Part 11

A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján e név volt kiszegezve: «Dragomirovics Anasztáz.»

Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani, hogy az egy valósággal létező úri ember. A bevallási íven így van feljegyezve: «horvát-szlavon képviselő». De ő annak az ábrázatját még soha sem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné takarítja a szobáját, a miért kap nyolcz forintot havonkint. Az a nyolcz forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjegygyel, a mire rá van irva: «Házmesternek.» A gyertyája a tartóban reggelre le van égve, a mosdóvize a lavoirban be van szappanozva, a sáros topánja az ágy elé téve, – de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár soha. Sokszor el is utazik s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de azért a havi pénz kijár.

Meritorisné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.

Most épen hat heti szabadságot kért, a mit meg is kapott.

Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett, azt haza kellett hozni az intézetből. A betegségét szent Vida-táncznak híják. Rúg, karmol és rángatózik, s a mellett az arczát fintorgatja. Az orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószinüleg a sok tanulástól kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitünő eredménynyel, azzal erőtette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit sem bocsátanak hozzá.

Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak. Ez pedig, mint aféle idealista (a napidíjasok még idealisták) azzal a felfedezett ténynyel szolgál viszont, hogy Meritorisné asszony híres irónő, a ki «Renata» név alatt gyönyörű dolgokat ir a lapokba: minden sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, a ki gyülöli az általa «Federvieh»-nek nevezett emberfajt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulcscsal van bezárva. Camilla előjön a hálószobájából s felnyitja az ajtót.

Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.

Kezet szorítanak, jó estét kivánva egymásnak.

Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a lámpás.

Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.

– Helvila jobban van. Ez az első szava Camillának.

– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.

– Öröm? Hát jöhet be mi hozzánk öröm?

– Már be is jött. Itt van a zsebemben a cultusminister diplomája, melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.

– Ah! Ez igazán nagy öröm.

– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt ovatosan, elébb példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, a mi után vágyott. Engedje elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidiváz tőle. Dugja el ezt az irást.

– S hová lett kinevezve?

– Pancsovára.

– Ah, olyan messze!

– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök ránézése.

– Az igaz. Sokszor mondja: «Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az embereknek a szeme.»

– Jó derék nép, a hová menni fog. Ismerem őket; nagyobb részt szerbek, aztán németek, magyarok: mind szivélyes, jó érzelmü emberek. Ott szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.

– Hm… Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit tesz az a latin mondás: «vestigia terrent?»

Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.

– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez menésről példálózott előtte. «A nyomdokok visszariasztanak.»

Kevés idővártatva azt mondá a nő:

– Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.

– Hát én belőlem akkor mi lesz?

– Ön megszabadúl egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek szenvedést okoz.

– De mikor ez a szenvedés rám nézve az élet!

– Milyen élet!

– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely lelkünk felét kiegészíti.

– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt, most aztán szenvedjük a büntetésünket.

– Pedig összetörhetnők a békóinkat.

– Az lehetetlen.

– Önt hűtlenűl elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallotta. Ez megsemmisíti a házasságot.

– De önhöz hűséges a felesége.

– Reális felfogásban az.

– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, valjon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.

– A mi életünk egészen czélját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek folytatni ezt a kölcsönös martyriumot?

– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán túlságosan is szereti, az a hibája.

– Felszabadítanám ez önkínzás alól.

– Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni, meg van engedve húsz éven alóli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek vagyunk, a kiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, az óta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A saját tehetségein kivül, az a mi elősegítette nem a vakszerencse volt. Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje, vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az ernyedetlen buzdításban, a melylyel önnek idylli lanyhaságu természetét erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz hogy mindezt önzésből, nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van. Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle csinálni, azért, hogy annak a czímeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt ezért kárhoztatni? – S már most tekintsen ön a válaszútnak a másik ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejü nőtől elszakítaná magát, s aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő asszonyéval, ön fokról-fokra lesülyedne arról a magas zodiacusról, mely most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, scartba tett bukott nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet s nem akarom azokat még lelki furdalásokkal is sokszorozni.

– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek, mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napoleon mondása Szent Ilona szigetén: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni a nagy világba, hogy ott krumplit kapálhassak s jóllakhassam lencsével és szalonnával, mint egy paraszt!»

– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A két kezem nekem is megbirná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle; de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én bele találnám magamat a sorsomba, ha mint mosónőnek a teknő mellett kellene is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztúlva! Most én kéjelgek abban a fényben, a mi önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit, parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.

– De ez elvégre is egy tantalusi kín.

– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, a kikben nem az állat képezi az őslényt?

– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok volnának, azt csak a khaldei mythologia állítja. Én ember vagyok. Az is akarok maradni. Engem kínoz a hypocrita szerepe. Én önt az egész világ szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arczczal hirdetni: ez a gyémánt szív az enyém.

– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok és soha egymással nem beszélünk többet. – No, jőjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.

Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját s valami szót hallatott nagy halkan, bizonyosan, a látogatót jelenté be a beteg leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek mind a ketten a szobába.

Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni az ajtót, mely Camilla lakosztályát elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak lehetnek rossz szokásai.

Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyilik, s elébb a fejét bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi, a kit még nem láttunk e háznál.

Minden öltözete csupa koczka: a kabátja szélesebb koczka, à l’écoissaise, a mellénye apróbb koczka, à la Pepita; alacsony, finom termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé fordított könyökkel, fejét magasan tartja, a mit rövid nyaka tesz ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez s abból is sok jut a kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek egy része még viseli a nyomait a melanogénenek, a mivel feketére volt festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy perczig sincsenek nyugton. Az arczszine rezes.

A mint belép, lábhegyen, elébb kiváncsian széttekint, azután megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel, tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy szivarkát, rágyujt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött, arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafond felé.

Ráér várakozni.

Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány diagnosisával, mert soká kerülnek elő.

Végre mégis nyilik az ajtó s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.

Camilla «Jézus Máriát!» rebeg, a mint ez alakot meglátja, s siet az ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.

Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből s nyefegő éles hangon üdvözli őket:

– Good bye, drágáim! No ugye szép meglepetést szereztem a számotokra, mikor egyszerre csak ide cseppentem közétek az égből – vagy a pokolból, már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arczát mistress, azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az ilyesmire készen voltam.

– Hogy jösz te ide? kérdezi Vigárdy, az első meglepetéséből felocsúdva.

– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van kifüggesztve, de a felől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, a mint az előszobában felakasztott hawelock zsebébe belenyúltam, s megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárczáját, a névjegyeivel és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás cigaretták. Valódi «Sultan fleur».

Camilla elvesztette egész lelki erejét, sírva fakadt.

– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én Othello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni, az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltányolni, hogy ön e czélra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami Perukker-féle seladont fogadott volna el. A ki, mint e szép butorzat bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.

Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, a ki néma rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: «meg ne hallja a beteg leány! mert újra vissza esik». Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.

– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad. Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a hírlapokba ir elbeszéléseket.

– Igen. Ez van beirva a bejelentési ürlapba: pénztárnoknő és irónő. De a salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.

– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, a ki elhigyje önnek, hogy a vasutigazgatóság tőlem fogad el pénzt, a mivel egy hivatalnokát fizeti, vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.

– De ezt a szállást csak fizeti valaki.

– Az albérlő.

– Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, a kit senki sem ismer.

– Én ismerem.

– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az «ananász» urat a képviselők lajstromában felfedezni.

– Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.

– De annak van czímezve a házmester ívén, a mit az a rendőrségnek beadott.

– Hát ez lehet hamis czímzés miatti kihágás, a mit ha ön feljelent a rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint birságra. Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe jönni.

– Én nekem? Hát mi félelmem lehetne én nekem a rendőrségtől? Currentált engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban kedves barátom.

– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a gúnyolódást.

– Érted alatta a háladatosságot ugy-e, kedves barátom? Hát hisz az igaz, hogy te én helyettem harminczötezer forint értékü váltót kifizettél, a mikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az aláirásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No hát ezt a javadra irom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolczezer hétszáz ötven forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? valóságos «Bettel».

– Megfojtsam ezt az embert? mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.

Zenó pedig újabb szivarkára gyújtott és folytatá mekegő hangon:

– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál «drága» barátom. Azt ugyanis, hogy egy new-yorki lapba beiktattad volna ezt a néhány sort: «Mister Meritoris Zeno ügyei rendezve vannak, bizton hazatérhet.» Punktum.

– A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.

– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam a Ferencziek bazárjában az adressemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti Naplót?

– Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?

– Ecce ni! Megint te neked van igazad. Hát persze hogy nem tudhattad. Voltam én az alatt az amerikai prairieken buccanier, a ki sótalan eszi a nyers bikahust, – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni, – voltam aranyásó rowdie Ausztráliában, voltam czethalász a grönlandi vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista vagyok) ismét visszavezérelt New-Yorkba. Ott találkoztam egy tiszteletreméltó hazámfiával, a ki valami posztkisztlit, vagy micsodát szerencsésen elemelt egy pár százezer forinttal, ez a lovagias férfiu értesített felőle, hogy hiszen nincsen nekem semmi okom a világ szemei elől bujdokolnom. «Ab ovo» ki van egyenlítve az én fatális tévedésem, egy nemeskeblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztyéni jóltevő indulatainak tökéletesítésére az által, hogy hazajövök, s már most a viszonyosság elvéből kiindulva, én rendezem az ő ügyeit.

– Mit fogok most hallani?

– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a multakra. Az a harminczötezer forint, meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti. C’est signé: – «pour acquit.» Kezdjünk új rubrikát: «Soll und haben.»

– Ön megbolondult.

– Nem én. Teljesen megokosodtam.

– Ez az, a mit úgy hívnak, hogy «őrültség, a miben systema van». Ennek azonban a legjobb antidotuma az, a mit úgy hínak, hogy «házi ész». Ezzel meg én vagyok ellátva. Te, ujvilági lovag, arra alapítod a spekulatiódat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, a kit a vak szenvedélye kapiczánjánál fogva oda lehet vezetni, a hol «a rákok telelnek», a hogy az orosz közmondás tarja. Én azonban majd mindjárt kiábrándítalak egy alternativával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, a ki lelki örömét találja benne, hogy egy pár szerencsétlen teremtésben fentartsa az életkedvet, a kikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy pedig az vagyok, a minek te tartasz: heves vérü imádója a te nevedet viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt mondom, hogy «alászolgája», a családfő hazaérkezett, többé az én gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben, én is csak majd találok valami jogczímet; elválunk csendesen, s aztán rajtunk függ, hogy mit tegyünk? Te mindenesetre kimaradsz a partieból.

– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te én velem háborút. Mi egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi, országos hírű celebritás, én pedig egy bukott ficzkó vagyok, a kinek nincs mit elveszíteni.

Egy szót ejtettél el: «elválunk csendesen». Hát ezt a «csendesen» szót hiusíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, a ki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai ellenfeleid lába alá; de a mi még annál több a feleséged lába alá.

– Nyomorult gazember! kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.

– No hát ez jó nekem. «Nyomorult gazember.» Bizony olcsó vitézkedés. Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuriet kövess is el velem. Nem kapnék secundansokat. Hát ez közöttünk a nagy különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a nyomorult ficzkó. A nyomorult ficzkó észreveszi, hogy a dicső nagy férfiu az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: «barátom, nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész kazalt». S erre a nagy férfiu azt kiáltja: «gazember!» De engem ezzel a szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy bulldog s nem engedlek a sövényen kiugrani – édes barátom.

– Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.

– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat s nem foglak elbocsátani.

– Mit kivánsz tőlem?

– Bagatelle dolog! Igazán pirul az arczom, mikor ilyen aprólékosságokkal állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképen semmiről. Te megtartod a jus acquisitumot, hogy is mondják csak: a «servitust». Mi jogtudósok értjük ezt már. Én viselem a «procurát», mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig maradsz a «stiller Co». Én viselem az obligót, te pedig azt irsz, a mit akarsz a «giro in bianco»-ba.

Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, a melyhez támaszkodott, hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf jargonnak a megértésére.

– No hát beszéljünk kerek számokban, monda Zeno, hüvelykujjának a körmét a fogába akasztva. Te adsz én nekem, pro rata temporis, húszezer forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Athanáz úr szobája kulcsának a másodlatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom: megfordulok a sarkamon és odább megyek. Clara pacta, boni amici.

Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.

Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.

Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.

– Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!

Zeno furcsa arczfintorgatással mondá:

– Hát azt adja el az ember, a mije van. Szivesebben adnám el a Haris-bazárt; de az nem az enyém.

– No hát ha te el akarsz adni engem, lihegé a szerencsétlen asszony, majd eladlak én téged!

Azzal odarohant az intarsiaturákkal diszített szekrényéhez, felnyitá annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva, előugratta a rejtett fiókocskát s abból kivett egy négyszeresen összehajtott irást, azzal odasietett a két férfihoz, Vigárdy mellett foglalva helyet s Meritorishoz beszélve.

– Hát te azt mondtad ugy-e, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, a miért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kaczagva mondtad a megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, a mikor nyakadat kieresztette a kezéből? No hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet s most odaadom Vigárdy úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá s hadd taposson rá, mint egy hálátlan kigyó fejére! Most én adlak el téged – fél-pénzért, – egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe hurczolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!

Meritóris Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe.

– Átkozott levél! motyogá. Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor szökni akar, ne irjon levelet a feleségéhez.

Camilla Bertalannak adta a levelet.

Zeno egyet fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett áttért a megtért, meghunyászkodottba.

Odatérdelt Bertalan elé.

– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, a mit akarsz. Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat. Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.

Undorító volt! Egy férfi, a ki sír, csúszik, mászik.

Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet s oda dobta a rimánkodó szeme közé.

– Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!

Azzal eltávozott a szobából.

Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait s a zsebébe gyűrte.

– Figyelmeztetem önt, mondá neki Camilla, hogy ez a levél egy egész társaság előtt lett felolvasva, a míg én ájultan hevertem itten.

– Jó helyen van már, döczögteté a szót Zeno, begombolva a kabátját.

– Hát mit akar ön még itten?

– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit. Ah drága «sweet home!»

– Itt nincs önnek helye. A tulsó két szoba ki van adva.

– Dragomirovics Anasztáz úrnak.

– Akárkinek! Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.

– Áh! Ez nevezetes. Az én salonomban, a hol az én saját butoraim vannak!

– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent lefoglaltak az ön megszökése után s rövid időn elárvereztek mindent. Egy közülök felvásárolta az egészet s aztán átengedte nekem használatra méltányos bérért.

Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda volt ragasztva az elkobzó billog. – «Nincs itt önnek semmi ingóbingója».

– Hát akkor maradok a fekvőségemnél… szólt cynikus mosolylyal Zeno.

– Mit akar ön az alatt érteni?

– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól tudom, hogy a csődbejutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját, fehérneműit nem szabad lefoglalni.

– Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, sulyos betegségben.

– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virraszszak. Atyai kötelesség.

– Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.