Part 13

– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy irását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott irással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetiségeim. Ő utánozza ezeket, már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla irását elég jól.

– Igaz, hogy ez nem az ő irása.

– Hát ez nem bűntanújel?

– Talán csak «superflua cautela» (fölösleges óvatosság.)

– Hasonlítsa bár össze!

Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trésor kis ajtaját s kivette belőle a másik levélcsomagot. Odahítta Alasztort.

– No hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mássa-e ez amannak? Ő utánozza az én irásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram irását hamisította, ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Mária-Nostrába!

– Nem! Ezért nem csukják be.

– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmeslevelet ir a férjemnek, ne utánozza az én irásomat?

– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligrafiáját.

Amanda durczásan veté magát a kerevetre.

– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, a ki az én lelkemet megérti.

Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.

– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higyje el nekem.

– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kinzó helyzetből, a mely engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ránczokat látok támadni az arczomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.

– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, a hogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kisérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.

– Hát nincsenek a törvényben olyan dolgok mikért a biró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?

– Vannak ilyen okok.

– Ismertesse meg azokat velem.

Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.

– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.

– No hát irja le. Itt az iróasztalom; itt a toll, papir. Tessék.

S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.

– Gyújtson rá, kérem. Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak irni, ha a szájukban füstöl a kanócz.

– Egy czigarettára, ha megengedi.

Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszgyufát.

Alasztor irt, törült, megint irt, ismét törült, fújta a füstöt, utóljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.

– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt haza sietek s kiirom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.

– De megbizható ember kezébe adja kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.

– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek.

Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, a ki képes megérteni az ő lelkét.

A Jean megint belépett.

– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?

Amanda dühös volt a zavarásért.

– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?

A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.

– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár cognackal megkinálnám.

– No hát kinálja meg.

Alasztor a bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.

– Aha! Az a bizonyos úr, a ki odalenn vár! gondolá magában. Jó lesz erről értesíteni azt a «szegény fiút!»…

Meghajtotta magát és eltávozott. Jean sietett utána.

… A mint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, a mit Alasztor a hamus csészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arcza felé hirgálva, egész gyönyörrel.

IV.

Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a sentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritoris Zeno látogatását.

Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök hét vezéreinek.

S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a gentrytársaságban. Akkor azután hirtelen behizelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, a ki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Ezt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság boszúból. Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét s bekoronázásul itt hagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).

Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kisérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.

Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe jőjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.

Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.

Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:

– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.

Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az «úrnak» küldött izenetre.

– Tanácslom önnek, hogy az elménczkedéseit másutt értékesítse.

No de legalább elismerte, hogy elménczkedés volt s a Jeannak ez is elég siker.

A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a koczkás gunya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.

Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.

Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeusere. Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogató-jegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy «csak hagyja ott!» hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.

– Minek köszönhetem Meritoris úr látogatását? kérdi az úrnő.

– Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.

– Én nem vagyok méltóságos.

– Sőt igen is. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, melylyel együtt jár a méltóságos czím.

– Ő azt nem vette igénybe.

– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárczát hoztam haza, melyet méltóságod sajátkezű himzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem boudoirjában felejtette tegnap este.

Amanda közönyt tettetett.

– Oh tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap épen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.

– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekről.

– Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ir levelet a férjemhez.

– S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?

– Természetesen.

– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a methodust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.

– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.

– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?

– Oh igen. De azokban nincs semmi.

– Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.

– Én soha sem láttam egy betűt sem.

– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, a mely láthatatlan irást szolgáltat; de ha az, a kinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végig húz a sorokon, akkor azok egy percz mulva láthatókká lesznek s előtűnik a levél érdemleges magva: «Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.»

Amanda most már kezdett kijönni erőtetett nyugalmából.

– Mi az a sympathetika tinta?

– Hát a Sacré coeurben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet chémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), a mit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak s aztán, ha kihültek, ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is irni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végig menni.

(No ti szegény levelek! ki lesztek most vasalva!)

– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az összejövetelek, s a mi hiveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképen mondom, mert rám nézve teljesen közönyös ez a dolog.

– Rám nézve még közönyösebb, szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy azt higyjék, hogy felhevült. Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.

Zeno ravaszul mosolygott.

– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kisérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektiv, a kinek az a feladata, hogy reggeltől estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő felkap a kerékpárra s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-ős számot.

(Ahá! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utczán!)

Amanda kényelmetlenül kezdett feszengni.

– Ez a bizonyos rendesen elkiséri Vigárdy urat a club ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr oda vetődni. A megbizott állást foglal a club ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a club előszobájába s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (a mit én), hogy a clubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon szépen keresztül sétál. Onnan egy lépcső levezet egy férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utczai ajtón kimegy, a nélkül hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, a mint a czélhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára præmium van kitűzve a figyelmeskedésért.

Amanda megint hozzá nyúlt a legyezőhöz: égett az arcza a szégyentől. Zeno folytatá:

– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe. A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a ministertől a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál, a hová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa. Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón s akkor aztán – otthon találja magát. Kettecskén vannak s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb philosophia. Nehány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, a melyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját s kijön a klub csapó-ajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a ministerek. Ez így megy minden nap.

Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív még is csak van valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arczba. Ez több, mint mechanismus.

Mégis a közönyt akarta tettetni.

– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: czélt érhet. Kezdhet válópert minden órában.

Zeno ravaszul hunyorított.

– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőcscsel megkent férfiu. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, a mik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.

– Mit nevez ön ilyen oknak?

– A mit angolul úgy neveznek, hogy «criminal-conversation», ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyodik be? Mert a kit ezen, eltagadhatlanul, rajta kapnak: annak először is nem szabad új házasságot kötni azzal a személylyel, a kivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendő kárpótlásban.

– Pfuj! Zeno úr!

– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: «az úr csak úr». A ki «úr», attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.

Amanda odalépett Zeno elé.

– Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt úgy-e?

Zeno elkezdte a szemeit forgatni s poseokat csinált.

– Hogy gyűlölöm-e azt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, a ki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; a ki lábbal tapossa azt az oltárt, a melyhez én csak imádkozni járok! (Ez már declaratio volt.)

Amanda cholerikus nevetéssel szakítá félbe.

– Hagyja el, Zeno úr. Én premier-közönség vagyok, a kit az ál-pathos csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot követelt, a mit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni a saját köpenyével.

Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az arczátlanság segít.

Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.

– Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne én felőlem ilyen aljasságot?

Amanda hátat fordított neki.

– Hát tudja mit, Meritoris úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntől, ha ön én nekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, a mi alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.

Zeno naiv kezdett lenni.

Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, a kit azzal kinálnak meg, hogy ő kezdje meg a «kútba estem»-et. Mosolygott és apróra nevetett.

– Méltsád engemet próbára akar tenni.

Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.

– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. A mikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. «C’est à prendre, ou à laisser.»

Az éhes farkas étvágya látszott Meritoris arczán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, a mivel a köszörűs hajtja a köszörű-kereket.

– Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem irásban?

Amanda a vállát vonogatta.

– Irásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, a ki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.

– Az nekem kellemetes lesz.

– Talán conveniálni fog önnek e czélra Dobokay Alasztor úr.

– Sőt elsőbbséget adok neki.

Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-cassába s becsapta a szekrény ajtaját.

Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alcovenben levő szőnyegajtó csapódott.

– Ki az? Nem szabad bejönni! kiálta Amanda souverain haraggal.

A brocat kárpit azonban heves rándítással félrevonult s belépett a boudoirba – Vigárdy Bertalan úr.

– Talán nekem mégis szabad bejönnöm? mondá Amandához fordulva.

Azután, mintha épen csak most venné észre Meritoris Zeno urat, egyenesen feléje tartott s ott állt meg az orra előtt.

– Hallja ön, Meritoris úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. – Most még eltávozhatik ön azon az úton, a melyen bejött.

Nagyon tiszta a helyzet…

Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnőjét.

– E szerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. – Magamat ajánlom.

Azzal megfordult a sarkán s eltávozott.

Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.

Aztán visszajött s megállt a felesége előtt.

Egészen más ember volt, mint a ki egy órával előbb innen eltávozott.

Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.

Magasan hordta a fejét s a melle kifeszült.

– Ha pedig ön meg találná tenni azt, a mit ez az ember most mondott, lihegé a feleségéhez fordulva, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többet be nem jön.

Amanda elszörnyedve kiálta ellent:

– Ez a ház az enyém!

– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belől, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és birája!

Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, a hogy jött.

– Ah! Hát ez egy nyilt hadizenés! rebegé Amanda. Jól van. Én elfogadom.

V.

Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott.

Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, a miket a férje elmondott felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Még hozzá az a cynicus meghivás Zeno részéről, mely egy complott továbbszövését árulta el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni ő hozzá.

Ekkor aztán azt tette, a mit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok, hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játszszák a megsértett félt.

Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, a miket azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát tulajdonképen még sem járt jól.)

A helyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Esmeg névjegyet hozott a tálczán.

Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy «nem fogadok el senkit!» a midőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és boszúság hangján kiálta fel:

– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor! Bocsásd be a kisasszonyt.

Helvila volt a látogató.

Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.

Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál. Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva. Igaz, hogy az már régen volt.

Amanda helyet mutatott neki egy vékonylábu japáni széken. Maga nyájas büszkeséggel ült le a kerevetre.

– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg, kezdé Amanda. A férjem is mondta, meg önnek az édes atyja is.

Nem hozta vele zavarba a leányt.

– Igen beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, a mit Vida-táncznak neveznek, a mit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmulni. De elmulik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint a minő engemet ért tegnap.

– Ah! Az ön édes atyjának váratlan hazaérkezése…

– Nem épen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a minister úrtól a diplomámat.

– Ah! A diplomáját?

Amanda arczán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt s erre a karján csüggő ridiculejéből elővette az összehajtott irást s átnyujtá Amandának megtekintés végett, a közben is folytatva a beszédet.

– Pancsovára lettem kinevezve, a hová pár nap mulva el fogunk utazni kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.

Amanda elővette a lorgnettejét s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a kezében tartott irásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az előtte ülő leányt szemszegezte (fixirozta).

– És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?

– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája vagyok.

Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligraphiáját tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett, hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában tépelődve…

«Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog maradni valahol a közelben: Czegléden, vagy hol? A hol nincs a világnak se szeme, se szája…»

Még jobban erőtetett nyájassággal fordult a leányhoz.

– Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?

– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonynyal mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.

– Csak vendég? Hát állandó ottmaradásra nem?

– Nem hiszem, hogy atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván új hatáskört keresni.

Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt valljon.

– Szereti kegyed nagyon az édes atyját? Kérdezé szirupédes hangon.

– Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.

– Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?

– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, a kit a törvényes gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben: erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.

Amandának az orrczimpái lüktettek a felindulástól: alig birta visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak hatására, a mi meglátszott Amanda arczán. Hiszen nem azért jött ő az oroszlán barlangjába mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad, hanem azért, mert hítte hogy megszelidíti.

Folytatá.

– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog e miatt menteni.

Amanda fogait összeszorítva nevetett. («Nemesen érző nagy szíve!»)

Féloldalról bántó tekintettel nézve Helvilára, csipős gúnynyal mondá a leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most is ott volt amaz emlékmondás):

– Kisasszony!… A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.

Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.

– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni – soha viszont nem látásra.

Azzal meghajtá magát s távozni készült.

– Maradjon még Meritoris kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, a mely az ön büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, a mi önnek legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a híven ápoló gyámatyját, a ki önnek atyja helyett atyja lett, s a kire ön átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…

Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék szemeivel.

– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. Nekem nem Vigárdy úr volt a gyámatyám…

– Hát kicsoda?

– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba belepillantani, láthatta volna, hogy gyámatyám, a ki beleegyezését aláirta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.

S nagyobb igazság kedveért szétnyitotta az okiratot s oda mutatott Dobokay Alasztornak zöld tintával irott nevére. (Alasztor zöld tintával szokott irni: ez nem hamisítható photographia útján.)

Amanda bálványnyá volt meredve.

– Isten önnel, nagyságos asszonyom!

Helvila köszönt és eltávozott.

A mint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.

– Még is megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott meg, a hol legjobban fáj! – Hát még Alasztor is!

Indulatosan járt fel s alá.