Part 12

Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.

Zeno erőszakoskodni kezdett.

– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat gyakoroljam.

– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt is, mely kimondja, hogy a ki hűtlenül elhagyja a feleségét s egy évig nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.

– Majd visszafoglalom én azokat!

Durván megragadta a feleségének a kezét.

A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.

E perczben felnyilt a hálószoba ajtaja s kilépett rajta a leány.

Úgy, a hogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán, a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csipőin. Az arcza csupa tűzláng volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és cserepesek. Egyenesen neki ment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. A mint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a visszaomló ingújj egy olyan megfeszült bicepset engedett láttatni a karján, mely egy akrobatanőnek is diszére válhatott. Eleinte tompán, asthmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja. Zeno hüledezve hátrált meg előtte.

– Meritoris ur! kezdé a leány. Ön sok év előtt elhagyott bennünket, nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni. Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a theás csészében az anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót küldött hozzánk, a ki visszaadta nekünk az életet, megmentette a becsületet: – az ön becsületét, Meritoris Zeno úr. És azután szerzett az anyámnak tisztességes munkakört, a miben éjjeli-nappali szolgálattal megéljen; engem kitanítatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó tanácscsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fenmaradni, a kiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elüzi tőlünk az egyetlen védő angyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, a miknek a szennye az én anyám arczát szeplőzi be! S még azután helyet követel magának itt, ebben a mi Gecsemáne kertünkben, ebben a mi Golgothánkban.

A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.

– Meritoris úr. Ön nagyon rossz órában jött ehez a házhoz. Én egy rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent Vida-táncz dæmona megszáll, akkor én megszüntem ember lenni: csoda leszek! Akkor engem három férfi nem bir megfékezni! Akkor velem van az ördög! – Akkor én azt, a ki a kezem közé kerül, összetépem, szétmarczangolom, megfojtogatom.

De már ekkor eltorzult az arcza, a szája négyszegletűvé lett, az orrczimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká görbítette s a féltérdét felemelte.

– Szent Sakjamuni![3] hebegé megrémülve Zeno s egy karszék mögé hátrált.

– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! rimánkodék Camilla, leányát átölelve és visszatartva. Ne jőjj indulatba! Hisz rád jön a bajod újra.

– Távolítsd el innen ezt az embert! lihegé a leány. Mert apagyilkos leszek. Megölöm e perczben!

– Az atyádat! Isten elleni vétek!

– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony fátyol választ el az őrültségtől.

– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj a hálószobába. Eredj drágám! Ne tégy így! Ne tégy így.

Addig-addig – míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az ajtót.

Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.

– No ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.

Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.

– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirwánát követem.

– Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.

Zeno kifelé forgatta a zsebeit.

– Egy veszekedett sixpencenek sem vagyok ura.

– Itt van pénz! lihegé a nő, a szekrényéhez futva s kivette a fiókból a megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harmicz forint volt.

Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott ennyit egy rakáson.

– Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? ez a bizonyos jóltevő hozta?

– Most kaptam a kiadótól egy novellámért, a mi a lapjában megjelent.

Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.

– Micsoda? Harmincz forintot adnak egy novelláért a kiadók? – A tolvajok!

Azzal zsebrevágta a pénzt: Kezdetnek ez is jó.

S aztán felcsapta a kalapját s ment a Folies capricesbe.

Elébb azonban rágyujtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.

Camilla bezárta utána az ajtót.

A hálószobája ajtaján dörömböztek.

Odafutott, hogy kinyissa azt.

A leány feldúltan rohant ki rajta.

– Megfulladok! lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott és szaladni akart.

Az anyja átölelte. Csillapítá.

– Engedj a földön henteregnem!

– Nem! nem! Édes!

– Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.

– Nem, nem! Angyalom!

– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot: egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arczomat mázolni vérrel, meg a hajamat.

S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arczvonásai minden perczben más torzképpé fintorodtak.

Itt volt az a rettenetes dæmon, a tizenhat éves leányok megkinzója: a szent Vida-táncz. Ugyant miért szent?

Camillának valami jutott most eszébe.

A «nagy öröm».

Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy az ellenkező hatást míveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. Koczkáztatni kell.

Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, oda tartá Helvila szeme elé:

– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy. Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.

Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szünt meg, csak más alakot öltött.

Nagyot sikoltott s aztán elkezdett kaczagni. Tánczolt, szilajon, nevetve, vihánczolva. A hogy a mænádok tánczolnak, a corybantok vagy a tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: «Diploma! Pancsova! Hatszáz, hatszáz, hatszáz!»

Camilla meg volt meredve a rémülettől.

Azt hitte, a leánya megőrült.

Egyszerre aztán csak a legszilajabb kaczagás, tombolás közepett, lecsapta a két tenyerét a czombjaihoz a leány, karjait feszesen a derekához szorítva, s állt mereven, mint egy szobor.

– Hát ki vagyok én? mormogá. Ki–va–gyok–én? kiáltá szótagolva.

Aztán a lábával dobbantott.

Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.

Ámde az a szent dæmon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.

Ha nem kényszerítheté az arczát fintorgatásra, a lábait tánczra, előfogta csuklás alakban.

Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot lélekzett utána.

Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.

– Hát ki itt az úr? Én-e? vagy te, nyomorult idegháló? Nem te parancsolsz én nekem; hanem én te neked. Nem mozdulsz! én foglak!

S mintha valami ficzánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy merevíté meg a két karját, összeszorított ökleivel.

– Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!

Egy-egy rándulás, egy arczficzam még elárulá, hogy a dæmon makacskodik. Rámordult. A hogy a párducz kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan elmúlt az arczáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja keblére, s kisírta magát Istenigazában.

– Elmúlt ez anyám! Nem leszek többé beteg. Ez kigyógyított. Ez! Ez!

És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága irást; össze-vissza csókolták. Az aláirt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a czímzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utóljára aztán az egész ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:

– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem vagyok beteg! De hogy is lehetett az? hogy én őrjöngtem, tomboltam? Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.

– Az apádat is meg akartad ölni.

– Hahaha! Azt a kis japáni porczellánfigurát, a ki úgy hasonlít hozzá. A falhoz vágtam. De nem törött össze.

– Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritoris Zenót.

– Hát itt volt? Nem is tudok róla.

– Jó, ha nem tudsz.

– Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.

– Minek az most?

– Felveszem és kimegyek.

– Hová mennél?

– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahoz fekete öltözet kell.

– Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.

– Késő este. Én hajnalkaczagást látok magam körül. Minden olyan fényes! Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? – Ha este van, akkor vacsora ideje van. Igen bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy farkas! Van-e valami?

– Van! van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha czipó, sonka, parizer. Melyik kell?

– Mind a kettő.

– Liptai turó!

– Ah, az én ideálom. Bor van-e?

– Egész palaczk veres bor. Az orvos ezt ajánlotta.

– Derék orvos! De nem evőkanállal két óránként?

– Nem! Nem! Tele pohárral.

– Azzal a nagy pohárral.

Camilla szaladt a kredenczből előhordani a vacsorához valókat, odarakva mindent arra az emlékezetes asztalkára.

A leánynak nem kellett kinálás: neki ült a gazdag vacsorának, fölrakva a két könyökét az asztalra s átölelve a karjaival a tányérokat, bödönt, czipót, palaczkot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palaczkból húzott nagyot. Csettentett a szájával.

Camilla ott ült mellette. A könyeit törülgeté.

Örömkönyek voltak.

Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a válsága, ha egyszer a patiensnek megjön az ételhez való kedve. A szent Vida-táncz választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát, szenet, pörkölt kávészemeket. A ki egyszer falni kezd, az már megszabadult a dæmonától.

Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is nem is valami a tányérokon, az anyjától:

– Hát te nem vacsorálsz velem?

… Jól volt az már lakva örömmel.

… Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Gecsemáne kertbe, ebbe a Golgothába. A miért meg kell majd neki lakolni.

Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?

II.

Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes themában, a mi a nőknél különben varázshatalom: az izlésben. Vigárdyné nem tudott öltözködni. Minden asszony megszólta a toilettejeiért. Pedig nagy gondot fordított ő arra: órákig cziczomázta magát a tükör előtt, felszedett mindent, a mi drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kimélt strucztollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmonia. Hiába: nem volt izlése.

Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége daczára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.

Igy volt a butorzatával is. Minden szobája, salonja valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velenczei, japáni, rococo össze-vissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal elfogadó-szobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a toilettasztal tükröttartó faragott angyallal, a másikon a Wertheim-szekrény, a mire a férjének volt szüksége. No ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdeni, hogy mit tesz be, mit vesz ki? Csakhogy ez a butordarab sehogy sem illett egy boudoirba. Épen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flaconok vannak a fésülködő-asztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók voltak; a Staatsvisiteket a salonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a boudoir hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz brocat kárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alcoven) következik.

Épen a piperéző-asztala előtt ül, drága pálmavirágos kashmir-pongyolában; komornája most végzi a haja feltüzését, a nyak froufroui már fel vannak kunkorítva.

– Susanne! menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.

A komorna eltávozik az alcoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az «úr» szobáját.

Ez a komorna ugyanaz, a ki hajdanában Meritorisnénál szobaleány volt: akkor még Zsuzskának hitták. Az úrnő még utána kiáltott a komornának: – Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, a melyikben a clubba jár, nem türhetem a dohányfüstöt.

Ez alatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livréeben. Mikor legutóljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt, Meritoriséknál szolgált, «inas úr» volt a czíme.

Abban, hogy Amanda a hajdani Meritoris-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendentiát.

Nem könyörületességből történik. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból s fentartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.

Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség? mondjuk inkább, csatlakozás a normalis viszonyokhoz.)

A Jean ezüst tálczán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.

Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.

– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját! Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!

Azon a jegyen Meritoris Zeno neve van felirva.

A komornyik elégülten hunyorít a félszemével s kabátja újjait felgyűrve, azt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni.

Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a salonon, utána csenget.

Jean visszatér.

Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen szól:

– Kérem Jean. Vezesse azt az urat a téli kertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kinálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.

Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. «Dobja ki! ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!» A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.

Az alcoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyiláson belép az «úr».

Kimenéshez van öltözve. Salonkabátja fölé öltve a mencsikoff, a mi azt jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak aféle kimeneti látogatás, a mit minden normalis férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán «pá kedvesem».

Ezúttal azonban máskép indult a scéna. Bertalan leült a causeusenek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.

– Van önnek valami közlendője velem? kérdi Amanda.

– Van. Meritoris Zeno haza érkezett.

– Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.

(Mit tartozik ez ő rá? Pedig itt szíja az ő havannáit a téli kertben!)

– Tegnap érkezett haza a szállására, a mikor én épen ott voltam a családját meglátogatni.

Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a helyéből.

– Mit keresett ön annál az asszonynál?

– A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.

– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.

– Mondhatom neked, hogy az a nő én felőlem egészen ártatlan.

– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.

– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.

– Oh ne higyje, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan nőért, mint Meritorisné! Egy kassziros némberért!

– Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, a ki magát tiszteli, imádja.

Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.

– Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordja önt oda, ha nem a bűne?

– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem birtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyen oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen teremtésnek a hálakönyje. Ezt számítod-e bűnömnek?

– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért ő hozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az ide jönni? Hisz önnek saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám betéved. De félt tőlem ugy-e? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyiltan soha. Titokban járt oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös viszonyuk nem volt.

– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok. Jól esik az eszmecsere, a mit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, a mibe semmi érzékiség nem vegyül.

Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.

– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az Meritorisné, mint egy orfeumi bachans. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, a mit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, a mit ön nálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.

– Hát ennek épen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva soha többet Meritorisnéval összejönni nem fogok.

– Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?

– Azért jöttem épen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este oda mentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A minister kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. A míg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritoris, a ki négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje szobájában, a gazember…

– Hát «gazember».

– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból kelepczét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogy ha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.

– És ön sokallta azt a húszezer forintot?

– Én azt mondtam neki, a mit neked is mondok: Meritorisné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, a mi közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Ime itt van egy takarékpénztári könyvben.

Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.

– Ime nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom. Most általadom.

– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre! most rosz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!

– Én ide teszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, a mikor akarja.

Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát s a trésorba elzárta a könyvecskét.

Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arcza pipacsveres volt.

Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:

– Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!

Bertalan meghajtá a fejét s nyugodt mosolylyal monda:

– Én pedig téged szeretlek és tisztellek.

Amanda toporzékolt.

– Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbeejt vele.

Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.

– Az is meglehet.

Azzal fogta a kalapját s eltávozott: – Az országházba megyek.

Amanda könyekre fakadt.

(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: «én nem gyűlölök, én szeretek», akkor ezen a tituluson nincs válóper.)

III.

Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajta hagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Még sem vette észre.

Amanda, férje eltávozása után az ablakhoz lépett s figyelmesen nézett ki az utczára. Aztán boszúsan csengetett. A komornyik bejött.

– Kiáltson le annak a 32-ős hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszemélylyel, hanem lásson a dolga után.

– Értem.

A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánynyal beszélget az utczán.

Megtörtént a rendreutasítás.

A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.

– Már most felvezetheti azt az urat.

– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, a ki nem szokott névjegyet beküldeni.

Amandának tűrni kellett az inas impertinentiáját: ő maga adott neki jogot hozzá.

– Bocsássa be. Amanda a toilette-tükör előtt egy párszor végig tapintá az arczán a hajporos pamacsot s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.

Vannak látogatók, a kiktől nem szoktak névjegyet kérni.

Ilyen Dobokay Alasztor.

Szürkéskék gömbölyűszárnyú kabát van rajta, dinnyehéj-alakú kalap a kezében, bordeauxveres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.

Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.

– Épen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval, kezdi Amanda.

– Volt benne valami nevezetes mozzanat, a mit érdemes feljegyezni?

– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.

– Ez a legjobb methodusa az «önvédelemnek».

– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.

– S erre ő azt felelte: «Én pedig téged szeretlek és tisztellek.»

– Hogy találta ezt ki?

– Jogász volnék s ne tudnám? Ez stereotyp.

– Olvasta ön azokat a leveleket?

– Olvastam és visszahoztam. Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.

– Hát nem irtózatos dolgok?

– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a biró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláirva «Renata».

– Ez az ő irói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.

– Bizonyosan nem azt, hogy «ősz», hanem rövidítve azt, hogy «őszinte».

– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy «örökre szerető».

– Ah!

– No ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még «Backfischek» voltunk. Ezek szerelmeslevelek.

– Nehéz a tartalmukból bebizonyítani.

– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim trésorjában elzárva?

– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?

– A magam kulcsával.

– Hát van hozzá kulcsa?

– Az már csak természetes.

– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát a mikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trésorból, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?

– Hát, ha keresi, ott találja.

– Hogyan?

– Hű másolatban.

– Hű másolatban? Ki másolta le őket?

– Én magam.

– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla irását?