Part 14

Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt földhöz vágta, hogy széttörött a porczellán.

– Mind gazember, valahány férfi van a világon!

(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)

Aztán a kandalló elé állt s belebámult a hamvadó tűzbe.

Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor az megszólítá: – Asszonyom!

– Nos, uram? Felejtett itt valamit?

– Igen is. Elébb, szokatlan felindulásomban, egészen elfeledtem, a miért haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldönczre nem bizhatja, mert kényes tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.

Amandának a lélekzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a levelet.

Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta. Elégett.

– Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.

Bertalan vállat vont s ment vissza az országházba.

Amanda sírt. Minden könycseppje egy csepp aqua toffana volt.

VI.

Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a sándor-utczai országgunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a «bizonyos úr» névjegyével: Bertalan azt mondá:

– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?

– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.

– Ah!

– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.

Azzal otthagyta a barátját.

Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureaujában.

Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.

– Nos? Párbaj-segédre van szükséged? kérdé Bertalantól.

– Dehogy van.

– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normalis világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége boudoirjában s másnap az ember ugyanazt a pribéket ott szorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.

Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből s átnyujtá Alasztornak. – Az én methodusom más úton jár.

Alasztor elolvasta a levelet s visszaadá Bertalannak.

– No hát, czimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végig jártam Európa minden bolondokházát, tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, a mit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a mennykőnek jöttél most hozzám? Testamentomot jösz tenni? Mint közjegyzőhöz.

– Én? Testamentomot tenni?

– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.

– Eszemben sincsen.

– De útban vagy felé. Ott vagy már. A cyankalis theacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem már most csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, a mi a birtokodat képezi.

Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.

– A feleségemet se?

– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, a mit a tiednek tartasz.

Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.

HARMADIK RÉSZ.

I.

Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát.

Meritorisnénak mindenek előtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.

És így az, a mit Helvila Amanda asszonynak mondott: «holnap utazunk anyámmal együtt», bizony csak phrasis maradt. Elég nagy boszúság volt ez Vigárdynénak, a ki a Meritorisék házmesterénél mindennap kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. «Hazudott a kis kigyó!» Hát vannak szükségbeli hazugságok.

Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.

Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, a mivel Camilla Zeno urat megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A birói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisnak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.

Azoknak nagy részét el kell adni.

Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?

Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, a kit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.

Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante czímeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.

Helvila épen a postára ment.

– Ne menj ki ma, péntek van, mondá az anyja.

Neki, mint idealista irónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.

– Én nem hiszek a napok signaturáiban, felelte rá az új nemzedék.

(No no gyerekek!)

Camilla épen a szükséges ruhanemüeket csomagolta, midőn Helvila megérkezett.

Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arcza egész piros volt a felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a joppkája zsebéből.

– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával összekötve, két szobából, konyhából, kamrából álló. Van hozzá fél hold kert, melyben elődöm komlót termesztett, a miből évenkint két-háromszáz forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen, minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam következőnek.

– Áldott teremtés.

– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, a melyre azt mondaná a «Mester», ha most itt járja a földön: «Az én országom ezeknek a világából való.» – Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz magammal vinnem, mert a zongoraleczkékért Pancsován jól fizetnek, ez is jó mellékkereset lesz.

– És te neked is kedves mulatság.

– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron kész átengedni. Én ugyan a tyukokhoz nem értek.

– No én értek. Az az én mulatságom lesz.

Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.

– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni, Pancsovára?

Nagyot sóhajtott utána.

– Hát hogy maradnék el tőled? mondá Camilla.

Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.

– Még egy utóirat is van a levélben. Colleganőm azt veti fel, hogy hát minket tanítottak-e a præparandiában fényképezni? mert ő tanulta azt. A fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kis leányt behoznak az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a módját, jó lesz egy momentfelvételű amateur-gépet vinni magammal, az jól fog jövedelmezni.

– És te tudsz fényképezni?

– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.

– Hát majd vegyünk egy ilyen amateur-gépet.

– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. A mit a butorainkért kapunk, abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási határidőnk.

– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.

Helvila fejet csóvált.

– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.

(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy neve volt irva. Apródonkint kisül, hogy az a sok mennyei manna, a mi erre a bujdosó családra lehullott, mint az ő kezéből került ki. Még talán a pancsovai komlóskert is.)

– Megkisérlem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.

A konyha felőli ajtón csöngettek.

Camilla ment ki az ajtót kinyitni.

A mint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az arcza tréfás hamis mosolytól sugárzott.

– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te tulajdonod a «terülj meg abroszkám!» Mi volt a kivánságod?

Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.

– Itt van az amateur-gép.

Csakugyan az volt.

Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.

– Nekem hozták ezt? hebegé.

– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel, szólt a hordár.

Helvila a czímborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy irását ismerte meg rajta.

– No ez igazán tündérek játéka! kaczagott örömmel Camilla.

Helvila szomorún bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya, hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a «saját» levelére választ attól a hivatali elődjétől Helvilának.

Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van, a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréseül.

Helvila kivett egyet a tárczájából s odanyújtá a hordárnak.

Az nem volt vele megelégedve.

– A nagyságos asszonytól is kérek névjegyet: két levelet adtam át.

Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik az anyjának van czímezve.

Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.

Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kivánt és eltávozott.

– Milyen gondatlanság! ez volt Helvilának az első szava. Hát nem tudta a neked szóló levelet is az én hozzám czímzettnek a borítékjába tenni – lezárva?

– Te úgy félsz?

– Régóta tanulom.

– Add ide a levelemet.

– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.

– Miért azután?

– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s legelőször is tégedet fényképezlek le.

– Hát azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.

– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni fogsz, felduzzad az arczod, a szemed, a szád: így nem állhatsz fénykép-masina elé. Nekem a mostani arczod kell: ez a nevető, ez a naiv, ez a bohó kis mama képe.

S nem engedett a capriciosa! eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő volt a garde de dame.

Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.

Az efféle amateurphotograph-apparatus olyan kis terimét foglal el, hogy az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, a ki ért hozzá, az mindenféle gólyalábak kihuzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú szörnyeteget képes belőle összeállítani, a milyennel csak valaha házasulandó párokat fenyegettek.

Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a legelszántabb photographus, a ki előtt az emberélet értéke nem drágább három forintnál.

A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint a hogy szokás egészen civilisált, vagy egészen vad embereknek szót fogadni a photograph kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a lábat hátrább! Mosolygó arczot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad! No még egy fölvételt!

Az áldozat végre fölszabadul.

A lemezt kihúzzák.

– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!

A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint egy homályos kisértetet, a kinek fekete a szája, fehérek a szemei. «Kitünően sikerült.»

– No még egy fölvételt en face!

– No nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el.

Helvila előadja a levelet.

Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják s aztán együtt olvassák el. Ezt a tartalma:

«Kedves barátnőm.

«A mióta legutóljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ez előtt valami négy évvel folyamodott a földmívelési ministeriumhoz egy kiváló szakférfiui állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…»

– Ez akkor volt, tudod, mondá Camilla, a mikor az ékszereimet el kellett adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki akkor, hogy lásson valami hivatal után.

– Menjünk tovább.

A levél így folytatá:

«Akkor a ministeriumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az állást elnyerheti, miután az ahoz megkivántató szakképzettséget teljesen bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenféle összeköttetést megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével és lebonyolítja a magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni vonakodott, s a közben utólérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas ministeriumnál, hogy ezt a régi határozatot előkeressék s önnek a férjét az általa egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő invectiváira. A ki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én visszaadom neki a becsületét. Ez az én vivási modorom. Meg vagyok győződve a felől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése, lakása, deputatuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nem csak azokkal, a kik szeretnek, de még inkább azzal, a ki gyűlöl…»

(Ez volt az a levél, a mit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay Alasztornak, s a mire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb bolonddal nem találkozott Európában.)

Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfult hangon tudta elolvasni.

És azután is sírva szorongatá a kebléhez a levelet, s szép idő telt bele, a míg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.

Helvila a fényképező masinán szöszmötölt hidegvérrel.

– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, a ki így cselekszik?

A leány azt mondta rá: – Nem…

Camilla elbámult.

– Te azt mondod, hogy «nem»?

– És imétlem, hogy «nem». Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.

– Minő hibát? kérdé elképedve Camilla.

– Állami hivatalra ajánlani olyan embert, mint Meritoris Zeno!

– Te elitéled az atyádat? szólt elszörnyedve az anya.

– Nem «én» itélem el az «én atyámat», hanem a kérlelhetlen logika itél egy ismert eset fölött. Van egy ember, a ki váltókat hamisított, a kinél tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő beajánjla a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos vagyonnak, a hol a malversatiónak ezer alkalma kinálkozik.

– Ne beszélj így az atyádról! Ez irtózatos!

– Irtózatos ugy-e, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, a mi az embert minden érzéstől megszabadítja. Akkor még csak a páráját szíttam be: de a lelkem meghalt tőle.

– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered jól. Ő alapjában jó szivű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő állásban fog lenni, ismét azzá lesz, a mi elején volt: önmagára büszke, önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.

Helvila nagyot fohászkodott.

– Most már én mondom, hogy ma péntek van…

– Helvila!

– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom rendeltetésem helyére.

– Még ma?

– Az én utimálhám együtt van.

– Hát én?

– Te nem jösz már én velem az alföldre; te el fogsz menni ő vele.

– Azt nem mondtam.

– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, a ki egész életedet elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. Te most azt gondolod magadban: milyen jó ember volt az én uram, a míg falun laktunk, tüzes gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, a mik híresek voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak sakkot. Erre gondolsz most vissza.

– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport piratái közé, a kik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.

– Annak a rosz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?

– De most már nem keresheti fel többé.

– Nem, azt a rossz társaságot, a mely a tagjaitól a külső tisztességet megköveteli. Nem járhat jockey-clubba, a turfra, a börzére. De hát a coulissák közé?

– Ha volna neki egy őrangyala, a ki visszatartaná.

– Most arra gondolsz, hogy te lehetnél ilyen őrangyal rá nézve.

– Bár hamarább gondoltam volna rá!

– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége valamiféle őrangyal? mehet vele az asszonya a börzére, a casinoba, a titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes koczkázatok, hazard játékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa? Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?

– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, a hol nincs alkalom, nincs csábítás.

– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha ismét visszatérnek a boldog idylli napok, a miken teheneket fejettél, s örültél a vasárnapnak, a mikor felveheted az ünneplő ruhádat. Gyermek maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?

Camilla még egyszer átolvasta Vigárdy levelét.

– Milyen gyémánt szív!

– De hát minek neked ez a gyémánt? Eldobtad régen, eldobod most is.

– De ő ragyogni fog.

– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak egész szívvel tudnék szeretni.

– A sziveink így is egyetértenek.

– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása. Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.

– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk? Én Vigárdyt nem ránthatom magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk, belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomról-nyomra, mint az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző rémétől megszabadíthatnám!

– Hát nem férfi Vigárdy?

– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védni, nem szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvivó. De az egy olyan ürt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Igy teszi harczképtelenné az ellenfelét.

– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, a ki őtet ebbe belesegítette.

– Hogy ezt nem tudva, tovább is haragudjék Vigárdyra.

– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.

– Miért?

– Nálam jobb helyen lesz; majd én megőrzöm.

Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét s azt négyrét összehajtva, elrejté a zsebébe.

– No hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.

Helvila szomorúan nézett szét a teremben.

– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni. Legalább lefényképezlek.

Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet legelőnyösebb részletében fölvehesse.

A míg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bujósdit, a mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos Dragomirovics-féle szállásban.

– Ki jön most ide? kérdezé Camilla.

Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja mitől?

Melyik jön ide most, a kettő közül?

A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyilt. Bizony csak Zeno úr jött be rajta.

Egész arcza affectált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a fellépésével, a kalapot is fentartá a fején.

Szinpadi pathoszszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé, rögtön előadva idejöttének okait.

– Asszonyom! önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem, hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem, parancsolom.

Camilla egy szót sem tudott szólni, úgy meg volt ijedve.

Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól s egy photographus vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.

– Uram! ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem két forintot.

– Hagyj nekem békét az ostobaságoddal.

– Nem ér semmit. Ide a két forinttal. Ez photographműhely.

Olyan jól adta a durczás, naiv kis leányt.

– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, a mit egy hordár hozott ide.

– No hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.

– Ne tessék komédiázni kisasszonykám! Ez a naiva szerep nem illik a maga tragikus pofácskájához.

– No hát komédiázz te! Majd én hallgatom.

– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.

E lesujtó invectivánál összefonta a karjait a mellén Zeno.

Camilla még mindig nem találta meg a lelkét. Nem tudott szólni.

Helvila aztán abba hagyta a naivát: elővette a hidegvérét s a két kezét a kabátkája zsebeibe dugva, azt mondá Zenonak:

– Igen is. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt Meritoris Zeno úr nevére. S a ki idegen levelet letartóztat, az a büntető codex 128-ik paragraphusába ütközik. (Talán nem is helyesen idézett.)

– Hát az melyik paragraphus, a mely a backfischeknek jogot ád, hogy az apjukat leczkéztessék?

– Azt is meg tudnám mondani; de felnőttek oktatására nem vállalkozom.

Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő betanult tragikus szerepét a burlesque comicumba öltöztesse. Fordítani kellett a dolgon. Valami drastikus kitöréssel.

– Takarodj az utamból! rivallt Zeno a leányára. Én atyai hatalmamnál fogva parancsolom, hogy eredj át a másik szobába. Itt olyan tárgyakról folyik a szó, a miket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én! az atyád, parancsolom!

S megfelelő taglejtésekkel kisérte akaratnyilvánítását.

– Már most hát még is kell felnőttek oktatásával foglalkoznom, szólt Helvila. Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett gyámsági törvény, melynek 84-ik paragraphusa azt mondja, hogy ha egy apa elhagyja a gyermekét s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, a mikor kineveztettem okleveles tanítónőnek, a mely minőségemben ismét csak a tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint már most kedves szép apuskám, czukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak: de szót nem fogadok neked.

Zeno vette észre a leány ravasz practikáját, hogy az őtet ezzel a tüntető ölelgetéssel mind jobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja («Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!») s egyszerre nyers erőszakkal tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:

– No majd megkeresem én azt a levelet magam!

S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs, azt felszakítá s elkezdett a felesége levelei között turkálni.

– Ah! Haha! Nevetett Helvila, a hogy a gyermekleány szokott nevetni, két kezét két térde közé szorítva: Te strinkszet akarsz játszani, apuska? Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek az alatt sunyni kell, hogy ne lássa hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt mondják neki «keresd». Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki: «víz, víz, víz!» ha közel találja, akkor «tűz, tűz, tűz!» s ha megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; a kit utólér, ütheti a hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!

Mind ez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az anyjának.