve. Igenis: valóságos bugyilláris volt. Ujdonat új. Felkantározott lófej jelvénynyel.

És azt felnyitva, a négy szakasz egyikéből előhúzott három darab tizforintost:

– Köszönettel visszaadom. Szerencse-pénz volt. Nekem disznószerencsét hozott. Itt van, kedvesem, tegye el. Jó sorsunknak ez volt az alapja. És már most még kamatot is fizetek érte.

S a pénztárcza szélső szakaszából kihúzott egy százast; volt benne még több is. Azt is letette – az alaptőkével együtt – az asztalra.

– Itt van a theaestély költségeire való. Ha nem lesz elég: több is jön. A pezsgőről én gondoskodom.

S engedett a tárcza belsejébe pillantani.

No! Ez már csak csalhatatlan bizonyítványa a férji hűségnek!

Egy százforintos az estély költségeire, s azontúl indemnity a túlkiadásokra.

– De hát hogy jutottál te ehez a pénzhez? kérdezé Camilla.

Zeno úr megczirógatta a pofaszakállát s azzal a cynikus hidegséggel, a mely olyan jól illik a férfiarcznak, historizálta el, hogy ő bizony azzal a kapott harmincz forinttal amaz emlékezetes estén egyenesen vágtatott a Korona kávéházba. Ott talált egy kártya-kompániát. Leült a tolvajok közé, bizva a közmondásban, s a közmondás be is vált. Elnyert a rablóktól valami három-négyszáz forintot.

De hisz ez olyan dolog, a mivel minden tisztességes ember, mint valami hőstettel szokott dicsekedni. Ezt már az argonauták elkezdték, mikor a colchysi aranygyapjut ellopták.

És pedig a férji hűségnek a superlativusául tekinthető, mikor a családapa elmondja a hites feleségének: «Nézd! az éjjel elvettem a rablóktól háromszáz forintot: százat neked adok belőle!» Ez többet mond, mint egy kötet szerelmes vers. Ebben van metrum, assonance, cadentia!

Camilla nem is ütődött meg rajta. Bizonyosan korábbi időkben is hallott már ilyen dicsekedést Zenótól.

De Helvila még egészen tapasztalatlan volt ebben az ethicában. Az ő kedélyét kellemetlenül zavarta ez a bevallás.

Felkapta az asztalról a százas bankót s oda rohant vele Zenóhoz.

– Vedd vissza a pénzedet. A mi kezünket be nem szennyezte soha kártyán rabolt pénz!

S azon törekedett, hogy a százas bankót Zenónak valamelyik kabátzsebébe visszagyűrje.

Zenónak egész harcza volt a leányával a zsebei védelmezésében.

– Jaj de bolondos egy leány vagy te! Micsoda nevelést adtak neked azok a preparandinák! Superplus morál! Jól van no! Ne járj a zsebemben. Csiklandós vagyok. Hát nem kártyán nyertem ezt a pénzt, no! Becsületemre, nem kártyán nyertem.

– Hát akkor hol vetted?

Helvila odaállt az apjával szemben, mint egy vallató biró.

– Jól van no! Te kis Torquemada. Azért csak ne mártogass forró olajba. Vallok benevolenter.

– No hát hogy jutottál a pénzhez?

– Igen egyszerüen. Ebben a felső kabátban volt, a mit most felvettem. Ennek van egy titkos zsebe, a bársony gallérja alatt. Én azt a pénzt, mikor útra készültem, ide dugtam el, hogy holmi non putarem esetén segítsek vele magamon. A gaz Perukker azonban nem adott időt, hogy hazajőjjek a kabátomért, alig tudtam tőle egérútat nyerni azon a szomorú éjszakán, «quod mihi supremum tempus in Urbe fuit». Így maradt itt az útra szánt pénz ebben a kabátban: a mit most intacte megtaláltam.

Helvila a fejét ingatta, nagy kétkedve.

– Ugyan papa, nem érted te azt a kunststikklit: hogyan lehet egy kalapból tizenkétféle kalapot csinálni?

Zeno nagy kaczagást kezdett.

– Te fruska. Hát te nem acceptálod, hogy ezt a pénzt a galléromban találtam?

– Akkor mégis inkább acceptálom azt, hogy a kártyán nyerted.

(Ki tudja, az is igaz-e? Nincs-e még rosszabb termőföldje?)

Azzal visszatette a százast a kis asztalra.